Szögezzük le, utálok a születésemről beszélni. Az egyik becenevem Miss Moro, ezt azért kaptam, mert a mai napig is megvan a Moro-reflexem. Ez az a reflex, amivel a megijesztett kismajmok próbálnak megkapaszkodni a mamájuk bundájában. A rémült kisbabák pedig utánozzák őket.

Ez volt az első dolog, amit a kinti világban csináltam. (A második pedig, hogy megpróbáltam megverni és összerugdosni a szülész nénit meg a doktor bácsit.)

Az egész úgy kezdődött, hogy edzés közben kirúgtam valahogy a medence oldalát. (Pedig még vagy két hét hátravolt az edzéstervemből.) Amikor észrevette, hogy valami baj van, Anyu épp egyedül volt otthon, mert Apu (hosszú kihagyás után és hosszas rábeszélésre) végre elment túrázni. Amikor hazacsörgött Anyunak, ő azt mondta, hogy jól van, de megkérdezte, hogy Apu kb. mikor ér haza. Apu egyből gyanút fogott, mert Anyu még sose kérdezett ilyet.

Bementek a kórházba az összekészített holmival, de az ügyeletes orvos megnyugtatta és hazaküldte őket. Persze nem nyugodtak meg különösebben, és pár nap múlva, amikor Anyu saját orvosa volt ügyeletben, Apu rábeszélte Anyut, hogy menjenek be hozzá. Éppen csak beszaladtak a reggeli vonattal, nem vittek magukkal semmi holmit. Az állomásra menet Anyu beugrott a pékhez, és vett Apunak reggelit, meg magának is egy mákos patkót. Ha tudta volna, hogy innentől 24 óráig ez volt az utolsó, ami evett, biztos megveszi a fél boltot...

A doktor bácsi ugyanis azt mondta nekik, hogy ne menjenek sehová, mert a víz nélkül maradt medencében nem folytathatom az edzéseimet, nem biztonságos. ("Mit dumál ez bele -- gondoltam magamban --, még mindig van egy hét az edzéstervemből, be akarom fejezni, és kész! Különben minek izmoztam idáig?!") Azt is mondta nekik, hogy "ebből ma baba lesz", és ha nem jövök magamtól, majd kicsalogatnak. ("Mert persze" -- dörmögtem, és felköltöztem az emeleti edzőterem legtávolabbi sarkába. Jól megkapaszkodtam a bordásfalban. De lehet, hogy azok Anyu bordái voltak...)

Ez május 13-án történt.

Anyut leültették egy szobában, vizsgálgatták a szívhangomat, a szüleim izgatottak voltak, Apu megpróbálta sebtében pótolni az otthon hagyott holmit, Anyu parázott, közben azért mind a ketten eléggé örültek. Én konok pofával kapaszkodtam a bordásfalba.

Teltek az órák, nem adtam jelét, hogy kijönnék. Anyu eléggé rosszul volt, de igyekezett leplezni. Azon morfondírozott, vajon mennyivel lehetek rosszabb, mint egy félmaraton. Apu vicces dolgokat mondott Anyunak, mert tudta, hogy fél, csak úgy csinál, mint aki nem is. Anyu hálásan nevetgélt.

Aztán az orvosok adtak Anyunak egy (gonosz) infúziót, ami egész biztosan elindít engem kifelé. ("Na nehogy már az itiner pecsételjen a pontőrre" -- morogtam, miközben foggal-körömmel kapaszkodtam.) Megint nem történt semmi, csak Anyu most már nagyon rosszul volt. Arra gondolt, hogy a 40-45 km-es túráit 8 óra valamennyi alatt futotta meg, és annyi már rég eltelt. És hogy időben a leghosszabb a BT50 volt a maga 12 órájával, de hogy azután mi van, azt még nem próbálta.

Tényleg 12 óra elteltével kezdte úgy érezni, hogy már elfogyott az ereje. Apu etetgette banánnal és itatgatta izolöttyel, mint annak idején a legelső félmaratonján, ahol Apu kísérte végig, és vigyázott rá. Anyu rendes ennivalót követelt, de nem adtak neki, mert hátha szükség lesz valami német-római uralkodóra. Ezt a részt nem értettem. De végül nem lett szükség arra a pasasra (pedig Anyu már azt se bánta volna).

