Nyávogi élete és cselekedetei

Azt mondta az egyik olvasóm, hogy írjak inkább gyakrabban és rövidebbet. Higgyétek el, nem a jó szándékomon múlik, legalább fél tucat megkezdett és soha be nem fejezett, időközben aktualitását vesztett poszttöredék lapul a családom különféle elektronikus eszközeinek tárkapacitásán. Hiába, elfoglalt kisbaba vagyok egy elfoglalt családban. (Illetve elfoglalt ifjú hölgy - azt mondták az oviban a fogadóórán, hogy nem szabad rám "per kisbaba" referálni, mert hajlamos vagyok csecsemősíteni magamat, például nem vagyok hajlandó egyedül öltözni, mert mennyivel kényelmesebb már, ha öltöztetnek. Csak akkor leszek hirtelen nagy, ha érdekem fűződik hozzá, például ha valamit csak a nagyoknak szabad. Ilyenkor több centit tudok nőni egyetlen másodperc alatt!)

Szóval megteszem, ami tőlem telik, és gyorsan igyekszem mesélni valami rövidet. Hamarosan jönnek majd az aranyköpéseim is, mert már több füzetnyi gyűlt össze belőlük, csak legyen, aki begépeli. Addig is elmondom, minek öltöztünk idén a farsangon, hogy anyuka korunkban, ha majd felelevenítjük a tesómmal az emlékeinket, ne hiányozzon ez az év sem.

A tesómék iskolájában az a szokás, hogy a gyerekek nem egyenként választanak jelmezt maguknak, hanem egy-egy osztály közösen talál ki valamilyen témát, például egy ismert mesét, és mindenkinek ahhoz kell igazítania az öltözékét. Ezt természetesen heves viták kísérik, végül az osztály egy része megsértődik, a többiek beöltöznek többé-kevésbé a választott témának megfelelően. (Egyéni makacsságok és eltérések mindig akadnak, így került például idén a Jancsi és Juliskába három kommandós.) A tanító nénik szerint ez rendszert teremt a káoszban (a káoszt jelen esetben a tornaterembe hozzátartozóstul bezsúfolt teljes alsó tagozat jelenti), mert a gyerekek osztályonként közösen mennek fel a színpadra, párszor körbesétálnak, a rokonok és érdeklődők megnézhetik őket (már akinek jutott hely az első három sorban állva), azután levonulnak, és a tanerők szervezetten fölterelik a következő osztály.

Hagyományosan a tesómmal együtt szoktam vonulni, legalábbis tavaly teremtettük a hagyományt, amikor én is 101 kiskutyának öltöztem az 1/c osztállyal együtt. De már korábban is mindig összeöltöztünk, amikor még óvodás volt: emlékeztek rá, féléves koromban Romy hercegnő volt a "80 nap alatt a Föld körül"-ből, én meg Tiko, a következő évben pedig Lukréciának és Szerénkének álcáztuk magunkat.

Idén a 2/c osztály a Madagaszkár c. rajzfilmet választotta (vagy kapta) téma gyanánt, ami a nővéremnek egyáltalán nem tetszett, azt mondta, ő nem lesz majom. Pedig a szüleim kuncogtak, hogy ahhoz akár jelmez sem kellene. Dúlt-fúlt magában, végül meglepően reális kompromisszumra jutott: kitalálta, hogy szurikátának fog öltözni, mert az a kedvenc állata, és a nézőközönség egy része (mármint azok közül, akiknek egyáltalán esélyük van ellátni a színpadig a sűrűn teleállt tornateremben) amúgy sem emlékszik rá, szerepel-e a Madagaszkárban szurikáta.

(A szüleim megbeszélték egymás között, hogy úgyis mindenki majomnak fogja nézni, úgyhogy pláne nem lesz ellenvetés, de ezt csak én hallottam, a tesómat nem sokkolták vele.)

Szóval anyukámnak föl volt adva a lecke: hogyan is néz ki a szurikáta. Elég hamar eldöntötték, hogy valami jellegtelen barna ruházat kell rá, az arcát pedig be lehet festeni (ehhez anyukám bevásárolt néhány professzionális sminkcikket, hogy a festék ne távozzon el az első orrfújásnál vagy sapkaigazításnál, ha már energiát fektet bele).

Csakhogy a tesómnak semmilyen barna ruha nem volt jó, mert "a szurikáta nem is olyan színű". Többször megnézték interneten, pontosan milyen barna a szurikáta - hát, leginkább mindenféle barna. Végül anyukám vett egy adag jellegtelenbarna frottírdzsörzét, kijelentve, hogy olyan a szurikáta, és kész. (A méteráruboltban, ahol megosztotta ezt a polémiát, az egyik fiatal eladó hölgy azt tanácsolta, végül is mindegy, mit vesz fel a gyerek, csak pipiskedjen és emelje maga elé a kezét.)

Anyukám egyidejűleg nekem is beterjesztette a kérdést, mi is szeretnék lenni a farsangon. Mert hogy idén már nekem is lesz saját olyanom az óvodában. Éppen a Mazsolát olvastuk esténként, így minimális gondolkodás után rávágtam, hogy Tádé szeretnék lenni. Mert Tádé rózsaszín. Megtekintettük Tádét a mesekönyvben, igen kis részben volt rózsaszín, de az nekem elég.

Anyu ki is találta, hogy varr nekem egy rózsaszín kötényruhácskát, amit farsangtól függetlenül is tudok majd hordani, Tádéként pedig fölvehetem fehér harisnyával és fehér hosszú ujjú pólóval, az arcomra rózsaszín foltokat fest, mint a mesekönyvben (nehogy ne legyek elég rózsaszín), a copfomat meg feltűzi fülecskéknek.

Az anyagbeszerzés meg is történt, és a farsang előtti utolsó hétvégén - mialatt mi Apuval a vasútmodell-kiállításra mentünk a művelődési házba - anyukám nekiállt, hogy megvarrja a jelmezeinket. Szerencsére a tesóméval kezdte, mert azt már korábban kiszabta. Egyszer csak megszólalt a telefonja. Apu jelentkezett a művelődési házból, hogy ne varrjon semmilyen Tádét, mert meggondoltam magam. Út közben (Apu nyakában ülve) kitaláltam ugyanis, hogy ha Dzsidzsi szurikáta lesz, akkor én is az akarok lenni, különben nem öltözhetünk össze, mert nincs semmi olyan mese, hogy A szurikáta és Tádé. (Pedig máskülönben elég kreatív vagyok fiktív mesecímek kitalálásában, lásd pl. a Bidike-ciklust, mint például Bidike rosszban sántikál, vagy Bidike csapdát állít.)

Így aztán Anyu valahogyan kigazdálkodott a maradék barna anyagból nekem is egy szurikáta-felszerelést. Csuda izgatottak voltunk a nővéremmel, ruhapróba gyanánt föl-alá rohangáltunk a lakásban, és alig lehetett rávenni, hogy visszaadjuk a félkész darabokat. Dzsidzsi megpróbált megtanítani a tánclépésekre, amelyekkel a színpadon körbevonulunk majd. (Bár Anyu utólag elismerte, a rengeteg próba és gyakorlás ellenére pont úgy néztek ki, mint egy csapat másodikos, aki minden különösebb koncepció nélkül körbeizgágul a dobogón.)

Nos, végül hiába tanultam volna meg a tánclépéseket (jobban, mint a másodikosok), mert közbeszólt a minden tél végi kötelező elfoglaltság. Természetesen beteg lettem ugyanis, és az iskolai farsang hetét Rákosligeten töltöttem mamáéknál. Nem is mondták meg nekem, hogy aznap van a farsang, hogy ne fájjon a szívem. Reménykedtek benne, hogy a következő hétre, az óvodai jelmezbál idejére meggyógyulok. Hát, nem gyógyultam meg.

Azt mondják, nincs mit tenni, ilyen a tél a kiscsoportban. Én még egészen szépen kibírtam, és kivételesen nem engem kellett ápolni a karácsonyfa alatt (senkit se kellett, be is írtuk ünnepi piros betűkkel a családunk nagykönyvébe), de ez csak haladék, előbb-utóbb úgyis elkap a bacilus, és onnantól nincs is tavaszig gyógyulás, legfeljebb takonyszünet. Állítólag az évek múltával egyre jobb lesz, ahogy már rá lehet venni, hogy maradjak fekve, vagy vegyem be a gyógyszert. A nővérem például idén egész keveset hiányzott az iskolából, pedig ovis korában már immunológushoz akarták vinni. A csoportszoba ajtaján kint volt a fényképe a jelénél - a szüleim szerint azért, hogy még megismerjék a többiek. Na, hát rajtam is meggazdagszik idén az államháztartás, mert anyukám botor módon óvodai étkeztetésre kérte a kafetériát.

De hogy ne legyek csalódott, szerveztek nekem egy saját, külön farsangot. Nemcsak a tesóm meg én öltöztünk be, hanem meglepetésből a nagyszüleink is (mert különben mitől lett volna farsang), sőt, a végén még Anyut is rá tudtuk beszélni. Volt csörögefánk is, meg mindenféle finom ennivaló. Állj! Még valami hiányzik! Körbeállítottam a társaságot, és kértem, hogy énekeljük el az "A farsangi napokban" kezdetű dalocskát. Ugyanis a tesóm már vagy két hete ezt dalolászta esténként, és nekem is megtanította. Valahogy úgy képzeletem el a farsangot, hogy ezt éneklik, és körbe-körbe táncolnak. Miután ezt megtettük, megnyugodtam. Akkor ez tényleg igazi farsang.

Így tehát, bár az első ovis jelmezbálról (akárcsak a Mikulásról) lemaradtam, azért mégis lett farsangom, és teljes mértékig elégedett vagyok vele. És így, tavasz vége felé megígérhetem, hogy a jövőben igyekszem kevesebbet betegeskedni, hogy a további jeles alkalmakat ne kelljen otthon, háztáji módszerekkel megtartani.

Azóta már volt is egy Anyák napja, amelyen részt vettem, sőt, nagyban emeltem az esemény fényét. Anyukám mit sem sejtve üldögélt az első sorban, nézegette, hogy milyen ügyesen énekelek a többiekkel, meg hogyan számolom az ujjamon, hogy úszott három rózsaszirom - egyszer csak arra lett figyelmes, hogy az óvó nénik a fülembe sugdosnak valamit, és előrefelé mutatnak. És ekkor kiperdültem középre, én, a hajdani nyiszlett nemevő kis csipásmacska, akiért több éven át reszketett, hogy mi lesz velem, rámosolyogtam a közönségre, és az iskolaérett csoporttársakat is leradírozva hangosan, érthetően, vagányul elszavaltam a mondókát, hogy Apukám, anyukám, találd ki.

És még ő mondja, hogy nem kell mindenen sírva fakadni.

Anyu azt mondja, most már mindegy, ki, csak írjon valamelyikünk, mert a végén még megörökítetlenül maradnak a családunk legszebb évei. Emlékeztek, legutóbb (tavaly ilyenkor...) még azon az állásponton volt, hogy az írhat blogot, aki kevésbé rossz. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy én végképp elestem a tudósítási lehetőségtől (kiváltképp a májusi Mesefalu után, amikor megint megléptem a családomtól, és háromnegyed órát kerestek a patakban, szerencsére Csilláék megtaláltak a rendezvényterület túlsó végén, a szalmában).

A nővérem meg azért nem ír blogot, mert újabban minden szabadidejében olvas, a nyári szünetben 18 könyvet olvasott el. Én már kicsit unom ezt az egész könyvesdit. Végre itt a hétvége, fölébredek nyoszolyámon, picit nyavalygok a cupámért (mostanában éjszaka vizet szeretek inni, de az esti elalváshoz még kell a tej - amit apukám egy deci banános tápszer / két deci 3,6-os tej titkos recepttel állít elő), azután vidoran kipattanok az ágyból, és átrongyolok a tesóm szobájába. Régebben ilyenkor üdvrivalgás fogadott, fölmásztam hozzá a felső ágyra, és játszottunk. Most meg hiába kiabálok neki a szoba közepéről, a füle botját sem mozgatja. De nemcsak nekem, Apunak meg Anyunak sem. Úgy látszik, valamiért egyszerre csak egy érzékszerve tud működni, vagyis ha a szemével olvas, akkor a fülével nem hall.

