Szerencsés kisbaba vagyok, a kert a felszerelési tárgyaim közé tartozik. Néhány héttel előbb volt meg, mint a kiságy és a pelenkák.

Anyukám, aki igyekszik minden tőle telhetőt elkövetni, nehogy nagyobb koromban devianciák martalékává váljak, bízik benne, hogy ez is számít egy kicsit. Azt mondja, ha pici koromból ismerem a virágzó cseresznyefa illatát és a rigók esti énekét (mint ő), akkor ezek később is jelentenek nekem valamit.

Való igaz, hogy a kert az egyik első dolog, amit felfogtam a világból – akkoriban, amikor még nem is láttam rendesen. Mások voltak a hangok és a szagok, mint odabent a lakásban, ezért rendszerint érdeklődve elhallgattam, amikor kivittek. (Persze a kezdeti, ordítós időkben előfordult, hogy még a kert sem segített.)

Az első találkozásom a kerttel néhány napos koromban történt, amikor hazavittek a kórházból. Sárga voltam és kómás, úgyhogy még nem tudtam semmiről semmit, egész nap aludtam. Azt mondták, a napsütés jót tesz a sárgaság ellen, ezért naplemente előtt, amikor már gyenge az UV-sugárzás, rendszerint 20-30 percet napoztattak lenn a kert végében. Nem mintha érdekelt volna, aludtam tovább. (Anyukám szomorúan mondogatta, bárcsak ordítanék inkább; kívánom, hogy minden óhaja ilyen erőteljesen váljon valóra.)

Később, amikor már láttam és hallottam is, érdeklődve figyeltem a folyton táncoló bambuszleveleket, és felkaptam a fejem, ha a szellő beleborzolt a cseresznyefa lombjába.

Kánikulai napok után alkonyatkor üldögéltünk Anyuval a terasz szélén, miközben a kert mélye hűvöset lehelt a langyos beton felé, és figyeltük, hogyan gyulladnak ki odafönt a csillagok. Anyu suttogva mesélt mindenfélét, én meg áhítattal hallgattam, még az estéli ordításomról is megfeledkeztem.

Ősszel Anyu a hordozószékembe ültetett, miközben a faleveleket gereblyézte. Annyira szerettem nézelődni, hogy néha tíz percet is kibírtam, mielőtt méltatlankodni kezdtem volna. A gereblyézés roppant sok részletben készült el, még szerencse, hogy a kertünk csak picike. Néha színes, lehullott falevelet is kaptam a kezembe, de ilyenkor résen kellett lenni, nehogy megkóstoljam.

Télen, amikor megtanultam mászni és fölállni, észrevettem, hogy a teraszajtón át kilátok a kertbe. Ez hosszú időre lekötött, mert odakint mindig mozog valami, vagy a cseresznyefa ágai, vagy a szomszédban a bambusz. Még ma is a legfontosabb teendőim közé tartozik reggelenként, hogy a tenyeremet az üvegnek támasztva szemügyre vegyem a kinti helyzetet.

A nap közbeni alvásaimra is a teraszon szoktam sort keríteni. Séta vagy futás közben alszom el a babakocsimban; másképpen nem nagyon megy, a kiságyban nappal azonnal felpattanok (még egy dedós is tudja, hogy a kiságy éjszakára való), kenguruban vagy ölben elalszom, ha muszáj, de letenni akkor sem lehet. Ellenben a babakocsival a teraszra állítva nagyon jól megy az alvás, nem ritka, hogy három órát is horpasztok odakint. Télen, a nagy hidegben úgy bebugyoláltak, hogy csak az orrom lógott ki.

Mostanában, hogy megélénkültek a kertek, sokszor felriadok idő előtt, mert több lett a zaj: kutyaugatás, fűrészelés, gyerekzsivaj. Anyuék bíznak benne, hogy ha nagyobb leszek, hozzászokom (vagy hajlandó leszek máshol is aludni).

És mióta tudok járni, már nem csak aludni megyek ki a kertbe, vagy ha valaki kivisz a karján. Rám adják a cipőmet, és a saját lábamon szaladgálok föl-alá. Buzgalmamban néha elhasalok egy-egy fűcsomóban, ilyenkor rájövök, hogy hason kúszni és botanikai felméréseket végezni is roppant érdekes, sajnos Anyu éberen őrködik, nehogy a számba tömjem a megszerzett növénymintákat.

Ha nem vagyunk kint elég ideig, akkor méltatlankodva kiabálok, miközben behoznak, aztán amint letesznek, a teraszajtóhoz rohanok, és püfölöm az üveget. Szerencsére ahogy egyre jobb idő van odakint, a szüleim is hajlandónak mutatkoznak a hosszabb kerti tartózkodásra.

Múlt héten, ahogy beköszöntöttek az első melegebb napok, Anyu vett nekem egy hintát. Így most már van külön kinti programom is, nem csak úgy kolbászolok mindenfelé céltalanul. Nagyon klassz hinta, a cseresznyefa egyik alsó ágán lóg, és van rajta egy duda is, amit tudok nyomkodni hintázás közben. Már egész sokszor sikerül eltalálni, ilyenkor annyira vihogok, hogy az orrom egész kis golyóvá gyűrődik össze. Sose tudom megunni a hintázást, néha csak kicsiket repülök, és néha nagyobbakat, de van, hogy csak nézelődöm, és néha énekelnek is nekem, meg tapsolnak, én meg vigyorgok és boldogan integetek, miközben meg vagyok róla győződve, hogy ez a világ a lehetséges világok legjobbika.