Szia!

Ez egy gombamód növekvő kislány naplója, amelyben kalandjairól és egy vidám-különös világra való rácsodálkozásáról mesél neked.

Hozzám szóltak

  • olahtamas-: Jó volt olvasni felőletek! Izgalmas lehet ez a KOLBÁSZ, hogy tanulni lehet belőle :) (2020.05.01. 20:23) Hómofisz
  • fűzfavirág: Nagyon várom a nyári beszámolót, és küldtem mailt! (2019.09.13. 23:13) A mesélő nyuszi
  • fűzfavirág: Boldog karácsonyt, küldtem mailt :) (2018.12.21. 20:13) Az igazi Mikulás
  • fűzfavirág: Gyönyörűek a koszorúk! Boldog karácsonyt az egész családnak :) (2018.12.18. 19:53) Az igazi Mikulás
  • olahtamas-: Tényleg gombamód növekedés esetének fennforgása van :) Ez a felvételizés már teljesen ... (2018.12.17. 10:44) Az igazi Mikulás
  • olahtamas-: Csak jó lehet, egy olyan nyaralás, amiben van grillkolbász is :) (2018.08.31. 11:12) Az évszázad nyaralása
  • Tündérke21: Nagyon tetszett a beszámoló, nem csodálom, hogy ez volt az évszázad nyaralása! ♥♥♥ (2018.08.30. 20:51) Az évszázad nyaralása
  • olahtamas-: BUÉK ! Jó hosszú volt a csendkirály :) (2018.07.09. 07:05) Tíz, tíz, tiszta víz
  • Utolsó 20

Az időgépem

március 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

A világ a falon túl

Tiszta a levegő?

Budapest légszennyezettsége

Van itt még valaki?

Már nagyon várom

Ebből mazsolázhatsz

Az életem filmje

Bidike megszólal

2018.10.21. 16:54 - Jankapanka

Címkék: első beszédfejlődés aforizmák

 img_4040.JPG

Ígérgetem nektek egy ideje, hogy közreadom az aforizmáimat. Menjünk vissza úgy három és fél évvel, abba az időbe, amikor az első értelmes szóösszetételt kimondtam! Most, hogy reggeltől estig be nem áll a szám, ez nem olyan nagy dolog, de emlékszem, mennyire odavoltak tőle a szüleim, amikor először illesztettem teljesen egyedül egymáshoz két szót! Ez az volt, hogy "Apu szép", és 2015. március 20-án történt, amikor 1 éves és 8 hónapos voltam. De az állításomat máig is fenntartom.

 

Addigra nagyjából 50 és 100 közötti szót használtam, de nem illesztettem őket össze a magyar nyelv szabályai szerint. Persze előtte is volt "anyu! nyenye! enni! hamm!" meg "Szuszu! keze! szecsétlen", de ezek aligha nevezhetők mondatnak. Amióta azonban megtanultam profin egymáshoz szerelni a szavakat, nincs megállás az önkifejezésben!

 img_3996.JPG

2015. áprilisában kezdtem el nagyüzemben mondatokat gyártani, és a ragozás rejtelmeivel is megismerkedtem. Nemsokára már egészen elvont gondolatmeneteket is megpróbáltam elmagyarázni. A feljegyzések szerint ez első ízben - rám jellemző módon - a tesóm védelmében történt.

 

2015. április 29-én reggel, amikor Anyu fölébresztett, a nővérem szokás szerint nem bírt magával: beugrott mellém az ágyba, de nem hagyott csöndben ébredezni, össze-vissza izgágult és vihogott meg ölelgetett, amiért mérges lettem rá, és Anyu elzavarta mosakodni. Éreztem, hogy igazságtalanság történt, ezért pár perc gondolkodás után az alábbi magyarázattal álltam elő:

- Szuszu... jó cica. Dzsidzsi... jó cica... rosszat csinált.

 

Vagyis a nővérem is "jó cica", csak most rosszat csinált. De attól még jó cica.

 img_4005.JPG

Ébredés után nézegettem Anyu arcát, ahogy mellettem feküdt, felém fordulva a párnán. Innen nézve az arcán lévő dolgok érdekes sorrendben voltak a megszokotthoz képest. Meg is állapítottam:

- Szád mejjette van orrod.

 

Még ugyanaznap odavittem Anyunak a cumisüvegemet:

- Üres... Másik éjszakai cupát... Apu csinál neked!

 

Amiből látható, hogy a ragozás terén azért még akadt némi gyakorolni valóm. Valamelyik nap Anyu szokásos kedveskedésére: "Az én Szuszum!" jóváhagyólag azt feleltem: "Enyéd!"

 img_4077.JPG

2015. április 30-án reggel föl-le járkáltam a lakásban:

- Apu nincs meg... Szobába nincs...

 

Valamikor április végén panaszkodva mentem oda Anyuhoz:

- Nincsen szárnyam! Hátamon!

Anyu vigasztalgatott, hogy neki sincs, Apunak sincs... Azzal fejezte be, hogy "De azért te egy kis tündér vagy! Meg a Dzsidzsi is egy kis tündér!" Erre gyorsan hozzátettem: "Anyu is!"

 

Attól fogva éjszakánként vártuk, hogy ha hamar elalszom, álmomban a tündérek hoznak nekem szárnyat (mint a mesében a méhecske a kutyusnak).

 dscn0348.JPG

2015. május 1-jén ezzel a mondással örvendeztettem meg Anyut:

- Betű... olvasod te is... nagyobb leszel.

Nagyon boldog vagyok, ha azt mondják, hogy én is fogok tudni olvasni, és nekem is lesz tolltartóm, ahogy Dzsidzsinek.

 dscn0515.JPG

2015. május 4-én ezzel fogadtam Anyut, amikor kijött a fürdőszobából:

- Rajzoltam pirossal... Dzsidzsi... pedig... rózsa... színnel!

 

Nem sokkal később vittem neki egy madzagféleséget:

- Rákötöm Anyura... Szépen rákötöm...

 dscn0522.JPG

A nővérem Rákosligeti Mamáéknál aludt, így nélküle jöttünk haza. Egész úton ezt mondókáztam az autóban:

- Hová-letta-Hadzsi-dzsi... Hová-letta-Hadzsi-dzsi...

(Aki nem a kezdetektől követi az eseményeket, vagy nem emlékszik: a nővérem egyébként Hadzsidzsi, csak az egyszerűség kedvéért nevezzük Dzsidzsinek.)

 

Este mindenütt kerestem:

- Dzsidzsi niiincs meg... Nem találom... Nincs itt...

(Másnap persze nagy volt az öröm, amikor hazajött.)

 dscn0538.JPG

2015. május 6-án Anyu éppen mosást rakott be a fürdőszobában, amikor odaszaladtam hozzá, hátulról átöleltem a lábát (addig érek fel), odaszorítottam az arcomat, és azt mondtam neki:

- Kicsi... cicám.

Úgy, ahogy Anyu szokta mondani nekem. Gondoltam, hogy ez biztos kedvesség lehet, mert olyan szépen mondja. (A büdös kutyát nem mondtam neki.)

 dscn0551.JPG

Pár nappal korábban az utcán sétálva megnéztük, ahogy egy kerítést vakolnak. Megbeszéltük, hogy a bácsi dolgozik, lapátol.

- Apu is dolgozik - jegyeztem meg.

Anyu nevetve felelte, hogy igen, dolgozik, de ő nem lapáttal szokott.

Május 7-én délelőtt szokás szerint sorra vettem, ki hol van.

- Dzsidzsi óvodában... Apu dolgozik... nem lapáttal!

 dscn0552.JPG

Május 8-án éppen a szőnyegen feküdtem egy párnán és cupáztam, amikor Anyu arra jött, és társalgási céllal megkérdezte:

- Ott cupál ez a kisbaba?

Felültem, letettem a cupát, és a pontosság végett leszögeztem:

- Fölkelt ez a kisbaba.

 dscn0561.JPG

Május 10-én így filozofáltam elalvás előtt:

- Nem nagy, hanem kicsi Apu... Láttam Aput, nagyot.

Aztán odabújtam Anyu mellé, és szinkronizáltam, amit szerintem gondol:

- Itt vagyok... Szuszuval, kis virágommal vagyok.

 

2015. május 13-án (1 év 10 hónaposan) már odáig jutottam új képességem gyakorlásában, hogy hosszabb történéseket is el tudtam magyarázni; ébredés után lelkesen meséltem előző esti élményeimet a kukaccal (puffasztott kukoricával) kapcsolatban.

- Mindenki szalad Apuhoz... Kap kukacot Aputól... Anyu tett rá kukacot asztalra.

 

Ez végre abban is segített, hogy el tudjam magyarázni, ha valami problémám van, és ne kelljen hosszasan barkochbázni velem, miközben sírdogálok. Játék közben hirtelen odaszaladtam Anyuhoz:

- Segíts! Szuszu megütötte magát!

Anyu fölvett és megpuszilgatott, erre gyorsan meg is nyugtattam:

- Most már nevet Szuszu. Szájával nevet.

 

Sőt, már ilyen bonyolult megállapításokat is tettem, például egy mozgó szemű lepkét nézegetve:

- Lepke repul szárnyával... Nagy szemekkel néz.

 dscn0563.JPG

A krónikák szerint április-május fordulóján tanultam meg mondatokban beszélni. Minthogy a beszédfejlődés leglátványosabb, elszórt szavaktól a teljes mondatokig vezető szakaszát nagyjából egy hónap alatt zavartam le, többnyire a szüleim is csak néztek, mint a mozgó szemű lepke. Így aztán már az sem volt meglepő, amikor beballagtam Anyu után a fürdőszobába:

- Beszélget Anyuval Szuszu!

 

Nemsokára arra is rájöttem, hogy új képességemet nemcsak kézzelfogható tények kifejezésére használhatom, hanem például a bosszankodásomnak is hangot adhatok vele, és ez sokkal hatásosabb, mint az egyszerű nyüszögés. Május 14-én, ahogy hazaértünk, és Anyu kivett a babakocsiból, megállapítottam:

- Leveszi koszos cipőt Szuszu.

Aztán délben, amikor indultunk Dzsidzsiért az oviba, sehogy sem sikerült fölvennem ugyanazt a cipőt. Sokáig próbálkoztam, majd sírva ott hagytam:

- Nem érdekel cipő!

 dscn0569.JPG

2015. május 15.

- Vijágít a szemem! Cica adott nekem szemet, ojjot.

 

2015. május 26.

- Szuszu párnája... Vannak rajta állatok... Például kutya! Aranyos kis kutya!

 

2015. május 28.

Délután alvásból ébredve mosolyogva bágyadoztam, egyszer csak megszólaltam:

- És mit csináljunk, Anyu?

 dscn0572.JPG

2015. május 30.

Reggel Anyu kivitt a nappaliba, ahol zsírkréták hevertek szétszórva a szőnyegen. Öltöztetni kezdett, de nyafogtam. Érdeklődött, mi a baj.

- Rakétához mennék egyedül!

