Tessék, akartam írni egy posztot a hajamról, de mire hozzájutok, már nem is aktuális.

Mesélek inkább valami érdekeset.

A múltkori szalonnasütéskor a szüleim rájöttek, hogy már ősz van, és korán sötétedik -- vagyis este nyolckor ott ültünk töksötétben a kert végében a parázs körül, és nem láttuk egymás fejét. Ezért Apu vett négy kis szolárlámpát, nappal magukba szívják a napfényt, és éjszaka pici fénypontok világítanak a kertben, mint a szentjánosbogárkák. (Anyu elmesélte nekem, hogy milyen az a szentjánosbogár, amikor a teraszon üldögéltünk alkonyatkor.)

Tegnap este megérkezett a hidegfront. A szüleim a hálószoba ablakából nézték a villámokat. Megbeszélték, hogy a kis lámpások biztos vízállóak, de aztán sajnálták őket, hogy talán elviszi a szél, és Apu kiment értük.

Azután elvittek engem fürödni. Apu éppen a pelenkámat adta rám, amikor hirtelen sötét lett a lakásban. Ugyanis kitört a vihar, és elment az áram. De a kis szolárlámpák világítottak a nappali sarkában, Anyu el is szaladt értük, így én vagyok a világon az első kisbaba, akit szolárlámpánál öltöztettek. (De aztán visszajött az áram is.)

Na, és akkor most a hajamról is valamit.

Amikor megszülettem, sűrű, selymes hajam volt, Anyukám nem tudott betelni a nézésével. Még néhány hetes koromban is mindenki azt mondta rám az utcán meg a boltban, hogy "hű, mennyi haja van!"

Aztán újabb néhány hét múltán a "mennyi" jelző lekopott, és már csak azt állapították meg, hogy van hajam. Szóval kopaszodni kezdtem. Apukám szomorkodott.

Tovább rontottam a helyzetet a fültépős korszakomban, amikor a tépésre rendszeresített bal fülem fölött "kartávolságban" teljesen eltüntettem a hajamat, és a markom állandóan tele volt apró hajszálakkal. A szüleim maguk alatt voltak, hiába magyaráztam nekik, hogy az ész a fontos.

Nemsokára már csak annyi hajam volt, mint egy öreg bácsinak, és a szüleim viccelődtek velem, hogy majd keresztülfésülik a buksimon.

Nagyjából egy hete azonban örvendetes sebességgel nőni kezdett az új hajam, szóval elkerültem, hogy tökkopasz legyek. Remélem, a szüleim is veszik az adást, és nem szólítanak többet kopirnyónak meg kopiánernek, mert már így is épp elég idióta becenevet aggattak rám. (Ha épp humoromnál vagyok, jókat nevetek rajtuk, de ha félórás szunyókálásból riadok föl, és hirtelen rám szakadnak a világ gondjai, végletekig el tudok keseredni az idétlen szüleimtől!)