Az elhúzódó tavasz miatt az idei nyár egyből a közepén kezdődött. Polárpulóverről máris fürdőruhára vetkőzhettünk, és mire észbe kaptunk, nyakunkon volt Szent Iván, meg a rövidülő nappalok. Egyben az év közepét is elértük: Apu nemrég világosított fel, hogy már közelebb van hozzánk az idei karácsony, mint a tavalyi. Így aztán illett is, hogy a nyár(-közép) beálltát egy igazán stílusos helyen ünnepeljük meg.
Gárdony nem csak azért a (nyári) világ közepe, mert (földrajzilag is) félúton van a szomszéd falu tava meg a Balaton között. Ha úgy tetszik, kettejük előnyeit egyesíti: könnyen megközelíthető, de azért valódi nyaralóvidék. Anyuék már jóval a születésem előtt felfedezték maguknak a Velencei-tavat, ahová könnyedén le lehet ruccanni egy-egy napra lóbadzsit nyaralásként, ingyenes otthoni szállással.
Kezdetben, éveken át Velencén „nyaraltak”, aztán jött a TTB további (főként gasztronómiai jellegű) szempontokkal, ekkor tettük át a főhadiszállást Gárdonyba, a Sport strandra (ekkor már én is ott voltam). Tágas, rendben tartott, árnyas strand sekély vízzel és remek sarazóhellyel, a parton gyerekjátékokkal. És nem utolsó sorban, mint köztudomású, a Velencei-tó környékén fészkel és költ a világ legjobb hekkje.
Már én is sok szép emléket őrzök a tóról; sajnos, tavaly nyáron több okból sem láthattam. Az elsődleges indok, amiért kimaradt a családi nyaralás: Anyu nem volt hajlandó vállalni az őrzésemet semmiféle nyílt vízfelület mellett, mert ahhoz már túl nagy (és gyors) vagyok, hogy tartani tudja velem a lépést, amikor folyton átslisszolok a fürdőzők térde között, és eltűnök, ahhoz meg még nem vagyok elég nagy, hogy megértsem, miért kellene megbízhatóbbnak lennem.
Ráadásul a zenei hallásomhoz fogható úszástudásom mellé (akárcsak az éneklésnél) megdöbbentő magabiztosság társul, még csak át sem suhan az agyamon, hogy ez valami olyasmi, ami nekem esetleg nem megy. Nem, én igenis tudok úszni (ezzel igyekeztem elszabotálni idén télen az uszodába járást is). Csak elsüllyedek, és vizet vedelve kaparászom a medence alját. Na és?! Mindenki úgy száll le a bicikliről, ahogy akar, nem?
Jóanyám viszont köti az ebet a karóhoz: állítólag egy csomót szívott velem, amíg ilyen nagyra felnevelt, hogy már végre lehet értelmesen beszélni velem, és már a fenekemet is majdnem egyedül törlöm ki, úgyhogy nem akarja bebukni az egész erőfeszítést. Így aztán az aggodalmaskodása kétféle terepet hagy nekem: a zárt strandokat (átlátszó medencével, ahonnan ki tudnak húzni) meg az elő- és utószezoni nyaralásokat, amikor a főszezoni tömeg híján maga a strand olyan átlátszó, hogy még egy folyvást irányt változtató lendkerekes ötévest is lehet követni.
Így köszöntött ránk június közepe, amikor végre megérkezett a strandidő, de még mindig volt néhány napunk hátra a szokásos csajos hétből (a változatosság kedvéért annak is a közepén tartottunk). Kinéztünk egy jó kis szállást Gárdonyban (medencével!), kaptuk a cuccot, és irány a tó.
Csütörtök délelőtt érkeztünk, ledobtuk a gurulós kisbőröndöt a szállodában – a szobát még nem lehet átvenni ilyenkor, de meg szokták engedni jobb helyeken, hogy ott hagyjuk a holmit a recepción, amíg strandra megyünk. (Már kifelé tartottunk a forgóajtón, amikor utánunk szóltak, hogy mégis készen van a szoba, de úgy döntöttünk, hogy már nem érdemes visszafordulni.) Elsétáltunk a Sport strandig, ahol egy lelket sem láttunk; úgy látszik, gyorsabban reagáltuk le az időváltozást, mint mások. A büfék nagy része sem volt még nyitva, továbbmentünk a nagyboltig, ahol beszereztünk valami ebédre valót. Utána letelepedtünk a strandon, a sarazós részt árnyékoló fa tövében, ahol mindössze két hattyúval kellett osztoznunk az egész partszakaszon.
