A védőnő azt kérdezte, mit eszik Anyu, hogy ilyen durván gyarapszom a tejétől. Még mindig heti 20 dekát, vagyis egy hónap alatt több mint egy kilót. (De izomra megy, kérem szépen, nem zsírra! Meg hossznövekedésre is. Na jó, egy kicsit zsömlefejem lett közben, annyi baj legyen.)

Hát semmi különöset nem eszik szerencsétlen. Mikor mit tud. (A hangsúly a „mikoron” van, mert gyakran előfordul, hogy megfőzi az ebédet – némi ordítozás közepette, persze nem ő ordítozik –, és mire kész, közlöm, hogy azonnal éhen halok, már vagy egy órája nem ettem. Aztán jól elalszom a cicin, Anyu meg szomorúan nézi a tűzhelyen a lábasokat. Ha ugyanis nem aludtam délelőtt, akkor ebédidőre már annyira undok vagyok, hogy inkább nem kockáztatja meg, hogy letegyen az öléből, és idő előtt fölébredjek.)

A szüleim még nem döntötték el, hogy csak a fél éves születésnapom után kezdjek el más ennivalót is kapni a tejecskén kívül, vagy már pár nappal előtte.

A kisbabáknak ugyanis fél éves koruk után múlik el az a reflexük, hogy mindent a szájukba rángassanak, és megpróbálják lenyelni. Ezt a reflexet kihasználva kell őket megtanítani enni. Jelentem, én egyelőre igen jól állok ezzel a reflexszel, mostanság leginkább Aput, valamint a Hegyisport és Turista Magazint próbálom elfogyasztani.

Abban viszont megállapodtak a szüleim, hogy kicsi koromban nem fogok kapni krémtúrót, gyümölcsjoghurtot, túró rudit és egyéb élelmiszernek álcázott nassokat. Majd később, ha akarok, legyek kövér saját erőből, ne az ő lelkükön száradjak. Azt mondják, jobb lenne, ha inkább a gyümölcsevéshez szoknék hozzá. Egyelőre nem látom akadályát a dolognak; Anyu tányérjáról jól el szoktam lopkodni az összevágott almaszeleteket, és brutálisan összenyalogatom. (Sokkal finomabb, mint a rágókás maci, akinek nincs semmi íze.)

Valamelyik este, fürdetéskor, miközben a szüleim fennhangon énekelték a kedvenc dalomat a marosszéki kerek erdőről, én meg teli szájjal vigyorogtam, Anyunak eszébe jutott, hogy bizonyára rossz hatással van rám a „cukrot adnék annak a madárnak” sor. Ezért didaktikai célzatból megpróbálta úgy énekelni, hogy „müzliszeletet adnék annak a madárnak, dalolja ki nevét a babámnak”. Nekem mindegy volt, folytattam a vigyorgást. Apu viszont azt mondta, hogy a müzliszelet is nass. Végül kiegyeztek abban, hogy „élelmi rostban gazdag teljes kiőrlésű kenyeret adnék annak a madárnak”. És így most sokkal hosszabb a kedvenc dalom, hihihi!