Úgy tűnik, végre véget ért az előrehozott Medárd-időszak. Nehezen viseltem a szobában poszolódást, Anyu meg valamiért azt, hogy 2-3 nadrágot elfogyasztok sétánként, mert még gumicsizmában és esőkabátban sem vagyok teljesen pocsolyaproof. De azért jókat sétáltunk viharszünetekben és szemerkélő esőben, hüledezve figyeltük, ahogyan a vizet szivattyúzzák a környékbeli házak pincéjéből, és sütit ettünk a cukrászda fedett lépcsőjén a zápor elől menekülve. Valamint a napokban új rajztémám támadt: a múltkori hold és csillagok után most csigákat rajzolok nyakra-főre, amint a petúniákat eszik.

De ma végre kisütött a nap, és Anyuval egyből ki is mentünk a Városligetbe. Zsófi is ott volt, meg Barbara, Jack és Dóri, meg a srácok, Tibor és Csaba, akikkel már találkoztam korábban is. Most viszont nagyjából ügyet sem vetettünk egymásra, hiszen egy óóóriási játszóteret kellett felfedeznünk! Anyu néha aggódott, hogy hol vagyok, de rájött, hogy ha elég sokáig egy irányba néz, előbb-utóbb átgyalogolok a képen.

Hazafelé epret vettünk a pályaudvaron, megmostuk, és egyből meg is ettem a vonaton. Szóval remek kis nap volt, ráadásul a vasútállomáson láttam igazi lila bogáncsot! Egyből el is mondtam a verset, tudjátok, Weöres Sándortól -- ez a vers annyira tetszett nekem már egy fél évvel ezelőtt is, hogy Anyu kénytelen volt megtanulni. Ismeritek?