A víz még picit hidegnek tűnt, azért természetesen pancsoltam benne, de a főattrakció a jó kis sarazás volt. Meg amikor kihalásztam egy (Anyu szerint hihetetlenül retkes) literes petpalackot a vízből. Én, egyedül! És Anyu nem érezte át ennek a jelentőségét! Némi vita és a szempontjaim ismertetése után azt mondta, jól van, játszhatok vele, de csak itt a strandon, aztán hazafelé menet kidobjuk.
Éppen a mosdó előtti lépcsőn üldögéltem (miután le kellett tennem a nagyesküt, hogy 3 percig nem mozdulok onnan), Anyu meg odabent volt, amikor egyszer csak keserves sírást hallott. Rémülten kirohant, kezében egy csík vécépapírral, de sem brutális sérüléseket nem látott rajtam, sem gyermekrabló külsejű egyedeket a közelben. Hüppögve elmondtam, azért sírok, mert rájöttem, hogy nagyon megszerettem a palackomat, és szomorú vagyok, amiért ki fogjuk dobni a szemétbe…
Anyukám kapitulált, és mivel a bőrönd és a hátizsák is tele volt, egy (állítólag retkes) literes palackot már sehová nem lehetett beilleszteni, a továbbiakban egy külön reklámszatyorban hurcoltam magammal mindenhová a zsákmányomat. Úgy vettem észre, mintha Anyu igyekezett volna egy picit távolabb állni tőlem, amikor visszatértünk a szálloda recepciójához.
Erre azonban csak késő délután került sor. Átvettük a szobát, nagyon tetszett, egyből felfedeztem a két kis szobai ringlispílt, de Anyu azt mondta, hogy azok fotelok, és méltatlankodva nekitolta őket a franciaágy szélének, mondván, legalább nem esem le éjszaka. (Pedig csak egész kevés dolgot rúgtam le a lábammal, miközben visongva forogtam körbe-körbe.) Átöltöztünk, és lementünk vacsorázni.
A liftben Anyu elmesélte, hogy egy szép étterembe megyünk, ahol sok finom ennivaló lesz, és nagyon jól is érezhetjük magunkat, és jókat beszélgethetünk, de azt is választhatom, hogy putu leszek, és egyfolytában velem kell majd veszekedni. Hááát… Nézzük először, mi a kínálat.
Körbesétáltuk a büféasztalt, máris nagyon tetszett, úgy látszik, jól megéhezhettem a vízparton. Kerestünk egy asztalt, amelyik egyenesen a tóra nézett, aztán leadtam a rendelést Anyunak, miket hozzon nekem a büféasztaltól. Közben eldöntöttem, hogy az „A” verzióra szavazok, és a nyaralás további részében egyáltalán nem is voltam putu. Na jó, ezt is meg lehet szokni.
Vacsora után kisétáltunk, megnéztük a szálloda játszóterét, a medencéket meg a naplementét. Hát, azt hiszem, elég jól fogom magam itt érezni. Ahogy a napocska elfeküdt a szemközti dombok mögött, az nekem is kedvet csinált a nyugovóra téréshez. Gyorsan lezuhanyoztunk és bebújtunk az ágyikóba, Anyu elővette a mesekönyvet az esti meséhez, aztán azt mondta, kiszalad még egy pohár vízért. Mire visszajött, aludtam… Állítólag utána még kivette a gumit a hajamból és bekrémezte az orromat, de én már erre sem ébredtem föl.
Másnap reggel is csak arra, hogy leállította a klímát és széthúzta a függönyt. Napfény áradt be a szobába. Hoppá, reggeli! Ezúttal nem kellett külön kérvényt benyújtani, hogy szíveskedjek elhagyni a nyoszolyát.
A reggeli is büféasztalos volt, csupa Dzsidzsiknek való fogással (például virsli, szalámi, rántotta). Utána fel a fürdőruhát, karúszót, és irány a medence! Rajtunk kívül csak valamilyen vezetői tréning résztvevői tartózkodtak az egész szállodában, ők meg nem sok vizet zavartak, csak az étteremben láttuk őket, így aztán egyből négy saját medencém volt! Kinti meg benti élménymedence, kinti meg benti gyerekmedence. Hát, így már el lehet lenni, köszönöm.
Lehet, hogy jövőre kifejezetten vadászni fogjuk a legelső kánikulai napokat hasonló exkluzivitás végett? Anyu kifejezetten nem bánta, hogy nem kell három méterrel mögöttem loholnia, hanem elhelyezkedhet egy kényelmes napozószékben, ahonnan mind a két kinti medencét és a játszóteret is belátja, így a továbbiakban legfeljebb a nyaka fáradt el a rohangászásomtól.
