Augusztus 21-én volt a névnapom. És a szüleim nem vettek nekem pónilovat! (Mondjuk nem tudom, mi az a póniló, egyszer mutattak nekem cicát, de akkor se biztos, hogy jó irányba néztem, mert nem tudom, mi az a cica.)
Délelőtt itt volt a nagypapám, és hazafelé menet elvitt minket autóval Budapestre, mert anyukám meg szeretett volna mutatni engem a régi munkahelyén, Apunak pedig alá kellett írni egy szerződést, mert eladta a régi lakásunkat, ahol akkor laktam, amikor még Anyu hasában voltam. (Sajnálom a régi lakást, mert jól éreztem ott magam. De most van saját szobám, meg kertünk, ahol nagyon szeretek lenni.)
Metróval is utaztunk, ez nagyon tetszett, mert három kisgyerek ült szemben (ráadásul fiúk!) Nagy szemeket meresztettem és angyalian pillogtam. Na ugye, hogy nem is vagyok Nyávogi!
Anyu munkahelyén nagyon kedves nénikkel találkoztam, akik mosolyogtak és beszéltek hozzám, és mindenki velem foglalkozott! Csak úgy ragyogtam, és az összes magánhangzót elsoroltam, amit tudok, meg néhány mássalhangzót is. Kaptam egy csomó mindent, például egy majmocskát, amit nagyon jól lehet piszkálni.
Aztán elmentünk Anyuval az OTP-be, és még mindig nem ordítottam egy hangot sem. Míg Anyu felvette a pénzt, amit a dédnagyszüleim adtak neki nagyon régen, és ami a születésemmel kapcsolatos költségeket fedezte, Anyu barátnője, egy nagyon aranyos néni vigyázott rám, aki ráadásul a névrokonom! (Miatta kaptam a második nevemet, meg egy Wass Albert-szereplő miatt.)
Apuval egy parkban találkoztunk, ahol egy félreeső padon szopiztam egy picit. Azután elindultunk hazafelé.
A villamoson egy néni azt mondta, hogy ő ért hozzá, mert öt dédunokája van, de ő még ilyen szép kisbabát nem látott. (Magasra tette a mércét, de igyekeztem megfelelni!)
A Keleti pályaudvaron egy csomó ember nyüzsgött. Kiderült, hogy bombariadó volt (órákkal azelőtt), és még mindig nem állt helyre a forgalom. Hát megvan a véleményem az olyan marháról, aki bombariadót csinál, és nem törődik a szegény kisbabákkal, akik éhesek, és nem tudnak hazamenni. De a MÁV-ról is: hogy lehet az, hogy két órán keresztül nem bírták elindítani az (egyébkén félóránként járó) személyvonatot a mi irányunkba, amikor a zónázó már rég elment?
Végül az anyukám kénytelen volt a Keleti pályaudvar kellős közepén megszoptatni engem. De nagyon ügyesek voltunk, a szokásos kapálózás és izgágulás helyett szép nyugodtan ettem, és a kezemmel takartam a műveleti területet. Szerintem senki nem is vett észre semmit.
Nagyon bátran viselkedtem, és az apukámat is megvigasztaltam, amikor idegeskedett, mosolyogtam rá. Mondta is, hogy mindig magával fog vinni mindenhová, mert remek stresszoldó vagyok, és jól tudom kezelni a szélsőséges helyzeteket.
Szóval egész nap egyetlen hangot se nyávogtam, csak itthon, amikor már hazaértünk, és rájöttem, hogy most megint jönnek az egyhangú hétköznapok. Nem bírok a fenekemen ülni, muszáj pörögnöm, elvégre anyukám lánya vagyok.
Hozzám szóltak