Dzsidzsi fejtette meg, hogy a zsírkrétákat ("rakétákat...") szeretném piszkálni, és azért nyafogtam, hogy Anyu tegyen már le végre, és ne korlátozzon a szabad helyváltoztatásomban.

 

Este így méláztam:

- Anyu micsoda? Talán Kálmán? Talán Abigél?

 dscn0717.JPG

A patakparti Mesenapon látott állatsimogatóról is kérdezgettek.

- Láttad a lovacskát?

- Egy bácsi húzta maga után - feleltem. (Mármint vezette.)

 

Fontos még feljegyezni, hogy ezen a napon foglalkoztató füzeteztünk a világon elsőként. Az egyik feladatban meg kellett mondani, melyik láb melyik állaté.

- Ez a cica lába... Megkeresem - jelentettem ki, és visszalapoztam a macska képéhez. - Itt már fölvette!

(Mármint a lábát. Mint egy zoknit vagy ilyesmit.)

 

2015. június 1-jén viszont az én zoknimat adta föl Anyu, amikor nyafogni kezdtem.

- Mi a baj?

- Nem szeretem a zoknizást!

 dscn0573.JPG

Ugyanezen a napon használtam először a "szerintem" kifejezést. Egy bácsira mondtam a vasútállomáson, hogy szerintem a telefonja van a kezében. Anyu föl is írta, hogy az utóbbi egy-két hétben kimondottan választékosan kezdek fogalmazni, és szépen, szabályosan kötött mellékmondatokat használok.

 

Az út során viszont többször is földhöz vágtam a cupámat, ezt valamiért jó viccnek találtam akkoriban. Ilyenkor persze koszos lett, Anyu mosta fa tövében teával, meg egyéb bonyolult módokon. Ígérgette, hogy nem adja vissza, de mindig kinyafogtam. Végül hazafelé a vonatra szállva is jól odavágtam.

- Ejnye, megint odavágtad a cupát - korholt Anyu.

Vigyorogva ránéztem:

- Jossz kutya vagyok!

 

Este, öltöztetésnél úgy találtam, hogy Anyu nem figyel rám eléggé, ezért szinkronizálni kezdtem (vagyis helyette kérdeztem magamtól):

- Mit mondasz, kicsi babám? Talán "anyut" próbálsz mondani?

 dscn0575.JPG

2015. június 2.

Reggel:

- Addig én kimegyek a nappaliba... Anyu, anyu, levennéd gyorsan a Szuszut a hálózsákból?

 

Június 3. kapcsán feljegyezték, hogy ezen a napon kezdtem először "mesélni" (mai napig is az egyik kedvenc szórakozásom). Laza összefüggésű mondatokat fűztem egymáshoz mesei fordulatokkal, pl. "felment a dombtetőre". A június 3-i mesét a földön fekve, cupázva kerekítettem:

- Volt egyszer egy királynő, annak egy macija volt... És cupázott a réten a királynő. Kapott születésnapomra macit.

 dscn0803.JPG

2015. június 5.

Anyu fölébresztett, cirógatott. Ezt mormoltam:

- Nem szeretem a szuszuzást.

 

Megint földhöz vágtam a cupát. Anyu magyarázta, hogy eltörik, és akkor nem lesz cupa.

- Majd Apu készít másikat.

(Apukám nem cumisüveggyártó kisiparos, csak ő szokta csinálni a cupámat, és még nem jöttem rá, hogy a palack nem a tartalom része.)

 dscn0809.JPG

2015. június 7.

- És nagy lendülettel kivágta a Szuszu a papírt a macskának... - (Töprengés) - Mi az a "nagy lendület"?

 

2015. június 15.

Ekkor már egy ideje úgy fürödtem, hogy a nagykádba raktuk a kiskádat, de még emlékeztem rá, amikor az asztalra tett kiskádban fürödtem:

- Én kicsi voltam, és játék kádban fürdöttem... Kis kék kádban.

 

Énekelve:

- Csiga-biga, ne tehénkedj a párnámon!

 dscn0823.JPG

2015. június 16.

- Számolok, mennyi Dzsidzsi van itt... Egy Dzsidzsi!

 

2015. június 18.

- Látod, ez a pisztráng. Fürge hal, nagyon gyorsan úszkál. Te is fürge vagy!

- Csak nem úszom vízben.

 

- Kicsi lányka vagyok.

 dscn0846.JPG

2015. június 21.

Dzsidzsi mesét néz. Szuszu:

- Én nem szeretem a Maja, a méhecskét!

- Hát mit szeretsz, cicám?

- A Dzsidzsi... hogy piszkálja a Szuszut!

 

2015. június 24.

Ötpercenként:

- Anyu, mit csinálsz?

- Látod, csipkét varrok erre a blúzra.

Anyu végre készen van; amikor legközelebb jövök érdeklődni, ölbe vesz.

- Anyu, mit csinálsz?

- Levágom a körmödet.

- Anyu, inkább blúzt varrjál...

 dscn0847.JPG

2015. június 29.

Panaszosan:

- Apu mírges lett rám, mert felmászottam a tetejére... Akartam lenni a fehér szíken Dzsidzsivel...

 

2015. június 30.

- Megkóstolom a finom, érett sonkás kukacocskát!

(puffasztott kukorica)

 

Odacipelem a bilit:

- Anyu, megpuszilnád a bilit? Leesett...

 dscn0860.JPG

2015. július 1.

Csukott szobaajtó előtt méltatlankodom:

- Megint becsukták az ajtót, most nem tudok bemenni!

 

2015. július 2.

- Nem szabad mindent megnyalni, mert elkapsz valamit.

- Tegnap megnyaltam a Balázst, és nem kaptam el semmit.

 

2015. július 3.

Strandon voltunk Nagykátán - HEKKET ÉS SÜLT KRUMPLIT ETTEM! Önként tettem a számba (igaz, csak egy-másfél falatot).

- Áttem hákket! Máleg vót a hákk!

 dscn0881.JPG

2015. július 4.

- Szerintem nyenyét hozzanak nekem!

(=szolid célzás, hogy éhes vagyok)

 

2015. július 5.

Hozok egy répa alakú gyurmadarabkát.

- Nézd, Anyu, milyen szépet csináltam, egy répát!

 

2015. július 7.

- Ilyen kicsi koromban nem is tudtam miákolni egyedül... Csak éppen más embereket meg tudtam miákolni azokat.

 

bemence = medence

 dscn0906.JPG

2015. július 9.

- Anyu, megütöttem a lábamat! Nem szeretném!

- Mit nem szeretnél, cica?

- Hát a megütöttést!

 

Hisztizem, hogy Anyu jöjjön ki a fürdőszobából.

- Egyedül sírtam, hogy Anyu, gyere ki... Égaházadideki! (utóbbit vigyorogva)

 

Viccelődöm:

- Anyu, valami mozog a felhők között... Egy paprikás kukac mozog a felhők között!

 img_3972.JPG

Így érkeztünk el a második születésnapomig. Az eltelt három hónap alatt rájöttem, mennyi mindenre lehet használni új tudományomat az egyszerű információátadáson túl - többek között mesélésre és viccelődésre is. Máig is ez a kedvenc tevékenységem (mármint az, hogy beszélek) - már nem is tudom elképzelni, mi a csudát csináltam egész nap, amíg ez nem ment.

 

Legközelebb folytatom a kétéves kori mondásaimmal, és ígérem, beindul az igazi humorlavina!

 

Addig is kellemes anyanyelv-használatot kívánok mindenkinek! Amikor legközelebb megszólaltok, gondoljatok rá egy röpke pillanatig, micsoda hatékony precíziós műszer van a kezetekben! (Vagyis a szátokban, vagy inkább a fejetekben.)

 dscn1635.JPG

Az évszázad nyaralása

2018.08.30. 20:12 - Jankapanka

Címkék: balaton könyv első evés nyár strand nyaralás kisgyerekkel

dscn6894.JPG

Ééés igen, a világon elsőként együtt nyaraltunk négyesben. Tudjátok, engem sokáig nem nagyon lehetett vinni sehová, ezért fennállásom óta általában Apu meg a tesóm nyaraltak kettesben, aztán tavaly Anyu megpróbálkozott elvinni engem Vinyére, és Csucsu meg Michouthka toleránsak voltak.   Idén aztán Királyréten azt is kipróbáltuk, mennyire vagyunk egy szobában altathatók a tesómmal, és működött (igaz, hogy előtte lefárasztottak bennünket). Nappalra szobatisztának minősülök, és többé-kevésbé megeszem, amit elém raknak (feltéve, hogy olyat raknak elém, amit hajlandó vagyok megenni), úgyhogy úgy gondoltuk, teszünk egy próbát. És a próbaüzem remekül sikerült!

dscn6793.JPG

A tesóm azt mondja, ez volt élete legjobb nyaralása, ami nagy szó, mert a tesóm már egy csomó helyen járt. Én is azt mondom, bár nekem elég kevés az összehasonlítási alapom. Sőt, Anyu meg Apu is egyetértenek velünk.

dscn6804.JPG

Persze nagy szerencsénk volt az időjárással, ezen a nyáron nem is nagyon volt még strandidő, csak most. A szállás fantasztikus volt, kétszobás apartmant kaptunk terasszal, ahonnan minden este lehetett nézni a hulló csillagokat, a "kert végében" pedig - a megfogalmazás tőlem származik - ott volt a Balaton, ezüstös hullámokkal, hattyúkkal és Bernadettekkel.

dscn6806.JPG

Először azt gondoltam, mindent leírok szépen sorban; még naplót is vezettem, hogy jobban emlékezzek, minden nap rajzoltam valamit egy kis füzetbe, mint amikor a tesóm táborozni volt. Aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen nem is csináltunk semmi különöset, a lényeget meg úgysem lehet elmesélni (lerajzolni sem, bár erősen próbáltam).

dscn6826.JPG

Reggelenként sokáig aludtam, mert kényelmes volt az ágyikó, és különben is az előző napi nyüzsgés rendszerint elfárasztott. Apu meg a tesóm korábban ébredtek, és lementek a partra fürödni egyet. (Szerencsére külön szobánk volt Anyuval, így senki nem zavart senkit.) Mire visszaértek, én is ébredeztem már, és együtt megreggeliztünk a teraszon.

dscn6827.JPG

Utána levonultunk "a kert végébe" gumicsónakkal, matracokkal, kisvödrökkel meg mindenféle fontos eszközzel. Első nap kipróbáltuk a helyi hivatalos strandot is, ami állítólag a Balaton legjobb strandja, de fele olyan jó sem volt, mint a kert vége, ahol egész nap találtunk árnyékot valamelyik nagy fűzfa alatt, kényelmesek voltak a napozóágyak, tiszta a víz, és a kis öbölben pont addig ért, hogy nekem még úszógumi sem kellett.

dscn6828.JPG

Az öblöt a másik oldalról egy C alakú töltés határolta, és az volt a szabály, hogy maradjunk mindig az öbölben, mert ott szem előtt vagyunk, és a víz sem mély.

