Mondtam Anyuéknak, hogy vegyenek még egy gyereket, mert szerintem én nem vagyok elegen. Vagyis végül is jól elbogarászom itthon, de ha vannak itt mások is, az sokkal jobb.

Tegnapelőtt például itt voltak a barátaim. Tudjátok, régebben jártunk Kati nénihez énekelni, de Kati néni eltűnt valahová (aki látja, hozza vissza). Sokáig sírdogáltam és kerestem. Végül Laci barátom anyukája kitalálta, hogy jöjjünk össze valamelyikünknél, és énekeljünk meg mondókázzunk Kati néni nélkül.

Az első néhány alkalommal Péteréknél voltunk, és ez nagyon tetszett nekem, mert Péter megmutatta az összes játékát, és még a kistesóját, Tomit is. Mondtam is este Anyunak, hogy én is szeretnék kistesót. Adnék rá pelust, és tologatnám a babocsiban. Anyu azt felelte, hogy ez sajnos nem ilyen egyszerű, de azért ha tudnak, vesznek nekem olyat.

Amikor Anyu elárulta, hogy legközelebb nálunk lesz éneklés, nagyon izgatott lettem. Segítettem Anyunak összerakni a játékaimat. Amint az első vendégem, Laci megérkezett, egyszerűen nem bírtam magammal, rohangálni kezdtem a lakásban, és azt ordibáltam, hogy „ordibálok!!!”. Aztán eszembe jutott, hogy én vagyok a házigazda, és lehiggadtam. Sorban az összes játékomat megmutattam Lacinak, és megmondtam neki, hogy mivel játsszon. A szobámat is megmutattam, meg a kiságyikómat, mert nagyon büszke vagyok rá. Laci bele is tudott mászni, nekem még csak néhányszor sikerült.

Hamarosan megérkeztek a többiek is, Barbi, Zsófi, Péter és a kistesója, Tomi. Barbi a legjobb barátnőm, ezt Anyu a múlt héten vette észre, amikor napokon keresztül telefonáltam vele. (Mama régi telefonjával, amelyik már nem működik.) Hosszas beszélgetéseket folytattam vele mindenféléről. Egyik reggel Anyu azt mondta, hogy Barbi még biztosan alszik, akkor nem hívtam, hanem türelmesen vártam, és később megkérdeztem Anyutól, hogy szerinte Barbi fölébredt-e már.

Este pedig sírtam, amiért Apu mobiltelefonjának a tokját nem sikerült a könyökömön vinni. Azt sírtam, hogy „nem tudom a könyökömön vinni!”, de senki sem értette. Pedig Barbinak van táskája, és a könyökén viszi! Én is szeretnék táskát.

Anyu keresett nekem táskát. Ezt már tudom a könyökömön vinni! Ráhúzom a karomra, és úgy viszem a könyökömön. Megmutattam Anyunak. Tettem bele vécépapír-gurigát, mert Barbi is azt visz a táskájában.

Laci nálunk is maradt egy kicsit, mert az anyukájának el kellett mennie valahová. Amikor észrevette, hogy egyedül maradt, keservesen sírni kezdett, Anyu fölvette, és ringatta. Én pedig megöleltem, megpusziltam, és riadtan simogattam a hátát. A többi anyuka azt mondta, nagyon jó lenne nekem egy kistesó, mert már most is kész nagytestvér vagyok. Na tessék.

A bilimet is megmutattam Lacinak, csak hogy jobb kedvre derüljön. És most olyan téma következik, amiért tizennyolc éves koromban valószínűleg fel fogom húzni az orromat, de Anyu úgy gondolta, ez is hozzátartozik a kisgyerekek fejlődéséhez, így hát megosztjuk veletek. Egészen pontosan a bilizésről van szó.

Anyu úgy gondolta, egyáltalán nem fontos, hogy mikor kezdek bilizni, végül is nem nagy ügy kicserélni egy pelenkát. A biliket a szekrényben tartottuk, azokkal a ruhákkal együtt, amelyek még nagyok rám. Ahányszor Anyu a szekrényben pakolászott, és ellenőrizte, hogy melyik méretbe nőttem bele, mindig megkérdeztem a bilikről, hogy azok micsodák. Az egyik piros és kisautó alakú, a másik sárga színű. Anyu elmesélte, hogy azokba fogok majd pisilni meg kakilni, amikor nagy leszek.

Hogy ez a két tevékenység mit takar, arra nyáron jöttem rá, amikor a teraszon pancsoltam, és pucéron sétafikáltam. Időről időre előfordult, hogy kis tócsa támadt alattam (vagy egyéb). Jé, de érdekes! Pelenkában ezt egyáltalán nem lehet észrevenni.

De most mihez kezdjek ezzel az izével? Mégse helyezhetek el ilyeneket csak úgy, a terasz közepén. Elvégre művelt kisbaba volnék, nem holmi kóbor kutya. Végül azt a megoldást választottam, amit a kiscicák: elvonultam egy félreeső – lábtörlőre…

Anyu nagyot nevetett, és elmagyarázta, hogy ez az, amire a bili való. Aha. Ki is hozta nekem a bilit a teraszra, és azt mondta, hogy nyugodtan ráülhetek, de persze nem muszáj. Kipróbáltam a bilit, bár egyedül csak úgy tudtam ráülni, hogy az egyik lábammal beleléptem, és lekuporodtam. Nem helyeztem el benne semmit, de néha üldögéltem rajta, mert érdekes volt.

