Na, hogy telt? Nekünk nem a legjobban. Először is Karácsonyra sikerült ráragasztanom a hányós-hasmenős vírust a szüleimre. Másrészt a tetves bank heteken át sikeresen csinált hülyét belőlünk, így végül a szüleimnek mégis csak az utolsó pillanatban kellett forinthitel után rohangálniuk a végtörlesztéshez. Szóval az ünnep előtti napokban felváltva hánytak és végtörlesztettek.

Így aztán nagy sütés-főzés sem volt, a kacsát betettük a mélyhűtőbe, és 23-án elballagtunk Anyuval a boltba pár zacskó kekszért, amely egyben a 24-i ünnepi menüt is jelentette.

24-én a szüleim nem túl frissen és tetterősen láttak neki az ünnepi készülődésnek (Apunak előző nap még majdnem 40 fokos láza volt, Anyu pedig az utolsó utáni percben talált forinthiteles banknál töltötte a napot, némi sajtos rúdra támaszkodva). Ezek után kisült, hogy a karácsonyfa (amit együtt vettünk Apuval, és ez jó volt) nem fér bele a giganagy vizestalpba, amelyet szintén az utolsó pillanatban szereztek be pár évvel ezelőtt, egy korábbi giganagy karácsonyfa okán.

Anyu késsel, fűrésszel, fejszével, ágvágóval esett neki a félig jégbe fagyott fatörzsnek, és mindenféle rondát mondott a Karácsonyra, az ünnepekre és általában a télre, Apu azon tűnődött, hányjon-e vagy ne, én meg lemondóan üldögéltem az asztalkámnál egész délelőtt, és vártam, hogy most már történjen valami érdekes is. Aztán a vizestalpról kiderült, hogy a fémrészét a festékréteg alatt megette a rozsda, és majdnem egyáltalán nem lett karácsonyfánk, közben már fél egy volt, és a szüleim egyedül annak tudtak örülni, hogy legalább ebédet főzni nem kell, mert úgysem tudnánk megenni.

Végül mégis csak visszahajlogatták valahogy a szétrozsdásodott talpat, és a fa is állt – ekkor szokott következni az órákig tartó díszítés. És ekkor végre csoda történt, vagyis a segítségemmel nagyon gyorsan és eredményesen feldíszítettük a fát, Anyu csak nézett, hogy már nincs több dísz (meg hogy már ekkora vagyok).

Igazán ránk fért ez a kis ünnepi csoda, így aztán alvás után a Jézuska is megjött rendben, és hozott mindent, ami kell, könyveket, babát, vujatot, de legjobban a vujatnak örültem. (Tudjátok, hogy az vonat, meg én is tudom, csak az éretlen szüleim hívják a második karácsonyom óta vujatnak.) De azért az óvodában, amikor el kellett mondani, hogy mit kaptunk, én azt mondtam, hogy foglalkoztató füzeteket, és most mindenki azt hiszi, hogy micsoda stréber szüleim vannak.

Az a jó a vujatban, hogy Apu is szeret játszani vele, és így foglalkozik velem. Anyuval öltöztető babásat szoktunk játszani, bár ez abból áll, hogy újabb és újabb királylányt rajzoltatok vele, meg annak ruhákat, vagy az általam rajzolt ruhákról várom el, hogy öltöztető babára adhatóvá tegye őket. Végre elkészül az újabb ruhadarab, megcsodálom (esetleg megmutatom Apunak, aki azt hiszi, hogy az még az előző vagy a tegnapi), aztán egy mozdulattal lerántom, és megjelenek Anyunál, hogy most milyen ruhát rajzoljon. De azért jól szórakozunk.

Karácsony után viszont untam kicsit ezeket a csöndes, szőnyegen játszós napokat (december 6-án voltam utoljára óvodában). Tudjátok – reggel fölkelek, összekészülök, reggelizem, játszom pár órát a szőnyegen, utána ebéd, alvás, és amikor fölébredek, már sötét van. Ezt meg is szoktam jegyezni szomorúan, amikor letesznek aludni. „Amikor fölkelek, már este lesz?” És tényleg este van, kicsit még tologatom a szőnyegen a vonataimat, vagy rajzolok ezt-azt, és mehetek vissza az ágyba. Böe.

Anyu arról fantáziál, hogy ha megtehetné, december végén elmennénk kettesben egy olyan országba, ahol nincs Karácsony, viszont jó meleg van. Üldögélnénk a parton, lógatnánk a lábunkat a vízbe, és beszélgetnénk. Ebből is látszik, hogy az anyukám nem nagy igényű, mert a régi velencei-tavi meg gyömrői-tavi délutánjainkat többre tartja, mint egy háromnapos ünnepet, amire az egész ország minimum két és fél hónapja készül.

