A nővérem azt mondja, úgy kell karácsonyi üdvözletet írni, hogy az ember elkezdi, és aztán folytatja. Na, hát elkezdeni már sikerült, csak a folytatással kellene megbirkóznom. Tudjátok, most mindenki rám mutogat a családban, hogy vezessem tovább én a naplót a családunk történetéről, mert állítólag nekem van a legtöbb időm.

A nővérem délelőtt iskolában van, kettőre megyünk érte Anyuval (most már én is tudom, hogy nem Nyunyunak hívják, mielőtt megkérdeznétek). Egész délelőtt azt várom, hogy mikor hozzuk már haza a tesómat, lelkesen szavalom, ha Anyu felveti, hogy enni kéne vagy pelenkát cserélni: „ééés utána megyünk aaa Dzsidzsiééééééééééééért!” Szaladok az ajtóhoz, dugom a lábam a cipőbe, egyedül fölveszem a kesztyűt. Vár a Dzsidzsi!

Aztán persze hazaérünk, és öt perc múlva már visítva nyaggatjuk egymást.

Az iskoláig általában Anyu nyakában utazom – szerencsére a szomszéd sarkon van, így nem szakad meg. A napokban töltöttem be a 11 kilót. Tudom, nem sok egy majdnem-kétésfél évestől, de emlékeztek rá, engem más mércével kell mérni. Szóval tőlem szép. Anyu is lassan úgy érzi, mintha a hajdani vézna kisegér helyett… nos, egy nagy, megtermett egeret szállítana.

Szóval Anyu a gyorsaság végett a nyakában visz az iskoláig. Tudok menni a lábamon, csak nem szeretek arra, amerre mondják. Nem értem, miért kell folyton előre, amikor ott van az a sok jó árok. Meglátok egy kavicsot, megállok, sokáig nézem – Anyu szerint ez nem fér bele a „valahová eljutás” kategóriájába, először csak fenyegetőzik a nyakba vétellel, aztán ténylegesen is fölkanyarít, sivalkodom. Meddő vitát folytatunk a haladás természetéről. Közben oda is érünk az iskolához.

Más napokon higgadtabban viselem a nyakban utazást, és újabb történeteket költök Nyuszi Péterről és barátairól, természetesen a saját főszereplésemmel. Meg a Dzsidzsiével! Kiosztom a szerepeket, én leszek Nyuszi Péter, Anyu lesz Lili, és Benjaminért megyünk Nagycsizmás úr kertjébe. El is magyarázom, hogy az az iskola. Vigyázzunk, hogy óvatosan lopakodjunk el a macska mellett!

A nővérem először úgy gondolta, hogy ő lesz Nyuszi Péter, én meg Pamacska, de aztán persze én is Nyuszi Péter akartam lenni, így ő beleegyezett, hogy Lili legyen. Nagyon belátó nővérem van! Tulajdonképpen soha nem veszekszünk semmilyen lényeges dolgon. (Csak visítva nyaggatjuk egymást a nap minden együtt töltött percében. De az más. Az egyszerűen egy közös tevékenység.) Szóval a nővérem csak egy egész kicsit méltatlankodott, hogy nem engedem Nyuszi Péternek lenni, elég hamar ráállt, hogy Lili legyen. Én azonban a távollétében kitaláltam, hogy ő Benjamin, és mit volt mit tennie, némi kezdeti lázadozás után belenyugodott az új szerepébe. Mondtam már, hogy nagyon belátó nővérem van.

Szóval megérkezünk az iskolába, a nővérem azonnal mesélni kezd (melyik órán mit csináltak, melyik osztálytársa mit mondott), én nagy szemekkel hallgatom, és elismétlem azokat a kifejezéseket, amelyeket nem teljesen értek. A nővérem nekiáll elmagyarázni, a beszélgetés még jobban szerteágazik, Anyu meg közben tízedszerre ismétli el, hogy Dzsidzsi pakolja már végre össze a holmiját, és menjen felöltözni. Dzsidzsi erre fölemeli a tolltartóját, mintha még sosem látta volna, és tétován a táskája felé közelíti, közben tovább meséli, hogy és akkor a Tiki azt mondta, a tolltartó pedig természetesen soha nem ér el a táskáig. Anyu végül megunja, letesz engem a nyakából – pedig hányszor megfogadta, hogy soha többet –, összekapkodja a nővérem cuccát, begyömöszöli a táskájába, majd a még mindig lelkesen szónokoló nővéremet a grabancánál fogva a ruhafogas felé húzza. Eközben én egy mozdulattal kirántom a tanári asztal fiókját, és egy másikkal mindent a földre szórok belőle.