A nyári szünet első napján anyukám megzsarolta a tesómat, hogy szünidei feladat gyanánt írjon inkább naplót, mert ha nem, akkor ő fog neki diktálni tollbamondást. Így a nővérem mégis inkább a naplóírást választotta, de szigorúan csak napi hét sorban (kivéve, amikor matekpéldákat oldott meg, mert olyankor nem kellett neki). Így aztán naponta végighallgattam, ahogy megpróbálja hét sorba sűríteni az aktuális történéseket, és nagyon ügyelt rá, nehogy egy szótag is túllógjon a kötelező mértéken. Ebből persze elég vicces minimalista megfogalmazások születtek, anyukám szerint jókat fogunk mulatni rajta nagyobb korunkban, feltéve persze, hogy még meglesz akkor. Mert hiába teszi el, folyton megtalálom és elviszem, mert én is szeretnék naplót írni. (Vagy legalább vinni.)

Így aztán Anyu beleegyezett, hogy mégis én írjak blogot. Még mindig én érek rá a családból a legjobban, bár szeptember óta valamelyest lefoglal az óvodába járás. A szüleim egész nyáron aggódtak, mi lesz velem az oviban; meg voltak győződve róla, hogy ha nem telefonálnak rájuk már az első héten, hogy rosszul lettem az éhezéstől, akkor azért fognak eltanácsolni, mert még mindig nem vagyok teljesen szobatiszta, vagy leharaptam valaki fülét. (Amilyen pici vagyok, olyan vehemensen szoktam érvényt szerezni a vélt vagy valós érdekeimnek.) Na, hát lássatok csodát, eljött a január, és még mindig az oviban vagyok. Ehhez persze egy nagyon jó óvoda kellett (egy saroknyira a házunktól), ugyanis - talán már meséltem - nemrég átkörzetesítettek minket a közelebbi, régi oviba, így megmenekültem a testvérem ovis éveit beárnyékoló Áspis Kígyó nénitől. Az én vezető nénim kedves, szereti a gyerekeket (ami egy gyerekintézmény vezetőjénél nem hátrány, ha nem is munkaköri követelmény...), betett engem egy olyan csoportba, ahol 5 néni jut 13 gyerekre (az ötből az egyiknek általában az ölében ülök), ráadásul a tesóm a szomszéd épületben van, és a büfé folyosójáról kilát az udvarunkra.

Na, de előreszaladtam az eseményekben. (Ez jellemző rám, mindig előreszaladok, aztán vissza, aztán meglátok valamit, és a következő pillanatban már senki sem tudja, hol vagyok.) Szóval ott hagytuk abba, hogy a Mesefaluról nem írhattam blogot az eltűnés miatt, aztán meg már vége is volt a tanévnek, és rengeteg dolgot elterveztünk, hogy mi mindent fogunk csinálni ezen az utolsó nyáron. (Mármint anyukám utolsó szabad nyarán, mert augusztus elején kezdett dolgozni.) De végül is csak egy madáritatót csináltak valami lavórból, körülültetve virággal, és attól kezdve folyton engem kellett figyelni, hogy ne mossam bele a sáros lapátjaimat.

Ja, meg nyár elején sokat üldögéltünk a teraszon is, és néztük, ahogy alkonyodik, és feljönnek a csillagok, és Anyu meg a tesóm még sünit is láttak, csak nekem nem volt türelmem kivárni. Anyu tavasztól kezdve vezetésleckéket vett (húsz éve van jogosítványa, de sosem volt alkalma használni), és valamikor júliusban megérkezett a családi autó is. Engem csak egyszer engedtek a közelébe felügyelet nélkül (amikor az udvaron állt), ekkor apróbb dolgokat törtem le róla.

Június közepén hirtelen fejfájásra kezdtem panaszkodni, egyre rosszabb kedvem lett, pár nap múlva már csak feküdtem és sírtam. Ha néha talpra álltam, a fejemet is ferdén tartottam, és nem tudtam egyenesen járni. Kórházban is voltam, meg mindenféle vizsgálatra vittek, de nem találták meg az okát, közben két-három hét alatt el is múlt magától. Azóta is csak találgatnak, mi lehetett a bajom.

Amikor végre ismét jól éreztem magam, igyekeztünk gyorsan kihasználni az elillanó nyarat: ha csak tehettük, a nagykátai strandra mentünk, hadd csiszolgassam az úszástudásomat. Úszógumival már egész tűrhetően átevickélem a medencét. Ezen a nyáron az élménymedence körüli sodrófolyosó volt  a kedvencem; órákat voltam képes eltölteni azzal, hogy az úszógumimban lebegve körbe-körbe vitettem magam a vízzel. Még egy meglehetősen együgyű dalocskát is kitaláltunk a tesómmal az "Elvitte a víz a szappant" dallamára, de azóta is felderülök, ha valaki dudorászni kezdi, mert felidézi az elmúlt, vidám nyarat:

"Elvitte a víz a Pirgit,

Utánaküldték a Dzsidzsit,

Míg a Dzsidzsi mászott,

A Pirgi elázott

A sodróban."

Anyukám részéről a nyár egyik fénypontja egy egynapos sióagárdi látogatás volt a nővéremmel meg a közös baráti társaságukkal. (Engem megint nem vittek, mert nem vagyok hajlandó egyedül enni. Kicsit már unom ezt az egyedülevős szöveget. Meg hogy azt mondják, folyton őrizni kell, hogy el ne tűnjek. Nem tudom, mit vannak úgy oda ezzel az eltűnéssel, én mindig tudom, hol vagyok.) Sióagárdról származik anyukám egyik barátnője, akivel annak idején a baba-mama klubban ismerkedett meg, és a gyerekeik együtt szoktak bandázni. (Csak engem hagynak folyton otthon. Kivéve a novemberi Lábfázós Nyakbanvivős Felvonulást a parkban.) Szóval ez a barátnő meghívta az egész társaságot a szülői házba, kirándultak a helyi szőlőhegyen, megnézték a híres pincefalut, sokat nevettek, láttak sok gyönyörű hímzett ruhadarabot, ami a hagyománnyal együtt öröklődik a családban, a gyerekek medencéztek, és a végén még kisbárányokat is mutattak nekik. Ezt persze a tesómnak kellett volna elmesélnie, de újabban nem ír, csak folyton olvas. Én is próbálok megtanulni olvasni, de még nem nagyon megy (a számolás már igen). Múltkor a sálakból kiraktam a szőnyegen egy SZUSZ betűt, mindenki nagyon örült neki, de másodszorra nem sikerült megcsinálnom, és ezért ordítoztam.

Ezen kívül Anyu meg a tesóm idén is voltak Vinyén anyukám régi (gimnazista kori) barátnőivel meg a gyerekeikkel. De szerintem disznóság, hogy ezt is nekem kell leírnom, amikor engem nem is vittek oda se. Anyu azt mondja, idén már én is jöhetek, mert nagyon rendesen megettem többször is a csirkeszárnyat, meg még kiflit is. Vinyén van patak, ahol a tesóm meg a barátnői hidat építettek, és megbeszélték, hogy együtt mennek hídépítő iskolába, ha nagyok lesznek. A nővérem nagyon örül, hogy megtalálta a hivatását; azt mondja, nagy kő esett le a szívéről, hogy legalább ezen nem kell már törnie a fejét. Rajzolt is egy cégtáblát a szobája ajtajára, amin az áll, hogy mérnök.

Erre gyorsan én is kitaláltam, hogy mi leszek nagy koromban (bár elég sokszor érvelek vele, hogy én már most is nagy vagyok). Szerintem ugyész leszek, és megbuntetem a búnozóket. (Még mindig nem tudom kimondani az "ő" és "ű" betűket, számtalan vidám percet szerezve éretlen humorú felmenőimnek.) Anyukám szerint a jogi véna megvan mind a kettőnkben, a testvéri vitáink rendes menetrendjéhez tartozik, hogy újra és újra megpróbálunk rátromfolni egymásra bonyolult és még bonyolultabb érvelésekkel. (És csak utána kezdünk verekedni, mert olyankor úgyis szétzavarnak bennünket a szobánkba.)

A napokban például éppen ebédeltünk a tesómmal a nappaliban, a kis sárga asztalnál. Nekem még jó sok krumplim volt, ő már megette a rizsét, még egyszer kért, és abból is csak egy kicsi maradt. Gyorsan a szájába tömte a maradék fél rántott húst - Anyu rá is szólt miatta -, és fuldokolva ezt hörögte felém:

- Az győz, akinek előbb üres a tányérja!

- Az győz, akinek előbb üres a tányérja, _és_ nem tömte be egyben a maradék rántott húst - pontosítottam. - És nem maradt semmi rizs a tányérján.

- Vagy csak olyan rizs, amit másodszorra kért - nyeldekelt a tesóm. - Csak az győzhet, akinek egyáltalán _volt_ rizs a tányérján.

- Vagy krumpli - tettem hozzá.

- Ügyvédek, abbahagyni! - csattant föl szokás szerint az anyukám, és minden jelenlévőt megitatott teával.

Vinyén egyébként állítólag éjszakai akadályverseny is volt, amit a nővérem rengeteget emleget, de juszt sem írta bele a naplójába, mert nem fért bele a hét sorba. Abba csak az fért bele, hogy idén is elindultak megnézni a cseszneki várat, és egész nap gyalogoltak felé, látták is olykor a fák között, de alig jött közelebb. És amikor végre odaértek a tövébe, akkor már zárt, és gyorsan felhívták Aput telefonon, hogy mikor és honnan indul olyan autóbusz, amivel még aznap visszaérnek a szállásra. Meg voltak Zircen is, és megnézték a természettudományi kiállítást, ami Anyu szerint nekem is tetszett volna, csak nem tudja, hogyan lehetett volna megakadályozni, hogy ne próbáljak mindent széthordani. Anyukám szerint a dolgok nem arra valók, hogy állandóan vigyék őket, szerintem meg de.

Augusztus elején anyukám dolgozott egy kicsit, hogy ne csak nekem legyen fokozatos a beszoktatás az óvodában. Közben Apu meg a tesóm Erdélybe mentek egy hosszú hétvégére (nekik meg ez lett a nyaralás, mert a nyár eleji táborból a tesómnak haza kellett jönnie az én fejfájásom miatt). (Vagyis nem kellett neki hazajönnie, csak Anyu hazajött, és akkor ő is.) Utána még pár forró Nagykátás nap volt - képzeljétek, még lángost is csócsáltam a kismedence szélén, nehogy megint rám fogják, hogy sehová sem lehet vinni engem -, utána már kezdődött is Apunak a munka, nem sokkal később Dzsidzsinek a második osztály, nekem meg az óvoda, és egy hétre rá anyukám is végleg visszatért a munka világába. (Egy nappal később, mint tervezte, mert beszoktatás közben beteg lettem, és így az első munkahete rögtön egy nap szabadsággal indult. De aztán megembereltem (megszuszuztam) magam, és nagyjából karácsonyig kibírtam. A beszoktatásomban nem okozott törést.)

Anyukám az egész előző évben csöndes propagandát folytatott az oviba járás érdekében, mindig megmutatta a sok játékot az udvaron, amikor Dzsidzsiért mentünk az iskolába. Így elfogadtam, sőt, büszke voltam rá, hogy hamarosan én is oda fogok járni. Mesélték, hogy lesznek majd barátaim meg játszótársaim, és elolvasták nekem a Már óvodás vagyok mesekönyvet, így a beiratkozást követően én is büszkén mondogattam, hogy már óvodás vagyok. A beszoktatással nem is volt semmi probléma: az ovinak hatalmas udvara van árnyas fákkal és rengeteg játékkal, anyukám azt hiszem, egy padon üldögélt valahol, fogalmam sincs, nem nagyon hederítettem rá.

Szerencsére szép hosszú őszünk volt, így heteken át egész nap az udvaron lehettünk. Akkoriban annyira szerettem óvodába járni, hogy hétvégén reggelenként kifejezetten tüntettem az oviba menetel mellett. Azután beköszöntött a rossz idő, és beszorultunk a csoportszobába; attól a naptól fogva méltatlankodtam olykor, hogy nem szeretem az óvodát, de sosem igazán komolyan. Megszerettem az óvó néniket (Kati néni a kedvencem), meg a gyerekeket, különösen Norinát (aki Noémi ikertestvére). Jóval nagyobbak nálam, mert vegyes csoportba járok, és Anyu szerint az óvó nénik meg a nagyobb lányok úgy babáznak velem, mintha valami kis plüssfigura lennék. Picike vagyok, nagyszemű és viszonylag cuki, és nem sokan sejtik, hogy egy acsuál lakik bennem.

