Hogy elterelje a figyelmemet Apu távolléte fölött érzett bánatomról, Anyu szólt nekem, hogy még nyár van.
És tényleg. Ráadásul sokkal jobb nyár, mint eddig. Már nem forr föl a fejünk a napon, nem kell folyton árnyékot keresni, és attól a bizonyos UV-től is kevésbé kell tartanunk. Kimondottan kellemes a napsütésben üldögélni, főleg, ha egy kis víz is van a közelben, ahol hűsölhetünk. És délután egykor sem buggyanunk meg a hőségtől, amikor hazafelé tartunk ebédelni és aludni.
Így hát délelőttönként elkezdtünk kijárni a tóhoz. Viszünk homokozójátékot, meg a gumicsónakomat – pedig már eltettük, mert azt hittük, idén nem lesz rá többet szükség, de hát többszörösen bebizonyosodott, hogy amit az ember lehetetlennek tart, és már le is mondott róla, utólag mégis csak megtörténik. Mindenki őszinte örömére.
Reggel fölébredek, kicsit kesergek, hogy Apu nincs sem a nappaliban, sem a szobájában, aztán gyorsan szopizom egyet, közben Anyuval megbeszéljük, hogy menjünk-e ma is strandra. (Még szép!) Anyu gyorsan megmosdik és összekapja a holminkat, és ha szerencsénk van, az egy órával korábbi buszt is elkaphatjuk. (Óránként jár.)
Csak 8-9 perc a menetidő, és a megálló is közel van, így attól számítva, amikor itthon kilépünk az ajtón, jó esetben 25 perc múlva már a parton lehetünk. Néha sorompót kapunk, de ez még izgalmasabb, mert ilyenkor láthatok vonatot. (Meg is jegyzem minden alkalommal, hogy „apuci”.)
A partra érve egyből a lépcső melletti homokozóhoz megyünk, itt szeretek lenni a legjobban, mert fürödhetek és homokozhatok is, meg locsolhatom a lábamat (és mások lábát) a vödörből. Ha Anyu észreveszi, hogy meguntam a homokozást és a lépcső körül settenkedem, le szokta venni a ruhámat, mert már előfordult, hogy lelkesen a saját fejemre öntöttem egy vödör vizet, és utána szétnéztem, hogy mindenki látta-e a teljesítményemet.
Közben Anyu meghámozza a reggelimet (vagyis barackot). Egész nyáron főleg barackon éltem, nem tudom, mi lesz velünk, ha véget ér a szezon. A reggeli majdnem mindig barack, az ebéd barack, esetleg némi körtével és banánnal keverve, mert a jó ég se győz engem barackkal. Alvás után szoktam kapni valami mást, például céklát, tésztát vagy krumplit, de néha nincs kedvem hozzá, ilyenkor eltolom a kanalat, és szemrehányóan mutogatok a konyha mellvédje felé, ahol Anyu a barackot tartja. „Anyu, ez nem mememe! Látod, aaaaz mememe!” (Kivétel Mama húsos tarhonyája, amit mindig meg szoktam enni.)
Késő délután eszem még mást is, például kenyérszeletet vagy natúr joghurtot, attól függ, mennyire voltam éhes alvás után. De az esti fürdés előtt elő szokott fordulni, hogy még egy kicsit sztrájkolok a mellvéd előtt, fölfelé mutogatva, hogy „mememe”, ilyenkor a változatosság kedvéért némi barackkal zárom a napot.
A strandon Anyu megmutatja nekem a meghámozott, felkockázott barackot, és szól, hogy jöjjek reggelizni. A biztonság kedvéért már a homokozó közepén kitátom a számat, hátracsapom a karomat, és úgy rohanok Anyuhoz az első falatért. Idővel aztán fontosabb lesz a homokozás, mint bármilyen más tevékenység, az evést is beleértve, és ilyenkor Anyu egy kicsit győzködni szokott, hogy szíveskedjek odafáradni hozzá, mert nem fog utánam mászkálni. Nem szíveskedem. Úgyis tudom, hogy előbb-utóbb sóhajtva odatelepszik mellém, és a számba tömködi a maradék barackot, míg én valami rettentő fontos dologgal vagyok elfoglalva, például megpróbálom kicsavarni a csavarokat a szemetesedény talpából.
Közben lassan benépesül a strand. Szeptember 1. óta nem szednek belépődíjat, így a környék (és a távolabbi környékek) összes kisbabája itt szokott gyülekezni a parton. Vannak, akik babakocsival jönnek, mások kismotorral száguldanak le a tóhoz vezető lejtőn. Már szert tettem néhány ismerősre is, akikkel lelkesen üdvözöljük egymást, de az újakat is kíváncsian szoktam fogadni, és ismerkedésképpen jól megnézegetem a játékaikat. Van, aki nem örül ennek, de a többség nem bánja. Aki végképp zokon venné, azt a cicás locsolókannámmal szoktam megvigasztalni, tapasztalataim szerint ez mindenkinél bejön. Még a területvédő korszakukat élő kétévesek is abbahagyják a pityergést, ha egy szép, érthető „tessék!” kíséretében a kezükbe nyomom a kannát, és „má, má” felkiáltással felhívom a figyelmüket a rajta található cicára.
Úgy gondolom, hogy az ember ezerszer látott saját játékai sosem olyan érdekesek, mint a másokéi, és szerencsére sokan osztják az álláspontomat a tóparton. Mire az összes vödröt és lapátot végigpróbálgatom, jó sok idő eltelik, a nap már magasan jár az égen. Anyu ilyenkor indítványozni szokta, hogy fürödjünk egyet.
