Tegnap Apu születésnapja alkalmából megtanultam nejlonzacskót fogdosni.
Valami frappáns ajándékot szerettem volna kitalálni neki. Talán rendelhetnék a neten GPS-es futóórát... Ez nem jött be, nincs dombornyomott kártyám. Vagy rajzolhatnék neki, vagy írhatnék egy mesét... Elkezdtem figyelni, mi is érdekli mostanában.
Például ha a plüssvirágomat hadonászás közben eltalálom a kezemmel, mindig felélénkülnek, ő is meg Anyu is, és találgatják, direkt csináltam-e. (Mintha én csak úgy véletlenül csinálnám a dolgokat. Haha.) Na, ez jó lesz.
Anyu épp kakaós csigát evett (nejlonzacskóból, hogy le ne morzsázza a fejemet), a másik kezével engem fogott az ölében. (Több keze nem volt a tányért is fogni, mostanában különben is úgy eszik, mint egy menekült.) Jól megnéztem a zacskót, rábandzsítottam, aztán megmarkoltam a sarkát, és megrántottam. Csörgött. Hihi, ez vicces!
Elég sokára esett le nekik, hogy mit művelek, mert épp beszélgettek. De aztán felfigyeltek rám, és teljesen odavoltak. Újra meg újra elém tartották a zacskót, én meg csörgettem, pofoztam, rángattam.
Igen jól sikerült kis születésnap volt. Ezt este Apu is megerősítette.
Hozzám szóltak