Régen írtam, tudom. Fogalmazzunk úgy, hogy a családom nem most éli víg napjait. Folyton beteg vagyok, állandó gond, hogy ki vigyázzon rám, mert egyik szülőm sem tudja tartósan félretenni a munkáját; Apu el sem jöhet betegállományba, legfeljebb egy-egy napot kérhet szívességből, ha meg Anyu marad itthon nagy nehezen – a jelen táppénzszámítási szabályok mellett –, a bank egyből feni a fogát a házunkra.

Most már talán múlt időben mondhatom, hogy három hétig voltam beteg (köhögős-taknyos) egyhuzamban – közben néha egy-egy napra bevittek óvodába, pedig sose gondolták, hogy ők lesznek azok a hülye szülők, akik ezt teszik. Kézről kézre adtak, néha Mama vigyázott rám, ha el tudott jönni egy-egy délutánra, amíg Kati vagy Csilla vigyáztak Petire. (Ez persze jó volt, mert legalább gyakrabban láttam Mamát!)

Olyan is volt, hogy épp másfél órája törték a fejüket, hogy mi legyen velem – ki kinek hol ad át, hol tesz le a vonatról, és mi lesz, ha késik a vonat –, amikor észrevették, hogy én meg csak fekszem közben a szőnyegen szokatlanul csendesen, és teljesen keresztbeáll a szemem. No, hát megoldottam a dilemmát azzal, hogy jól belázasodtam, így Anyu kénytelen volt itthon maradni velem betegállományban, megpróbálva este tízkor telefonon kimosni magát a kisfőnökénél, és másra testálni legalább a másnapi halaszthatatlan cuccait.

Aztán azt mondta, hogy bemegyünk a munkahelyére, és viszünk zsírkrétát meg vízfestéket, ennek nagyon örültem, de végül nem ez lett, mert még másnap is túl lázas voltam hozzá. Így hát Anyu harmadnap reggel – amíg én még aludtam, és Apu itthon volt – rohant be megnézni, hogy mi az az íróasztalán, amiért agyon fogják ütni, ha nem lesz kész, és azt találta, hogy míg távol volt, a szobáját annyira telehordták elintézendő cuccokkal, hogy az ajtótól már nem is látni az íróasztalát. Végül másfél órába került az is, amíg átnézte, és a legsürgősebbekből kiválogatott annyit, amennyit haza bírt cipelni. (Kapott egy tök jó nagy hátizsákot Aputól, szerintem talán még én is beleférnék.)

Most biztos azt gondoljátok, hogy az anyukám túl nagy cuccot csinál a határidők betartásából, de muszáj neki, mert ilyen a munkája. A héten például az egyik kollégája elmulasztott egy határidőt (és ennek az ő szakmájában csúnya következményei szoktak lenni), és a főnöke ordíttozós értekezletet hívott össze, és kilátásba helyezte, hogy ezentúl minden bakiért fegyelmi jár. Anyukám főnöke – akit valamiért Borznak hívnak – oda jár PhD-zni ordítológiából, ahol én is végeztem, de szerintem még volna mit korrepetálnom rajta. Igaz, anyukámnál most épp a jópontjai vannak többségben, mert amikor beteg vagyok, haza szokta engedni egy-két napra úgy, ha hazahoz egy tonna munkát.

Most azt hiszitek, hogy rossz nekem, amikor az anyukám munkát hoz haza, pedig meglepő módon egész jól alkalmazkodtam a helyzethez. Szerencsére szeretek festeni, rajzolni, gyurmázni meg efféle csendes tevékenységeket folytatni, ilyenkor odahúzzuk a kisasztalomat a kisszékkel a kanapéhoz, és Anyu egyik kezével kukackákat gyurmázik, a másikkal ír a gépen.

Odavagyok a gyurmáért, filctollakért meg a vízfestékért (utóbbiból nagyjából kéthetente használok el egy dobozzal, vagyis hogy úsztatom le a lefolyóban, mert hogy egyelőre még egy kicsit túl vizesen festek). Az ollóval is remekül bánok, így aztán furcsa is, hogy az óvodában még csak az ujjunkkal meg szivacsdarabokkal kell festenünk. Anyu sorra hozza haza a kifestőket, én meg nekiülök, és addig föl sem állok az asztalkámtól, amíg az összes képet sorra ki nem festettem. Már egész jó a vonaltartásom. (Anyu meg bizonygatja magának, hogy mégsem lehetek hiperaktív, ha egyszer több mint egy órán át képes vagyok ugyanarra a dologra koncentrálni. Persze csak olyasmire, ami érdekel.) A másik kedvencem a foglalkoztató füzetek, de csak ha matrica is van bennük, amit jutalmul felragaszthatok az elkészült oldalakra. A pályaudvaron lévő könyvárus néni készletéből már mind elfogyasztottuk a hároméveseknek való cuccot, és lassan a négyéveseknek szánt készlettel is végzünk.

