Kicsi vagyok, rózsaszín és nyafogós, mi kell még? Már egy ideje gyanakszom, hogy a szüleim plázacicát akarnak belőlem csinálni. Eddig talán négyszer jártam a fővárosban, abból kétszer plázában. Múltkor szemvizsgálaton, most pedig karácsonyi ajándékokat venni.
A mi fal… Izé, városunkban néhány dolgot gyorsan és könnyen el lehet intézni (például csekkbefizetés vagy hivatali ügyintézés, mert minden közel van, és nincs sorbanállás), más dolgokat viszont lehetetlen. Ilyen például az ajándékvásárlás. Se könyvesbolt nincs a városban, se drogéria vagy műszaki bolt. (Ezért aztán például Apu a születésnapjára és a névnapjára is csokit kapott tőlünk. Illetve a névnapjára megpróbáltuk megcsinálni a kis mancsom lenyomatát gyurmából, de nem sikerült.)
Karácsony vészes közeledtével a szüleim úgy döntöttek, hogy megejtünk egy gyors közös ajándékvásárlást a fővárosban, az egyszerűség kedvéért a pályaudvarhoz közeli üzletközpontban, mert reménykedtek benne, hogy ott többféle dolgot is kaphatnak egy helyen. (Anyu előre kinézte a reklámújságokból, hogy mi kellene, persze pofára esett, mert minden kifogyott, például az a társasjáték is, amit már régóta tervezget. Na, legalább nem csak az én orrom koppan a szőnyegen.) Az utazást leszámítva összesen másfél óránk volt, mert haza kellett érni a következő evésre.
Apu a háti hordozóban vitt, mert az űrhajós stílusú overallomban nem férek be a kenguruba, a babakocsit meg nem lehet föltuszkolni a vonatra. A vonaton egyébként vidám voltam, először jól megszereltem Apu orrát meg a fülét, aztán ki is akartam cserélni őket, de ez már nem sikerült. Aztán olyat játszottunk, hogy Anyu meg akarja harapni a hasamat, de jól elbújok Apu nyakában. Az álca nem volt tökéletes, mert visítva röhögtem, és egy idő után a szüleim is. Egy kicsit aggódtak is, hogy esetleg lezavarnak bennünket a vonatról.
Az üzletközpontba érve kivettek a háti hordozóból, levették rólam az overallt meg a sapkát (rólam tudni kell, hogy minden sapka miatt kétszer nyávogok: egyszer, amikor rám adják, és másodszor, amikor leveszik). Anyu beletett a kis vászonkengurumba, amit magával hozott, és bementünk egy hipermarketbe vagy mibe. Kaptam egy műanyag gepárdot, annak a fejét rágtam. (A baba-mama klubon egy teve van, azt is nagyon szeretem, ezért gondolták, hogy talán tudnék mit kezdeni egy gepárddal.) A szüleim először közösen válogattak, aztán a nagyobb hatékonyság kedvéért kettéváltak, én Anyuval maradtam, Apu elvállalta a háti hordozó megőrzését. Anyu föl-alá rohangászott velem a sorok között, mialatt nekem egy gepárd négy lába állt ki a számból.
Néhány dolgot sikerült megvenni, másokat nem, nem követtem szorosan az eseményeket, mert elég hamar elaludtam, a gepárdom is kiesett a kezemből. Apu meg Anyu nagy titokban egymásnak igyekeztek ajándékot választani, de folyton egymásba botlottak. (Talán nem teljesen véletlenül, bár mondtam Anyunak, hogy vegyünk Apunak margarint meg retket, oda biztos nem jön.)
Sajnos, nem árulhatom el, hogy miket vettünk végül, mert illetéktelen (vagy nagyon is illetékes) személyek is olvassák a blogomat. Hasonló okból nem mesélhetek arról sem (pedig szívesen mesélnék), hogy idén elég sok ajándékot saját magunk készítettünk. Rengeteg vicces ajándékötlet adódik, ha kisbaba van a háznál, de erről inkább majd később.
Hazafelé a vonatút nagy részét átaludtam, mert elfáradtam a sok látnivalótól. Itthon betették a gepárdomat a szekrénybe, és azt mondták, hogy felejtsem el karácsonyig. Mintha a gepárd annyira felejthető állat lenne.
Hozzám szóltak