dscn6829.JPG

Én rendszerint a bokáig érő vízben kotorásztam; később akadt egy barátnőm is, Luca, akivel egészen az utolsó pillanatig remekül kijöttünk egymással, mígnem a hazaindulás előtt húsz perccel az az ötletem támadt, hogy iszapból kis fenyőfákat (vagy szarvacskákat) csöpögtessek a fejére. Lucának popsi alá érő szép hosszú haja volt, a feje búbjára feltűzve viselte, és a nagymamája folyton aggódott, hogy Lucácska, vizes ne legyen az a szép hajad. Azt nem mondta, hogy iszapos se legyen.

dscn6831.JPG

A szarvacskázás először viccesnek tűnt, és Luca is csak akkor ordított, amikor a zuhany alatt mosták, és az anyukája, nagymamája és egyéb nőrokonai elég mérgesen pislogtak Anyura, aki odament bocsánatot kérni a nevemben.

dscn6836.JPG

A tesóm többnyire a gumimatracon lebegett az öbölben, vagy a csúszda körül kagylászott. Már első este, amikor megkaptuk a szobánkat, és lementünk egyet úszni sötétedéskor, felfedeztük, hogy a kagylók is kedvelik az alacsony népsűrűséget. Az üres kagylóhéjakat kivittük a partra, és vödrökben meg papucsokban gyűjtöttük, az élő egyedeket pedig ünnepélyes külsőségek között szabadon engedtük.

dscn6863.JPG

A kicsi, dundi, barnászöld kagylók mellett egy igazi hatalmas (nagyjából féltenyérnyi, bár nekem inkább egész) tavi kagylót is találtunk, és elneveztük Bernadettnek. Többször szabadon engedtük, mert nem ment sehová, és így újból meg lehetett találni. Anyu szerint Bernadett a végére már elég ideges lehetett, szerintem nem, mert másnapra odahozta a rokonait is.

dscn6869.JPG

A kagylóhéjak rám eső részéből remek természettudományos kiállítást rendeztem be az éjjeliszekrényem fiókjában. Végül összesen négy üres Bernadett-héjat találtunk a tesómmal, és legalább tizenöt deka egyéb apró kagylóhéjat. Anyukám azt állítja, hogy kipakoláskor furcsán halszagú volt a fiókom.

dscn6882.JPG

Az úszógumit alig használtam, mert sekély volt a víz, és már egész jó a vízbiztonságom. Lebegni még nem tudok, de időnként elrugaszkodom a talajtól, és próbálok siklani egy rövidet. A tesóm viszont azt állítja magáról, hogy tud úszni, ezért a szüleim folyton azon aggódtak, nehogy kimenjen egyedül a mély vízbe. Szerintem ez fölösleges aggodalom volt, tekintve, hogy a "mély" vízhez nagyjából másfél kilométert kellett volna gyalogolni, de a tesómat egyébként is lekötötték a kagylók. Telerakta az egyik gumimatracot iszappal meg hínárokkal, és rezervátumot hozott létre a kagylók részére; kérésre idegenvezetést is tartott, de többnyire csak én kértem.

dscn6889.JPG

Délután 2 óra felé felöltöztünk, és kimentünk ebédelni a sétányra. Az eredeti terv az volt, hogy majd lángost meg hekket eszünk a strandon, de sokan voltak, és az ennivaló sem volt finom, a sétányon viszont remek helyeket találtunk. A kedvenc éttermem mellett még egy retro játékpark is volt kisautóval, helikopterrel, zombielefánttal (eredetileg nem zombinak gyárthatták, csak az valamikor a '70-es évek vége felé lehetett). Elégedetten gyömöszöltem magamba a sült krumplit, és egyszer még Apu töltött galambjának a felét is elloptam.

dscn6892.JPG

Ebéd után visszamentünk a strandunkra, és folytattuk a gondtalan lebegést időben és térben, a vízen és a nyárban. Nem számított semmi, mindenki ráért, néha kicsit öltük egymást a tesómmal, olyankor megordítottak bennünket, és két perc múlva már újra egymás nyakán lógtunk. Akkor voltam a legboldogabb, ha abbahagyta az olvasást, és foglalkozott velem, tologatott a gumicsónakon, vagy kitalált valami izgalmasat, mint például a kagylórezervátum vagy a roncshajó-építés, amikor bekentük iszappal a matracot meg a gumicsónakot. Néha kacsák is jöttek az öbölbe, volt egy saját varjúnk, és Apu meg a tesóm egyszer még kis kócsagot is láttak (én nem, mert aludtam).

dscn6908.JPG

Estefelé visszamentünk a házba, és a teraszon vacsoráztunk, de kétszer grillkolbászt is sütöttünk meg szalonnát a tűzrakó helyen. Vacsora után, ha nem volt egyéb attrakció, bementünk lötyögni "az életbe", vagyis a közeli sétányra, ahol fagyiztunk egyet (én nem, meg sem vagyok hajlandó nyalni, pedig a tesóm folyton unszol), fényképezkedtünk a reklámnak kitett hatalmas műanyag fagyikkal, és bámészkodva sétáltunk a rengeteg kivilágított ajándékárus, étterem, bóvlibolt előtt.

dscn6916.JPG

Egyszer a helyi tóparti vidámparkba is befizettek bennünket egy órára, a tesómnak a lapátkerekes kishajó tetszett a legjobban, meg a mini kalandpark, nekem pedig a játszóház, ahol rengeteg apró labda közé lehetett becsúszdázni, és mind a kettőnknek a kerti vasút. (Ki is találtuk, hogy vegyünk egy kerti vasutat a kertünkbe, mert akkor nem nekünk kell kihordani a sót meg a szalonnát a kert végébe, amikor bográcsozunk, hanem Apu csak fölpakolja a konyhaajtó előtt a vonatra.)

dscn6922.JPG

Utolsó nap kalózhajóztunk is naplementekor, mert a tesóm azt mondta, hogy nem igazi a nyaralás kalózhajózás nélkül, és mindenki látta a naplementét, csak én nem, mert ellenkező irányba néztem. Pedig mondták nekem, hogy "néééézd, Szuszu, ott megy le a nap", csak már megszoktam, hogy ne figyeljek oda, amikor így örvendeznek valamin. (Utólag aztán ordítottam, de Apu leszögezte, hogy a Nap még a kedvemért sem fog visszajönni.)

dscn6954.JPG

Lefekvés előtt rendszerint még leszaladtunk a partra, és ha elég meleg volt a víz, fürödtünk is egyet. Ha nem, akkor csak néztük a túlsó partot meg a csillagokat. Egyik este le is heveredtünk a C alakú töltés külső csúcsára, és figyeltük a nagy égi előadást. A többiek állítólag négy hulló csillagot is láttak, csak pont akkor jöttek gyors egymásutánban, amikor én meguntam és felültem.

dscn6967.JPG

Néhány csillagkép nevét viszont megtanultam - a Göncölt már eddig is tudtam (épp most olvastuk a Gesztenyefa-lakból a Nagy medve a kertben című mesét), és néhány nap után sikerült elmagyarázniuk nekem, hogy melyik a Cassiopeia.

dscn6972.JPG

Szabadidőmben állandóan Tejutat meg csillagképeket rajzoltam; pontosan ábrázoltam a Hattyút is, pedig azt saját elmondásom szerint nem is láttam, csak Anyu olyan szemléletesen magyarázta el a tesómnak - aki szintén nem látta -, hogy nagyon jól el tudtam képzelni.

dscn6975.JPG

Hamar megtanultam, hogy itt a másik oldalon kell keresni Anyut alváskor, és már rutinosan helyezkedtem el a párnája szélén. Elolvasta az esti mesét, azután nyugovóra tértem, elnyújtózva a kényelmes ágyikóban; félálomban még éreztem, mintha a víz ringatna, és kicsit féltem, nehogy arra ébredjek, hogy az egész csak álom volt. Így aztán reggelente mindig elégedetten mosolyogtam, amikor a résnyire nyitott szempillámon át észrevettem, hogy még mindig ott vagyok a zsalugáterrel besötétített, magas mennyezetű szobában, az úton túl vonat duruzsol, és valahol messze, a kert végében a víz nagy, kékesszürke nyelve lefetyeli a zöld partokat.

dscn6994.JPG

Minden napra jutott valami érdekesség, egyik este még egy tízperces tűzijátékba is belefutottunk (meglepő módon augusztus 20. előtt egy héttel). Voltunk Afrika-kiállításon, ahol láttam egy ijesztó bórt (eredetileg egy oroszlán hordta, és magával hozta a fejét).

dscn6843.JPG

Máskor meg akkora hullámverés volt, mint a tengerparton; tele lett vízzel a kis csónakom, mire áttoltak a strandra, ahol nagy, szürke homokvárakat építettünk meg öblöket ástunk a tengert idéző szélben, amely csillogó iszapszemcséket sodort. De a legjobb az egészben az a parttalan, időtlen lebegés volt ég és víz kékje között, délelőttből a lassú délutánba tartva, a babakor meg a kisgyerekkor közös partjainál.

dscn6985.JPG

 

Bidike megjavul

2018.08.24. 21:55 - Jankapanka

Címkék: születésnap könyv evészavar nyár fejlődés szocializáció normakövetés acsuál

 img_20180707_154311.jpg

Ott tartottam az idei nyár történetében, hogy a Hiúz-házban töltött szép napokkal véget ért a június, és közeledett a születésnapom. A tesóm számára nem volt kérdéses, mit kapjak tőle: természetesen könyveket!

img_20180707_152929.jpg

A nővérem az első osztály utáni nyáron, ha jól emlékszem, tizennyolc könyvet olvasott el. A következő nyáron nem számolta, de július elejére túl volt az egész Fairy Oak sorozaton, és - miután lazított kicsit a könyvtárból kihozott Pöttyös Pannikkal - nekifogott a Harry Potternek. A szüleim - akiknek addigra már komoly gondot okozott a tesóm folyamatos könyvekkel való ellátása, és kéthetente jártak a benzinkúti csomagátvevő pontra az újabb doboz interneten rendelt olvasnivalóért - zsenge korára tekintettel először csak az első kötetet engedélyezték neki, mondván, legalább csönd lesz egy darabig. A tesómat azonban elkapta az ékszíj, és novemberig bezárólag sorban kiudvarolta magának az újabb és újabb kötetek olvasási engedélyét. Anyukám még az egyik ismerős család szintén Harry Potter-rajongó lányát is megkérdezte, nem túlságosan ijesztő-e a sorozat (kiváltképp a későbbi kötetek) a kilencévesek számára. Dorka megnyugtatta anyukámat, hogy azért nem, mert bármi rossz történik is, utána mindig van feloldás, és anyukám ezt el is tudta fogadni.

kiralyret_15.jpg

Így hát a nővérem hónapokig egy másik világban élt, amit én személy szerint nem nagyon értettem. Igaz, hogy ő hároméves koráig nem nézhetett még rajzfilmet sem a tévében (legfeljebb a Híradót hallgatta a szőnyegen játszva), ellenben minden délben legalább háromnegyed órán át olvasott neki Anyu különféle mesekönyvekből, mire végre megette az ebédet, nem is beszélve a nagy hagyományokkal rendelkező esti meséről. Velem kapcsolatban azonban mindenkit csak az érdekelt kezdettől fogva, vajon eszem-e vagy sem. Ennek érdekében Anyu először az éneklést és mondókázást vetette be, azután következett a mesekönyves korszak. Ennek kapcsán viszonylag korán kötődni kezdtem a mesekönyvekhez, bár ezeket még csak nézegettük (és anyukám kommentálta, mint a glosszátorok a kommentátorokat), némelyikükben még szöveg sem volt.