Ha nem az asztalkámnál szorgoskodom, akkor a dinoszauruszházammal szoktam játszani. A dinoszauruszházat Anyuval csináltuk tejeskartonokból meg mindenféle üres papírdobozokból, és először csak két emelete volt, az egyiken ebédlő-nappali, a másikon háló- meg fürdőszoba. De aztán problémázni kezdtem, hogy a növényevők nem alhatnak együtt a húsevőkkel, hiszen azok esetleg nem figyelnek oda, és megeszik őket. Így aztán lett egy külön emeletem a húsevőknek, bár egyszer egy paraszaurolofusz már lent aludt náluk, és megígérték, hogy nem fogják megenni. Így is mindenféle kaland történik velük, kigyullad a házuk, vagy valaki beszorul a lefolyóba, Anyu meg, aki csöndben hallgatózik, nem győz vigyorogni a kanapén, az aktái között.

Az utóbbi időben elkezdtek érdekelni a betűk és a számok is. A számok már tulajdonképpen akkor nagyon tetszettek, amikor Sülysápon voltunk a futóversenyen, és ott visszafelé számoltak. Később, az angolórán megtanultam angolul elszámolni tízig, és Peppa malactól húszig is. Most meg, nem fogjátok elhinni, már százhúsznál tartok, mert mindig kérdezgetem a szüleimet, hogy „és a tizenkilenc után mi jön?” A tízes váltásoknál még egy kicsit segíteni kell, de akkor is.

És november elsején leírtam az első szavamat. Az volt, hogy „PAPA”. Nem csak úgy lemásoltam, hanem megkérdeztem, hogy hogyan kell leírni, és megmondták nekem, hogy egy pannibetű (ezt már ismerem), aztán egy apubetű (ezt is), és még egy pannibetű és egy apubetű. Én meg leírtam, és sikerült. (Olyat már azelőtt is játszottam, hogy kitalálom a szavak első betűjét, vagy keresek másik szót, ami ugyanolyannal kezdődik, például a Panni meg a paraszaurolofusz.)

Azóta is lelkesen írogatok minden délután, a „PAPA”, „APU”, „PANNI” már megy, egyszer a „MAMA” is megvolt, bár a M betűt még nehéz megkülönböztetnem az én nevemben lévő csúszdabetűktől (N), az ANYU pedig bonyolult az ipszilon miatt. A CICÁ-t el tudom olvasni, de olyat nem írok. A betűk sokszor a fejükön állnak, és jobbról balra írom őket, de nagyon szép, egyenletes kis sormintákat képezek belőlük. A szüleim aggódnak, hogy majd gondom lesz az iskolában, amikor végigunatkozom az első két évet, de ezzel épp úgy vagyok, mint annak idején az állással meg a járással: akárhányszor leültetnek, én mindig talpra ugrom, mert menni akarok, és kész.

Furcsa is, hogy ekkora korosztályos tudásszomj mellett a kiscsoportban még alig tanítanak nekem valamit; néptánc, foci, karate meg ilyesmi majd csak jövőre lesz, angol meg csak ötévesen (ha beférek), hiába jártam már olyanra korábban. Nyamvadt heti egy tornaóra van, és annyi. (Meg a szivaccsal festés.) Lehet, hogy félévkor különbözeti vizsgával át kéne mennem a középső csoportba? Á, nem jó, az összes barátom itt van. A volt klubos brancs egy az egyben átvonult a Süni csoportba.

Az óvodával egyébként egész jól kibékültem, van egy csomó új barátom is, akikkel putulkodhatok. Főleg fiúkkal játszom, aminek a következményeit a szüleim gondterhelten figyelik, mivel hogy megjelentek a játékaimban az agresszív elemek, azaz a dinoszauruszaim most már nemcsak autóbalesetben halnak meg, hanem támadásban is. (Anyu meg még azon is aggódik, hogy olyan leszek, mint ő, akit a fiúk inkább csak havernak tekintenek; való igaz, a többi lány a kiscsoportban már nagyon is céltudatosan figyelgeti a másik nemet – anyukám meglehetős döbbenetére –, én meg még ott tartok, hogy dinoszauruszozom meg Villám McQueenezem velük. Még a végén pártában maradok?)