Néhány hete új kislány érkezett a csoportba, így van valaki, aki nagyjából velem egykorú (eddig egyedül képviseltem a kiscsoportos korosztályt). Úgy tartom számon, mint "a barátnőm" - eleinte a nevét sem tudtam, csak ezen a néven emlegettem, mármint a barátnőmként. Egy nap ötször is megmutatom az ujjamon, hogy a családom (Apu, Anyu, Dzsidzsi, én), meg a barátnőm, az öt. Tudjátok, az öt a barátnő-szám. A négy a családszám. A három, az a három kiscica, vagy a török és a tehenek. Fehéret, feketét, tarkát. A kettő pedig megint kiscica: ha még egyet kapok, akkor lesz egy pár. De én meg a Dzsidzsi is ketten vagyunk. Bár Anyu szerint néha tizenkettőnek számítunk.

Más érdekes dolgok is vannak az oviban, például a Nagy Hal, aki az előtérben lakik egy akváriumban, és csodálatos dolgokat művel. Éjszaka például kimászik, és egyszer összetépte a rajzomat, de lehet, hogy az mégsem a Nagy Hal volt. Meg egyszer megharapta Bellát, biztosan azt hitte, hogy növény. És még vannak más gyerekek, például fiúk is, de ők rettenetesen putuk (állítólag majdnem annyira, mint én). Főleg az Ádám nevű kisfiúval szoktam verekedni, ő másik csoportba jár, de az udvaron előszeretettel gyepáljuk egymást. Az óvó nénik egy ideig gondolkodtak, hogy mit csináljanak velünk, végül úgy döntöttek, hogy nagyjából kiegyenlítettek az erőviszonyok, és láthatóan mind a ketten elégedettek vagyunk az interakció ezen módjával. Például ülünk a fészekhintában, és nagy egyetértésben hintázunk, aztán én ki akarok szállni, ő meg nem akarja, én meg de, és ez úgy fest messziről, mintha két begőzölt kismacska marakodna a fészekhintában, pedig csak az álláspontjainkat ütköztetjük. Aztán este meg úgy nézek ki, mint aki a bozótban aludt.

Tényleg, alszom is az oviban, pedig itthon már nem. Anyu varrt finom puha ágyneműt, és ott van a cicám. Sőt, legutóbb kifejezetten kérni kellett, hogy kíméletlenül ébresszenek fel háromkor, mert mindig sajnálgatnak, aztán itthon meg éjfélig kukorékolok. (Rengeteg előnyt húzok belőle, hogy a csoportban én vagyok a kicsi.)

Az evéssel úgy állunk, hogy még mindig a dedósoknak való joghurtos bébiételből tartom fenn magam: Apu megetet reggel, oviba indulás előtt, és aztán délután meg este is, miután hazahozott - továbbra is rajzfilmekkel kell szedálni, hogy a számba lehessen tenni az ételt, de legalább már magamtól tátogok, mint a kisfecske (rózsaszín vagyok, csont és bőr, szóval ez rendkívül találó hasonlat). De azért az óvodában is jut annyi ennivaló a szervezetembe, hogy ne legyek rosszul nap közben. Az óvó nénik hivatásuknak tekintik a győzködésemet, nagy örömmel számoltak be róla például múltkor, hogy megettem egy fél szelet gépsonkát, előtte meg, hogy kilenc tésztát. A partedlimet is mindig maszatosan adják haza, szóval valamit mégis csak művelek az asztalnál; sőt, valamelyik nap panaszkodtak, hogy milyen rosszul ettem, amiből a szüleim azt a következtetést vonták le, hogy volt mihez képest rosszul enni. Itthon is elnyammogok néha egy kis pirítóst, ropit, sült krumplit, és legjobban a tesóm tányérjáról szeretek lopkodni (aki az utolsó falatját is nekem adná - előfordult nem egyszer, hogy ott ült csorgó nyállal, és várta, hogy szíveskedem-e még hiénázni a vacsoráján, vagy most már megeheti a maradékot).

Szóval így telt ez az év. És nem is hiszitek, ha leírom, de karácsonykor senki sem volt beteg. És egyik gyertyát sem felejtettük el meggyújtani az adventi koszorún, és nagyon szépen énekeltük, hogy Adventi hírnök, friss fenyőág, csak én kicsit ordítva énekeltem, és az apukám utánozott, és a nővérem meg megsértődött, mert ő szervezte az egész daltanulást. De azért szép volt, és nagyon ronda adventi koszorúnk volt idén (Apu vette az utolsó pillanatban, mert elfelejtettük, és már csak ilyen maradt), de akkor is ez volt a legszebb advent.

Maga a karácsony is ilyen volt: semmi különös, csak együtt voltunk, kuckóztunk, mesét néztünk, foglalkoztató füzeteztünk (karácsony táján hozta Apu az első foglalkoztató füzetemet, és egyből rákaptam, ahogy annak idején a nővérem). Anyu azt mondta, teljesen kisimultak az idegei, ami érdekes felvetés két acsuállal a házban.

Ma is például fájós fejjel jött haza a munkából, lehasalt a nappaliban, mi meg a tesómmal ráültünk a hátára, és piszkáltuk, és ettől minden baja elmúlt. Azt mondta, valóságos természeti erőforrás vagyunk, mint a gyógyvíz. (Előtte kicsit ordított velünk, mert összeverekedtünk a hátán. Mert megpróbáltam lelökni onnan a nővéremet, mert egyedül én akartam lenni a természeti erőforrás.) Azt is mondta, hogy legszívesebben mindenhová magával vinne bennünket a zsebében. (Két külön zsebben, hogy ne verekedjünk össze.)

A szilveszter a hagyományoknak megfelelően telt, este hatkor fellőttük a tűzijátékot, hétkor megettük a virslit, és nyolckor ágyban voltunk. Másnap a szokásos lencsefőzelék és a Bécsi filharmonikusok. Nagy reményekkel vágtunk neki az új évnek, de már abból is hipp-hopp eltelt másfél hónap. Mostanában kezdem érteni, mi az, hogy év, meg hónap, meg évszakok. (Csak a tegnapot meg a holnapot keverem folyton, "Apu, megtaláltam a szőnyegen a holnapi pizzát, és megettem!") Januárban olyan hideg volt, hogy anyukám az orra elé kötött sállal tudott csak kilépni a házból, és a tesómnak azt mondták, hogy jól jegyezze meg, mert ezt a telet fogják még nagy korában is emlegetni. De a tesóm inkább azzal volt elfoglalva, hogy pizsamapartikra járt mindenféle múzeumokba, például a Természettudományiba, ahol a bálnacsontváznál aludtak hálózsákban, meg a Nemzeti Múzeumba, ahol éjszaka elemlámpával mászkáltak a kőtárban. És még a Tropikáriumba is szeretne menni, szóval megvannak a maga tervei a következő félévre. (Például cikket készül írni az iskolaújságba a '48-as forradalomról. De megszívta, mert azt tényleg neki kell megírnia, én nem segítek.)

Én pedig élem tovább az óvodások békés hétköznapjait. Néha meredek dolgokat mesélek a szüleimnek, például azt, hogy ma pókleves volt az ebéd, ami pfuj volt, és a pók átmászott a Norina tányérjából a Bella tányérjába. Állandóan bepalizom őket, mert az elején mindig elhiszik a történeteimet, olyan meggyőzően adom elő, és csak a közepe táján kezdenek gyanakodni. Apukám szerint nem is jogász leszek, hanem író vagy újságíró. Na, mindegy, már úgyis beosztottuk a tesómmal, hogy én leszek a humán értelmiségi, és ő a reál, bár már egész tűrhetően fújom én is a négyes szorzótáblát. Ha kiscicák vagy egyéb apró dolgok számba vételéről van szó, számolás nélkül, ránézésre felismerem a kettőt, a hármat és a négyet, számolással pedig általában nyolcig helyesen állapítom meg a mennyiségeket, bár ezt néha eltévesztem. És már azt is tudom, hogy egy cica meg egy cica az két cica, de azért nem akarok mégsem hídépítő mérnök lenni. Bár ki tudja, ha idén nyáron tényleg elvisznek Vinyére, akkor lehet, hogy még meggondolom magam.

Kezdek tartós érzelmi kapcsolatot kiépíteni a cupámmal. Eddig legfeljebb rágtam, hajigáltam vagy locsoltam belőle, a közelmúltban azonban többször is kinyilatkoztattam, hogy „Szeretem a cupámat!” Sőt, nemrég, amikor félálomban röfögtem, és Anyu szokás szerint megkínált a cupával, eltoltam az üveget számtól, ráfontam mind a két kezemet, és azt motyogtam: „Nem… Csak meg akarom ölelni…”

Nos, nincs mit tenni, a cupa még mindig a leghatékonyabb módja a kalóriabevitelnek (ráadásul éjszaka is működik). Pedig a szüleim szerint inkább annak lenne itt az ideje, hogy végre eltávolodjak tőle. Elvégre maholnap óvodás leszek – képzeljétek, már be is iratkoztam. Oda fogok járni a Dzsidzsi iskolájával szemközti oviba. Már régen kiszemeltem magamnak, és minden nap meg is nézem, sőt, vágyódva lógok a kerítésen.

A múlt hónapban egyszer be is mehettem! Napokig készültem rá, Anyu már jó előre szólt, hadd örüljek. Alig vártam, és a szüleim is kíváncsiak voltak, mit szólok hozzá – erre képzeljétek, a nagy nap előtti éjszakán olyan rosszul aludtam, hogy reggel alig tudtak magamhoz téríteni. (Nem az izgalom miatt, csak bedugult az orrom.) Olyan másnapos fejem volt, a szemem is keresztbeállt, hogy a szüleim nem tudták eldönteni, elvigyenek-e egyáltalán, mert a végén még nem vesznek föl, ha így nézek ki. De aztán mégsem tudták megtenni velem, hogy beígérték az óvodát, és nem is lesz belőle semmi.

Végül úgy döntöttek, hogy bemegyünk egy kicsit, szétnézünk, és már jövünk is haza. Aha, persze. Út közben még kókadoztam Apu nyakában, de az óvoda kapujában már izgágulni kezdtem, és alig vártam, hogy letegyenek. Amint végre talajt éreztem a lábam alatt, elszeleltem, és beleolvadtam az udvaron játszó gyerekek csoportjába. A szüleimre rá sem hederítettem többet, gondoltam, úgyis megtalálnak, ha akarnak tőlem valamit.

Az óvoda úgy néz ki, mint vagy három játszótér egyben, csak annyiban különbözik a mi játszótereinktől, hogy gyerekek is vannak rajta! Még nem vagyok abban a korban, hogy együtt játsszak másokkal, de tudjátok, jobb az ember közérzete, ha van körülötte egy kis mozgás. Az összes csúszdán lecsúsztam, és csak az egyiknél akadtam fönn a létrán, és onnan is lejöttem volna (előbb vagy utóbb), de egy óvó néni levett. Állítólag segíteni akart, de én nagyon mérges lettem, és addig ordítottam, amíg vissza nem tett ugyanoda, hogy egyedül mászhassak le. Remélem, ezzel egyszer s mindenkorra világossá tettem az egész óvoda számára, hogy ne gyalogoljanak bele a személyes terembe. Hát, majd meglátjuk.

Volt még egy kisautó, ami nagyon tetszett, bele lehetett ülni, és a lábammal löködni magamat, bejártam vele az egész óvodaudvart. És még favonat, mint a játszótereken, csak sokkal hosszabb. A homokozót alig volt időm megnézni, mert már lejárt a háromnegyed órám, és szóltak az óvó nénik, hogy össze kell pakolni, mert az ovisok ebédelni fognak. (Micsoda, itt esznek?! Na, de tényleg ez volt az egyetlen negatívum, ami megütötte a fülemet.) Annyira együttműködő hangulatba kerültem, hogy még az összepakolásban is hajlandó voltam segédkezni (otthon inkább szétdobálni szoktam gyorsan, amit Anyu összerak). Buzgón hajigáltam egy nagy rekeszbe a homokozójátékokat.