Elsőre egy picit hidegnek tűnt a kinti medencék vize, de azért nem hagyott nyugodni a pancsolás lehetősége. Egy ideig matattam a parton az állatkáimmal, feleségül adtam a királylányokat a dinoszauruszokhoz, de miután ők is elutaztak egy csodálatos tengerparti nyaralóhelyre, én sem bírtam tovább, és áttelepedtem a gyerekmedencébe. Mentőcsónak alakú, bár kétlem, hogy ha az egész hajóforma szálloda el találna süllyedni, a szállóvendégek jelentős része beleférne… Ebből is látszik, hogy olyankor kell jönni, amikor senki sincs itt. Már csak életvédelmi okokból is.
Na jó, de az élménymedencében zuhanyok is vannak. Meg bugybogók, meg csobogók… De oda nem megyek be. Csak a lépcsőig. Na jó, legfeljebb egy kicsit tovább… Negyed óra múlva már vidáman úszkáltam a karúszómmal a kis sziget körül. Megkockáztatom, talán mégsem az elfajzott szülői önkény megnyilvánulása volt az a téli úszótanfolyam, bármennyire utáltam is, és bármennyire csak Dorka barátnőm kedvéért voltam hajlandó oda járni.
Ha számításba veszem, hogy tavaly nyáron, karúszóval és úszógumival a „gyere, ússzál ide!” invitálásra eszeveszett csapkodással reagáltam ugyan, de egy arasznyit sem haladtam előre a kívánt irányban – hát, azt kell mondjam, büszke vagyok magamra.
Anyu azt mondja, most már csak a karúszóról kellene lemondanom, elvégre a jövőben feltehetőleg nem mindig lesz rajtam karúszó, valahányszor kisebb-nagyobb folyó- és állóvizeinkbe potyogok.
Tegnap kinéztünk a szálloda mellett, a parton egy kellemes kis éttermet, ahol hekket is tartanak, hogy majd ott fogunk ma ebédelni, de valahogy úgy alakult, hogy nem voltunk éhesek, és a pancsolást is sajnáltam volna abbahagyni, így csak egy fél fonott kiflit kaptam be. Dél felé Anyu azt mondta, már túl erős a nap, menjünk, derítsük fel a beltéri medencéket. Ott ráadásul melegítik is a vizet, egy kicsit már úgyis lila volt a szám.
Először itt is csak a gyerekmedencével próbálkoztam. Abban is volt egy kis csobogó, mint egy születésnapi torta rengeteg vízsugár-gyertyával! Később egyre jobban felbátorodtam, és lassanként átmerészkedtem az élménymedencébe. Amelyről anyukám csak ekkor tudta meg, hogy valójában gyerekfoglalkoztató és -lefárasztó berendezés.
A számtalan buborékfújó, csobogó, sodró, zubogó és zuhanyfüggönyt lebocsátó installáció közül egyszerre mindig csak kettő-három működött, aztán megint másik három… Ilyenkor továbbevickéltem a következőhöz, és mire meguntam volna, ismét máshonnan hallottam a bugyborékolást vagy csobogást. Olyan volt, mint amikor egy kutyának végkimerülésig dobálják a labdát, egyszerűen nem bírtam abbahagyni az ide-oda úszkálást. Amikor Anyu végre kicsalogatott a medencéből azzal, hogy lemaradunk a vacsoráról, már furcsán imbolygott a talpam alatt a föld…
Amíg én vízbiztonságra gyúrtam, a medence partján is izgalmas dolgok történtek. Berzso telefonált, nem sokkal később Lükepék is, és következő keddre megbeszéltük, hogy elmegyünk együtt a Dagály strandra. (Berzso meg a többi önkéntes szerencsésen megvédte az árvíztől, de még látszanak a helyszínen a buzgárok nyomai, és a homokzsákokat is meg lehet nézni.) Hurrá, mégsem kell teljesen lemondanom a vízi életmódról!
A vacsoránál már feltűnt Anyunak, hogy a szokásosnál is többet tépem a fülemet. Ez mostanában olyankor szokott bekövetkezni, ha különösen fáradt vagyok. Jóformán el sem engedtem, került is rá egy kis ez-az, sült hús, krumplikrokett-morzsa… Anyu nem győzte törölgetni a szalvétával, pedig lehet, hogy jó lett volna ínségesebb időkre tartaléknak.
A naplementét éppen csak megpislantottuk, siettünk lezuhanyozni és mielőbb ágyba kerülni, így ezúttal ébren vártam ki az esti mesét, bár szegény fülem már eléggé megsínylette.