Bár az azért ünnepszámba ment, amikor Karácsony napján úgy döntöttünk, hogy talán már tudunk rendes ételt enni, és Anyu megsütötte rántott csirkének azt a néhány csirkecombot, amelyeket még a füstbe (illetve mélyhűtőbe) ment kacsa mellé szándékoztunk tenni a tepsibe.

De azért mégis csak akkor tért vissza igazán az életkedvem, amikor néhány nap múlva a szüleim immár fertőzésmentesnek nyilvánították magunkat, és meglátogattuk Mamáékat. Megjött Lilike unokatesóm, és ha minden igaz, jó sokáig itt is marad!!! (Egyébként ő Szamira is, csak hogy tudjátok. Ezt eddig én se tudtam.) Van már unokatársam, akivel játszhatok! Vagyis most már elég nagy hozzá, és végre közel is van. (Az is vicces volt, amikor Zebulon volt itt, igaz, vele egyelőre csak babázni lehetett, és abból sem annyit, amennyit szerettem volna. Nem baj, ha megnő, biztos tud majd fára mászni velem.)

Végre elmúlt rólam az előző napok nyomott hangulata, felszabadultan tódultunk ide-oda Lilivel, mint egy kis csorda nagyon veszélyes birka. A szüleink folyton kapkodták a fejüket, hol csinálunk éppen valami disznóságot. És tudjátok, arra jöttem rá, hogy a Jézuskát tényleg nem érdekli, hogy ki rossz és ki nem, mert egy egész csomó ajándékot hozott nekem Mamáékhoz, például gyurmát meg mágneses betűket meg dinoszauruszos DVD-t, és még egy királylányoknak való rózsaszín sapkát is.

Másnap pedig elmentünk Mamával, Petivel meg a szüleimmel a Természettudományi Múzeumba, és ott egy csomó mindent megnéztünk. Na, ez már nekem való élet!

Kiengesztelődött hangulatban vártam a Szilvesztert. Annál is inkább, mert előre megbeszéltük, hogy éjfélig fenn maradhatok, és megnézhetem, hogyan kezdődik egy új év. Ez nagyon érdekelt már hetek óta!

A dolog úgy kezdődött, hogy kijelentettem: el szeretnék számolni a számok végéig. A szüleim kórusban magyarázták, hogy nincs nekik végük, mert mindegyik után jön egy újabb, meg ilyenek, de ez nekem eléggé megfoghatatlan még (pedig olvasom a Kockapacit). Végül módosítottam az elképzeléseimen, és az érdeklődésem az idő felé fordult, amely ugyan szintén végtelen, de legalább véges egységekből áll. A hétnek a vége, az mindig érdekes, mert az egész családom itthon van, a hónap végét is számon tartom, és sokszor én szólok a szüleimnek, hogy „holnap már december van!”, akik ilyenkor hálás pofával rohannak pénzt elrakni a bérletvásárláshoz. Sőt, nemrég azt is megállapítottam, hogy minden napra egy reggel jut, egy dél és egy délután, de két éjszaka, mert a nap éjszaka kezdődik, és éjszaka is ér véget. Erre aztán már Anyu se bír másképp felelni, mint összepuszilgatással.

Ezek után érthető, ha megnőtt az érdeklődésem a Szilveszter éjfél iránt, amely nemcsak egy új nap, egy új hónap, de egyben egy új év kezdete is. (Ahol megint egy tavasz, egy nyár, egy ősz, de a fentebb említett okok miatt két tél lesz. Bár ez az idei tél egyelőre nemigen nevezhető annak.)

Szilveszter napját Mamáéknál ünnepeltük, sült kacsával és párolt káposztával, és egy akkora kacsacupákot bekebeleztem, hogy mindenki azt hitte, hogy rosszul leszek, pedig nem. Ezek szerint a gyomrom bámulatos gyorsan regenerálódott a vírusos fertőzésből (ellentétben a szüleimével, akik még mindig nem bírnak gyomorfájás nélkül tejtermékeket, mákot meg hasonlókat enni). A délutáni alvásból tűzijáték dörgése ébresztett fel, és igen megharagudtam a szüleimre, amiért hazavisznek a tanyára, amikor itt, a városban van az élet! („Kezdődik, Apu, kezdődik” – dörmögte jóanyám.) Szerencsére meggyőztek, hogy nálunk vidéken is ugyanilyen élet van szilveszterkor, szóval nem maradok le semmiről. Ráadásul idén (a világon elsőként) vettünk is egy jó nagy rómaigyertyát, hogy megadjuk a módját az év utolsó napjának, ha már a számok végéig nem sikerült elszámolnom.

