Érik a cseresznye a kertünkben lévő nagy fán. Én is szoktam kapni belőle uzsonnára, Anyu kimagozza és botmixerrel összetrutyizza, aztán ráönti a puliszkámra, vagy banánnal keveri össze. Engem azonban nem ebben a formájában érdekel igazán, hanem a földön, ahol remekül lehet fogdosni a lehullott szemeket. Mind a két markomat telegyűjtöm (némelyik kicsit rohadt), és izgatottan szaladozom velük föl-alá.
Arra még nem jöttem rá, hogyan tudnám egyedül megenni őket. Ha a számba gyömöszölöm, egy kicsit tényleg olyan íze van, mint az Anyu készítette uzsonnának, de hiába rágogatom, nem lesz belőle semmi értelmes étel. Csak a magja csúszik le a torkomon, ilyenkor öklendezem párat, és zsebre teszem a szelíd dorgálást, „látod, mondtam, hogy hagyd békén azt a cseresznyét” és hasonlók, amivel a felnőttek a lelkiismeretüket nyugtatják, amiért nem kötöztek ki a bokámnál fogva a ház sarkához.
Anyu már azt is megpróbálta, hogy kimagozott, darabokra tépkedett cseresznyét adjon a számba, de így sem tűnik ételnek. Inkább kiköpöm szép rendesen, és a homokozó szélét mázolgatom vele.
Germesdorfi cseresznyénk van: ha megérik, az azt jelenti, hogy vége az iskolának. Apu elutazott táborozni a gyerekekkel, akiket tanít. Az esti fürdetés után, miközben felöltöztetett és szokás szerint majomkodtunk meg nevetgéltünk, elbúcsúzott tőlem: azt mondta, hogy pár napra elmegy, de hamar vissza fog jönni. Megértettem, hogy nagyjából miről van szó (talán a hangsúlyból, arckifejezésből vagy pár elcsípett szóból); elkomorodtam, és hadarva tiltakozni kezdtem. Apu megnyugtatott, hogy nem lesz rossz dolgom, mert amíg ő távol van, nálunk alszik majd Mama meg a nagybátyókám, Peti.
Másnap reggel szokásommal ellentétben hétkor fölébredtem, és így még egyszer el tudtam köszönni Aputól, aki megölelgetett, és azt mondta, legszívesebben magával vinne a zsebében.
De végül is örülök, hogy nem vitt el, mert jó volt itthon lenni Mamával meg Petivel: nagyon tetszett, hogy mindig van, aki foglalkozzon velem. Anyuval is sokat játszunk, de néha tereget vagy ennivalót készít nekem, Peti viszont mindig ráér velem lenni. Sorba rendezgettük az autóimat, megmutattam neki, hogy hogyan kell horgászni a mágneses halakat, vagy egyszerűen csak beszélgettünk mindenféléről. Például fánkról.
Egyedül is szeretek játszani, de néha nem jut eszembe semmi érdekes, és olyankor jól jön, ha valaki leül mellém, és mutat valami új dolgot. Például, hogy hogyan lehet beleültetni a nyuszit a vödörbe. Aztán már akár el is mehet a dolgára, mert egy ideig elfoglalom magam a nyuszival. De persze mindig örülök, ha valaki odafigyel rám, és van kinek megmutatnom, ha sikerül valami. Anyunak például mostanában legalább ötvenszer kell elmondania naponta, hogy „halat fogott!” meg „polipot fogott!” meg „bálnát fogott!”.
Ha végképp senki sem törődik velem, lehúzom a zoknimat, és odaviszem valakinek, hogy adja rám. Azt szeretem a legjobban, ha több ember közül is választhatok, hogy ki foglalkozzon velem. De legjobb, ha mindenki. És azt is szeretem, ha beszélgetnek körülöttem, és én fülelhetek, és találgathatom, hogy vajon miről is van szó.
Az is érdekes volt, hogy most Mama csinálta azokat a dolgokat, amiket Apu szokott: ő mesélt nekem este, ő törölgetett meg fürdés után, meg ilyenek. Sokat voltunk a kertben, Anyu a füvet is lenyírta, míg én a hintaágyban üldögéltem Petivel (meg persze rohadt cseresznyét gyűjtöttem a fa alatt).
Mama olyan finom zöldséges rizst főzött, hogy én is abból uzsonnáztam. Egyre többször eszem felnőtteknek való ételeket, például darabokra tépkedett tönkölybúzakenyeret. Egyedül elszedegetem a darabokat a tányérkámból, csak arra kell vigyázni, hogy ne tömjem az egészet egyszerre a számba. Anyu azt mondta, előbb nyeljem le, ami a számban van, és elhúzta előlem a tányért. Ettől olyan dühös lettem, hogy visítva és toporzékolva a számba tömtem a kenyérdarabokat mind a két kezemből. Sajnos Mama és Anyu annyira nevettek rajtam, hogy a produkcióm mégsem sikerült igazán vészjóslóra.
Vasárnap délután egyszer csak ismerős hangot hallottam az ajtó felől. Megjött Apu! Nyakamba kaptam a lábam, és iszkoltam az ajtóhoz. Apu fölkapott, és összeölelgetett. Jaj, de jó, hogy itthon van! Csak az a kár, hogy Mama és Peti hazamentek. Hétfő reggel kerestem őket, és megmutattam Apunak, hogy itt voltak a nappaliban. Remélem, hamarosan megint eljönnek hozzánk!
Hozzám szóltak