A szüleim csodálkoznak, hogy kockahasam van.
Ők még ott tartanak, hogy én vagyok a zsömlefejű kisbaba. Haha. Egy kutatás szerint a rokonainkat elég ritkán nézzük meg, csak lehívjuk a fejünkből a képet, amit eltárolt a proxy. Ezért nem veszik észre például a férjek, ha a feleségüknek új frizurája van.
Való igaz, a kezdeti cluster-feedinges nyavalygás után (amitől már mindenkinek herótja van, szóval nem mesélem el még egyszer) elég nagy léptekkel kezdtem behozni a lemaradásomat. Elértem a születési súlyomat… Aztán a koromnak megfelelő súlyt… Aztán mások korának megfelelő súlyt… Aztán a vágósertésekét… És egyéves korom körül így kiáltott fel egy néni az utcán, amint bekukucskált a babakocsimba: „Hű, milyen… erős kisbaba!”
Hát ja. Amíg az ember a kezét se tudja felemelni magától, örül, ha odatartják neki a cicit, legalább csinálhat valamit. Senki se rója fel neki, ha az evést ismeri egyetlen tevékenységként (vigyázzatok, mert ez későbbi életkorban már kóros!) Keresztrejtvényt fejteni nem tud, addig se eszi az unalom. Aztán egyszer csak megtanul ülni. Onnantól ülő életmódot folytat (ez szintén kóros a ti esetetekben, szóval sürgősen fejlődjetek tovább!)
Én megtettem: hét hónapos koromtól állok. És azóta csak állok. Kiültem magam az azt megelőző hónapokban.
Illetve tíz hónapos koromban megtanultam járni. Na, ezzel az állás is második helyre szorult. „Elindult!” – mondták a szüleim izgatottan egymásnak, meg Mamának a telefonban, és még azóta sem volt alkalmuk hozzátenni, hogy „…megállt”.
Mert ha nem tudnátok, dolgom van. Sürgős dolgom. A kisbabáskodás komoly munka. Állandóan zsúfolt a határidőnaplóm, nincs egy perc lazításra szánt időm sem. Alig nyílik ki reggel a szemem, máris sürgetem Anyut, hogy „hálózsák, levette” (a múlt idő jelen esetben felszólítást jelent), mert ha nem vettétek volna még észre, hálózsákban nem lehet járni. (Bár ez valamelyik felmenőmnek sikerült egyszer nagyon régen, és komoly szerepe volt az én színre lépésemben. De nem mesélem el.)
Tésztába tevés és öltöztetés közben izgatottan rugdosok, és igyekszem elszabadulni Anyu öléből. Még a zoknimat is megpróbálom magamra húzgálni, csak már mehessek. Anyu végre elereszt, és zumm… Mint egy motoregér, amelyiknek végtelenített rugója van. Hol itt vagyok, hol ott vagyok, néha átszaladok a színen, és a nap végén úgy kell elkapni (ez kétemberes feladat), hogy le lehessen vetkőztetni, és a fürdőkádba gyömöszölni. Mialatt Apu megtöröl és rám adja a pelust, hosszú ujjú badit, joszotojót és a hálózsákot, még megpróbálok kereket oldani, aztán Anyu mindenféle verssel és mesével rábír, hogy maradjak mellette. Elalvás közben még emelgetem a lábamat hanyatt fekve, derékból. (Csináljátok utánam!) Huszonkilenc… Harminc… Anyu onnan tudja, hogy alszom, hogy nincs több lábemelés.
Úgy eszem, úgy játszom, hogy ide-oda sétálok a szobában. Kezemben egy játék lábas, kenyérkockákkal, vagy két kacsa, akik szerintem egymás orrát puszilgatják (hangosan cuppogok hozzá), leguggolok, fölállok, leguggolok, simán agyon lehetne ütni valakit a vádlimmal. Ha megunom, kibaktatok a kisfolyosóra, és hozok egy-egy liter tejet a két kezemben. Javaslom, sétálgassatok ti is sokat úgy, hogy a testsúlyotok egyhatodát hurcoljátok magatokkal, és bicepsz-tricepsz gyakorlatokat végeztek vele.
A kardioedzés sem maradhat el. Futni elég hamar megtanultam – erről Apu orrcseppje tehet, amit ott szokott felejteni az éjjeliszekrényén, én meg már pici koromban is ki tudtam számolni, hogy annyi ideig szorongathatom a kezemben, amennyivel hamarabb odaérek, mint az, aki mögöttem lohol, és olyanokat kiabál utánam, hogy „ne bántsd” meg „ne piszkáld”.
Ezt a tudományomat mostanában az utcán hasznosítom, elég csak meglátnom azt a végtelenbe (vagy a szomszéd utcába) futó széles, sima aszfaltcsíkot, és máris benne van a lábamban a bugi. Kiegészítésképpen táncolok, főleg, amióta a Nénihez járunk a zeneórákra. Eddig is táncos lábú voltam, de most már a déli harangszóra is rázom a popsimat.
Állítólag egy sportoló (talán birkózó?) apuka egyszer videóra vette, hogy mit csinál egész nap az egy-két éves gyereke. Én csak másoktól hallottam ezt a történetet, és lehet, hogy urban legend, ha valaki ismeri a forrást, legyen szíves megosztani velünk! Szóval, az apuka megpróbálta a felvétel alapján utánozni a kisfia napi mozgásprogramját. De nem bírta szuflával, és nagyon csúnya izomláza lett.
Szóval ha kéne egy kis erőnlét vagy szálkásítás, gyertek el hozzám nyugodtan, és lezavarok veletek egy jó kis alapozó edzést, de okvetlenül hozzatok magatokkal színezőkönyvet, műanyag lábast meg egy cipőt, amit nagyon-nagyon össze lehet sározni!
Hozzám szóltak