Rájöttem, hogy túlreprezentált vagyok a blogomon. Az apám mondásait például sosem örökítem meg, pedig némelyikük mára meglehetős közkedveltségre tett szert a nép ajkán. Tulajdonképpen nem is tudom, hol kezdhetném – hiszen a közkeletű elnevezéseim, a gyakran emlegetett poénok, az ezerszer énekelt dalocskák mind vagy Aputól származnak, vagy legalábbis erősen közreműködött a keletkezésükben. Tudjátok, azt is ő mondta néhány napos koromban, amikor hazahoztak a kórházból, hogy rosszul anyakönyveztek, mert Nyávoginak kellett volna… Hát így lettem Nyávogi. (Nem mintha nekem semmi részem nem lett volna ebben az elnevezésben…)
A legtöbb poén eredete mára sajnos homályba vész, pedig már majdnem tudok írni, hogy feljegyezzem őket. Mostanában azért elcsíptem néhány Apu-mondást. Ezek nagy része a gondozásommal és az esti lefekvéssel kapcsolatos, mivel ez a legbiztosabb közös programpontunk nap mint nap, amióta csak megszülettem.
Ezen a héten Apu megint elutazott pár napra táborozni a gyerekekkel, és ketten viháncoltunk itthon Anyuval. Jól éreztük magunkat, de azért este, amikor Anyu cipelt be a kádból, törölt meg és öltöztetett fel, kemény kritikát fogalmaztam meg neki. Mármint, hogy „Apu nem így szokta!”
Álljon itt tehát töredékes korrajzként néhány a legfrissebb (vagy legalábbis még feledésbe nem merült) Apu-mondások közül.
„erőszakbonbon”
„szelektív eszű gyerek”
„Panni, ülj már föl! Lehet ülve is ordítozni.”
„Értsd meg, hogy nem tudlak úgy felöltöztetni, ha a fejeden van az a vödör!”
„Nyisd ki, nyisd ki a szádat,
Mossuk a fogacskádat,
Nem babráljuk a kádat,
Mossuk a fogacskádat”
(Fürdés közben:)
„Annyira el van keseredve, hogy egy edénybe ordítozik.”
(Orrszívás közben tusakodva, kissé türelmetlenül:)
„Panni, ne állj ellen! Én vagyok az apád, és velem van az Erő!”
Hozzám szóltak