Mielőtt azonban áttérhettünk volna a komolyabb irodalomra, a szüleim felfedezték, hogy a nővérem által hébe-hóba nézett rajzfilmek sokkal jobban magukkal ragadnak, és így könnyebbé teszik az etetést: néha annyira lekötött a történet, hogy még a számat is magamtól kinyitottam, és fel sem tűnt, mit lapátolnak bele. Hiszen már nem is a kanapén ültem Anyu ölében, hanem Nyuszi Péter lombházában, Sofia hercegnő mennyezetes ágyán vagy a Varázslatos iskolabuszon. A súlygyarapodásom szempontjából kétségbe vonhatatlan pozitívumot hordozott a mesenézésre való áttérés; Anyu pedig úgy gondolta, a rendkívüli helyzetre tekintettel a testi fejlődésemet ezúttal a szellemi elé helyezi.

Csakhogy a naponta háromóránként húsz perc mesenézés tünetei nagyon hamar megmutatkoztak rajtam. Türelmetlen lettem a mesekönyvekkel, nem akartam végighallgatni a történeteket, mindent unalmasnak találtam, ha nem követték egymást pár másodpercenként az események. Emellett folyton azt sérelmeztem, hogy a képeken nem rajzoltak le minden mozzanatot. Hol ugratja át a póznát a bronzszőrű paripán? Az aranyszőrűt látom, de hol a bronz?! Mire Anyu azt mondja, hogy azt nem rajzolták le, képzeljem el. Na, erre mérges leszek.

Amikor - nagyjából tavaly tavasszal, amikor a négy évet készültem betölteni - egy mesekönyv láttán először hangzott el, hogy "inkább hadd nézzek mesét!", anyukámnál megszólalt a vészcsengő. Ennyire azért nem fontos az evés - persze addigra már szerencsésen túljutottunk azon az időszakon, amikor a kórházi kezelés meg a PEG-beültetés réme fenyegetett. Végül is mesekönyv mellett is hajlandó voltam enni, legfeljebb nem olyan sokat és nem olyan gyorsan... Meg persze a szülőtől is jóval nagyobb fáradságot kíván fél szemmel olvasni és két kanál között lapozni, mint kényelmesen elbambulva rakosgatni a számba a falatot. Anyu villámgyorsan átértékelte a preferenciáit, és letiltotta a mesenézést.

Eleinte sehogyan sem tudtam beletörődni a helyzetbe: tiltakoztam, követelőztem, sztrájkoltam. Anyu nem törődött vele, csak olvasta-olvasta a mesét, igyekezett minél érdekesebben hangsúlyozni, összeesküvő módon lehalkította a hangját, hogy egy egyszerű leírásról is azt lehetett hinni, mindjárt történik valami iszonyú érdekes. Előbb-utóbb nem bírtam tovább, és odafigyeltem rá. Néha még a számat is kinyitottam. Persze próbált is minél érdekesebb könyveket keresni nekem, végül a Pipacska és Kockapaciról döntöttem úgy, hogy kis csúsztatással, távolról, majdnem megüti egy rajzfilm szintjét.

De ha véletlenül mesét néztem, az megint rontotta a helyeztet. Márpedig ezt nehéz volt elkerülni, mivel nem lehetett egyúttal az öt évvel idősebb tesómat is letiltani a mesenézésről, és az sem működött, hogy ő a másik szobában nézi, én meg az ajtón kaparászom. Dzsidzsi sem néz sok rajzfilmet, általában napokig semmit, de ha például beteg, akkor megengedik neki, mert úgy legalább ágyban marad. Vagy jutalmul valamiért, például ha kész az összes leckéje, megnézhet egy rész Mia, a jótündért. Ez pláne ősszel meg télen szokott bekövetkezni, amikor nem lehet kimenni, este hamar sötétedik, és az ember úgy érzi, hogy most már soha semmi jó nem történik az életben. Igaz, hogy amióta jól megtanult olvasni, ilyenkor inkább olvas, én meg mérgesen nézem. De a történetünk idején - mármint amikor engem igyekeztek visszadomesztikálni a könyvekhez - még szenzációszámba ment, ha új részeket tettek fel Mia, a jótündérből az internetre.

Hogy mennyire, azt a Bidikével kapcsolatos beszámolóim is jelezték. És itt engedjetek meg nekem egy kis kitérőt, amivel már régóta tartozom. Hogyan is került be Bidike a családunkba? Első hallásra talán azt hinnétek, hogy az én második keresztnevem becézése, pedig nem. Mint ahogy a "Szuszu" sem az első keresztnevemből származik, hanem abból, hogy az első éjszakán - félnapos koromban -, amikor végre kivettek az inkubátorból, és odaadtak Anyunak, nyugodtan maga mellé tehetett az ágyába, mert annyira szuszogtam, hogy nem kellett nekem légzésfigyelő. A szomszéd szobában is meghallották volna az adásszünetet. Volt egy kis légzési nehézségem, no, annyi baj legyen, mostanra már nincsen. Mindenkit jól megijesztettem, de így legalább többre értékelik, hogy ilyen szép meg nagy meg okos lettem. És úgy eszem a rántott csirkeszárnyat, mint akit farkasok neveltek (amennyiben feltételezzük, hogy a farkasok ismerik a panírozás műveletét). No, de akkoriban még szó sem volt semmiféle csirkeszárnyról, csak egy nagy, homályos és csöndes kórteremről, ahol Anyu aggódva hallgatta a szuszogásomat, és amikor fészkelődni kezdtem, megfogta a kezemet. Mindjárt ki is derült, hogy ezt szeretem, egyből megnyugodtam, és tovább szuszogtam. "Te kis Szuszu... - próbálgatta Anyu. - Szuszukám..." És egyszer csak látta rajtam, hogy én egy Szuszu vagyok, és ez így is maradt az elmúlt öt évben.

De nem erről akartam mesélni nektek, hanem Bidikéről. Amikor kiscsoportba kerültem, mindenki izgatottan kérdezgetett, hogy mi volt az óvodában, én meg az ellenség megzavarása végett ellentétes információkat adtam. Tudjátok, valahogy úgy éreztem magam, mint amikor valaki hirtelen egy vadidegen városba, egy másik országba, a Föld túlsó oldalára kerül, ahol még a gravitáció is fordítva működik, és unja már mindenre azt felelni, hogy "nem tudom", meg egy kicsit cikinek is érzi. "Mi az adott ország váltópénzének a legkisebb címlete?" "Hol lakik az elnök?" "Messze van hozzátok a legközelebbi szupermarket?" Na jó, hát szép lassan ezt mind megtudom majd, de egyelőre csak az elképesztő járatlanságomról tudnék tanúbizonyságot adni, vagy pedig csúsztatok egy kicsit.

- Sok gyerek jár a csoportotokba? - kérdezte Anyu.

- Ühüm.

- Fiúk vagy lányok? (Ez milyen hülye kérdés... Baglyok.)

- Hogy hívják őket?

- Hát például Bidike, Poltike... - soroltam némi gondolkodás után, mire Anyu megnyugodott.

Láttam, hogy ez beválik, így hát amikor legközelebb faggattak, megint előhúztam a Bidike-kártyát. Szép lassan kiderült, hogy Bidike rettentő rossz gyerek, akinek Acsuál a keresztneve, és szörnyeteg a jele. Az összes rosszaságot, amiről azt gondolják, hogy én voltam, valójában Bidike csinálta. Sőt, még a többiek rosszaságait is. Mi több, olyasmit is, amit el sem tudnátok képzelni, és biztos azt gondoljátok, hogy valaki csak kitalálta.

A szüleim egy idő után kifejezetten élvezték a Bidike-történeteket, így hát tovább meséltem. Bidike hovatovább intézménnyé vált a családunkban, és csakhamar közöltem, hogy életének fontosabb mozzanatait filmek is megörökítik. Az első ilyen volt a "Bidike rosszban sántikál" meg a "Bidike csapdát állít".

A szüleim ezen annyira röhögtek, hogy muszáj volt folytatnom. Még számtalan új epizódról számoltam be, sőt, azt is bejelentettem, ha a friss részek már fent vannak a neten, csak még nem szinkronizálták le őket.

dscn6785.JPG

Ebben az időben került sor Anyunak arra a hirtelen és szigorú - mondhatni, nulltoleranciás - határozatára, amellyel megszüntette az evés közbeni mesenézést. Azt gondolta, már így is késő, ami elromlott, az már el van rontva, de talán maradt, ami még menthető. Rendületlenül mesélt tehát, mesekönyveket keresett, és mesekönyvekről meg mesélésről mesélt. Azzal a konoksággal állt neki, amivel a futásnak vagy a vizsgáknak. Apukám, a könyvek titkos követe otthonunkban pedig természetesen partnernek mutatkozott ebben. Egy ideig borzasztó nehéznek tűnt, azután lassan megadtam magam, hozzászoktam, és követni, sőt, érdeklődni kezdtem. És elérkezett a nap - tavaly június végén, vagyis pont egy éve -, amikor lelkesen elújságoltam Anyunak játék közben:

- Anyu, olvastam egy új könyvet! Az a címe, hogy Bidike megjavul...

Nem értettem, Anyu minek ölelget annyira, de gondoltam, biztos Bidike megjavulásának örül.