Korán kiértünk a vasútállomásra, és egy virágtartóra fölállva sokáig gyönyörködtem körben a sok színes rakétában, amelyeket különböző zöldterületekről és közforgalmi csomópontokból lövöldöztek fölfelé. Még a vonatról is láttunk egy kisebb tűzijátékot a horizonton. Ehhez képest itthon csak elvétve durrant ez-az, ezért a házak ünnepi kivilágításában gyönyörködtünk, és fennhangon kántáltuk (tudjátok, a kedvenc CD-mről), hogy „azért is jó egészséget, bort, búzát és békességet mindenkinek bőven az új esztendőben”. (Még szerencse, hogy senki nem járt az utcán, mert azt gondolhatták volna, hogy ezek a lelkiismeretlen szülők nem csak, hogy már este fél nyolckor így be vannak állva, de még a szerencsétlen kisgyereküket is leitatták.)

A kapuban összefutottunk a szomszéd Julcsiékkal, akik képzeljétek, éppen rómaigyertyázni jöttek ki az utcára! Volt egy tök jó nagy készletük mindenféle pirotechnikai érdekességgel, fütyülős, világítós meg egyhelyben forgós rakétákkal, a legjobb persze a rómaigyertya volt. Apu egyből ki is hozta a miénket, mert Julcsiék apukája tűzoltó, és így legalább szakértő felügyelete mellett durrogtatunk. (Na jó, beismerem, ez az egyetlen jó a télben: hogy már este nyolckor elég sötét van, hogy jól látsszanak a rakéták.)

Azt mondták, van még egy tűzijátéktelepük, de ahhoz még túl korán van. Megbeszéltük, hogy tízkor robbantják hátul a kertben, és mi is megyünk. Anyu oldalba böködött, hogy na tessék, milyen jó, hogy hazajöttünk, pedig hogy nyíttam. Aztán gyorsan megfőztük a vacsorára szánt virslit, bár a déli kacsa után egyikünk sem volt kimondottan éhes. Tízkor tényleg indult a tűzijáték Julcsiék kertjéből, és beismerem, ezért érdemes volt hazajönni.

Utána fürdés és meseolvasás következett, és az egész családom, engem is beleértve erős kísértést érzett, hogy az óévet megünnepeltnek nyilvánítva tizenegykor elaludjon. Igaz, az éjféli durrogtatás úgyis felriasztott volna bennünket. Így hát inkább kivártuk, hosszúra nyújtva a meseolvasást, és éjfélkor hálózsákba öltözötten kivonultunk a nappaliba a tévéhez. A szüleim legnagyobb (és idei első) döbbenetére fennhangon énekeltem a Himnuszt, pedig talán kétszer hallottam életemben (először a március 15-i ünnepségen, a másikkal nem tudok elszámolni).

Aztán pukkant a gyerekpezsgő, és nem sokkal később a tűzijátékok is, de ezeket már csak a szobából néztük a teraszajtó üvegén keresztül. Körben piros, zöld, lila csillagokat röppentett föl az éjszaka. Amikor a durrogás alábbhagyott, sürgősen ágyba bújtunk, bár fél háromkor és fél ötkor még kitört két kisebb világháború (talán valakik szintén elaludtak 11-kor, és lekésték az éjfélt?)

Az új év, mondhatni, repülőrajttal indult, mivel Anyu 2-án már dolgozott, és azóta is pörög a gépszíj. Egyelőre négy teljes napot kibírtam az óvodában úgy, hogy még nem vagyok beteg, igaz, hogy abból kétszer elhoztak alvás előtt, egyszer Apu és egyszer Mama. Ugyanis amikor december elején itthon maradtam, napokig nem győztem kialudni magam – még mindig a két-három órás délutáni alvásokhoz vagyok szokva, az óvodában meg fél kettőkor lefekszünk, jó esetben kettő felé elalszom, és fél háromkor kizavarnak bennünket az ágyból, mondván, hogy a dadus néniknek háromkor lejár a munkaideje. Ha rajtam múlna, sokkal jobb óvodát tudnék csinálni, mint ez.

Egyébként az óvodában skarlátjárvány van, úgyhogy azt hiszem, már meg is van a programom januárra.

Hát, így alakultak nálunk az ünnepek. Remélem, jól vagytok, sikerült legalább valamennyire kipihennetek magatokat, és a gyomrotokat sem rontottátok el. Tudjátok, most már minden nap hosszabbodnak egy picit a nappalok, visszaszorul az éjszaka, és egyszer csak az is elérkezik majd, amikor világosban ébredek föl a délutáni alvásból! (Mármint itthon, nem az óvodában.) Sőt, olyan is lesz majd, amikor Anyu világosban megy el itthonról (vagy legalább világosban száll le a vonatról). Minden rossz elmúlik majd, vagy összemegy, mint az éjszaka, és mind vidáman beszélgetve lógatjuk a lábunkat, tudjátok, a nagy tóba, és már csak anekdota-szinten emlékszünk a télre.

Reményeket beteljesítő, szép új évet kívánok mindenkinek!