Sajnos akármilyen példásan viselkedtem, a végén mégis csak kitoloncoltak. Vagyis Apu fölkapott, és hiába rugdostam meg ordítottam, hazacipeltek. Azóta anyukám kicsit megnyugodott az óvodáztatásommal kapcsolatban. (Afelől azonban maradtak kétségei, vajon sportszerű dolog-e rászabadítani egy acsuált egy ilyen kedves, gyanútlan, gyerekbarát óvodára. A szüleimben már az is felötlött, talán engem kifejezetten büntetésül küldött a Gondviselés a nővérem régi óvodája számára, csak senki sem számított rá, hogy időközben átkörzetesítenek bennünket.)

Azt mondják, az óvodáig még meg kell tanulnom egyedül enni. Na, nem ámítok senkit, ez nem fog bekövetkezni. Meg állítólag bilizni is. Erre egyelőre semmi hajlandóságot nem mutatok, minden jel arra utal, hogy még nem veszem észre, mikor is jön el a döntő pillanat, amikor rá kellene csücsülnöm az edényre. Harmadszor pedig: szót fogadni. Aha, persze…

Na, szóval ha minden igaz, szeptember elsejével kezdem a beszokást, bármi is az. A nővérem már nagyon várja, hogy ott legyünk egymással szemben az út két oldalán. (Apu ellenben nem várja annyira, hogy reggelenként két pár harisnyát kelljen felrángatnia és két frizurát megfésülnie, sőt, Anyu sem, hogy megint hétre járhasson dolgozni. Pedig úgy néz ki, hogy már nyáron el kell kezdenie.)

A nővérem egyébként teljesen leamortizálódott az iskolaév végére, nem is csoda, ha egyszer két végén égeti a gyertyát, folyton versenyekre meg ilyenekre jár (állítólag nem jár, hanem küldik, de az ugyanaz, a tanárok megszokták, hogy kit lehet küldeni). Az iskolai helyesíró versenyt megnyerte (évfolyamos első lett), az irodalom-szövegértés levelezős verseny élő döntőjén megyei első helyezett lett (bár egy kicsit megreccsent a lelkivilága, mert életében először találkozott olyan feladatsorral, amit nem lehetett csak úgy száz százalékra megírni), a területi angol versmondón nem lett ugyan dobogós, viszont nagyon szerettem a verset, amit elmondott (az is igaz, hogy nagyon szépen mondta), én is mindig azt kértem Anyutól, és kijavítottam, amikor egyszer eltévesztette. (Our kittens by Evaleen Stein, de a csekély értelmű szüleim folyton vihogtak, hogy szerintük politikailag nem korrekt, mert a kiscicák nemi identitását firtatja, pedig a tesóm megmondta, hogy a kiscicák egyszerűen csak vidámak.)

A sima magyar versmondó versenyes versét is szerettem, segítettem is neki kiválasztani, csak azt nem hagytam, hogy elmondja, mert mindig én akartam egyedül. (Weöres Sándortól a Nyári este.) De azért jól sikerült neki, és most tele van a tájékoztató füzete mindenféle osztályfőnöki, szaktanári meg igazgatói dicsérettel a sok verseny meg szereplés miatt, egyébként is csak ötöst meg kiválóan megfeleltet bír kapni. Kivéve a magatartás, amiből mindig négyes, de csak azért, mert abból nem buktatnak. De szerintem a nővérem miatt előbb-utóbb azt is vissza fogják hozni.

Meg az apukám pukkad meg, hogy mit keres már megint egy kiló homok a tesóm cipőjében, és az anyukám is, mert reggel leveszi a szárítóról a tiszta ruhát, és a nővérem délután kettőkor már megint úgy jön haza, mint egy sármalac. A múltkor egy hernyót is hozott, egész nap a padjában tartotta, és itthon belerakta egy szitával letakart pohárba a teraszon. De anyukám félt, hogy megdöglik a hernyó, mert hiába szedünk neki minden nap új leveleket, ha a régin bábozódik be, és két nap után rábeszélte a nővéremet, hogy vigyék vissza az iskolába, és tegyék vissza ugyanarra a fára, ahonnan a nővérem leszedte.

Februárban meg márciusban Anyu meg a tesóm majdnem minden hétvégén együtt túráztak. Anyu szerint jót tett a nővéremnek, kiengedte a hét közben felgyülemlett gőzt, és legalább érezte, hogy vele is foglalkoznak. (Egyébként rengeteget foglalkoznak vele, csak a nagy része észrevétlen marad. Ellenben a velem töltött idő döntő hányada azzal megy el, hogy etetnek -- ez jól észrevehető, csakhogy én nem érzem törődésnek.)

Anyu egyetlenegyszer vállalkozott rá, hogy – a világon elsőként – hármasban kiránduljunk. Megtettük a Hagyományos Dzsidzsi-távot a Normafától az Erzsébet-kilátón át a János-hegy vasútállomásig, útba ejtve a Béka-tavat. Jó három kilométer lehet (kitérőkkel négy), de anyukámat jobban lefárasztotta, mint annak idején egy ötvenes, és hazafelé a vonaton már csak pislogni volt ereje.

A kilátóba időzítette az evést, előtte gyalogoltam több mint két kilométert, meg még fölmásztam a toronyba, gondolta, jó éhes leszek. Kinézett egy jó kis padot odabent, mesekönyv elő, erre elkezdtem nyiszogni, hogy itt nem tudok enni, mert "tyoszos". No persze a legnagyobb gedvába röhögve hempergek bele, de a kilátó, az tyoszos! Na, jó, kimentünk, hideg is volt, szél is volt, Anyu vacogva mesélte a kismalacot, nagy nehezen legyűrtem fél üveggel, azután elkezdtem kérdezgetni, hogy miért is nem bent eszünk. Anyu azt felelte, azért, mert bent nyiszogtam. "Anyuci, most már nem nyiszogok..." Na jó, cuccot összekap, táskába be, vissza a toronyba, mesekönyv elő, jöjjön a kismalac, meg a maradék kaja. És akkor az utolsó falatnál ránéztem szomorúan, és jól belehánytam a partedlibe. Gyakorlott hobbihányó vagyok, jó nagy partedlim van, vész esetén Anyu csak összekapja a két alsó csücskét, és hányózacskóként is funkcionál. Bevágta egy nejlonzacskóba, be a hátizsák külső zsebébe, aztán gyerünk tovább. Tudjátok, nálunk a rendes mindennapi életvitel része, hogy minden kilométerkőnél hányok. Összességében nagyon jó kis nap volt, azóta is emlegetjük.

A tesóm pedig simán legyalogol 10-15 kilométert (egyszer húszat is ment, igaz, az véletlen volt…), és viszonylag jól tájékozódik: az egyik túrán Anyu a kezébe nyomta a térképet meg az itinert, hogy egyedül navigáljon, és remekül ment is neki, csak a maga maximalista módján a másfél oldalas szöveges itiner minden betűjét el akarta olvasni. Viszont mivel menet közben nem tud olvasni, ez azzal járt, hogy húsz percet ácsorgott az aljnövényzetben, és szótagolva böngészte, hogy jobbról csatlakozik hozzánk a zöld háromszög, majd néhányszáz méter után ismét elhagyjuk. Ebből adódott némi elvi vitájuk anyukámmal, amit a nővérem meglehetősen retrográd módon bömböléssel óhajtott megoldani. Viszont volt olyan útkereszteződés is, ahol Anyu nem találta a helyes utat, és tanácstalanul futkosott körbe a susnyában, miközben a tesóm addig fejtegette a térképet, amíg egyszer csak kihúzta magát, és rámutatott, hogy arra kell menni – és tényleg.

Anyu azt mondja, a tesóm sokkal kiegyensúlyozottabb volt abban az időszakban, amikor rendszeresen túráztak. Sajnos április eleje óta minden hétvégére jutott valami más program, így a túrák háttérbe szorultak, meg aztán az utóbbi hetekben az időjárás is inkább a csigáknak kedvez, mint a természetjárásnak.

Az anyák napja idén stílszerűen egybeesett a munka ünnepével. Ezért (vagy másért) a helyi patakparti majálist április 30-án tartották, és Anyu megörült, hogy végre egy program, ahová engem is el lehet vinni. (Anélkül, hogy magunkkal kellene szállítanunk három üveg nyenyét, a laptopot Miával, a jótündérrel, meg a hányóvödröt.) Mondjuk elszámította magát, mert ahogy megérkeztünk a patakparti forgatagba, még a hídon innen megindultam az orrom után, és onnantól fogva anyukám csak loholt a sarkamban. Szegény Dzsidzsi hűségesen leült kézműveskedni a kreatív sátorban, azután jó sokáig ott is maradt, mert bennünket csak elsuhanni látott néha. Elvágtattam a patakparti susnyában (ott, ahol nincsen út) a Nagyhíd felé, és igazán remek hidacskákat fedeztem fel, amelyek a hátsó kerteket kötik össze, de Anyunak valamiért nem tetszett, hogy a patakban végződő hatvanfokos lejtőn kóricálok. Azt mondta, nem szeretné feleleveníteni a szép hagyományt, hogy a gyermekei nagyobb ünnepeken békanyálat szednek a patak fenekéről a copfjukkal, szóval inkább visszaterelt a játszótérre. Az legalább be van kerítve (újabban), így anyukám is egy kis levegőhöz jutott, mert egy ideig elég volt a kaput figyelnie, és nem a kondenzcsíkot, amit húzok.

Nagy sokára a nővérem is ráunt a kézműveskedésre, és körhintáztunk. Még mindig el vagyok gyönyörödve a körben forgó lovacskáktól, sárkányoktól meg kisautóktól, és még mindig ordítok, ha lejár a menet. Így aztán, mivel hangosabb voltam, mint a színpadi műsor, anyukám kénytelen volt hazacipelni.

Másnap tájfutni mentek Héregre a régi babaklubban megismert társasággal (anyukám helybéli barátnői, a közös ismertetőjegyük, hogy mindegyiküknek van olyan gyereke, aki egyidős a tesómmal). Engem nem vittek, azt mondták, majd akkor, ha fogok egy kiflit, és megeszem. Egyelőre nem tudom, mi az a tájfutás, és érdemes-e azért kiflit ennem. Szerintem nem, mert utóbb Anyu azt mesélte, hogy a tesóm az első negyedórát végignyinyilte, hogy ő nem akar futni. Igaz, hogy utána érdekelni kezdte a dolog, és már futott rendesen. Miután beértek a célba, még megnézték a gyerekeknek felállított kedvcsináló pályát, ahol vaddisznót meg mindenféle állatot lehetett kiszínezni a terepen talált zsírkrétákkal, és aki leadta a kiszínezett lapot, az kapott egy csokit. A tesóm egyből új lapot kért, és még egyszer végigment a pályán, azután megint, összesen négyszer. Szóval ezek szerint nem is a futással volt baj, csak a motivációval.

Végül nagyon lelkesen jöttek haza, és tervezgették, hogy még máskor is mennek tájfutni. Csak elfelejtettek a naptárba pillantani, ahol már így is telt ház van. De azt mondják, sebaj, az erdő megvár.

A tavasz végi-nyár eleji pörgés idén csak azért nem az anyák napjával kezdődött, ahogy eddig, mert az iskolában május első vasárnapjához közel tartják, és nem április közepén, mint a tesóm régi ovijában. Anyukámnak már szinte hiányérzete volt április 20-án, hogy még mindig sehol egy anyák napi műsor. Pedig a nővérem nagyon készült rá, és persze megint nem bírta ki, hogy lassanként az összes verset el ne mondja Anyunak – amikor Dzsidzsi tavasztájban titkolózó arccal tér haza, Anyu már előre tudja, hogy néhány héten belül ő is kívülről fújja majd az összes anyaköszöntő verset.

A műsorra engem is elvittek. (Anyunak folyton lelkiismeret-furdalása van, hogy alig visz valahová, miközben a tesómat ennyi idősen egyfolytában hurcolta. De azt mondják, vele azért sokkal könnyebb volt, mert csak a kezébe kellett nyomni egy kiflit vagy egy szelet kalácsot, és magától megette, mindenféle Mia, a jó tündér nélkül.) A nővéremmel összeöltöztünk az alkalomra – biztosan emlékeztek rá, hogy tavaly húsvétkor nyávogott, amiért neki nincsen táncházas ruhája. Anyu egyből varrt neki egyet, azóta az a kedvence, idén már egyformában kergettük a nyuszit a rügyező kertben. Az anyák napi műsorra is abban akart menni, Anyu meg is lepődött. Általában én szoktam utánozni a nővéremet, de ezek szerint ez időnként fordítva is működik.

