Jó sokáig nem írtam. Anyu kapott egy nagy munkát, és folyton nála volt a gép. Most nemcsak a délutáni alvásom alatt fordított, ahogy szokott, hanem éjszaka is, meg néha délelőtt, ha engem Apu elvitt valahová. Többször voltunk az Állatkertben, és néhányszor boltban meg játszótéren is.

Szóval mire észbe kaptam, a nyár nagy része már el is telt. Kár! Nem volt valami nagy nyár (hiányzott az egész május meg a fél június, amikor folyton szakadt az eső). Voltunk azért pár helyen Anyuval délelőttönként: a Margitszigeten, a Szent István parkban (ahol belemásztam a szökőkútba), a Városligetben. De amikor az esők után végre kisütött a nap, akkor meg olyan kánikula lett, hogy kétszer is meggondoltuk, elmenjünk-e itthonról.

Kedves Fűzfavirág, köszönjük a hálózsákos ötletet! Anyu varrt nekem is egy nyári hálózsákot vékony fehér törölközőkből, így a Rendszernek megfelelően tudok aludni kánikula idején is, és nem kapok hőbutát. Gutát. Vagy mit.

A teraszon felállítottuk a sörsátrat, és felfújtuk a medencémet. Így árnyékban tudok pancsolni, néha még egy lepedőt is köt Anyu a sátor egyik oldalára, hogy elviselhető legyen a klíma. Szeretek a medencémben rendezkedni, például műanyag kutyákat főzni homokozóformában, de a legjobban azt szeretem, ha valaki mesél nekem, miközben pancsolok. Anyu oda szokott ülni a medence mellé, és A gesztenyefa-lak című mesekönyvből olvas nekem (Helena Bechlerowa). Ez volt az egyik kedvence gyerekkorában, és kollégiumon meg mindenféle lakhatási lehetőségen keresztül hurcolta magával, hogy majd mesélhessen belőle a kislányának, ha lesz neki olyan. Nagyon szeretem, úgy látszik, már elég nagy vagyok hozzá, hogy olyan mesét is olvassanak nekem, ahol nincs minden oldalon kép.

A rövidebb mesekönyveimet pedig kívülről tudom. A szüleimnek még nem sikerült rájönniük, hány könyv van letárolva a memóriámban.

Múltkor Dorka barátnőméknél voltam bográcsos bulin. (Tudjátok, neki van a Rojt nevű kutyája.) Nagyon megtetszett nekem Dorka medencéje! Nem is egy medence, hanem egy egész komplexum, és csúszdán lehet átcsúszni egyikből a másikba, és be lehet kötni a slagot, és akkor zuhany is van. Sípol, és labdákat lehet legurítani rajta, hogy a Himnuszt elénekli-e, azt még nem próbáltam ki. Napokig másról sem beszéltem, csak a Nagy Medencéről.

Végül Apu azt mondta, hogy a Nagy Medence végül is nem is olyan nagy, és ha ennyire odavagyok érte, akkor vesznek nekem egyet. Együtt mentünk a boltba megvenni, és együtt hoztuk haza. Annyira örültem neki, hogy össze-vissza simogattam a dobozát.

Aztán még vissza kellett menni, és egy pumpát is venni, mert rájöttünk, hogy ezt szájjal nem fújjuk fel…

Pár nappal később Anyu rászánta magát, hogy felpumpálja nekem a medencémet. Apu elment valami pályázatot megbeszélni valahová, mi meg reggel kilenckor kivonultunk a teraszra, kicsit söprögettünk meg rendezkedtünk, aztán kicsomagoltuk a medencét a dobozból. Anyu óvatosan széthajtogatta… És akkor kiderült, hogy a medence sokkal, de sokkal nagyobb annál, amire Apu meg Anyu emlékezett. Valahogy Dorkáék óriási kertjében nem tűnt ekkorának. Úgy saccolták, hogy kb. kétszer akkora lehet, mint az én kis medencém, de széthajtogatva kiderült, hogy az egész teraszt beteríti. Az is beletelt egy időbe, mire Anyu egyáltalán rájött, hogy hol kell elkezdeni pumpálni. Természetesen azon a csücskén, amely pont a napra esett (próbáltuk úgy helyezni, hogy lehetőleg az egész árnyékban legyen, de széthajtogatás után már nem akartuk vonszolni a betonon, nehogy kilyukadjon). Így Anyu dohogva nekiállt pumpálni a napon, miközben a homlokáról nagy cseppekben hullott a víz a betonra.