Közeledett az éjfél, de nekem színemet se látták. Anyu többször kérte, hogy adjanak neki egy UV-csekket, és inkább két hét múlva újból próbálkozna, mert ez most nem fog menni. (Azt hitték, viccelődik, pedig komolyan gondolta.) Már mindent kipróbáltak, ült egy nagy labdán is, és kapott fájdalomcsillapítót a gerincébe, ettől egy időre visszatért a humorérzéke, és a reszketést is abbahagyta. De aztán múlni kezdett a hatása.

Apu beszélt hozzám, hogy ne legyek ilyen kis konok, és hogy majd meglátom, milyen jó lesz nekem idekint, mennyit fogunk játszani, és érdekeseket mesél majd nekem. Meg hogy mennyien várják a jöttömet, virrasztanak ilyen késő éjszaka, küldik az sms-eket, és hogy csak úgy forrong a topik. (Jó, de mi az a topik?)

Azt mondták Anyunak, hogy álljon fel, és kapaszkodjon Apu nyakába, hátha a gravitáció is segít. Ott lógott Anyu, mert már a lába se bírta, Apu meg tartotta, és akkor egyszer csak azt mondták nekik, hogy elindultam kifelé.

Anyu az órára nézett, mindjárt éjfél, akkor mégse leszek meg 13-án. Vajon innentől kezdve hány óráig tart még?

Aztán nagyon gyorsan történt minden, fülön csíptek és megrántottak, egy nagyot repültem, és hangosan csattantam az ágy végében. Mintha a felhők közül pottyantam volna oda. Anyu nem is bírta elhinni, órákra számított még, meg ilyenekre, hogy "kint van a feje". De nem, egyszer csak ott voltam, és szigorúan néztem körül. "Jézusom, itt egy kisbaba", mondta Anyu kicsit zavarodottan (Apu máig is viccelődik vele, pedig neki is nehéz volt elhinni). Anyu, szegény, egy pillanatra azt hitte, hogy csak odaképzel engem, nem is voltam csecsemő-szerű, egy ráncos kis lárvaarcú izét várt, erre odaesett valahogy egy ember. Apu azt mondja, olyan volt az egész, mint egy régi technikával készült számítógépes animáció.

Május 14. volt, pontosan hajnali fél egy. Valahol egy maroknyian "félegyhajrát" kiabáltak, tisztán kihallottam közülük egy kis kengurugyerek hangját.

Na, marha mérges voltam, hogy így keresztülhúzták a számításaimat, gyorsan megpróbáltam lekaratézni az összes okvetetlenkedőt, szerintem ordítottam is, de csak röviden. Felelősségre vontam őket, hogy remélem, tudják, hogyan tegyenek vissza, mert ezt nem fogom annyiban hagyni. Marha dühös voltam, a két szemem belső sarka között egy pici vízszintes ránc futott, amit az összevont szemöldököm egy háromszöggé rajzolt, mintha egy kis szarv lenne a homlokom közepén. Apu elvágta a köldökzsinóromat. Odaadtak Anyunak, aki odatette a kezét, ahogy szokta, én meg belefészkelődtem a popsimmal, ahogy szoktam. Erről megismertük egymást, hogy tényleg mi vagyunk azok, csak eddig a pocak két ellentétes oldalán voltunk. Megnyugodtam és csöndben maradtam.

Aztán megmostak, rám adtak valami izét, és odaadtak Apunak. Életem első fél óráját vele töltöttem. Itt már kezdtem sejteni, hogy annyira nem lesz szörnyű idekint, de azért mondtam neki, hogy amíg nem tud intézni valamit a pocakba visszakerülésem érdekében, legalább ennivalót szerezzen.

Apu odavitt Anyunak, és együtt nézegettek. Mondtam nekik, hogy ebből nem élünk meg. Erre Anyu megpróbált fekve szoptatni, de nem volt valami ügyes, így kimászott az ágyból, és egy széken ülve próbálkozott. Nagyon talpraesett voltam, egyből tudtam, hogy hogyan kell szopizni, másfél órát eszegettem (persze kérdéses, hogy mennyi tejecske jutott a számba ezalatt).

Aztán hirtelen rájöttünk, hogy mind a hárman nagyon fáradtak vagyunk. Anyuval gyorsan összebújtunk az ágyon, Apu meg a székre ült mellettünk, és odahajtotta a fejét hozzánk, így aludtunk hárman. Szerencsére másnap délelőttig a szülőszobán maradhattunk, és reggelig senki se háborgatott minket.