Aránylag csöndben végigültem a húszperces műsort, csak a végén izgágultam egy kicsit. Szerencsére néhány dalt én is ismertem, és ismét megpróbáltam lelkesen túlordítani az iskolásokat, akárcsak karácsonykor. A tesóm az összes verset nagyon szépen mondta, és még énekelt is, duettben az egyik vezérhímmel. Szóval büszke voltam rá, ráadásul a műsor után nekem adta a nefelejcset a fejéről.

Az eső éppen akkor kezdett csöpörögni, amikor hazafelé indultunk. Komoly 300 méternyire lakunk az iskolától, félúton már annyira szakadt, hogy nem láttunk el a szomszéd házig. Félig vihogtam, félig sivalkodtam, miközben pocsolyából pocsolyába csobbantunk a tesómmal röpködő fehér alsószoknyában, fehér harisnyában. Anyun is az új hímzett blúza volt, csak itthon vette észre, hogy az anyák napjára kapott, ciklámenszínű krepp-papírba csomagolt petúnia szétázott papírja hatalmas rózsaszín foltot maszatolt a fehér blúz elejére. (Szerencsére egész jól kijött, és csak egy egész picit dühöngött, miközben felváltva szárította a hajunkat, mi pedig nevetve visítoztunk a teraszajtó előtt, ahonnan a kinti vihart bámultuk, két borzas pocsolyaszökevény, a kicsi meg a nagy.)

Lassan hozzánövök a tesómhoz. Már egész jól tudunk együtt játszani, például tündéreset – én vagyok Mia, a jótündér, ő pedig a szárnyas unikornis, és hasonlók. Az évek múlásával érezhetően csökken közöttünk a különbség. Én már három leszek a nyáron (bár még kettőt mondok, ha kérdeznek), Dzsidzsi pedig a napokban töltötte be a nyolcat.

A születésnapja alkalmából Esztergomban voltunk Rákosligeti Mamával meg Papával, meg Anyu tesójával. Két autóval mentünk, hogy mindenki elférjen, így Apu, Dzsidzsi meg anyukám tesója külön kocsiban utaztak. Dzsidzsi ugyanis nagyjából három éve kitalálta, hogy nagyon szeretne külföldre menni, megnézni, hogy milyen az, és ott valamit csinálni (például ebédelni). Erre Anyu azt mondta, hogy elviszi Esztergomba, és átmennek a hídon Párkányba, mert ott van legközelebb a külföld. A nővérem – aki akkor még nem volt a nővérem – lelkesen fogadta az ötletet, csak aztán közbejöttem én és még némi komplikáció, és a kirándulásra évekig nem került sor. Közben Apu el akarta vinni a tesómat Bécsbe (akkor már a tesóm volt), megnézni Schönbrunnt meg az adventi vásárt, csak az egyik évben folyton beteg volt, a másikban meg valami bácsik menekültek arrafelé, és nem lehetett jegyet kapni a vonatokra. Így aztán a nővérem azóta sem ebédelhetett külföldön.

Gondolhatjátok, fel voltam villanyozva, hogy végre engem is visznek valahová. Titokban szervezték az utazást, mert meglepetésnek szánták, de a tesóm gyanút fogott, amikor Anyu azt mondta neki, hogy csinálja csak meg előre a leckét, mert szombaton mással lesz elfoglalva. (Máskor, ha Mamáékhoz megyünk, visszük a leckét is.) Szombat reggel megérkezett értünk Papa, és megkérdezte, hogy elraktuk-e a személyiket, a szüleim meg visszakérdeztek, hogy van-e eurójuk. Ahogy odaértünk Rákosligetre, Mama azzal fogadott, hogy siessünk, mert csak egyig van nyitva a bazilika. Ezután gyorsan felköszöntötték a nővéremet, és hozzátették, hogy van számára egy nagy meglepetésük.

– Tudom – nevetett a nővérem. – Megyünk Párkányba!

– De honnan tudod? – csodálkozott a család.

– Hát, személyik, euró, meg bazilika…

Ebből is látszik, hogy egy nyolcéves valóságos Sherlock Holmes.

Mire mi odaértünk a bazilika elé, Sherlock Holmes és csapata már meg is fagyizott. Míg a családtagjaim egymást keresték, egy nagyot szaladgáltam a fűben. Két zápor közti szünetben igazi meleg nyári nap volt, Papát meg Anyut rendesen lefárasztotta, hogy lépést tartsanak velem. Utána újra kocsiba ültünk, és elindultunk át a hídon. Mondták, hogy most megyünk a Párkány nevű helyre, ami külföldön van. „Nem akarok a párkányra menni!” – süvöltöztem a hátsó ülésen. Na persze, a tesóm szobájában van párkány, azon szokott legózni, hogy ne érjem fel (valamiért nem szereti, ha szétmorzsálom és a tenyeremmel szanaszét söpröm a legóit), de én odaviszek egy széket, és mégis felmászom a párkányra, és putulom a legót, azután mellélépek és leesem, és megütöm a fülemet. Szóval nem akarok a párkányra menni! (Különben sincs ott legó, mert Anyu begurult és elrakta.) Magyarázták nekem, hogy ez nem olyan párkány, hanem egy település, de akkor meg azt kiabáltam, hogy nem akarok a Párkány nevű településre menni. Magyarországon akarok maradni! Szerencsére addigra átértünk a hídon, és a hazafias kisbabák világpolgár nővérükkel egyetemben elindultak éttermet keresni.

Elég hamar találtunk is egy helyet, ahol volt sült krumpli (a nővéremnél a házon kívüli étkezés minősítő tényezője ugyanis a sült krumpli, mert azt az iskolában nem adnak). Mindenki dicsérte, hogy milyen finom az ebéd, én is megkóstoltam a tesóm sült krumpliját, de inkább az érdekelt, hogy volt ott két másik gyerek, akikkel lehetett rohangálni. Közben a bazilika fölött fekete felhők gyülekeztek, és mire kiürültek a tányérok, kitört a vihar. De csak addig tartott, míg autóba ültünk, és visszagurultunk Magyarországra. Én már nem vártam meg, hogy elálljon az eső, hátul az ülésemben csöndben elaludtam. Mama vigyázott rám, azalatt a többiek megnézték a bazilikát. Utólag nem is bánom, hogy lemaradtam róla, azt mesélték, hogy ötszáz lépcsőn kellett fölmászni. Izmos kis lábam van, az igaz, de ennyi talán még nekem is sok lett volna. Ráadásul nem is lehetett kergetni a galambokat. A nővéremnek mindenesetre nagyon tetszett az esztergomi kirándulás, azt mondta, hogy teljesen elégedett a születésnapjával.

Pedig itthon csak a következő hétvégén köszöntöttük fel (akkorra esett a napja). Kapott egy halom legót, lesz mit rakosgatnia a párkányon. Meg még arcfestő készletet, festett is rám egy lepkét, de estére elmaszatoltam. De nem vette észre, mert elment Apuval kórushangversenyre. Az is tetszett neki, nagyon vidám volt este, és remélem, nekem is lesz születésnapom.

Szóval eddig ennyi fért az idei tavaszba. Gondoltam, hogy gyorsan elmesélem nektek, mielőtt ugyanúgy elszelel, mint a tavalyi. Most pedig megyek, megkeresem a cupámat, mert szerintem már biztos egyedül érzi magát nélkülem.

Ezt a történetet már réges-rég el akarom mesélni nektek. Csak hogy értsétek, min poénkodik a családom, ha legközelebb eljöttök hozzánk. (Meg hogy emlékezzünk rá a tesómmal nagymama korunkban, amikor már senki sem tudja, ki is mondta. És mit is mondott tulajdonképpen.)

Szóval mindez akkor történt, amikor még Nyuszi Pétert néztem. Azaz valamikor a középkor hajnalán, mert mostanában Mia, a jótündért nézem már legalább másfél hónapja, miközben Anyu a full homogén bébiételt tömködi a számba. Előtte meg Varázslatos iskolabuszt néztem.

Na, de mondom, ez még régen történt, december végén, amikor Nyuszi Péter regnált Lilivel és Benjáminnal, az unokatestvérével. Az a sorozat jó sokáig kitartott (tavaly nyártól kezdve, amikor a mesekönyves etetésről szégyenszemre áttértünk a filmnézésre, mert kiderült, hogy így másfélszer akkora a gyomortérfogatom). Az összes részt legalább annyiszor láttam, mint anyukám a Star Warst, a nővérem egy képes összefoglalót is készített, amin ki tudtuk keresni, hogy melyik rész miről szól, mert a neten csak számokkal jelölték az epizódokat.

Anyukám jól idomított etető személyzetként odakészítette az epres-joghurtos bébiételt, a kanalat, a partedlit, a hányóvödröt, behozta a firefoxot, és megkérdezte:

-- Melyik Nyuszi Pétert nézzük?

-- Amiben az acsuál van! – vágtam rá szemrebbenés nélkül.

Anyukám meg a testvérem tanácstalanul álltak. Hirtelenjében egyetlen olyan szó sem jutott eszükbe, ami hasonlít arra, hogy „acsuál”, és ráadásul még a mesében is szerepel. Találomra felsoroltak néhányat a kedvenc részeim közül, de nem: én az acsuált és csakis az acsuált kértem. Végül, mint sejthetitek, acsuál nélkül maradtam.

A következő napokban még néhányszor előálltam a kéréssel, de mivel semmi közelebbit nem tudtam mondani az acsuálról, végül már nem is próbálkoztak.

A nővérem azonban nem tudott belenyugodni ebbe, rettentően foglalkoztatta, mi is lehet az a dolog, amiről egészen idáig még ő sem hallott (hovatovább nem sok ilyen maradt a földkerekségen). Újra és újra visszatért a témára, és faggatott. Végül annyit sikerült megtudnia, hogy az acsuál nagy. És rossz. Nagyon rossz.

Pár nap múlva éppen ismét etetés készült (ha jó huzatom van, napi három és fél üveg bébiételt eszem meg: ébredés után egy-másfél órával egy epres-joghurtost, két órával később egy túrós-banánost, utána hosszabb szünet következik, mert a tesómért megyünk az iskolába, azután pedig alszom, már ha éppen kegyeskedem aludni; ébredés után egy órával egy őszibarackos-joghurtost, majd két órával később még egy felet az őszibarackosból vagy a banánosból. A maradék időkben cupálok. Technikailag persze tudok enni szilárd ételt, akár rántott húst is. Csak nem akarok. Legalábbis két falatnál többet soha. Ha éhen vesznék, akkor sem.) Szóval, anyukám hozta az üveget, a kanalat, a partedlit, a vödröt, és elindított egy részt találomra, a Készülődő vihart. „Ebben van az acsuál!!!” – kiáltottam fel lelkesen az első néhány képkockát látva.

Anyukám meg a nővérem feszülten meredtek a képernyőre, mikor jön már az acsuál. Ám hiába: nem láttak semmit, ami a legkisebb mértékben is acsuál-szerű lett volna. „Ez volt az?” – kérdezték reménykedve. Vagy: -- „Szólj, ha látszik az acsuál!”

Végül anyukám mérgében jött rá a megoldásra, legalábbis arra, amit jelenleg megoldásként kezel a családom. Éppen valami nagy disznóságot prezentáltam a szokásos repertoárból: kipakoltam az iratokat Apu táskájából, és nedves fehérneműt tömködtem a helyükre a ruhaszárítóról, összerajzoltam a nővérem füzeteit, taknyot kentem a gardróbtükörre, behordtam az ágyba a cipőket, cupát locsoltam a kanapéra, és a tenyeremmel tocsogtam benne, vagy nem tudom, bármit, amivel általában elfoglalom magam, ha éppen nem etetnek. Anyu elkeseredetten rám nézett, és csak ennyit mondott:

-- Szerintem te vagy az acsuál.

Végül is nagy is vagyok… (Legalábbis egy nyüzüge, pálcikalábú ebihalhoz képest biztos nagy.) És rossz. Nagyon rossz.

Anyukám folyton azt hiszi, hogy már nem tudom meglepni semmivel, de én szép sorban mindent végrehajtok, amit éjjelente kiolvasok a Nagy Rosszalkodási Enciklopédiából. Múltkor (február 26.) például kizártam Anyut a lakásból. Egyetlen percre lépett ki az ajtón, mert két bácsi volt itt kicserélni a vízórát, és tudni akarták, melyik a miénk. Már iszkolt is volna vissza hozzám, magamra hagyott csemetéhez, de hopp: nem nyílt a kilincs. Anyukám hitetlenkedve próbálkozott, de a makacsul vízszintesben ragadt kilincs semmi kétséget nem hagyott felőle, hogy a kulcsot bizony ráfordították odabentről.

