Az alábbi filmet azok kedvéért teszem közzé, akik szerint nem is szoktam hisztizni. De szoktam.
Kétévesnek lenni ugyanis rendkívül stresszes elfoglaltság. Eddig azt szoktam meg, hogy folyton újabb és újabb dolgokat tanulok, fejlődöm, és egyre több mindent tudok megcsinálni. Megtanultam megfogni a tárgyakat, ülni, állni, helyet változtatni, beszélni. Előbb-utóbb minden sikerült, folyamatosan felfelé vezetett az út. És most egyszer csak elérkeztem a saját korlátaimhoz. (Vagy, néha, a szüleim által állított korlátokhoz.) Szeretném, ha a dominók megállnának az élükön. (De nem állnak, a kis rohadtak.) Szeretnék felmászni a könyvszekrény tetejére. (Tudnék is, de ezt meg nem engedik.) Nem tudom ráhúzni a vödör fülét az ajtókilincsre. Azt mondják, azért, mert túl kicsi a füle. De engem ez nem érdekel. Rá szeretném húzni, és kész. De nem sikerül! A francba, a francba, a francba!!!
Ha elkap a pulykaméreg, visítok, azt kiabálom, hogy „Nem!!! Nem!!!”, végső stádiumban elszaladok. Az is előfordul, hogy megpróbálom megharapni az ellenszenveskedő tárgyat. (Vagy amelyik az utamba kerül.) Múltkor például nem sikerült úgy lecsúszni a csúszdán, ahogy elterveztem. Kiugrottam, körbeszaladtam, és jó nagyot haraptam a csúszdába. Ádáz pofával, mint egy kis ragadozó.
Múlt héten rettenetesen felmérgesítettem magam azon, hogy délben harangoznak. A pontos okot senki nem ismeri, elvégre kedvelem a déli harangszót. Talán az zavart, hogy lemaradtam az elejéről, vagy szerettem volna, ha kicsit később van… A szüleim azt mondják, az a baj az ordítással, hogy ilyenkor nehezen tudnak rájönni, mi a bajom, mert csak rikoltozom. Pedig néha egészen egyszerű dologról van szó, és amint nagy nehezen megértik, mi hozott így ki a sodromból, azonnal segítenek rajtam. Szerintük egyszerűbb lenne, ha inkább higgadtan megmondanám, mit szeretnék. Na persze…
Szóval ott álltam, kezemben egy lufival, és azt ordítottam: „Ne harangozzanak! Ne harangozzanak!” De mivel nem hagyták abba, annyira feldühödtem, hogy beleharaptam… A kezemben tartott lufiba. Pukk. (Anyu remélte, hogy a meglepetéstől lehiggadok egy kicsit, de ahhoz korábban kell felkelnie a nyamvadt kis lufinak.)
Sajnos, a szüleim nem veszik komolyan a dührohamaimat. Sőt, többnyire nagyon jól szórakoznak rajtuk. Így persze nehéz, hogy ne essek ki a szerepemből. (Néha ki is esem, ilyenkor azt szokták mondani rám, hogy „röhögsírok”.)
Szóval kifejezetten viccesnek találják a hisztijeimet. Így jártam. Mindenféle neveket aggatnak rám, Ordítozi Rozinak titulálnak, vagy azt mondják, én vagyok Giovanna Ricolti, operaénekes, kém és maratoni futó. Tessék, ilyen komolytalan embereket még terrorizálni sem lehet rendesen.
Hozzám szóltak