Nem lett olyan szoros a viszonyom a könyvekkel, mint a tesómnak, aki - már pici korában is meg most is - valósággal bennük él, de szeretem, ha olvasnak nekem, és időnként én is beleszövöm valamelyik éppen soron lévő történet elemeit vagy szereplőit a játékaimba. Anyu lassan igyekszik áttérni az olyan könyvekre, ahol nincs minden oldalon kép, most fejeztük be a "Mi újság a Futrinka utcában?"-t, és viszonylag kedvelem az elveszett kiscicás sorozatot is. Csak néha nyafogok, hogy unalmas, de egyszer már elmagyaráztam, ez amiatt van, hogy a szereplőknek épp rosszra fordult a sorsa, és szeretném, hogy már feloldásra kerüljön a konfliktus. Bele tudom élni magam a történetbe, ugyanúgy, mint a rajzfilmekbe, és ha hirtelen felsejlik a megoldás, izgatottan kuncogok meg fészkelődöm.

dscn6786.JPG

Ami a tesómat illeti, Anyu szerint ő már sínen van; idáig elkísérte, innen átadja a vezetést az íróknak. A nővérem már tudja a titkot, hogy mindig a Jók győznek, és hogy ő is a Jókhoz tartozik. Sikeresen felvételt nyert a literátusok nagy földalatti mozgalmába, vagy az Intergalactic Geek Alliance-be, vagy Nerdtopiába, mindegy, hogyan nevezzük. Én még mindig nem tudom, hogy oda akarok-e tartozni, és a családomnak sem az a célja, hogy erre kényszerítsen, csak tisztában legyek vele, hogy létezik.

erdely_9.jpg

Ennek tiszteletbeli nagykövete újabban a tesóm, aki mióta megkapta a könyvolvasóját a születésnapjára, jóformán már levegőt sem vesz betűk nélkül. Azon melegében letolta még egyszer a Harry Pottert egytől nyolcig néhány hét alatt, pár nap elég volt neki, hogy végezzen az évzáróra kapott jutalomkönyvekkel, és azóta már Percy Jackson is csak emlék (a külön mitológiai kötettel együtt, amit papíron vett meg a zsebpénzéből). Lelkiismeretesen olvas nekem, amikor csak hagyom (általában nem szoktam hagyni, mert a szeme mindig előrébb tart a szövegben, mint a szája, ezért egyelőre nem hangsúlyoz valami szépen). Szoktunk együtt könyvet írni, meg újságot szerkeszteni, és természetesen az is egyértelmű volt számára, hogy a születésnapomra könyveket kapjak tőle. Mert való igaz, nemrég betöltöttem az ötöt, bár már panaszkodtam Anyunak, hogy "nagy élvezet, hogy öt éves vagyok, de az van, hogy öt éves vagyok, és nem tudok semmit, amit eddig nem tudtam!" De azért a születésnapom jól sikerült, bár tortát továbbra sem kértem (illetve kijelentettem, hogy csinálhatnak nyugodtan, de én nem fogom megkóstolni). A tesóm viszont úgy döntött, hogy felturbózza kicsit a könyvátadást, és kincskeresést szervezett a számomra.

img_20180707_152615.jpg

Először is előkotort egy szünidei kézműveskedésről szóló könyvet, és abból kezdett el nekem mindenféle ajándékot gyártani, például sellőknek való nyakéket papírból, játék kézitükröt meg kagyló alakú kistáskát. Amikor már egy ideje kitartóan ügyködött rajta, Anyu rájött, hogy komolyan gondolja, és adott neki mindenféle hozzávalót, például flittert meg színes kartont, és még egy kincsesládának való dobozt is keresett. A tesóm profi kincsesládát fabrikált nyitható, félhenger alakú tetővel, belepakolta a könyveket meg az egyéb ajándékokat, és készített hozzá egy kincskereső térképet, amin a házunk volt, a szalonnasütő meg a mellette lévő sufni.

img_20180707_152352.jpg

A születésnapi köszöntés úgy kezdődött, hogy a kezembe nyomta a térképet, és az esőszünetet kihasználva gumicsizmában nekiindultunk kincset keresni. Kivételesen még azt is hagyta, hogy én menjek elöl! Nagyon izgatott lettem, hát még, amikor megláttam a fényes, lepkés papírral beborított kincsesládát! Boldogan pakolásztam ki a kincseket a teraszon, de a legnagyobb ajándék az volt, hogy a tesóm ennyit foglalkozik velem! (Ahelyett, hogy olvasna, mint mostanában általában szokott.)

img_20180707_152823.jpg

Azután visszamentünk a nappaliba, és megkaptam azokat az ajándékokat is, amelyek nem fértek be a kincsesládába: egy még nagyobb könyvet, egy nagyszemű kiscicát meg egy legót. Meggyújtották a gyertyákat a jégkrémtortán - végül nekem is jégkrémtortám lett, mondván, ha már én úgysem eszem belőle, azt legalább mindenki más szereti. Az elfújás után engem a torta már nem nagyon érdekelt, megvártam, amíg megeszik, azután legóztam a tesómmal. Figyelitek - csak ilyen lazán: "legóztam a tesómmal". Nem ám duplo!

erdely_4.jpg

A születésnapomon egyébként még nem töltöttem be hivatalosan az öt évet, csak Anyut elküldték a konferenciára, és így Rákosligeten voltam a születésem hivatalos napján. Apu meg a tesóm pedig másnap indultak Erdélybe. Anyu sokat szomorkodott volna otthon egyedül, de huzatot kapott és belázasodott, és így a konferenciáról hazaérve többnyire aludt (Budapesten tartották, szerencsére nem kellett elutaznia sehová). Azt mondja, hogy érdekes volt, de erre csak a harmadik napon jött rá, amikor lejjebb ment a láza. A tesóm ellenben úgy jött haza Erdélyből, mint aki a kimúlás szélén áll: rengeteget buszozott, idegen helyen aludt (ilyenkor ő sem tud rendesen aludni, szerintem senki a családból), húsznál több kilométert gyalogolt egy nap, és fölmászott majdnem kétezer méterre. Utólag persze ő is lelkesen mesélt a kalandjairól, miután túl volt néhányszor tizenkét óra alváson. Mostanra mindenki jól van, és mindenfélét kipihent, és várjuk, hogy az időjárás is úgy gondolja végre, hogy elkezdődhet a nyár, még mielőtt befejeződött volna.

kiralyret_14.jpg

Egy hétre rá a Hiúz-házban is volt, az első igazi házon kívül alvós táborban (az erdei iskola mégis más, mert ott voltak az osztálytársai meg a tanító néni, itt meg senkit nem ismert). Hármasban vittük fel Anyuval, szerintem én már álmomban is föltalálnék a Hiúz-házhoz. Majd mondom is Anyunak, hogy ha éjszaka elkóborolnék valahogy az ágyamból, akkor ott keressen. (Egyébként nem vagyok mászkálós meg fölébredős, elég nyugodtan alszom, legfeljebb a cupámért hörgök néha. És merő figyelmetlenségből úgy öntözöm vele Anyu ágyát, mintha különösen vízigényes mezőgazdasági haszonnövények teremnének benne.)

kiralyret_13.jpg

Amíg a tesóm nem volt itthon, Apu vitt kettesben mindenfelé, láttuk a Seuso-kincset meg a Károlyi-kertben a nyulat. Anyu munkahelyén is jártam, és nem fogjátok elhinni, de példásan viselkedtem, másnap nem győztek dicsérni a kollégái. Egy bácsi lefénymásolta a kezemet, meg a két kiscicámat, egy néni adott egy kis hóembert, egy másik meg kölcsönadta a repülőjét. (Csak játék, nem igazi.) Színeztem, rajzoltam, foglalkoztató füzeteztem, csináltam láncot iratkapcsokból, és Anyu még dolgozni is tudott mellettem. Nagyon fájt a szíve, amikor végül megérkezett Apu, és hazavitt. Azt mondja, nagyon-nagyon üres lett utánam a szoba. És hogy legszívesebben minden nap úgy dolgozna, hogy én közben ott csücsülök a másik asztalnál.

img_20180707_152536.jpg

Ebből is láthatjátok, hogy nem vagyok acsuál többet. Vagy ahogy Apu szokta énekelni a Sofia hercegnő "Nincs ragyogóbb egy jó boszinál" slágerének dallamára: "Nincs ragyogóbb egy jó Szuszunál, sose brunyálok a bugyiba már, és ha valaki azt mondja, hogy "acsuál", annak egy nagy butagém jár!" Hónap elején voltam felülvizsgálaton a pszichológus néninél a pedagógiai szakszolgálatnál, és azt mondták, hogy egyáltalán nem kell mennem többet, mert már megfejlődtem, és önértékelési zavarom sincs. Persze azért szeretem, ha csak velem és kizárólag velem foglalkoznak, de a szüleim ezt, remélem, pszichológusi javallat nélkül továbbra is biztosítják.

img_20180707_154238.jpg

A pszichológus néni mutatott nekem egy csomó képet, hogy meséljek róla, és én mindegyikről külön kis történetet kerekítettem, volt eleje, vége, szereplői, tanulsága meg különféle váratlan fordulatok. A néni szemlátomást nagyon élvezte, szerintem eredetileg csak hármat vagy négyet akart mutatni, de aztán úgy döntött, hogy neki is jár egy kis szórakozás. A családrajzom viszont elég furcsa lett, mert túl nagyban kezdtem el Aput, és aztán minden családtagnak kénytelen voltam új papírt kérni, hogy méretarányosak legyünk. Biztos arra a következtetésre jutott, hogy nálunk mindenki individualista és nagyzási hóbortban szenved.

img_20180707_154255.jpg

Pedig annak ellenére, hogy folyton marakodunk, valójában alig bírok létezni a testvérem nélkül. Mialatt a Hiúz-házban táborozott, állandóan azt ismételgettem, milyen jó nekem, hogy csakis velem foglalkoznak, közben meg egyfolytában ajándékokat meg rajzokat készítgettem neki, és naponta többször is megkérdeztem, mikor jön már haza. Mielőtt elutazott, megbeszéltük, hogy naplót írunk egymásnak a Hiúz-házban vett füzetkéinkbe (az övé hiúzos, az enyém kisegeres). Minden nap lelkiismeretesen nekiültem, és rajzban örökítettem meg az aznapi legfontosabb eseményeket.

img_20180707_154259.jpg

Hát így ért véget a július. Dzsidzsi táborának hetében többször voltam játszótéren is Apuval (a Varjason meg a Károlyi-kertben). És képzeljétek, már nem akartam homokot önteni senkire, sőt, én voltam a jófej kislány, aki kedvesen játszott egy ismeretlen kisbabával (néha kicsit túl lelkesen). A felnőtteknek köszönök, a nénikkel váltok pár udvarias szót, a gyerekekkel kedves vagyok. A szüleimnek már az is megfordult a fejükben, hogy jövet-menet véletlenül elhagyták valahol az acsuált, és találtak helyette... tudjátok, egy rózsaszín kiscicát.

 img_20180707_153006.jpg

Egy, két, hár... Vinye!!!

2018.07.31. 21:38 - Jankapanka

Címkék: utazás evés nyár vonat fejlődés szerepjáték normakövetés nyaralás kisgyerekkel kirándulás kisgyerekkel acsuál

 dscn6339.JPG

Idén nem volt kétséges, hogy visznek-e Vinyére. Anyu azt mondja, már egész jól funkcionálok. Igaz, hogy amikor a Mesenapon dezertáltam, azzal fenyegetett meg, hogy nem jöhetek Visegrádra, én pedig ordítottam, mint a fába szorult féreg, mert azt hittem, hogy Vinyegrádról van szó. (Visegrádra végül senki sem ment, mert pont Apu meg a tesóm erdélyi kirándulása idejére tették a Palotajátékokat.) És az is igaz, hogy tavaly Vinyén (figyelitek? már én is mesélhetek "amikor tavaly Vinyén" kezdetű történeteket!) az esőházikónál, amikor elszaladtam egy idegen kutya után, és Csucsu hozott vissza, megígérte nekem, hogy idén hoznak egy saját kutyát, és egész végig mehetek utána. Így aztán kénytelenek voltak venni egy saját kutyát, ami nem volt egyszerű, nekem elhihetitek. A kutyát Pocoknak hívják, akkora, mint egy karnotaurusz, olyan aranyos, mint a legcukibb pici kutyák a rajzfilmekben, és annyira fogad szót, mint... mint én. (Vagy lehet, hogy egy picit jobban. Bár az utóbbi hetekben ráerősítettem.)