Egy ideig néztem, ahogy pumpál, aztán már szerettem volna, ha mást játszunk inkább. Anyu is egyre mogorvább lett, ahogy nőtt körülötte a tócsa, és a medencém még mindig nem hasonlított Dorkáéhoz. Végül meguntam, és duzzogva bevonultam a szobába, Anyu meg kint maradt, és tovább pumpált.

Végre sikerült, és a medencémnek tényleg medenceformája lett, de akkor már delet harangoztak. Én is előkerültem a szobából, és izgatottan vártam, hogy víz is legyen benne. Anyu hordani kezdte a vizet a fürdőszobából, vödörrel. Azt mondta, mindjárt belemászhatok, de az első néhány vödör szó szerint eltűnt benne. Végül a sokadik forduló után már kezdett látszani a víz, ekkor bemásztam az új medencémbe, és főzni kezdtem a műanyag kutyáimat a homokozóformákban.

Anyu meg csak hordta és hordta a vizet, és minden fordulónál azt mondta, hogy „még egy-két vödör, és biztosan elég lesz”. A vége felé valami olyasmit is dünnyögött, hogy tesz egy pici habfürdőt a vízbe, hogy ne koszosodjon be olyan hamar, de bevallom, nem figyeltem (a kutyák nem akartak megfőni). Végül megjelent egy vödör habos vízzel, és a medencémbe öntötte. Úgy pattantam ki, mint akit megcsíptek. És máris könnyek között magyaráztam Anyunak, hogy ebben nem lehet fürödni, mert hab van benne! (Elég sokára értette meg, mert a „h” betűt még mindig nem mindig mondom ki, és Anyu szerint az is rontja az érthetőségemet, ha ordítozom). Különben is, hol az apukám?!

Végül dühösen bevágtattam a szobába, és többet ügyet sem voltam hajlandó vetni a medencémre. Anyu csöndben füstölgött.

Aztán délután hazajött Apu, és a világ egyből megváltozott. Megmutattam neki a medencét, és főztem neki egy kis műanyag kutyát. Végül is elég jól lehet pancsolni ebben a medencében. Még akkor is, ha aabvambannaaa.

Egy-két napig pancsikoltam délelőtt-délután, tovább olvastuk A gesztenyefa-lakot, azután a meteorológus bácsik azt mondták a Híradó után, hogy nagy viharok jönnek. A szüleim gondolkodóba estek – most mi legyen a nagy medencémmel? Eredetileg úgy gondolták, hogy majd a fedett teraszon lesz, mint a kismedencém, csakhogy kisült, hogy kb. másfélszer akkora, mint az egész fedett terasz. A nyitott részen meg nem lehet hagyni, mert elviszi a vihar. A sörsátrat is elvitte, pedig nem is volt vihar, csak egy árva fuvallat, előtte-utána szélcsend, de a rudazat így is összetört. (Most sörsátrat keresünk, de nem lehet kapni, mert a kereskedelem szerint már nincs is nyár, és iskolaszereket árulnak.)

Anyu kijelentette, hogy ő aztán fel nem pumpálja még egyszer azt a nyomorult medencét. Inkább csak öntsük ki belőle a vizet, és vigyük be a szobába. Az enyémben elfér, majd odatámasztjuk a falhoz.

Igen ám, de a nagy batár medence először is nem akart beférni a kétszárnyú ajtón. Mire végül beszuszakolták a nappaliba, akkor rájöttek, hogy kb. akkora, mint az egész nappali. De már nem volt mit tenni, továbbhurcolták a szobámba, ahová szintén nem akart beférni, mert nagyobb, mint a szoba. Végül átlósan besuvasztották valahogy. És most van egy nagy medence a szobámban, amitől nem lehet odamenni a szekrényhez, egyáltalán, csak az ágyat lehet használni, meg a pelenkázót félig. (Nem mintha annyira kellene még nekem pelenka, legfeljebb éjszakára. Nappal már a Messzi játszótérig is elmegyek nélküle. Legfeljebb kell vinni pár váltás bugyit.)

Azt hittük, pár napon belül visszajön a kánikula, és a medence visszakerülhet a teraszra. De nem így lett: egy-két nap strandidő után mindig újra esőt ígérnek, a napsütéses napokat meg kihasználjuk, és jövünk-megyünk Anyuval, így a medence végképp ott ragadt a szobámban. Én már egészen megszoktam. Anyu azt mondta Apunak, nézze a jó oldalát: ha minden kötél szakad, és el kell adnunk a házunkat, meghirdethetjük úgy, hogy „medencés hálószobával”.