Anyu körbeszaladt a házon, és bekopogott a teraszajtón. Nagy nehezen abbahagytam a játszást (épp valami érdekeset találtam).

-- Szívecském, bezártad az ajtót?!

-- Igen – feleltem vidáman.

-- Légy szíves, szaladj, és nyisd ki! – kérte anyukám a helyzethez mérten higgadtan és kedvesen.

Na, ez már nem volt olyan egyszerű művelet. Kinyitni, hogyan? A kilinccsel? Hogy szokták ezt a nagyok? Anyukám többször is körbeszaladt, de a bejárati ajtó még mindig zárva volt. „Fordítsd el a kulcsot!” – próbálta magyarázni, de csak találgatott, hogy mit csinálhatok (a bejárati ajtó a terasz felől nem látszik). Engedelmesen visszakocogtam, matattam is valamit a kulccsal, Anyu ismételgette, hogy a másik irányban, mint ahogy az előbb, de már nem emlékeztem rá, mi is volt a másik irány (sőt, bevallom, maga az „irány” fogalma sem volt egészen tiszta), szülőanyám pedig vadul keresgélt valami kétésféléves-kompatibilis szinonimát arra, hogy „balra” meg „jobbra”, esetleg „az óramutató járásával egyező irányban”.

Közben szép lassan kékre meg zöldre fagyott, kabát vagy pulóver ugyanis nem volt nála, és mobiltelefon sem. Az ember, ugyebár, nem öltözik hosszabb távolléthez, amennyiben egy percre kilép az ajtón megmutatni a vizeseknek, melyik is az az óra. A vizesek udvariasak és kissé bűntudatosak voltak, amiért próbáltak hang nélkül a fülükön keresztül röhögni, végül adtak kölcsön egy telefont is, de apukámat szokás szerint nem lehetett elérni. Egyébként sem tudom, mire ment volna vele, ha felhívja Aput – ha csapot-papot otthagy, akkor is két órába telik, mire hazaér, azalatt simán körbetelefonálom a haverokat, hogy buli van, tejszínhabot nyomok Apu számítógépébe, vagy rájövök, hogy az asztalra állva pont felérem a klímát, és tudok a kábelén hintázni.

Az még hozzátartozik a történethez, hogy kiválóan betörésvédett lakásunk van. Masszív rács az ablakokon, az ajtón Mabisz-zár… Anyukám odáig jutott a problémamegoldásban, hogy talán megkérhetné a vizeseket, maradjanak velem, vagyis a ház körül addig, amíg ő lóhalálában benyargal a városközpontba, és megpróbál keríteni egy lakatost vagy valami effélét. Ám felsejlett előtte, hogy ha ajtóbontásra vagy rácsfűrészelésre kerül sor, ebben a történetben talán nem is a tejszínhabbal telenyomott laptop lesz a legköltségesebb tétel.

Ekkor az egyik vízszerelőnek mentő ötlete támadt. A teraszajtó rácsa ugyanis kisebb csoda folytán nyitva maradt – Anyu éppen kitett száradni egy adag ruhát, és a rácsot nem zárta vissza, csak az ajtót. A bácsik fölvetették, vajon nem lehetne-e megkérni engem, hogy egy sámliról vagy székről próbáljam meg elfordítani a kilincset. Anyu nem sok reményt fűzött a kísérlethez, a kilincs ugyanis eléggé szorul, vízszintes helyzetből egészen függőlegesig kell fordítani, hogy kinyíljon, ráadásul – két és fél éves mércével mérve – még magasan is van.

Innentől egy akciófilm csúcsjelenete pergett a teraszajtó környékén, kívül és belül. Anyukám kedvesen kopogtatott, mire én azonnal és mosolyogva megjelentem, mert addigra tudatosodott bennem, hogy az érdeklődés középpontjába kerültem, és az ilyen helyzeteket rendkívül élvezem.

– Jé, nem is sír – csodálkoztak kórusban a vízszerelő bácsik, bár Anyunak ez a lehetőség idáig eszébe sem jutott, és most sem tűnt túl életszerűnek. (Őszintén szólva valósággal sugároztam a boldogságtól.)

– Szívem… Ide tudnál hozni egy sámlit?

Engedelmesen elkocogtam (ha sikerül elcsípnem a központi helyet mások figyelmében, az azon kevés alkalmak egyike, amikor roppant együttműködő is tudok lenni), majd igen sokáig nem tértem vissza. A lakás hátulsó traktusában időnként feltűnt egy kis alak, amint egyik helyiségből a másikba suhan.

– Nem találja… – szűrték a foguk között a vízszerelő bácsik.

– Cicám… Tudod, a sámli, az a kicsike szék… – próbálkozott Anyu.

Négy vagy öt perc múlva tanács- és sámlitlanul tértem vissza. Fogalmam sem volt, mit tesz ilyenkor egy akcióhős.

– A széket, cica! – kopogtatta meg az ajtót az anyukám. – Próbáld meg idehozni Dzsidzsi székét! Amin a Tappancs újság van!

Ahá, Tappancs újság! Hogy én ezt mit kerestem! Elégedetten lapozgatni kezdtem. Jó ez a cikk a madarak téli táplálásáról… Hm, minek integet ez a két bácsi itt a teraszon? Ja, hogy igen…

Leraktam az újságot, és megragadtam a széket. Kutya mindenit, ez bizony nehéz. (Pedig anyukám a legkönnyebb székhez irányított.) „Felemeli!” – drukkoltak odakintről a vízszerelő bácsik. – Nem emeli fel!” – „Feldől!”

Hogy az a jószagú… Hát tényleg feldőlt. Dörmögve és többedszeri nekifutásra talpra állítottam. („Milyen erős!” – csodálkoztak odakint a vizes bácsik. Na ja, nem nézték ki belőlem, mi? Hát pedig nem a popsi teszi az izmot.) Még egy kicsit szuszogtam vele, végre egyensúlyba hoztam, és taszigálni kezdtem a teraszajtó felé.

– Ssszz… A lábtörlő – szisszentek fel a bácsik. Nos, igen, elakadtam a lábtörlőben. – Nem tud ráállni, mert fel fog dőlni a lábtörlő miatt – aggódott az egyik bácsi, és Anyu most azt kezdte magyarázni, hogy mégis inkább vigyem hátrébb a széket, és húzzam el az útból a lábtörlőt (jó vastag lábtörlő van a teraszajtó előtt), de én már megoldottam a helyzetet: időközben sikerült picit megbillentenem a széket, és mindkét azonos oldali lábát ráemelnem a lábtörlőre.

– És még odaigazítja! – hördültek fel a bácsik.

Naná, hogy odaigazítom. Nem végzünk félmunkát. Egyszer zárom ki az anyámat, akkor is híre menjen, hogy még egy béna ajtót sem tudok rendesen kinyitni, mert leesem a székről, mint egy pisis másfél éves?! Szép precízen beállítottam, vigyorogva felkapaszkodtam rá, nekigyürkőztem, és egy rántással felhúztam a kilincset függőlegesig.

A vizes bácsik ezt látván sietve és megkönnyebbülten elköszöntek. Gondolom, nem akarták látni, hogy a diadalmas ölelgetés-partit orbitális verés követi-e. (Nem követte. A szüleim úgy gondolják, hogy rajtam már nem lehet segíteni.)

Azóta tudják rólam, hogy én vagyok az acsuál. Időnként így is szólítanak. Főként, ha copfom van, és acsuál fejet vágok. Általában kikérem magamnak („Nem vagyok acsuál! Hanem Szuszu!!!”), de van, amikor belenyugszom, sőt, hirdetem is („Itt jön az acsuál!”). Alakulóban van az acsuál-tudatom. Legalábbis simán hallgatok rá, ha leacsuáloznak – igen gyakran teszik –, például ilyenformán: „Gyere ide, acsuál, hadd töröljem meg az orrodat!”

Hovatovább a családomban az a meggyőződés alakult ki, hogy az acsuál valami olyasmi lehet, mint a Jedi visszatérben az az ellenszenves kis lény (Salacious Crumb néven ismert), aki Jabba palotájában kifejezett ellendrukker tevékenységet fejtett ki. Nos, nem tudom… Talán valóban adódik némi hasonlóság.

Kedves Fűzfavirág, köszönjük szépen! Ígérem, igyekszem gyakrabban írni.

A nővérem azt mondta, soha ne mentegetőzzek, hogy miért nem írtam eddig. Mert csak belebonyolódom, és továbbra sem írok. Mondja ezt ő, akinek a legutolsó, félig megírt blogbejegyzése a „Két elillant hónap” címet viselte. Azt magyarázta benne, miért nem írt májusban meg júniusban – tudjátok, májusban szoktak lenni az óvodai bemutató órák meg mindenféle vizsgaelőadások, közben Apu osztálykirándul meg táborozik, mi meg belevetjük magunkat a nyári programokba, részint, mert nyár van, részint azért, hogy addig is elüssük valahogy az időt –, de mire idáig ért az elbeszélésben, valahogyan augusztus lett, és újabb két elillant hónapról kellett volna számot adnia. (Na, én röviden megmondom, mit csináltunk: kétnaponta strandra mentünk, hogy megtanuljak úszni. Úszógumival már egész jól megy.) Azután jött a szeptember 1., a nővéremből iskolás lett, és nincs ideje efféle dedós dolgokra, mint a blogírás. Különben is, mintha a nyár és pláne az óvoda egyszeriben beláthatatlan távolságba került volna. Talán nem is velünk történt.

No, de mielőtt még a karácsony is menthetetlenül így járna, gyorsan írok róla. Egyébként még belül vagyunk az egy hónapon, és különben is hideg van, szóval talán még nem avult el teljesen a téma. (Hopp, miközben ezt írtam, csak kicsúsztunk abból az egy hónapból – úgy érzem, kezdek a nővérem sorsára jutni, már ami a posztjaim naprakészségét illeti.)

Egyébként decemberben pont nem is volt igazán hideg. Többnyire napsütésben és kellemes, enyhe időben ballagtunk az iskolába (tudjátok, a szomszéd sarokra), csak Anyu magyarázgatott mindenfélét, hogy ez most egy másik évszak. Nekem csak az tűnt föl, hogy hirtelen megint megsűrűsödtek a programok. Még akkor is, ha ezek egy része helyett én Mamával meg Papával voltam Rákosligeten, és a macskákat edzettem metabolikus szindróma ellen.

December 5-én például Anyu meg a nővérem fogták magukat, és elmentek valamilyen Merzse-mocsár túrára az iskolai túrakörrel. No, nem bántam, hogy én inkább fedett helyen tanulmányozhattam a háziállatok tűrésküszöbének rugalmasságát, mert sár is volt, köd is volt, és a családom utólag valamilyen Sóúttal kapcsolatos viccet emlegetett, amiből csak annyit jegyeztem meg, hogy „Ha előre nézel, mit látsz? – Semmit. – És ha jobbra nézel? – Semmit. – És balra? – Semmit! – Akkor jó helyen járunk.”

De azért a nővérem lelkes volt (és nagyon sáros). Felmásztak valami kilátóba, láttak mocsarat meg repülőket, azután órákig ballagtak nyílegyenesen a szántóföldeken át, miközben a ködből nagy néha kivált egy-egy facsoport… lassan közelebb jött… mígnem maguk mögött hagyták, és újra csak a ködöt lehetett látni. Viszont ezen a szakaszon csatlakozott hozzájuk a Mikulás, aki nagyon hasonlított valamelyik felsőbbéves fiúhoz – a nővérem hetykén válaszolgatott neki, de azért csak óvatosan, mert mit lehessen tudni. Hátha mégis a Mikulás.

Ő volt vagy sem, mindenesetre sötétedéskor egy nagy kupac ajándékot találtunk a teraszajtó előtt! Én vettem észre, mert a nővérem épp a kanapén pihegett, és azt sem tűnt volna föl neki, ha maga a Millennium Falcon száll le a hátsó kertben. Pedig egy tök jó babakocsi állt legelöl, naná, hogy lecsaptam rá! (Még aznap el is törtem, amikor megpróbáltam beletuszkolni magam. Jól van, na, kisbaba vagyok, vagy nem?) Kaptam még Kitty cicás duplo traktort utánfutóval, a tesóm meg lego friends limuzint, szóval szerintem biztos, hogy mindent egybevéve idén volt az ajándékainknak összesen a legtöbb kerekük.