Anyu úgy tervezte, hogy június második hetében - ami egyben az utolsó tanítási hét - szabadságot vesz ki, mivel Apu táborozni vitte a tanítványait, utána egy hetet dolgozik, és a következő héten megyünk Vinyére. Valamiért azonban okvetlenül be kellett mennie a második héten, így átrakosgatta a szabadságát, és hazahozott egy rakás munkát, ami másképp nem lett volna kész. Ebből azután az lett, hogy az utolsó iskolahét közepétől kezdve a hónap végéig nagyjából itthon volt, egy-egy napra ment csak be dolgozni (ha Apu vagy valamelyik nagymamám tudott vigyázni rám). Nekem ez eléggé tetszett, pláne, hogy a munkáját kezdetben reggelenként intézte, amikor én még aludtam. Azután látta, hogy nem halad a megfelelő tempóban - főleg a nyári szünet első hetében, amikor ő vitte a tesómat reggelenként a karatetáborba -, és kitalálta, hogy én pancsoljak a medencében, ő meg mellettem ül az aktáival, és hűségesen megeszi, amit a kis edényeimben főzök neki. Ez volt a legeslegjobb szórakozás a világon! Azóta is gyakran unszolom, hogy tegye ki a medencémet a teraszra, és hozza az aktáit, de mostanában sajnos folyton esik az eső.

Egyébként úgy csordogált az élet, ahogy szerintem normális ilyenkor nyáron. Vagyis még nem szoktam meg, hogy az anyukámnak dolgoznia kell, és elárulom, hogy ő sem. Ezért úgy érezzük, hogy a megbomlott világrend áll helyre, valahányszor itthon marad az első vagy az utolsó tanítási héten, hogy ő vigye a nővéremet iskolába, amikor Apunak korábbra kell mennie, mint máskor (vagy egyáltalán nincs is itthon). Ha reggelenként, amikor fölszalad a redőny, és hirtelen az egész szoba megtelik fénnyel, Anyu hangját hallom meg, aki eljátssza, hogy a tegnap talált gazdátlan kiscicája vagyok, már tudom, hogy rendben lesz az egész nap.

Délelőttönként kiscicásat játszottunk, foglalkoztató füzeteztünk, főztünk (én a pulton ültem); délután elmentünk a tesómért az iskolába vagy a karatetáborba. Szóval amilyennek egy júniusnak (meg általában az életnek) szerintem és Anyu szerint lennie illene. Anyu csomagolni is próbált, de nem haladt valami nagy léptekkel. Az esős, hűvös nyarak kettős hátránya: egyrészt több ruhát kell vinni (mert jobban fázunk, vagy összevizezzük magunkat), másrészt ami netán vizes lenne (vagy pláne kimosták), az sem szárad meg. Anyu újrakezdte az autóvezetés gyakorlását, de azért ott még bőven nem tart, hogy saját maga szállítson bennünket meg a holminkat a helyszínre.

Közben Csucsuékat egy esős éjszakán meglátogatta a helyi patak. Nem volt valami kedves vendég; ezt-azt elvitt, egy csomó dolgot ellenben ott hagyott (főként iszapot). Így ők nem is tudtak a tervezett időben elindulni, az előőrsük (Csucsu meg a lányok) szombat délután értek oda, a lányok apukája meg a Pocok nevű kutya pedig csak vasárnap este érkezett.

dscn6246.JPG

Mi hárman Anyuval szombat reggel indultunk, és nagyon izgatottak voltunk, ennek ellenére szépen tartottuk az elvárt alakzatot, mert Anyu kilátásba helyezte, hogy ellenkező esetben hazatoloncol bennünket. Michouthka a hagyományok szerint ismét 10 pontot ért a Keletiben, és elvitt bennünket egy pékségbe, ahol frissen sült virslis croissant-t kaptunk reggelire, a tesóm meg még fagyit is. Én, a virsliraptor az egész croissant-t egy-kettőre behúztam, és Anyu megdicsért, hogy ha így folytatom, egészen zökkenőmentes lesz velem az élet Vinyén (vagy bárhol erdőn-mezőn és épített környezetben). Az IC-n is teljesen vállalhatók voltunk, a tesóm a kindlijét olvasta, én meg újra és újra elmeséltem Anyunak a kiscicás könyvet, amit a pályaudvaron választottam, azután foglalkoztató füzeteztünk.

dscn6249.JPG

Amikor Győrben átszálltunk a vicinálisra, már valami rémlett, hogy jó helyre megyünk. Idén egy másik házat béreltünk ki, amiről semmit nem tudtunk, csak annyit, hogy az erdőben kell keresni, az első patakgázlónál. Egyáltalán nem emlékeztünk rá, hogy arrafelé ház is lenne, de reménykedtünk, hogy nem egy kupac mohát adtak ki nekünk. Azt mondták, hogy kerítése is van, ami nagyon jól fog jönni nekem is meg a kutyának is. (Kerítés sem rémlett.) Így amikor leszálltunk Vinyén a vonatról, és elindultunk megkeresni leendő lakhelyünket, először leügettünk a patakgázlóhoz, de ott tényleg semmi nyoma nem látszott emberi településnek. (Amit mondjuk nem nagyon bántunk úgy általában.) Felhívtuk Csucsut, aki megadta a háztulajdonos néni számát, és ő végül odavezetett bennünket. A ház tényleg nem látszott a pataktól, és a kapu is trükkösen el volt dugva, a valódi bejárat egészen fentről, a vasút felől nyílt. Az egész telek tulajdonképpen egy nagy darab erdős hegyoldal volt a vasúttól a patakig. Jó magas drótkerítéssel körülvéve, hogy megfelelő rezervátum legyen a virsliraptornak. A ház a felső végében volt, különféle kis utacskák, ösvények, lépcsők meg hidak vezettek a lentebbi szintekre, ahol az erdő alján játszótér, tűzrakó hely, fapadok és -asztalok meg mindenféle érdekesség mutatkozott.

dscn6270.JPG

Amint beléptünk a kapun, azonnal engedélyt kértem elszelelni (és Anyu meg is adta, hálásan gondolva a kerítésre). Rögtön találtam is néhány csüngőlepkét meg egy igazi döglött szarvasbogarat, sőt, estére már egész gyűjteményem volt szebbnél szebb döglött bogarakból. A ház teraszáról vagy más magaslati pontról általában látni lehetett, hol matatok éppen, így időnként ellenőrizték, hogy még megvagyok, és csak akkor hívtak vissza, ha enni akartak adni. Ez a rendszer volt érvényes végig az öt nap alatt, amikor épp nem mentünk valahová, mondjuk vízért a forráshoz vagy kirándulni a patakra. Szóval ezentúl, ha azt hallom, hogy "Vinye", nekem elsősorban a nagy, erdős kert jut eszembe a rejtélyes utacskákkal, avar közt heverő kincsekkel, barátságos (vagy inkább csak menekülni lusta) lepkékkel.

dscn6264.JPG

Délután megérkezett Csucsu meg a lányok; Ancsihoz és Zitához ezúttal egy Réka nevű barátnőjük is csatlakozott. Mélységesen elégedett voltam a helyzettel, mert azt mondták, hogy cuki vagyok, és megtanítottak kártyázni. Elsősorban a Dobble meg az Uno nevű kártyák tetszettek, sokat nevettek rajta, milyen profin markolom a pici kezemben a szétnyitott lapokat. Pedig nem sok okuk maradt nevetni, mert többször meg is vertem őket! Főleg Unóban, ahol én voltam az egyetlen, aki soha nem felejtette el bemondani, hogy "uno". A tesómat meg riki-tikizni tanították meg, de azt mondták, hogy nekem az még bonyolult, maradjunk a színre színnél.

Csucsu hozott Csucsu-féle rántott husit, egyből magamhoz is vettem egyet.

dscn6250.JPG

Késő délután lementünk a forráshoz vízért. Persze volt vezetékes víz a házban, de mindenki a forrásvizet itta. Megmutatták nekem a barlangot, énekeltem is benne, és az előtte tornyosuló nagy, mohos sziklán azt játszottam, hogy kiscica vagyok, aki itt él az erdőben, amíg Anyu meg nem találja. A nővéremből kitört az acsuál, és belegázolt a patakba cipőben. Volt váltócipője (egészen addig a pillanatig, mert onnantól már csak "cipő" lett, hiszen nem volt mit váltani). Az eredeti cipőjét különféle módszerekkel (többek között cserépkályhával és elektromos cipőszárítóval) szárogatták egészen a hazaindulás pillanatáig, amikor is megszáradtnak minősítették.

dscn6252.JPG

Ebből már gondolhatjátok, nem olyan időjárást fogtunk ki, amikor csak úgy kitesszük a vizes cipőt a napra, és estére megszárad. Anyu azt mondja, évek múlva úgy fogunk emlékezni, hogy biztos az októberi hosszú hétvégén voltunk ebben a házban. Igaz, az esővel kimondott szerencsénk volt - egyetlen zápor kapott el bennünket, az is a patak menti esőházikónál -, de élményszámba ment, ha láttuk beszűrődni a lombok között a napsugarat, és napközben is elfért rajtunk legalább egy hosszúujjú, de többnyire a polár is. Az éjszakákról nem is beszélve. Első éjjel kimondottan vacogtunk (Anyu még a fejem tetejét is betakarta egy polárral, nehogy megfázzak), szerencsére másnap felfedezték, hogy a cserépkályha a nappaliban nem csak dekorációs eszköz.

dscn6254.JPG

Hárman aludtunk egy szobában, Michouthka, Anyu meg én, mert a tesóm szokás szerint a gyerekszekcióhoz csatlakozott a ház túlvégén. Kíváncsi vagyok, mikor engednek már engem is velük aludni. Mondjuk lehet, hogy akkor, amikor reggel hatkor nem ordítom el magam, hogy "Aaanyu!" Anyu odaadta a cupámat, össze is gömbölyödtem vele, és aludtam békésen tovább, de a nagyoknak kivertem az álmot a szeméből. Szóval lehet, hogy a tesómék ezt mégsem tolerálnák, miután éjfél körül alig lehetett elérni, hogy leváljanak a mobiltelefonos játékokról.

dscn6261.JPG

A második nap reggelén, miután megreggeliztünk és összeszedelőzködtünk, bementünk Zircre a vonattal, hogy megnézzük a Természettudományi Múzeumot. Egyszer régen próbáltak már engem múzeumba vinni, de mindenképpen föl akartam mászni a vaddisznóra, így Anyu inkább menekülőre fogta, és átvitt a közeli játszótérre. Mostanra viszont felnőttem ehhez is: nagy érdeklődéssel szemléltem a kiállított dolgokat, kérdezgettem és találgattam, melyik micsoda. (Anyu pedig boldogan állapította meg, hogy úgy látszik, olyan kiscicát talált, amelyikkel múzeumba is lehet menni.) Határozottan kinyílt nekem a világ, amióta nem azzal megy el az egész nap, hogy a hasamba tukmálják az ennivalót. (Egyébként enni is kaptam, még a múzeum előtt, és csak úgy nekiültem a sült krumplinak meg a csirkefasírtnak, és megettem, mint egy rendes gyerek.)

