Tudom én, hogy az az igazi nyár, amikor az agyvizem halk fortyogása mellett a homlokomról lepergő izzadság a szemembe mossa az ötvenes naptejet, de nem tehetek róla, már néhány hónapos koromtól jobban kedvelem az utószezont. A kánikula elmúlta még mindig külön esemény az életemben – ilyenkor hirtelen rájövök, milyen jó odakint a szabadban, és mennyi mindent akartam még csinálni, mielőtt vége a nyárnak.
Például strandra menni. Idén vészesen elhanyagoltuk a strandolást; Anyu azt mondja, életveszély vagyok vízközelben, ha nem is magamra, de rá mindenképpen, mert infarktust kap, ahogy baltanyeleket megszégyenítő úszástudásommal karúszó és úszógumi nélkül lelkesen a vízbe vetem magam. Ez, kérem, rágalom. Én igenis tudok úszni. A halak is úgy töltik a napjaikat, hogy hasalnak a fenéken, nem?
Anyu szerint ahhoz még kicsi vagyok, hogy ne kerüljek folyton bajba, ahhoz meg már túl nagy, hogy hajlandó legyek látótávolságon belül maradni, és túl gyorsan cikázom a strandolók térde körül ahhoz, hogy követni lehessen. És az is igaz, hogy amíg itthon volt velem, Anyunak meg se kottyant, hogy akár reggeltől estig folyamatosan a nyomomban legyen egy-egy forgalmasabb helyen, de amióta dolgozik, azt mondja, képtelen ilyen mérvű koncentrációra. Ha meg egy pillanatra elbambul, hopp – máris a nyakig érő vízben billeg a copfom.
Látjátok, ezért is rajongunk az elő- és utószezonért. Hát nem sokkal kellemesebb egy olyan medence, ahol legfeljebb három vagy négy gyerek tartózkodik? Anyu csak odapillant, és látja, hol vagyok, nem foglalkoztatják többé olyan gondolatok, hogy tízméteres madzagra kössön, vagy a hátamra írja a telefonszámát alkoholos filccel, vagy a fejem búbjára szereljen egy csipogó kulcstartót, amely füttyszóra jelez, hogy merre járok.
Így aztán augusztus végén mondogatni kezdtem neki, hogy vegyen ki pár nap szabadságot, mert idén még nem is voltunk strandon. Erre menetrend szerint az volt a válasz, hogy jó, csak még holnap azt a rettenetesen fontos izét… Még szerencse, hogy Apunak szeptember második hetében erdei iskolába kellett mennie a tanítványaival, és nem tudott engem óvodába vinni reggelenként. Így aztán Anyu végre kénytelen volt kivenni a beígért szabadságot.
Apu egy vasárnapi napon utazott el. Mi meg már szombaton terveket kovácsoltunk. Szép idő lesz, és bár Anyu fél szemmel vágyakozva pislogott a félbehagyott varrós projektjei felé, kicsit sem bánta, hogy ez a hét most ismét rólam szól. Felsorolt vagy négyféle szabadtéri programot, helytörténeti sétány, Merzse-mocsár… És a stranddal mi lesz?
Így hát vasárnapra kedvenc helyemet, a Római-parti strandot választottuk. Anyu azt mondta, csak akkor érdemes nekivágnunk ilyen hosszú útnak, ha hajlandó vagyok ebéd után a strandsátorban aludni a fák alatt. Még szép, hogy hajlandó voltam!
A kedvencem a gyerekmedence a kalózhajóval. Csak akkor lehetett rávenni, hogy pár percre kijöjjek a vízből, ha már lilult a szám. Néha átmentünk a családi medencébe, ahová szülőket is beengednek, és Anyu tanítgatott, hogyan evickéljek odébb az úszógumival. Mutatta a gyorsúszó lábtempót is, meg a mellúszót, amit a kecskebékák használnak. Először sehogy se ment; már nyár elején, Siófokon is magyarázták, de csak a hullám sodorgatott ide-oda. Pedig tiszta erőből próbálkoztam, de teljesen reménytelennek tűnt. Anyu újra és újra és újra megmutatta… Egyszer csak sikerült, és egészen egyedül elbukdácsoltam a mintegy nyolcvan centire lévő medenceszélig! Mondhatni, a baltanyél egy milliméterre elemelkedett a vízfenéktől… Na, ebből kellene még két hét.
Anyu el is határozta, hogy másnap, hétfőn is strandra jövünk. Sajnos, a Római strandnak ez a vasárnap volt a búcsúnapja, másnap bezárt. A délutáni alvás után – miután segítettem Anyunak összecsukni az alvósátramat – még fürödtem egyet a gyerekmedencében, aztán kisétáltunk a Duna-partra a hekkezőhelyekhez, ahol Tamásékkal, berzsoval és Pygmeával találkoztunk. Javasolták másnapra a Dagály strandot, mert az az utószezonban is nyitva van.
Így aztán a hétfőt a Dagály strandon töltöttük, és annyira megtetszett, hogy még a keddet is. Szerda este megérkezett a front, és véget ért a nyár. De ez a két nap még hamisítatlan strandidőt tartogatott, forró aszfaltot, fagyizást, heverészést a gyerekmedence háromfejű teknősének hátán, evickélést a tanmedencében. Immár többedik éve ezt jelenti nekem az utószezon: simogató napsütés, üres medencék, rövid, derűs napok, filozofikus bambulás a levegőégbe, nagy beszélgetések.
