Jó dolog, hogy van apám. Például meg lehet nyalni az orrát.
Amikor megszülettem, életem első fél óráját vele töltöttem. Megígérte, hogy mindig itt lesz, és mindig vigyázni fog rám. És ha néha el kell mennie valahová, akkor is hamar visszajön.
Apuval másképp játszunk, mint Anyuval. Gyömöszölni szokott, és a levegőbe dobál, én meg vihogok. Egyszer Anyu is megpróbált a levegőbe dobálni, döbbenten néztem rá. Egy ekkora kisbabát hajigál? Nooormális?!
Reggel, amikor felébredek, a szobám üveges ajtaján át ki szoktam kukucskálni a nappaliba, hogy Apu megvan-e. Anyu válla fölött kisandítok a reggeli szopi közben. Előfordul, hogy egyedül ébredek, ilyenkor énekelgetni szoktam, és várom, hogy észrevegyenek. Apu meghallja, beszalad, és felhúzza a redőnyt, világos lesz a szobámban. Ülök a karján a hálózsákomban, nagy kerek fejem van és nagy kerek szemem, mert kerekre aludtam őket, és hirtelen nagyon megszeretem Aput, és odabújok hozzá.
Akkor jó a lelkivilágom, ha Apu meg Anyu is a nappaliban vannak, és a dolgaikkal foglalkoznak. Ilyenkor sétálgatok körülöttük, különféle dolgokat lengetek és dudorászom. Néha odaszaladok valamelyikükhöz, odadugom az orromat, aztán megyek tovább játszani. A hétvégék a legjobbak, mert Apu nagyon sokáig itthon van.
A hétfők borzasztóak. Apu elmegy dolgozni, és csak későn ér haza. Én meg már megszoktam hétvégén, hogy ott van velem, és titokban azt szoktam gondolni, hogy többet soha nem megy sehová. De mégis – hétfőn arra ébredek, hogy üres a nappali, Anyu kivisz a karján, látom, hogy nem ül senki a fotelban, és elszomorodom. A szomorúság a nap folyamán egyre jobban eluralkodik rajtam. Egy idő után elfelejtek járni, álló helyzetből felborulok, aztán már ülni se tudok, és a végén fogni se. A játékok kiesnek a kezemből. Mászom a padlón, és sopánkodom, jaj-jaj, teljes árva vagyok, se apám, se anyám, vagy legalábbis apám egészen biztosan nincs. A szemem könnyben úszik, kipirosodik az orrom és a fülem. Anyu azt se tudja, sírjon-e, vagy nevessen.
Estefelé kopogás hallatszik a terasz üveges ajtaján. Felkapom a fejem. Ott áll Apu! Nevetek, és mind a két kezemmel integetek neki, aztán fel is ugrom (érdekes, már nem vagyok mozgássérült), az ajtóhoz rohanok, és a tenyeremmel ütöm az üveget. Anyu beengedi Aput. Teli szájjal vigyorgok, össze-vissza hadonászom, Apu meg értetlenkedik: miért mondta Anyu, hogy ma rossz kedvem van?
Hozzám szóltak