Nagyon szerettem a nyarat, főleg a pancsolást. Volt ugyan fürdőpelenkám, de Anyu sajnált, hogy ott ázik benne a popsim, és többnyire nem volt szíve rám adni. Itthon, a teraszon legfeljebb néhány vendéget kergettünk világgá, a strand füvének meg direkt jót tett egy kis locsolás. Anyu mindig kéznél tartott néhány nejlonzacskót meg egy papírtekercset, és remélte, hogy a „kutyát behozni tilos” tábla mellé nem teszik ki, hogy „és Nyávogit is”. De valahogy mindig szerencsénk volt, és nem okoztunk közbotrányt.

Ősszel a bili bekerült a szobába, hogy szem előtt legyen, én pedig egész nap pelust hordtam. Ez nem volt a legjobb a popsimnak, főleg, amikor a fogzás miatt kiütést kaptam. A szüleim úgy döntöttek, hogy délutánonként pár órát szellőztetik a hátsómat, legfeljebb kihajítjuk a nappaliból a szőnyeget, ha már szobatiszta lettem. De végül is nem kellett a szőnyeget kidobni, mindössze egy vagy két baleset történt, amúgy kiscica-módra, amin a szüleim jókat kuncogtak. Mindig kitették nekem a bilit is, hogy abba is lehet pisilni, de persze nem muszáj. De azért leesett az álluk, amikor először meglátták, hogy odaballagok a bilihez, rácsüccsenek (a lábam ekkor már nem volt alattam), és ott is hagyok valamit magam után.

Nagyjából ebben az időben Anyu észrevette, hogy a reggeli pelenkám sokszor száraz, tisztába tevés után viszont akkora zuhatag érkezik a következő pelusba, hogy néha a nadrágom bánja. Ezért a reggeli öltöztetésnél előhozta a bilit, és megbeszélte velem, hogy üljek rá egy kicsit, nem muszáj belepisilni. Rózsaszín baba pedig a másik bilire telepedett, és együtt üldögéltünk pár percet. Ha nem történt semmi, akkor kaptam pelust, és mehettem dolgomra. De ha sikerrel jártam – először csak ritkán, később egyre rendszeresebben –, akkor valóságos népünnepély támadt, még Mamát is fölhívtuk telefonon. (Akkor még nem tudtam telefonálni, csak a háttérben süvöltöztem vidáman, hogy „bilibe pisiiiiltem!!!”)

És tudjátok, nemrég arra is rájöttem, hogy sokkal szívesebben vagyok száraz pelenkában, mint műsorosban. Bekerültek a szótáramba a „tiszta pelust kérek!” és a „bilibe szeretnék!” kifejezések. Anyu azt mondja, bizonyos tekintetben jobb volt, amíg nem akartam szobatiszta lenni, főleg, amikor a művelődési ház kellős közepén követelek bilit vagy tiszta pelust, mert megérkezett a lepkés dalban emlegetett reggeli harmat. De a fejlődés útján nincs megállás, úgyhogy valószínűleg idén nyáron már nemcsak a kisvödröt hintáztatjuk madzaggal a hátizsákra kötve a tóhoz menet, hanem a bilit is.

Sajnos naponta csak néhány órát gyakorolhatom a szobatisztaságot, mert a gatyámat még nem tudom egyedül letolni, így a művelet csak pucér popsival lehetséges, ahhoz meg még hideg van, hogy egész nap így szaladgáljak. De állítólag ez a helyzet hamarosan változni fog.

Nos, hát ez a szobatisztaságom története. Most már úgyis megölöm a szüleimet, amiért az internet nyilvánossága elé tárták, így hát ha már lúd, legyen kövér, elmesélek még egy történetet. Tudjátok, nagyon tiszta kisbaba vagyok (nem csak szoba-). Sokat takarítok itthon, letörölgetem a játék konyhapultomat, kitisztítom a sütőt. Jézuska hozott kis felmosómopot is, vödörrel, sokat szoktam felmosni vele. Anyu elmagyarázta, hogy először bő vízzel kell, és utána úgy, hogy kicsavarom jó szárazra. Bár úgy nem az igazi, hogy nincs víz a vödörben.

Egyik este Anyu éppen zuhanyozott, Apu meg a gépén dolgozott, és csak azt észlelte, hogy jól elvagyok valamivel. Néha megjelenek a szobában, tunkolgatok valamit, aztán halkan dudorászva elvonulok. Anyu kijött a fürdőszobából, és csodálkozva látta, hogy az egész előszobát felmostam, egyenletesen csillog a kő. De vajon honnan szereztem vizet magamnak? Ebben a pillanatban ismét átvonultam a színen, és csöndesen énekelgetve a mesekönyvet is megmostam a mopommal. Anyu fölkapta a könyvet, és megszagolta, majd a pillantása a szobában álldogáló bilire esett…