Anyu elengedi a nővéremet, a kezébe nyomja a sálat-sapkát, a lelkére köti, hogy öltözzön, azután megpróbálja egyik kezével visszagyömöszölni a fiók tartalmát, a másikkal meg engem távol tartani, hogy ne dobáljam el, amit elérek, vagy legalábbis ne túl messzire. (Közben emlékezetébe idézi: legutóbb is ilyenkor fogadta meg, hogy többet nem tesz le.) Persze nem sikerül neki, egy szimpla anyakéz édeskevés az én távol tartásomhoz. Ahhoz minimum egy távoltartási végzés, egy T-rex és egy falka TEK-es kellene, vagy, hm, talán egy ajtócska, oldalelemekkel. Szóval anyukám pakol, dörmög és távol tart, én nyúlkálok és sivalkodom, közben a nővérem fölöttünk áll, sállal-sapkával a kezében, és még mindig meséli, hogy mit mondott erre az Ádám.

Tulajdonképpen senki sem tudja, hogyan lesz végül a fiók a helyén, a tolltartó a táskában, a kabát a nővéremen, és mi mindannyian kinn az utcán. Most már csak egyetlenegy saroknyit kell gyalogolni hazáig – no igen, de közben vannak még remek pocsolyák, kavicsok, árkok, és Anyu hiába próbálkozik azzal az ócska szöveggel, hogy ha Benjamin meg Nyuszi Péter nem sietnek, Nagycsizmás úr mindannyiunkat belesüt a pitébe.

Végre otthon vagyunk – mi hárman, hét tonna sár és néhány kavics –, és senki sem tudja, hogyan lehet már megint fél három, amikor csak négy percre lakunk az iskolától. Mindegy, kezet mosunk, átöltözünk, ebédelünk (mármint én, de ha a tesómnak nem ízlett az iskolai ebéd, akkor ő is), azután én aludni megyek, vagyis egyelőre a kanapéra, ahol Anyu énekeli nekem, hogy Már minálunk, babám. Ennek a végére általában elalszom, bár valaki egyszer elcsodálkozott, amikor megemlítettem neki, hogy nálunk ez nyolc versszak. A puliszkát, az ananászt és a paprikát egyáltalán nem ismerte, és szerintem a tökre is csak udvariasságból bólogatott.

Közben a nővérem bevonul a szobájába, és az alatt a nyolc versszak alatt megírja a leckéje 95%-át. Amikor már megbízhatóan alszom, Anyu lefektet az ágyikómba, betakar, majd a tesóm után megy, és megpróbálja rávenni, hogy csinálja meg az a maradék 5%-ot is. Na, ezzel aztán eltelik az a másfél-két óra, amíg alszom.

A nővérem villámgyorsan ír (és meglehetősen rondán), villámgyorsan számol (csak néha előfordul, hogy nem azt írja le, amit kiszámolt), villámgyorsan megjegyzi a memoritert, csak többnyire nincs kedve felmondani, mert roppant viccesnek tartja, hogy azt énekli helyette, „egy cica a szobában egyedül csak vár”. A nővérem összes jegye, beírása ötös meg kiválóan megfelelt, csak a magatartása négyes, de apukám szerint azért a négyesért térden állva kellene kezet csókolnunk a tanító néninek, és anyukám szerint karácsonyra csoki helyett minimum egy sportkocsit kellett volna vinnünk a tanító néninek, amiért a nővéremet még nem hajította ki cuccostul a járdára egy esős délelőtt.