El se fogjátok hinni, de keddre eljutottam odáig, hogy négy hosszt leúsztam (-evickéltem) egyedül a tanmedencében, úszógumival. Nagyon szeretem a vizet, és élvezem, hogy egyre ügyesebb vagyok benne! Vettünk egy felfújható rózsaszín delfint is, hogy tanuljak siklani; egészen beleszerettem, vele is aludtam, azt mondtam, ő a kedvenc állatom – aztán sajnos este a vonaton kiharaptam. Kapaszkodórúd is volt, Anyu tanítgatott, hogyan egyenesítsem ki hátul a lábam, hogy lebegni tudjak, de arra nem tudott rávenni, hogy az arcomat is tegyem bele a vízbe. Hogyne! Hogy vizes legyen!
Mint utóbb kiderült, nagy szükségem is lett erre a sebtében beszerzett tudásra. Dorka barátnőm anyukája megszervezte ugyanis, hogy a helyi óvodások oktatásra járhassanak a szomszéd falu uszodájába. Ezen a héten volt az első óra, és rögtön szintfelméréssel kezdték, hogy csoportokba osszanak bennünket. Anyu a fülembe súgta, hogy Dorka már egész jól úszik, úgyhogy ha egy csoportban szeretnék lenni vele, csináljak mindent szépen úgy, ahogy a néni mondja, és nem ártana, ha a fejemet is beletenném a vízbe, ha épp azt kérik. Miközben az oktató nénik a tájékoztatót tartották a szülőknek, térdmagasságból halk mantrázás hallatszott: „beleteszem a fejemet a vízbe… beleteszem a fejemet a vízbe…”
De végül nem is kellett a fejemet a vízbe tennem, elég volt beugrani a partról, elkapálózni az oktató néniig, és végigkapaszkodni a rúdon. Higgyétek el, karúszóval sem könnyű a víz tetején maradni, ha nincs az embernek kellő gyakorlata. Aztán az úszónéni labdákat dobált a vízbe, és mindenkinek el kellett kapni egyet. Kétségbeesetten szaladgáltam föl-alá a medencét övező párkányon, ahol csak derékig ér a víz, és reménykedtem, hátha felém sodródik egy, de hiába: fogytak a gyerekek mellőlem a párkányról, ahogy lelkesen a vízbe vetették magukat a labdák után, és egyre fogytak a labdák is. Végül már csak én maradtam a párkányon, mint a legkisebb, akit otthon hagytak. A többiek már mind ügyesebben mozogtak a vízben (Anyut meg ette a lelkiismeret-furdalás, amiért nem nyaraltunk). Végül nagy elhatározással elrúgtam magam a párkánytól. A fejem búbjáig elmerültem, és kiittam a fél medencét, de végül mégis csak megkaparintottam a magam labdáját. Anyu, aki a medence szélén szanaszéjjel drukkolta magát, olyan büszke volt rám, mint még soha.
Azóta már kettesben is voltunk uszodában, és gyakoroltuk egy kicsit azt az elrugaszkodást. Még mindig baltanyél vagyok, az igaz, de már legalábbis fenyőfából.
Szóval, láthatjátok, zajlik az élet. Ősszel talán jobban is, mint nyáron. Beindul lassan az óvoda is, van egy új óvó nénink, aki egy kicsit halkabban ordít, mint Ávó néni. A strandolós hét végén, amikor Apu hazajött az erdei iskolából, két napra szülőt váltottam, mert Anyu elment evezni a régi barátaival. Vitt volna engem is, de pont addigra vonult át a hidegfront. De haza is jött vasárnap délután helyett szombat este, mert annyira megfájdult a feje (talán a Dzsidzsi-elvonási tünetektől?) Aztán voltunk együtt is ugyanezzel a társasággal egy születésnapi partin, ahol volt ugrálóvár meg bűvész a gyerekeknek. Most láttam életemben először bűvészt, tágra nyílt szemekkel suttogtam Anyu fülébe: „ez tényleg varázslat!” Aztán itthon egész este különböző tárgyakat igyekeztem eltüntetni, de sehogyan sem tűntek el. (Apu szerint a papucsával kellett volna próbálkoznom, az bármikor képes eltűnni.)
Ma pedig Bozótkutyáéknál voltunk halászlét főzni a TTB-vel. A halászlét Tamás és Annamari főzték, Tamás úgy csinált, mint aki még soha életében nem próbálta, nem is tudja, hogy kell (konkrétan megnézte az interneten), aztán olyan halászlét rittyentett, hogy a Római-part összes séfje elsárgult volna irigységében, ha látja, és nyithattak volna egy nagy közös kínai kajáldát a parton. Bozót pedig olyan kenyérlángost sütött, hogy még én sem tudtam abbahagyni (pedig szúnyoglárvák is voltak a hordóban, ami köztudomásúlag sokkal fontosabb, mint az evés).
Nagyon szeretem a Bozót-gyerekeket, így amint kiszálltunk az autóból, egyből el is tűntem velük, és onnantól Anyu jószerével csak akkor látott, ha időnként átszaladtunk a háttérben, vagy megjelent a borzas kis fejem a szénabálák tetején. Később még három kislány érkezett, éppen jó korcsoport, úgyhogy a végén haza se akartam menni, és úgy kellett a kocsihoz hurcolni, miközben rugdostam, sivítottam, és Anyut igyekeztem megharapni. (De Lükepéket, aki hazahozott autóval – köszönjük! – megnyugtattam, hogy nyugodtan csatoljon be a gyerekülésbe, mert csak Anyut harapom meg.)
Most alszom, a copfomból még kicsit potyog a szalma a fonások közül, a szám sarka maszatos az őszibaracktól (előfordulnak ilyen balesetek, amióta egyedül mosakszom), és arról álmodom, hogy az ősz mégis csak vidám évszak.
Hozzám szóltak