Ha előző éjszaka szinte moccanás nélkül aludtam, most annál többet forgolódtam – így szokott lenni, ha túl fáradt vagyok. Anyunak időnként hol egy láb, hol egy popsi jelent meg a párnáján, hajnal felé pedig megkíséreltem fejre esni a két fotel által szabadon hagyott mintegy 15 centiméteres résen. Úgy látszik, igaz, amit több szülőtől is hallottunk, hogy a kivételesen izgága gyerekeket kizárólag az úszás fárasztja le.
A fültépés reggelre sem csillapodott, így sikerült némi kolbászos rántottát elhelyeznem a hallószervemen, mintegy búcsúzóul. Reggeli után gyorsan összecsomagoltunk, utána azt kértem Anyutól, hogy elköszönésképpen üljünk még ki egy kicsit a teraszra. Nagyon jól éreztem itt magam, remélem, jövünk még máskor is. Kifejtettem Anyunak, legszívesebben megvásárolnám az egész szállodát, és beköltöztetném a barátaimat is. Dorkáék lakhatnának a szomszéd szobában.
Tízkor sajnos el kellett hagyni a szobát, és hamarosan már a vasútállomáson ültünk. Vígasztalt, hogy a mai napra is maradt azért még kaland: Martonvásárra mentünk, ahol Michouthkával meg Csucsuékkal találkoztunk, és együtt megnéztük a kastélyt.
Először is megebédeltünk egy nagyon jó kis helyen, megérdemli, hogy itt álljon a neve: Macska Panzió. Tényleg itt terem a világ legjobb hekkje! Anyuék a „szezámos hekkfalatok salátaágyon, fokhagymás öntettel” nevű kreációt választották (Michouth ötletére, akinek ezúttal is jók voltak a megérzései), mi Ancsival és Zitával sima rántott hekket ettünk, bár csak kevéssé tudtunk odafigyelni a táplálkozásra, mert hátul a kertben találtunk egy falat, amelynek néhány téglája ígéretesen kongott, és innentől minden gondolatunkat lekötötte a kincskeresés.
Az ebéddel tulajdonképpen Ancsi másodikos bizonyítványát ünnepeltük, éppen aznap délelőtt kapta meg, és kétféle dolog volt benne: példás, meg kitűnő. Ja, meg még mindenféle dicséret is. Anyu szerint Ancsi még olyat is tud, hogy negyvenöt percen keresztül egyhelyben ül, na, én ezt nem hiszem el, hogy bárki élő teremtmény ilyet bírjon csinálni (ha csak nem macska).
A kastély parkjában aztán kirohangálhattuk magunkat, és még a tóba se estem bele, mert Zita fogta a kezemet, és szólt, hogy ne menjek közelebb. Átmentünk a nagy hídon a szigetre, és láttunk egy érdekes fát, aminek földből kiálló léggyökerei voltak (azt hiszem, mocsári ciprus), mint egy óriási Hófehérke és legalább huszonhat törpe.
Találtam egy szabadtéri színpadot, ahol az egyik leendő szakmámban próbáltam gyakorolni magamat (tudjátok, paleontológus, rendőr és énekesnő leszek), de a szúnyogok megfutamítottak. Anyukám kapacitál, hogy énekesnő helyett legyek inkább úszófenomén, arra az újabb fejlemények tükrében mégis csak nagyobb esélyem van, de Zitának hála, ezt a tudásomat ma nem fejlesztettem tovább.
Aztán ahogy előbbre haladt a délután, mind többször találtam a markomban a jobb fülemet. Mielőtt még végképp leamortizáltam volna ezen kedvenc testrészemet, lassanként a vonat felé vettük az irányt. Aznap úgy látszik, minden vonat negyed órát késett, bármely irányba indult is, de már a MÁV viselt dolgai sem tudtak kizökkenteni kellemes bágyadt állapotomból. Ülőhelyet is találtunk, volt még egy fél kiflim, amivel lenyomathattam a hekket meg a fagyit, csendesen zakatolt körülöttem a kánikulai szombat délután.
A késés ellenére Michouth erős segítségével elértük Budapesten a hazafelé tartó vonatunkat, és hamarosan újra láthattam Aput az állomáson. De akkor már kifejezetten úgy éreztem, mintha a Velencei-tó, sőt, a Duna és a Balaton összes hulláma engem ringatna, és a világ hamarosan felolvadt egy partokon átcsapó, mindent elárasztó nagy fültépésben.
Szóval, ha izgága gyereket akartok lefárasztani, a recept: végy egy adag vizet…
Hozzám szóltak