Először azt hitte, hogy már nem fogok pancsolni, túl hideg lesz nekem a víz, de kisült, hogy ha nem visz be, önként belemászom a lépcsőnél. Így aztán Anyu inkább belemártogat – vihogok, a lábammal rugdosok és a kezemmel csapkodok –, aztán beljebb visz, és a víz tetején úsztat, alulról tartva, én meg békatempókat végzek a lábammal. Azt mondja, ügyesen mozgok a vízben, és reméli, ha elég alkalmam akad pancsolni, ezt a tudományomat később sem felejtem el. Apuval megbeszélték, hogy amint lehet, megtanítanak majd engem úszni, mert sok a vízibaleset, és fontos, hogy már kicsi koromtól legyen vízbiztonságom.
Pár perc múlva abbahagyjuk a pancsolást, nehogy nagyon áthűljek, és Anyu beleültet a csónakomba. Kiderült, hogy motoros hajóm van, Anyu-motorral működik. Anyu két oldalról megfogja, hogy biztonságosan üljek, hátul meg tempózik a lábával. Felelősségteljes képpel trónolok középen, és néha a homokozólapátommal evezve segítek a haladásban. Föl-le úszkálunk a part mentén, ahol még elég sekély a víz.
Ma hajózás közben igazi kacsákat is láttunk. Először nem tudtam, hogy mit nézünk, mert szerintem a kacsa sárga, ezek meg buksi fejű, barna izék voltak, de tény, hogy úsztak a vízen, mint a fürdéshez használt kacsáim. (Ezek szerint ami úszik a vízen, az kacsa. Ha nem Anyu meg én. Vagy boszorkány.)
Mindenki odasereglett a mólóra, és onnan nézték a kacsákat, mi meg az ellenkező irányból, a vízből. Egy kisfiú megijesztette őket, erre hápogva a levegőbe ugrottak (tényleg mondták, hogy „hápp”, mint ahogy én szoktam!), és pont a mi közelünkben érkeztek ismét a vízre. Ez aztán előadás! (Ráadásul a vízről, egy hajóból nézve. Még szerencse, hogy utószezonban vagyunk, egyébként biztos egy vagyonba kerülne az efféle turistalátványosság.)
Pancsolás után a parton szoktunk száradni, én a homokozóban (semmi sem szárítja meg olyan gyorsan az ember bőrét, mint hogyha jól bepanírozza meleg homokkal…), Anyu meg a bársonykabokrok körüli széles padokon, vagy a homokozót a víztől elválasztó betoncsíkon sütkérezik, attól függ, hogy én hol ütök épp tanyát. A víztől távolabbi játszóteret is meg szoktuk nézni, ott vonat is van, hinta, meg egy csomó mászóka.
A szomszédos iskola diákjai is a tóhoz járnak tornaórán, ma például többször körbefutották a tavat. Biztos jó lehet itt futni, mert nagyon vidáman bukkantak elő a fák közül, és vigyorogva trappoltak lefelé a partra vezető lejtőn. Gondoltam, legjobb lesz, ha aranyos fejet vágok, és kószálok egy kicsit a célterületükön, hátha odajönnek, és piszkálnak. Úgy látszik, kiemelkedően aranyos fejet sikerült vágni, mert nemsokára mindenki velem foglalkozott. Pedig csak kuporogtam csöndesen a fűben, és nagy szemekkel figyeltem őket. Hm, meg kéne tartani ezt a bocitekintetet nagyobb koromra is, hátha jól jön ez még itt-ott.
Sajnos mire kettőt pislantottunk, dél lett. Bármilyen korai buszt sikerül is elérni, és bármilyen hosszú időt hagyunk is a strandolásra, mindig egy szempillantás alatt eltelik. Anyu még egyszer bevitt a tóba, hogy lemossa rólam a homokot (szerintem a lépcső körül több centivel megemelkedett a meder), felöltöztetett, és mialatt összeszedte a játékaimat, én már el is indultam hazafelé. Egy nagy parkon kell keresztülsétálni, annak a másik oldalán van a buszmegálló. Szökőkút is van, meg virágágyások, néha az az érzésem, mintha még mindig a Nyaralás nevű helyen lennénk. Lehet, hogy én is ott lakom?
Amikor meglátom a sárga távolsági buszt, bugyborékoló nevetéssel felkiáltok, hogy „bussz!”, és oda is rohannék a megállóba, ha Anyu nem fogná a kezemet. Néha én szoktam vigyázni a pénzre, amit oda kell adni a vezető bácsinak, még sosem veszítettem el. Míg Anyu megveszi a jegyet, beljebb gyalogolok az utasok között. Ha lehet, az első ülésen foglalok helyet, és felelősségteljes arccal ücsörgök – ki tudja, talán még vonatot is látunk hazafelé. (Apuci.)
Anyu mindenféle történettel szórakoztat, nehogy elaludjak hazáig (hiszen még ebédelnem is kell). Ma például azt figyeltük, ahogy a busz beáll a megállóba, a vezető bácsi kinyitja az ajtót, az utasok felszállnak, jegyet vesznek, csönget, becsukja az ajtót, és továbbmegy. Igaz, hogy a gyerekek már iskolából jönnek, de amint felszállnak a buszra, ők is elfelejtik, és nevetve bökdösik egymást oldalba, hogy nahát, de helyes, nagyszemű kislány, és jé, csónakja van. Körben zöldek a mezők, nevetnek a lombok. Még tart a nyár.
Hozzám szóltak