Az igazi Mikulással azután másnap mindannyian találkoztunk Rákosligeten, így a nővérem is megnyugodott (úgy néz ki, most van a „vajon van-e, vagy mégsincs, és ha nincs, akkor most mi lesz” korszakában), én viszont felvillanyozódtam, és mindvégig lelkesen kiabáltam, hogy „hozzál nekem ajándékot!” A Mikulás nem sokat cicózott, egyből egy talicskában tolta föl az ajándékokat a teraszra. (Kár, hogy Papa nem láthatta! Épp elment valahová.)

Anyuval ezekben a napokban nem nagyon lehetett értelmesen beszélni, mindig valami rettentő fontos dolga volt (úgy értem, a szokásosokon kívül). Megsütött több vagon süteményt mindenféle jótékonysági sütivásárra, meg a tesóm iskolai programjaira (ezek egymást érték december derekán), és még Apu sulijában is rendeztek hasonlókat. Pakolt, szortírozott, ruhákat vitt a családsegítőbe, játékokat a tombolára. Délutáni séta gyanánt szórólapokat hordtunk szét a helyi nagyszabású jótékonysági rendezvényről. No persze magán az eseményen én nem vehettem részt, megint kölcsönadtak Rákosligetre, mert Anyu szerint a művelődési házban kiírták az ajtóra, hogy a rendezvényre vaddisznóval belépni tilos. Sebaj, legalább a szórólapozásból kivettem a részemet, a nővérem pedig az ötórás nonstop ünnepi műsor fényét emelte a tánccsoportjukkal. Állítólag egy csomószor eltalálta, hogy mit kell csinálnia! Elégedetten és ünnepi fényben ragyogva tértek haza, egy rakás pénzt összeszedtek a rászorulóknak a sütikkel, a műsorral, bazárral meg még rengeteg mindennel, de szerintem vaddisznóval is lehetett volna.

Ne gondoljátok, hogy a nyüzsgés ezután egy szemernyit is alábbhagyott, hiszen még csak most következett a téli szünet előtti utolsó hét. Az iskolában minden napra más programot hirdettek (újabb sütikkel), és a hivatalos osztálykarácsonyra végre engem is elvittek. Nem is bánták meg, mert nagyon szépen tudtam énekelni, hogy Kis karácsony, nagy karácsony! A gyerekek nem is hallatszottak tőlem, és a tanító néni is csak alig.

Így érkezett el a karácsony előtti utolsó hétvége. Amikor Anyu azt mondta, hogy ez az advent egészen különleges volt, arra gondoltam, hogy hetek óta olyan süteményillat- és csillagpor-cunamiban élünk, hogy valósággal tüsszögnöm kell tőle, és lobog a hajam a nagy angyalszárny-suhogástól, de nem: anyukám arra célzott, hogy már majdnem huszadika van, és még senkinek nincs negyvenfokos láza. Hol marad így a hagyományos ünnepi hangulat? Bezzeg tavaly, amikor Zsófiék karácsonyi bulija helyett a nővérem húszpercenként rohangált a vécére az antibiotikumtól, én meg körbehánytam a szőnyeget! Akkor még tudtuk, mit jelent az ünneplés. Idén alig volt valami, Anyunak az utolsó napokban egy kis láz meg orrfolyás, de attól még minden korábbi buliba el tudtunk menni, és én is csak szenteste sugárhánytam, azt is már csak az ágyban.

De ennek azon a bizonyos utolsó hétvégén még híre-nyoma sem volt. Anyu meg a tesóm izgatottan készülődtek, mert szombaton Anyu régi osztálytársaival meg az ő gyerekeikkel tartottak közös karácsonyt. A hagyományokkal ellentétben idén egy játszóházban, bizonyos lakóingatlanok állagmegóvását elősegítendő. Biztos, ami biztos, engem még így is leadtak Rákosligetre (mert állítólag a tavalyi rombolás nagyrészt az én lelkemen száradt – nem tudom, én csak egyetlenegyszer dobáltam hűtőmágnest, az összes többi tényleg véletlen volt). A játszóház remek üzletpolitikát folytat, van ugyanis egy kellemes kis kávézójuk, ahol a szülők akár reggeltől estig beszélgethetnek (anyukám és barátnői pontosan ezt tették), miközben a csemeték ordítva rohangálnak odabent a dühöngőben (a nővérem és barátnői pontosan ezt tették). Időnként kihalászták a lányokat, megetették, megitatták őket, azután újabb két órára tökéletesen gimnazistának érezhették magukat.

Vasárnap azonban végre én sem maradtam ki a családi programból! (Csak Apu, aki hétvégén is dolgozott.) Tudjátok, ekkor volt a minden évben szokásos Zsófiék-féle buli (ahová a szüleim az utóbbi években sajnos 50%-nál kevesebb eséllyel jutottak el – hovatovább az lett a jól sikerült téli szünetek fokmérője, hogy Zsófiék bulijával kezdődött-e. Ha nem, akkor valószínűleg kivonult az ÁNTSZ, és fertőtlenítette a házunkat. Vagy önkéntesek ásták ki harmadnap a hóból.)

A bulin a tesóm is meg én is szolidan és visszafogottan viselkedtünk (mármint magunkhoz képest), hogy még Anyunak is leesett az álla, pedig az adventi kavalkádban lassan már immúnissá vált a karácsonyi csodákra. Dorka, a gyerekcsapat korelnöke a garnitúra egyik sarkába húzódva olvasott, így mi sem természetesebb, mint hogy a nővérem, aki újabban minden erejével igyekszik felnőttnek látszani, a garnitúra másik sarkába húzódva olvasott. (Még jó, hogy vittünk magunkkal könyvet.) A srácok a másik szobában a motoros csúszdával játszottak, így én is hozzájuk csatlakoztam. Anyukám ugyan azt mondta, hogy az nem is motoros csúszda, hanem futópad, de a vak is láthatta, hogy nincs igaza. Megkerülöd, felülsz rá, a másik végén meg leesel, az a csúszda, nem? Csak erre nem kellett létrán felmászni. Síkcsúszda, na. Egy ideig ment is minden rendben, csak aztán a fiúk tesztelni kezdték, hogy meddig tudják fölcsavarni a sebességet, onnantól röpködtünk, mint angyalkák a ködben. Valakinek beszorult valahová az ujja, és furcsa szögben állt, másvalakinek meg gumifelület-mintázatú sebesülés lett az állán. Ez volt életem legvadabb bulija! Sajnos, az ünneprontó felnőttek letiltották az egész csúszdázást, és elzavartak minket karácsonyfát díszíteni.

De nem volt rossz ez sem, és kellemesen meglepődtem, hogy már én is tudok. És utána énekeltünk is! Meg kaptunk egy csomó ajándékot. (Kezdett máris egy kicsit ajándékcsömöröm lenni, pedig azt mondták, a java még hátravan.)

Pár nap múlva azután itthon is feldíszítettük a karácsonyfát. A nővérem íróasztalára állították, mert a hagyományokhoz híven macerálom, de nem értek vele sokat, mert már így is fölérem. Időnként megjelenek egy-egy dísszel, amiről kicsit le van kapirgálva az aranypor, vagy ki van tépve az akasztója, esetleg fölhintem a padlót fenyőtörmelékkel (nehogy elcsússzon valaki), vagy éppen arra lesznek figyelmesek, hogy rázkódik az egész fa, mert az égősor szakítószilárdságát tesztelem. Persze újra és újra kiselőadást tartanak valami szófogadásról, fogalmam sincs, hogy az mi lehet, én még nem láttam olyat.

Pedig a fát mindannyian együtt díszítettük, és nagyon örültem, hogy végre engem is bevesznek valamibe. Odahúztam a széket, kinéztem magamnak egy ágat, és arra pakoltam a díszeket. Egy idő után arrébb tették a székemet, mert azt mondták, az az ág már leszakad, de én nem engedtem eltéríteni magamat az eredeti koncepciómtól. Én azt az ágat díszítem, és kész! Kétségkívül az egész fán az lett a legszebb ág.

Pulykát ebédeltünk, illetve én szokás szerint csak a krumplit kóstoltam meg, azt is csak egy icipicit. Továbbra is halálra nyaggatnak ezzel a darabos evéssel. Néha megmutatom nekik, hogy semmi problémám nincs a rágással, remekül el tudok tüntetni akár egy másfélszer másfél centiméteres kenyérdarabkát (na jó, krumpliból azért kisebbet), de két-három falat után megunom. Ez az egész evés-dolog alapvetően hülyeség, nem tudom, minek vesződni vele. A rágás fárasztó, a nyelés unalmas, pláne, amióta megfejlődtem, és többnyire még csak nem is hányok tőle. A világ telis-tele van érdekesebbnél érdekesebb dolgokkal, igazán fogalmam sincs, miért kell az emberiségnek testületileg háromóránként asztalhoz ülnie. (Ahelyett, hogy inkább megpróbálnának széttépni dolgokat, amik addig egyben voltak.)

Mindegy, lefektettek aludni, vagyis előbb Anyu elaltatott az ölében a kanapén, ahogy szokott a délutáni alváshoz, és amikor fölébresztettek, rám adtak valami szép ruhát. Ekkor már gyanakodtam, hogy történik valami, és megint nem lehet békésen rosszalkodni. A nővérem (kisestélyiben) úgy viselkedett, mint egy bögre lisztkukac, és végre kimentünk a nappaliba, ahol égett az akkor még nem leráncigált égősor, és énekeltünk a karácsonyfának. (Azt szoktuk énekelni, hogy Mennyből az angyal, de azt is végig tudom.)

Megint kaptunk egy kazal ajándékot. Azt mondták, felváltva vegyünk el egy-egy dobozt a karácsonyfa alól, az enyém volt a zöld és a tesómé a piros, én kiválasztottam magamnak egyből a legnagyobb zöld dobozt, egy tavacska volt benne almafával, kacsával, kacsaóllal meg egy malaccal és a malacnak való dagonyával. Ezzel egyből félreültem játszani, néhány percenként zaklattak ugyan, hogy bontsak ki újabb ajándékot, de elég könnyen leráztam őket. Egyszerűen nem vettem tudomást róluk.

A tesóm nem tudom, hogy még mit kapott, lego friendset, azt hiszem. Most mindenhová a legóját pakolja, és sipákol, hogy ott is fölérem.

Másnap Rákosligeten voltunk, Mamánál meg Papánál, és nem hiszitek el, de ott akkora karácsonyfa van, hogy nem látni a tetejét! És nem tették rá semmire, csak úgy áll a padlón. Na, gondoltam, ez nekem van itt, egyből el is kezdtem piszkálni. Próbálkoztak valami „nem szabad”-dal, de nem nagyon érdekelt, aztán mégis meguntam, hogy folyton elvonszolnak, és inkább átrendeztem a betlehemet.

Kínálgattak szaloncukorral is, mert Anyu tesója csinálta, és állítólag a legfinomabb szaloncukor a világon, de én nem akartam megkóstolni, még akkor sem, ha egy ilyen mondai alak készítette, mint a nagybátyám. Akivel egyébként mostanában egész jóban vagyok, már szólni is merek hozzá! Mindig mutat valami érdekeset, nyulat vagy teknőst vagy a nagy halat az akváriumban, csak nem engedi, hogy ráhasaljak a macskákra. (Pedig csak szeretetből és az állatvilág iránti érdeklődésből csinálom. Meg mert az a fránya macska folyton el akar menni, hiába fogom a farkát.)

Hú, meg még rengeteg minden történt, most már tényleg kezdek lassan beleveszni, hogy mit is akartam még elmesélni. Voltunk a másik nagymamáméknál is, ahol láttam végre a csodálatos Kata Vica babát, aki már egyedül öltözik. Az öltözést nem láttam, az viszont tényvaló, hogy ennivalót tett a szájába teljesen önként, és le is nyelte! Ráadásul úgy festett, mint akinek még tetszik is a dolog, szóval egyáltalán nem öklendezett, hanem még mosolygott is, mint aki soha nem is akarja abbahagyni! Hát, azt hiszem, nagyon rondán megfenyegethették szerencsétlent. Döbbenetes, hogy egyes kisbabákat mennyire sakkban lehet tartani. Meg akartam menteni szegényt, de nem tudtam, hogyan is kezdjek hozzá, így aztán csak mosolyogtunk egymásra, és kukucskáltunk együtt a függöny mögé, hátha van ott valami érdekes.

