Gondolkodtam. Ha Anyu nem foszlik semmivé, ha negyven centinél távolabb kerül tőlem, akkor lehet, hogy akkor is létezik, amikor kimegy a szobából?
Mondjuk, eddig még mindig visszajött. Meg szokta ígérni, hogy rögtön jön, mert csak így engedem ki. És vissza is jön egy-két perc múlva. Muszáj neki, mert csak ennyi ideig tudom megjegyezni, hogy mit mondott, és utána nyávogok.
Viszont ha Anyu akkor is létezik, amikor nem látom, akkor esetleg a teknősbéka meg a kétfejű madár is. Hosszú időn át abban a hitben voltam, hogy ezek megszűnnek, amint kikerülnek a látómezőmből. Nem is néztem utánuk, hogy hová lettek – nyilván sehová.
Aztán valamelyik nap, amint éppen hanyatt feküdtem a szőnyegemen, hátranyúltam a fejem mögé, és váratlan esemény történt: meg tudtam markolni a csíkosfarkú majmot. Ezek szerint ott lappangott a láthatatlanság ködébe burkolózva a kis nyavalyás. Gyorsan felkaptam, és a számba gyűrtem. Ujjé, tudok egyedül játszani!
Ezzel el is érkeztem a gyerekek fejlődésével foglalkozó szakkönyvek újabb fejezetéhez, amely a „tárgyállandóság” címet viseli.
Azóta nagyon is tudom, hogy hová lesznek a játékok, ha elhajigálom őket. (Szoktam is szólni Anyunak, hogy ha esetleg erre jár, és éppen ráér, adja vissza a rágókás cicát, de most rögtön és azonnal!) Sőt, azt is tudom, hogy az az érdekes, vastag könyv, amit annyira szeretnék megrágni, akkor is létezik, hogyha elteszik előlem, hogy ne rágjam össze. Ergo nem hagyom abba a követelőzést. Roppant leleményes vagyok, és rendkívül hosszú a kezem, ha könyvek eléréséről és megrágásáról van szó.
Apu múltkor elmagyarázta, hogy a könyvet tisztelni kell. Azóta mély tisztelettel rágom, amikor csak meg tudom kaparintani.
Hozzám szóltak