Ha már a pártánál tartunk – ősztől újra indult a táncház a művelődési házban, így szombatonként megint előkaphatom a pörgős alsószoknyát meg a karaktercipőt, és kiugrálhatom az egész heti feszkót. Az összes haverom ott van, minek következtében az összes haverom anyukája is, és Anyu néhány órára úgy érezheti, hogy tulajdonképpen nem is változott semmi. Ezekből a találkozásokból élünk a hétköznapokon, meg az esti festegetésből, feladatlapozásból; Anyu elhatározta, hogy a vonatról leszállva befejezi a dolgozást, és itthon már csak velem törődik. (Minek következtében a lakásunk többnyire úgy néz ki, mintha megszálló csapatok vonulnának keresztbe-kasul rajta. Itt már lassan csak én takarítok.)

Meg az olyan üzenetektől is feltöltődünk, amilyeneket Tőletek kapunk, például itt, a blogon is. Anyu például egy hétig mosolygott, amikor hírül vette, hogy Veronka már jól van, és jól viseli a megpróbáltatásokat. Köszönjük! Sokat gondolunk Rátok, akkor is, ha éppen nincs időnk írni.

Látjátok, most is milyen jó kedvem kerekedett a végére. Igaz, hogy éppen a Márton-napi táncház után vagyunk, és még libát is készítettünk a helyi hagyományőrző nénik segítségével, újságpapírral kitömködött gyerekharisnyából. Anyu közben jól kibeszélte az Ávós óvó nénit a barátnőivel (ezt a megnevezést most frissiben tanulta, és igen találónak érzi). Az Ávós óvó néni ugyanis azt mondta nekem, hogy levágja a fülemet, és ezt csak este mondtam el Anyunak, amikor megkértem, hogy hadd aludjak az ágyában (egyébként nem szoktam ilyet kérni, mert nagyon szeretem a kiságyamat, ezért ha előhozakodom a témával, Anyu egyből tudja, hogy valami gond van). Odakuckóztam hozzá, eldörmögtem a hóna alatt a füllevágós sztorit, és nagyon megkönnyebbültem, amikor Anyu elmagyarázta, hogy az óvó néni nem vághatja le a fülemet, mert az a dolga, hogy vigyázzon rám. (Amellett, hogy persze szót kell neki fogadni.)

Jó, hogy Anyuval át tudom beszélgetni a történteket, és segít, hogy a helyükre tudjam tenni őket. Sokszor előhozakodom bonyolult világnézeti problémákkal, ha kettesben vagyunk, például amikor hazafelé tol a biciklin az óvodából, lassan már sötétedik, és füstölnek a kémények. Anyu szívesen beszélget velem, és magában gyönyörködik, hogy milyen okosakat kérdezek. Úgy találja, hogy semmivel sincs kevesebb eszem, mint egy felnőttnek, csak még keveset tudok a világról, és az információk nagy, bonyolult rendszere csak lassanként, apró lépésekben áll össze. Anyu azon igyekszik, hogy ez a rendszer ne tartalmazzon dezinformációkat csak azért, mert még nem sokkal vagyok fölül az egy méteren.

Ebben a tekintetben mostanában az is nehézséget jelent, hogy az otthoni logikus rendszer ütközik az óvodában tapasztalt, évszázados hagyományokon alapuló (mondhatnám, gyerekeket hagyományosan hülyének kezelő) rendszerrel. Meg akartam például tudni, pontosan milyen hatásmechanizmus révén fogok tudni fütyülni a levesben levő répától. Melyik szervemre hat? A hangszálamra? Már tudom, hogy a hangszálam rezeg, ha beszélek (ha meg a torkomat tapogatva vihogok, akkor még inkább). Valamilyen ásványi anyag van benne, ami hat a hangszálra? Anyu végül – noha kétségkívül kedves gyerekkori emlékeket idézett benne a répás mondás – kénytelen volt leszögezni, hogy a répának voltaképpen semmi köze a fütyüléshez. Ez csak egy kedves, régi mondás.

Ávó néni azért nem örült felhőtlenül, amikor legközelebb kifejtettem neki ebédnél, hogy a répaevés nem függ össze a fütyüléssel.

A héten azt is megmondtam neki, hogy az diszkrimináció, ha szerinte a Mikulás nem hoz ajándékot a rossz gyerekeknek. Mert a Mikulás nem tesz különbséget a gyerekek között. Nincs is olyan, hogy jó meg rossz gyerek, csak gyerek van. (Ez a kriminológia egyik alaptétele, ugyanis a negatív szerepekhez való alkalmazkodás bizonyítottan kisgyermekkorban gyökerezik.) Ávó néni kissé döbbenten közölte Anyukámmal ezt a reakciómat, aki egyébként már előző nap értesült tőlem a dialógusról, és Apuval kellőképpen szénné röhögték magukat, így szemrebbenés nélkül fogadta a beszámolót, és csak annyit felelt, hogy ez egyébként tényleg az.