Mostanában szívesen játszom elvonulva, egyedül a szobámban (vagy a hálószobában a franciaágyon). A szüleimnek ez egyelőre még furcsa, mivel megszokták, hogy a napjaimat a nappaliban élem (elvégre azért nappali), szoros közelségükben. Nem tudják mire vélni, hogy a játékaimat egyre-másra behurcolom a szobámba, holott azok érkezésük óta a nappaliban laktak. Hovatovább vannak napok, amikor a nappali egyáltalán nem is néz ki felvonulási területnek.

Ezért aztán folyton leselkednek, hogy mit csinálok. Rakosgatom a játékaimat, az edénykéket vagy a legókockákat, és kis történeteket találok ki velük; etetem a babákat, és közben kommentálom a tevékenységemet. A legókockák mind be szeretnének menni a legóházikóba, és egyenként kopognak az ajtón, míg a többiek beengedik őket. Utoljára marad a farkas, ő is egy legókocka. Beengedik, de azután ki is kell szellőztetni, mert szőrszag van. Suttogó vagy félhangos kis monológokat dünnyögök az orrom alatt, de ha észreveszem, hogy fülelnek, azonnal abbahagyom.

Tegnap Apunak mégis sikerült lejegyeznie az egyik mesémet (nem vettem észre, hogy ír). Néhány mondat sajnos, kimaradt menet közben, de a többit szó szerint megörökítette. Azt mondja, az tetszik neki a legjobban, hogy a történetemnek van eleje, vége meg felépítése, ami állítólag még az iskolásoknak sem sikerül mindig. Szóval:

„Réges-régen egy téli országban, ahol mindig esik a hó, egy kígyó megbántott egy babát. Aztán egy lovacska megmentette a babát, és sütit adott neki. Aztán a kígyót elvitték, és azt mondták neki, hogy ’Szégyelld magad! Nem szabad a babát bántani!’ Azért kellett vele hangosan kiabálni, hogy jól megijedjen. Aztán a kígyó belekerült minden mesekönyvbe. Látod, baba, nem történt semmi baj! Végül a kígyó megjavult, de azt mondták neki, hogy ’szégyelld magad!’, és már nem volt bántós. Sütidarabokat vágtak neki, hogy azokat egye. Kitették neki a lépcsőre, hogy azokat egye. A lovacska is kapott sütit és krumplit a babától. Boldogan éltek… eddig. (– itt kézzel kell mutatni, hogy meddig. –) Itt a mese vége!”