Szóval anyukám negyedszer is türelmesen kiradírozza a „tól”-t, mert azt kellett leírni, hogy „tál”, közben a tesóm továbbra is azt magyarázza, hogyan fog a régi szappantartóból részecskegyorsítót készíteni. (Anyu elhatározta, hogy ha leltár szerint megvan a lecke, de mondjuk ronda, akkor visszafogja magát, és nem radíroz. A „tól” határeset, mert nem lehet eldönteni, hogy csak egy ronda „tál”-ról van szó, vagy tényleg rossz a megoldás.) „Értem – bólogat anyukám –, akkor most, légy szíves, írd ide rendesen, hogy „tál”, de figyelj az „á” betűre!” – „Jaaj, Anyu, mineek! Az írásleckét SOSEM szokták megnézni!” Rövid, jól ismert vita következik a leckeírás (és úgy általában az iskola) lényegéről, szerencsére a testvérem egyelőre maga sem gondolja komolyan az ellenállást. Csak bepróbálkozik, mert mekkora lúzerség lenne már, ha nem. „Na jó, de ha kész a lecke, segítesz megépíteni a részecskegyorsítót?” – sóhajtja, és megadóan odakanyarítja a korábbi, sokszorosan bevésett vonal mentén, hogy „tól”.

Így aztán mindig én nyerek, mert előbb jár le az alvásidőm, mint hogy ők végeznének a leckével. Majdnem azt mondtam, „előbb ébredek”, de ez teljes képtelenség; a délutáni alvás és a felébredés nálam nem férnek össze. Hanem az úgy szokott lenni, hogy bejönnek, adnak tejes cupát (ebéd után fogmosás járja és vizes cupa az alváshoz, legalább nappal képviselik a szigort, ha már éjszaka tejes cupából veszem magamhoz a napi kalóriabevitelem 40%-át). Gyorsan szénhidrátpótolok, aztán fekszem tovább arccal a matracba fúródva, mint aki ott sincs. Időnként visszafordítanak a hátamra, simogatnak, tesznek-vesznek körülöttem, ruhákat pakolnak, beszélgetnek, meghallgatják az ötórás híreket, a fél hatosat, a hatórásat. Fekszem. Azután bejön a nővérem, hoz mesekönyvet, és elkezd sivalkodtatni. Akkor felkelek, és sivalkodom.

De most szünet van, és nincs leckeírás (illetve a nővéremnek gyakorolni kellene, de csak azt szeret gyakorolni, amit ő talál ki). Így már reggel elkezdődhet a sivalkodtatás: felébredünk az ágyunkban, én Anyu mellett, a tesóm pedig az emeletes ágy tetején (engem még mindig nem lehetett beköltöztetni a gyerekszobába, mert éjfélnél előbb nem alszom el, a tesóm meg jó esetben már fél kilenckor horpaszt, szóval ezek után még a kisebb baj, hogy cupázom éjszaka), kinyitjuk a szemünket, és azonnal tüntetni kezdünk, hogy vigyenek engem a tesóm ágyába. Mondják, hogy nem, mert sivalkodás lesz, mondjuk, hogy nem lesz, és sivalkodunk, amiért nem visznek.

Végül megunják, és fölraknak engem is az emeletes ágyba, összebújunk a tesómmal, én cupázom, a nővérem meg szépen néz. Lefényképeznek és párás szemmel merednek ránk, hogy milyen aranyosak vagyunk, de még el sem oszlik a pára, már egymást cibáljuk és sivalkodunk. Aztán elvisznek a nappaliba, hogy üljek a bilire, a nővéremet meg elküldik fogat mosni, és becsukják az ajtót, hogy ne tudjak utána menni. Így hát bánatosan várom, hogy mikor jön már. De még nem jön, még csak most nyitották ki az ajtót, hogy mit csinál már egy negyed órája, de eszében sincs fogat mosni, a fellépőmön egyensúlyozva balettozik a tükörben.

Na, hát tényleg nem is volt olyan nehéz folytatni. Most már csak befejezni kellene valahogyan, de talán nem is érdekes, mert úgyis mindenki az ajándékokat bontogatja. Majd mesélek arról is, de most azt mondják, hogy aludjak már végre. És kivételesen igazuk van, végül is csak annyit akartam mondani, hogy: békés, szép ünnepeket kívánunk mindenkinek!