dscn6266.JPG

A múzeum után már nem sok volt hátra a vonatig, legalábbis nekünk. Mi hárman ugyanis Csucsuval meg Anyuval elkaptuk az egyetlen szóba jöhető délutáni vonatot, a többiek még ott maradtak Zircen, és Csucsu visszament értük az autóval. Egy fagyizásból maradtam ki, amit nem bántam különösebben, jobban érdekeltek a döglött szarvasbogarak. Amíg ketten voltunk Anyuval a ház körül, egy egészen új játékot eszeltem ki. Azt, hogy kóbor kiscica vagyok, akit kiraktak az erdőbe, de Anyu megtalál, és onnantól minden jó lesz.

dscn6295.JPG

Este megérkezett a lányok apukája, akiről azt állították, hogy Zolinak hívják, de mondtam, hogy az lehetetlen, mert az gyereknév. De nem is ez a lényeg, hanem hogy hozott magával egy gyönyörűséges, hatalmas és szertelen... úgysem találjátok ki, hogy mit! (Elárulom, hogy kutyát.) A kutya egyszerre ott akart lenni mindenhol, és szaladgálni akart a hosszú utazás után, és játszani akart mindenkivel, de elsősorban is rajongó szemmel belebújni Csucsu zsebébe, és soha többet nem jönni ki onnan. Végül egy tizenöt méteres kötél segítségével rávették, hogy nagyjából maradjon odakint, de így is minden ajtónyitásnál benyomult a házba, és mindent körbe-körbe kötözött. Elsősorban engem volt nehéz megakadályozni, hogy ne vessem magam minden alkalommal a nyakába, és ne szorongassam vihogva. Először bizonygatták Anyunak, hogy a kutya nem fog bántani engem, egy idő után aztán belátták, nem udvariasságból mondogatja, hogy nem engem félt a kutyától, hanem fordítva.

 dscn6335.JPG

Annyira fel voltam dobva, hogy egy csomót ettem vacsorára, nem is kellett kínálgatni, én követeltem ki még egy kis repetát a bolognai spagettiből. Hajnali ötkor aztán felültem, annyit mondtam, hogy "Anyu, fáj a hasam", és lehánytam a párnámat. Meg a hálózsákomat is, és ez volt a nagyobb baj, mert az októberi időjárási viszonyok mellett esély sem mutatkozott rá, hogy egy esetleges kimosott hálózsák megszárad estére. Anyu sóhajtva gondolt arra a pillanatra, amikor az összepakolt cuccunk méretét látva kihúzta a listáról a váltó hálózsákot. Sokat törte a fejét a holmink méretének észszerűsítésén, de az "egy szál bikinit hoztam el az útra" láthatóan nem működött, és a bekészített meleg cuccainkat végül az utolsó szálig elhasználtuk. (A tesóm még a váltócipőjét is...) Egyedül a rövidnadrágok maradtak meg, szóval azokat tök fölösleges volt elvinni.

dscn6296.JPG

Szerencsére váltópizsamám legalább volt, így jobb ötlet híján bepakolt engem a saját hálózsákjába, ahol békésen összegömbölyödtem, és tudjátok... aludtam tovább (Anyu meg Michouthka kevésbé). Irtó büszke voltam rá, hogy felnőtt hálózsákban alhatok! (Míg Anyu mellettem didergett a helyi büdös takaróval.)

dscn6300.JPG

Nos, legalább megnézték a hajnalt, meg hogy hogyan énekel körös-körül az erdőben a rengeteg madár. Anyu aggódott, hogy mi lesz velem, de úgy ébredtem, mintha mi sem történt volna. Illetve történt, mert a kutya egy ajtónyitást kihasználva benyomult az előszobába, és a farkával dörömbölt az ajtón. Szerintem direkt nekem akart szólni, hogy várnak a szarvasbogarak. Pirítós kenyeret reggeliztem a gyomrom békéje érdekében, közben a többiek lementek pancsolni a patakra. Kérleltem Anyut, hadd menjek én is utánuk, már tudom a járást az alsó kiskapun át. Anyu megígértette velem, hogy mindig figyelek, merre mennek a nagyok, nem bóklászok el egyedül, és ha mégis elvesznék, jó hangosan kiabálok az erdőben, hogy megtaláljanak. Azt mondta, nem kell folyamatosan, mert akkor berekedek, csak időnként kiáltsak egy nagyot, hogy tudják, merre kell keresni. De már egész jól együtt mozgok a falkával, szóval nem volt semmi gond.

dscn6320.JPG

A patakban rengeteg víz volt, talán még több is, mint az első évben, amikor a többiek felfedezték ezt a helyet. Nekik ez már a negyedik Vinye-forever volt, nekem a második. Furcsa arra gondolni, hogy létezhetett úgy is a világ, hogy én nem voltam benne. De most lett csak az igazi, nem?

dscn6312.JPG

Tudjátok, nekem már az is furcsa, hogy tavaly még nem volt itt a Kutya. Igaz, hogy akkor más kutyák nyomában ügettem. Most meg őt követtem hűségesen a kis gumicsizmámban, át- meg átgázolva a patakon. Az esőházikóig kirándultunk mindannyian, és ott piknikeztünk. Megtanultam, hogy nem szabad a pórázra lépni, mert annak általában egy nagy repülés a vége (aminek a végén a Kutya segítőkészen összenyalogatja az ember fülét és feje búbját). Az esésektől néha kicsit pityeregtem, de az összenyalogatástól csak vihogtam. Mind a két térdem olyan volt már, mint a leopárdnak (legalábbis egy furcsa, sötétkék foltos leopárdnak, amelyik kicsit túl sokat találkozott a patakparti sziklákkal). A gázlóknál megvártam Anyut, és drukkoltam neki, hogy száraz lábbal átkeljen a köveken, mert egyedül neki nem volt gumicsizmája. Úgy tetszett, hogy most én vigyázok az anyukámra! Nem vagyok már kis dedós, akit etetni kell, meg lepisili a nadrágját, és komolyan beszélgetek anyukámmal a gondolataimról, ő pedig meghallgat. Csuda nagy egyetértésben baktattunk a patak menti úton és át meg át a patakon, azt sem bántam volna, ha soha nem érünk oda ahhoz az esőházikóhoz. A nővérem hol előttünk, hol mögöttünk poroszkált a gyerekfalkával, néha én is csatlakoztam hozzájuk, ha találtak valami érdekeset (vagy eszükbe jutott valami jó kis putuság). A viaduktnál még azt is megengedték, hogy fölkapaszkodjak velük a nagy sziklákon, és nem mondták rám, hogy még kicsi vagyok. (Ebből is látszik, hogy tekintélyt ad az embernek, ha megtanul unózni.)

dscn6278.JPG

Zoli bácsi (akiről úgysem hiszem el, hogy úgy hívják) mondta nekem, hogy nem szabad olyat csinálni a kutyával, ami nem jó neki, például ugrálni a hátán, mert nem játék, ő is egy élőlény, mint én. Jó, tudom, csak olyan nehéz megállni, amikor itt van egy ilyen jó nagy, bolyhos kutyus! Végül amikor már mindenki nekem magyarázott, kezdtem beadni a derekamat. Anyukám szerint a maga módján ez is kutyaterápia. (Egy kis emberterápiával vegyesen.)

 dscn6340.JPG

Este sült csirkét ettünk sült krumplival (és nem hánytam). Június ide vagy oda, begyújtottunk a cserépkályhába (aminek hálózsák nélkül maradt anyukám őszintén örült). Mindenki összevizezett cucca a kályha körül száradt. Tetszett, hogy a korábbi szállásunkkal ellentétben ebben a házban volt egy jó nagy nappali asztallal meg székekkel (meg cserépkályhával). Esténként itt zajlott az élet, ha már a kinti üldögéléshez hűvös volt. Szerencsére mindig találtam valakit, aki hajlandó volt kártyázni velem, vagy rajzolni, vagy foglalkoztató füzetezni. Hoztunk nekem egy új edénykészletet is, hogy rendesen tudjak főzni a társaságnak.

dscn6306.JPG

Másnap azzal ébresztettek, hogy hová tettem a bográcsláncot. Hm, a bográcsláncot?... Hová is?... Állítólag már órák óta azt keresi mindenki, de csak arra emlékeznek, hogy elvittem. Kibaktattam, és megmutattam a ház mögött a hegyoldalban. Sanszuk sem volt, belátom.

dscn6303.JPG

A bográcslánchoz hamarosan bogrács is csatlakozott, és paprikás krumpli ismerős illata kezdett terjengeni a délelőtti erdőben. Meg egy kis napsütés is, úgyhogy mi, gyerekek lementünk a patakhoz. Elkövettem azt a hibát, hogy cipőben indultam neki, de odalent rájöttem, hogy ehhez a fajta időtöltéshez elengedhetetlen a gumicsizma. (Látjátok, több eszem van, mint a nővéremnek.) (Pedig nekem is hoztak váltócipőt.)

dscn6336.JPG

Sebaj, ismerem a járást, felügettem a kiskapun át a házhoz. Megdicsértek, hogy ilyen ügyes vagyok, rám adták a csizmámat, és útnak eresztettek. Visszaporoszkáltam a patakpartra, de senkit nem láttam. Vajon elindultak valamelyik irányba? De melyikbe? Vagy itt vannak valahol, csak bementek az erdőbe? Egy kicsit játszottam a kavicsokkal, de kezdtem egyedül érezni magam. Biztos putulnak valami jót, én meg kimaradok. Sebaj, felderítem a nyomaikat... Talán erre mentek. Kőről kőre lépkedtem, ügyesen elkerültem a csúszósakat. Néhol leguggoltam, faágacskákat szedegettem. A patakvíz vidáman szaladgálta körül a csizmámat, mint egy szertelen kiskutya, de a csaholásán túl más hang nem hallatszott. Na, még elveszek itt... Vissza kéne menni. Vagy föl az erdőbe, valahol ott lehetnek. Fölkaptattam egy nagyjából olyan ösvényen, amilyen rémlett, ágakba kapaszkodva másztam följebb. Valahol erre lehet a kapu... De a kapu csak nem került elő, a kövek és a fák nem tűntek ismerősnek. Végül már nagyon csúszott, és nem tudtam följebb mászni. Megpróbáltam oldalt, szintben mozogni, de a bozót összekaristolta az orromat meg a fülemet. Megbotlottam egy faágban, és jól megütöttem a térdemet, gurultam is egy kicsit lefelé, míg neki nem csúsztam egy nagy fa oldalának. Most aztán jól nézek ki, itt ülök egyedül az erdőben, fáj a térdem, és fogalmam sincs, hol vannak a többiek!