Másnap a szüleim meg a tesóm elmentek valami étterembe, én meg szokás szerint Rákosligetre. Persze egyáltalán nem bántam, mert tudjátok, nem rossz dolog, ha van egy külön Papa, aki egész nap csak az emberrel foglalkozik. És én azt szeretem legeslegjobban a világon, ha velem foglalkoznak. Többet ér, mint a világ minden ajándéka együttvéve.

Ja, azt még nem is meséltem, hogy a rákosligeti nagyszüleimtől kaptam egy könyvet, amilyen csak nekem van (meg a tesómnak még egy példány), Papa írta a verseket, és Mama rajzolta hozzá a képeket. Szerepelek rajtuk én a tesómmal, meg a cicák, a kert meg a tó, a nyúl, a teknősök, sünik meg békák. És szép, szép a karácsony, de azért én már alig várom, hogy tavasz legyen megint, és hosszasan bogarászhassak a kertben.

Szerintem ez nem is várat magára olyan sokáig, számításba véve, milyen hamar elröppent a téli szünet. Hipp-hopp, máris szilveszter lett, Anyu magyarázgatta nekem, hogy véget ért egy év, és kezdődik egy másik. És hogy ez már a negyedik év, amit láthatok, pedig még csak két és fél éves vagyok (illetve szilveszterkor még annyi se), no, fránya dolog ez a matek. Kezdem érteni, hogy a nővérem mit kotlik délutánonként annyit a leckéjén, bár neki állítólag gyorsan megy. Én még csak az egyet meg a kettőt tudom, és néha a hármat is. (Persze el tudok számolni tízig, tudjátok: egykettőháromnégyöthatnégynyolckilenctíz, de valamit megszámolni, úgy, hogy mindegyikre rámutatok, és csak egyet számolok hozzá, na, az már keményebb dió. Az első az egy, addig rendben van, a második a kettő, a harmadik pedig a háromnégyöthatnégynyolc.)

Szilveszterkor hatalmas buli volt nálunk, este hatkor kezdődött, és mintegy negyed hétig tartott. Kimentünk a teraszra, Apu pedig fellőtt két tűzijáték-telepet a kert végéből. Végre nekem is leesett, hogy mit kell nézni! Ez jó dolog, mostanában már egyre többször értem, miről van szó, és részt veszek a dolgokban. (Idáig én voltam a szőke nő, hogy „most mi vaan?”, pedig barna vagyok. Csak a nővéremhez képest világos.) Azután bejöttünk, és virslit ettünk, én is, de csak két karikát.

Ja, meg még az is volt, hogy anyukám a két ünnep között sztrájkba lépett. Tudjátok, az én állítólagos késői elalvásom miatt. A délutáni alvással nincs baj, beülök Anyu ölébe a kanapén, elénekli a Már minálunk, babámat mind a nyolc versszakkal, de általában már a puliszkánál horpasztok. (Tudjátok: Lerázza a puliszkát, te meg, babám, birizgáld rózsás kötényedbe.) Kicsit még vár, aztán betesz az ágyamba, befordulok és alszom tovább. Ötkor úgy kell kirobbantani mindenféle fenyegetéssel meg mese-ígérgetéssel.

Esténként azonban semmiképp sem sikerül átlépnem az álmok birodalmába. Pedig Anyu megígérte, hogy ha hamar elalszom, a tündérek hoznak nekem szárnyat, és repülhetek velük. Tudjátok, nagyon szeretnék szárnyat! Dzsidzsi kapott egyszer egyet a jelmezéhez (nem farsangra, csak úgy, nyár elején a börzén), alig vártam, hogy fölpróbálhassam, de aztán csalódottan szaladtam Anyuhoz meg Apuhoz: nem tudok repülni vele! Megölelgettek, és azt mondták, ha majd nagy leszek, biztosan fogok repülni valamilyen módon. (Egyszer az utcán is magyaráztam Anyunak, hogy repülni szeretnék, és egy bácsi, aki mögöttünk jött biciklivel, nagyon nevetett.)

Szóval tündérek ide vagy oda, nem megy nekem az elalvás. Anyu egészen idáig hűségesen feküdt mellettem, adott cupát, ha kellett, énekelt, mesélt vagy csöndben volt, próbáltuk kislámpával és sötétben is, de így is, úgy is órákba telt, mire végre elcsendesedtem. Akárhánykor fektetnek le, valahová fél tizenkettő és fél egy közé csúszik az elalvás. Addig körbe-körbe mászom négykézláb az ágyamon, szóval tartom Anyut (amíg rám nem szól mérgesen, akkor elcsendesedem, de csak pár percre), jobbra fordulok, balra fordulok, fejtől lábhoz fordulok, mintha a Vidámparkból kiszerelt hányós körhinták mind az ágyamban találtak volna végső nyughelyet maguknak. Anyukám, akit persze húz az ágy, többször elbóbiskol mellettem, de pár perc után egy nagy, kemény koponya ütődik az oldalának: bumm! Mire végre kisangyal üzemmódra váltok, és egyenletesen kezdek szuszogni, anyukám már túlvan a tízedik felébresztésen, és sehogyan sem tud visszaaludni.

Anyukám nagyjából karácsonyig bírta a dolgot, ekkor fellázadt. Vagy nem is „fel”, mert már előtte is lázas volt. Talán ez okozta, meg az ünnepi kimerültség, a feje is fájt, úgyhogy kijelentette, ő most kimegy a kanapéra, én meg aludjak el szépen, és majd ha már elcsendesedtem, visszajön. Korábban is fenyegetett ezzel, mire higgadtan azt feleltem neki: „neked nem itt van a helyed, menjél ki a farkasokba!” (Hogy a farkasok hogy jöttek a képbe, senki sem tudja.) Ebből arra következtetett, talán nem is rázna meg engem annyira az egyedül alvás. Hát tényleg nem: nem mondható ugyan, hogy így hamarabb elaludnék, de Anyu legalább attól a megpróbáltatástól megmenekül, hogy tízszer elszunyókáljon és fölébredjen mellettem.

Az első napok zökkenőmentesen folytak, fürdés után Anyu felöltöztetett, lefektetett, égve hagyta a kislámpát, adott cupát és kijött, mondván, aludjak el szépen, utána bejön, és együtt alszunk. Tényleg így is történt, ha már egy ideje csönd volt, visszaóvakodott. Néhány nap után kezdett gyanús lenni, hogy most már mindig ez lesz a rendszer, így némi nyüszköléssel próbálkoztam. Ilyenkor bejött, megölelgetett, picit beszélgettünk, aztán kiment megint, én meg befordultam és cupáztam. Különösebb ellenkezést nem fejtettem ki a dologgal kapcsolatban. Biztosan az is segített, hogy a kedvenc mesehősöm, Pamacska (Nyuszi Péter kishúga) is egyedül alszik el, beburkolózik a sárga kockás kis takarójába. Na, ha ő tud, akkor én is! Így folyik ez a mai napig is, bár egyes estéken, amikor nyugtalanabb vagyok, ötször-hatszor is csattog a hálózsákom cipzárja a laminált parkettán, ahogy elindulok kifelé. Türelmesen visszafektetnek, és a lelkemre beszélnek némi ásítozással kísérve. Jobb napokon aztán csak egyszer próbálkozom, vagy annyit se.

Szilveszterkor tehát, amikor elütötte az a bizonyos fiktív óra az éjfélt, már békésen aludtam, ahogy Anyu is odakinn a kanapén. (A szintén fiktív farkasok körében.) Éppen csak fölriadt arra, hogy odakint tűzijátékok durrognak, aggódott kicsit, hogy fölébredek, de meg se moccantam. Bebújt mellém, és együtt aludtunk tovább.

Másnap, újév napján ennek köszönhetően viszonylag pihenten ébredtünk. A hagyománynak megfelelően megnéztük a neten a Bécsi Filharmonikusok újévi ünnepi koncertjét, lencsét ettünk sok Schönbrunnal és balettbetétekkel (én nem), és arról beszélgettünk, hogy mi mindent fogunk csinálni ebben az évben.

No, hát azóta eltelt ismét másfél hónap, de még olyan sok mindent nem csináltunk. Az új évben megérkezett a hó, és végre szánkózhattunk meg építhettünk hóembert, aztán elolvadt az egész, és rengeteg sár maradt helyette, és Anyu meg a nővérem tévedésből 20 kilométert gyalogoltak a Sóúton, mert rossz felé fordultak valami macska miatt, de ezt leszámítva egyhangúan teltek a napjaink. Igaz, tegnap volt a farsang a nővérem iskolájában, és én is részt vehettem. Anyu gondolta, hogy tetszeni fog, mert előtte, pénteken beszöktem a tesóm táncórájára, amíg Anyu a padon öltöztette. Gondoltam, úgyis késik, beálltam hát a helyére, szerencsére a tánctanár néni nem vette zokon. Körbe kellett sétálni – hurrá, azt én is tudok! Lábujjhegyen járni, fölemelni a karunkat – azt is! Megdicsőült arccal járkáltam körbe-körbe a nagylányokkal, tessék, én is ember vagyok, akár táncórára is mehetnék! (Anyu meg is ígérte, hogy majd mehetek, csak legyek előbb óvodás. Mindig ezzel az óvodával kábítanak, csak tudjátok, előbb enni kell, meg szobatisztának lenni. Hát, a szobatisztaság legalább már nem a nullán tart, néha eltalálom a bilit, ha jókor ültetnek rá. Az evés… Hát, hm. Mondjuk, múlt héten megettem a vonaton másfél karika kürtős kalácsot (vagy milyen egységben számolják ezt, szóval az a csík, amit le lehet tekerni), rendesen, a kezemben fogva és harapva, mint egy gyerek.)

Ezek után persze nagyon vártam a farsangot. A tesóm osztálya százegy kiskutyának öltözött, gyorsan közöltem, hogy én is százegy kiskutya szeretnék lenni! Anyu varrt is nekem ruhát, igaz, kicsit kapkodva: kettőkor kezdődött a jelmezes felvonulás, egy órakor még a füleket öltögette a sapkámra. Próbálta már hét közben is, de nem haladt vele, mert mindig valami remek játékot eszeltem ki: például behordtam a serpenyőit a nappaliba, sorba raktam őket a szőnyegen, szájukkal lefelé fordítva, és végigsétáltam rajtuk. A rendes masszív palacsintasütő jól bírta, de az olcsóbb pléhteflonok sajnos behorpadtak. Nem tudom, mi ezzel a probléma. Tud benne gyűrű alakú rántottát sütni.

Apu meg a tesóm előrementek, Anyukám lóhalálában ebédelt, rám dobta az overallomat, nyakába kanyarított, és loholtunk! (Egyébként többnyire már a saját lábamon jövök, de most vészhelyzet volt.) Az utca feléig, mert ott rájött, hogy a nagy kapkodásban itthon hagytuk a fülemet, és visszafordultunk. Amikor végre beestünk a tornaterembe, már az első bé osztályt szólították a színpadra (a nővérem cés). A jegyeket árusító néni, akinél a tombolacédulákat is lehetett venni, éppen egy szerencsejátékos apukával jópofáskodott. Anyukám sietve az orra alá tuszkolta a pénzt, hogy gyorsan, gyorsan engedjen be bennünket, a következő mozdulattal lerántotta rólam az overallt, a harmadikkal a fejembe nyomta a kutyasapkát, és már rohantunk is a színpadhoz. Még épp elértük a nővéreméket, akik már a lépcsőnél sorakoztak. Anyu fölsegített a színpadra, én pedig széles, boldog mosollyal sétáltam körbe-körbe, a tesóm kezét fogva, aki szintén egy kicsit megilletődöttnek tűnt. Úgy ragyogtam, hogy a tavaszi napocska se különben! (Anyukám, aki a délelőtti kapkodásban többször megkérdőjelezte magában, vajon jó ötlet volt-e ez a közös jelmezesdi, utólag megállapította, hogy ez a néhány perc tényleg minden fáradságot megért.)

Hát így állunk. Most gyorsan keresek nektek képeket, mielőtt még ez a bejegyzésem is közölhetetlenül elavulttá válik. Kellemes, cinkéktől hangos tavaszelőt kívánok nektek!