dscn6259.JPG

Szerencsére eszembe jutott, amit Anyu mondott, hogy kiabálni kell. Megpróbáltam kicsi, vékony hangon, de csak a madarak nevettek rajtam: "Aanyu!" Vártam egy ideig, de nem történt semmi; csak az erdő megszokott zajai vettek körül, amelyek most egyszeriben gyanúsnak, aggodalmat keltőnek tűntek. Összeszedtem magam, és ordítottam egy jó nagyot: "Aaanyu!" Megint vártam egy kicsit, aztán teli tüdőből kiabáltam: "AAANYUUUU!" Nem tudom, meddig ordítozhattam így, egyszer csak csörtetés hangzott fölöttem az erdőben, és egy ismerős hang "Szuszut" kiabált. De már ott is volt Anyu, fölkapott a földről, és összeölelgetett. Megpuszilta a leütött térdemet, megtörölte az orromat, és visszacipelt a házhoz. Út közben elmeséltem neki, mi történt velem. Mindenki megdöbbent rajta, hogy egész végig nem találtam meg a többieket, azt mondták, hogy már jó régen elindultam a patakhoz. Anyu megdicsért, hogy ilyen talpraesett voltam, hogy végül meglettem. És hogy figyelek arra, amit mondanak nekem.

dscn6343.JPG

Ami a paprikás krumplit illeti, derekasan helyt álltam (állítólag direkt a kedvemért tettek bele dupla adag virslit). (Igaz ugyan, hogy amit én eszem, az inkább paprikás virslinek mondható, de nem kell a kákán is csomót keresni.) Ebéd után kedvünk támadt lesétálni kicsit a bevitt szénhidrátot, így ismét nekivágtunk a patakmedernek. Anyu még a háznál maradt, meg kellett várnia, míg le lehet zárni a cserépkályhát, mert igaz, hogy ki- kisütött a nap, de már járatosak voltunk a helyi mikroklímában, és tudtuk, hogy estére elkél a hátmelengetés. Patakszurdokban, nagy fák alatt, ahová alig süt be a napsugár, a kánikula fogalma nem igazán értelmezhető, a mostani hűvös nyárban meg kimondottan csípősek a hajnalok.

dscn6346.JPG

Közben még egy telefont is kapott a munkahelyéről: egy konferenciára küldték pont abban az időben, amikor Apu meg a tesóm Erdélybe készültek. Eredetileg szabadságot akart kivenni, ez a mi négy napunk lett volna, az enyém meg az övé. De azt mondta, hogy majd pótoljuk valahogy. Úgy vette észre, igaza volt a pszichológus néninek, valóban jó hatással van a fejlődésemre, ha kettesben járkálunk, és csak rám figyel. (Én meg igyekszem a kiscicás játék révén újra és újra megbizonyosodni, hogy valóban jobbra fordult a sorsom. El szoktam játszani például, hogy sáros vagyok, amikor megtalál, de úgy is hazavisz. Lassan már tényleg elhiszem neki. És tudjátok, nem is vagyok már az a kóbor kiscica, akit csak úgy az erdőben lehet találni. Hovatovább fényes szőrű, jól megtermett kölyökmacska lesz belőlem.)

dscn6311.JPG

Anyu beleegyezett, hogy elinduljak a többiekkel, azzal, hogy húsz perc - fél óra múlva ő is utánunk jön. Azt mondta, most már megbízik bennem, hogy nem fogok elveszni, lelkemre kötötte, hogy mindig csak addig menjek, amíg még látok valakit, és igyekezzek főképp a Kutya nyomában gyalogolni. Ez utóbbit készséggel megígértem. Nem is történt semmi baj, de Anyu azért megkönnyebbült, amikor a harmadik gázlónál kiért az erdőből, és meglátta, amint a patakparton ülök a gázló túloldalán, és éppen a vizet öntöm ki a gumicsizmámból.

dscn6277.JPG

Ezen a napon is csak az esőházikós pihenőig jutottunk; a messzi távolban állítólag lapul valahol egy Porva-Csesznek vasútállomás is, ahová a születésem előtt már többször eljutottak, de szerintem ez városi legenda (illetve erdei). Mire a pihenőhöz értünk, már nagyon összebarátkoztam a tesómmal, és kézen fogva bandukoltunk a csapat élén. (Időnként rájövünk, mennyire szeretjük egymást. Anyu ilyenkor igyekszik résen lenni, mert a tapasztalatok szerint nagy közös disznóságok vannak készülőben.) Elbaktattunk a nagy szikla mellett, ahol kanyarodik az út, eltűntünk a takarásban - és aztán köddé váltunk. Anyu egy perccel utánunk érkezett az útkanyarulathoz, ahonnan végig lehet látni az ösvényt egészen a viaduktig, de közel s távol semmi sem mozdult. Egyetlen megoldás kínálkozott: hogy a kanyar után bevágtunk fölfelé az erdőbe (lefelé nem mehettünk, mivel a pataknál nincs lejjebb). Anyukám legyökerezett, mivel a szikla tetején ott a vonatsín. Bármilyen mesebeli környezet a Cuha-patak völgye, fenn a töltésen a valóság jár, soktonnás mozdonyok formájában.

dscn6309.JPG

Ösvényt keresett, amin fölmászhattunk, de semmilyen alkalmas hely nem tűnt szembe, közben már odaért a viadukthoz, így jobb híján fölrohant a sínhez vezető lépcsősoron. Szerencsére odafönt csak néhány másodpercig meredt tanácstalanul az erdőbe vesző sínpárra, amikor hangokat hallott, és nemsokára nagy egyetértésben kisétáltunk a fák közül: én, a nővérem meg a többi gyerek. Épp nekiállt megszidni a tesómat, hogy máskor ne tűnjön el szó nélkül, főleg ne velem, és kiváltképp ne lófráljunk vonatsíneken, amikor hatalmas cseppek koppantak a fejünk búbján: egyik pillanatról a másikra a nyakunkba szakadt egy nyári zápor (vagy mondjak inkább októberit?) Így Anyukám felfüggesztette a gyereknevelést, és rohanni kezdett velünk vissza az esőházhoz, mondván, a sziklák egy-két percen belül csúszósak lesznek az esőtől, és nem lesz biztonságos a lemenet. Még pont leértünk, mielőtt leszakadt volna az ég, igaz, hogy úgy szedtem a kis lábamat, hogy egy felnőtt nyuszinak is becsületére vált volna, Anyu meg is dicsért, amikor már az esőház biztonságos előterében ácsorogtunk. (Beljebb menni sajnos nem lehetett, mert a korábbi látogatók közül egyesek vélelmezték a nemlétező "wc" feliratot.)

dscn6337.JPG

Előkerültek a táskákból a biztonsági rágcsálnivalók, én krumpliszirmot ettem. A zápor nemsokára csendesedett, és kibújtunk a rejtekünkből. Visszaindultunk a házhoz a most már nekem is jól ismert úton. Legszívesebben a világ végezetéig így ballagnék Anyuval kézen fogva a nagy fák alatt. Utóbbiak némelyikével ismeretségbe is keveredtem, elolvastuk az ösvény menti táblákat, amelyek a fákról, növényekről, helyben előforduló állatokról meséltek. Anyu megmutatta a vasúti töltés alatt átvezető alagutat, és huhogtunk benne. Utána megkérdeztem, az rossz lenne-e a természetnek, ha az alagútban pisilnék, de Anyu rábeszélt, hogy inkább kint a fa alatt, ahol el tudja mosni az eső.

dscn6334.JPG

Másnap sajnos már csomagolni kellett, de Anyu azzal vigasztalt, hogy épp csak kimossuk a holminkat otthon, és megyünk is tovább Királyrétre. A vadonatúj bőröndünkön sajnos szétjött a cipzár, és Csucsuék segítsége nélkül nem tudtuk volna hazahozni. (Utólag nem vették vissza az Osanban, arra hivatkozva, hogy már használtuk...) Búcsúzóul még futottam egy kört a saját külön erdőnkben, meglátogattam a hintát, a rönkasztalokat, a szalonnasütőt. A patakhoz is leszaladtunk, és még egyszer utoljára töltöttünk egy kis forrásvizet a palackjainkba. Szia, Vinye, szeretünk!

 dscn6341.JPG

A másnap - otthon - tényleg mosással telt, mivel úgy tűnt, az elhasznált meleg ruháinkra Királyréten is szükségünk lesz. A kirándulás apropója a vinyés hét meghosszabbításán túl az volt, hogy péntek délután tartották a szülői értekezletet a Hiúz-házban a tesóm júliusi nyári táborához. Ha már így belejött a házon kívül alvásba az erdei iskolán, a szüleim úgy döntöttek, most már elmehet egyedül igazi ottalvós nyári táborba is. Korábbi kedvenc helyünk, a Hiúz-ház hirdetett természetismerettel, környezetvédelemmel foglalkozó nyári táborokat alsósoknak, és a tesóm a helyismeretre is tekintettel könnyen rábólintott, hogy szeretne menni. Amikor anyukám meghallotta, hogy szülői értekezlet is lesz, ráadásul délután - amikor a fővárosba való visszajutás a tömegközlekedésre hagyatkozóknak éppenséggel nem triviális -, gyorsan szállást foglalt hármunknak a Hiúz-házba. Nagy szerencséjére egy visszamondott foglalás miatt éppen akadt szabad szoba, mert utólag kiderült, hogy ettől eltekintve szeptemberig telt házasak még a hétköznapok is. Így legalább hasítunk magunknak még egy kis nyaralást, és - a világon elsőként - teszteljük, vajon működőképesek vagyunk-e hármasban (mármint az acsuálok és gondozójuk).

dscn6347.JPG

Másnap, péntek reggel immár összeszokott csapatként gurultunk ki az állomásra. Anyu már a Keletibe tartó vonaton leszögezte, amint először összemarakodtunk, hogy nem szándékozik az előttünk álló két napot rendfenntartással és testi épség megóvásával tölteni, úgyhogy aki nem bír magával, az máris felszáll a szembejövő vonatra, Apu meg majd kimegy elé az állomásra. Némiképp megszeppentünk - már amennyire mi meg szoktunk -, és onnantól kezdve működőképes volt a team.

dscn6351.JPG

Hogy mennyire, azt egyből tesztelhettük is, mert Anyunak a metrón jutott csak eszébe, hogy a professzionális csomagolólisták meg a sokéves pakolási rutin ellenére a fogkrémet otthon felejtette. Sebaj, a Nyugatiban volt még tíz percünk a vonatindulásig, így szervezetten és jólnevelten beügettünk egy illatszerboltba - mi ketten a tesómmal kézen fogva tartottuk a lépést a csomagokat koordináló Anyuval -, a bejáraton belül megálltunk, amíg lekapott egy fogkrémet a polcról és kifizette, csodával határos módon nem babráltunk semmit, nem borítottuk fel a berendezést és nem vesztünk el. Anyu roppant elégedett volt velünk, és azt mondta, kezdetnek jó lesz.

dscn6354.JPG

Nem is tűnt hosszúnak a vonatút Kismarosig, a Királyrét felé induló kisvasutat pedig már ismerősként üdvözöltük. Az idő egészen nyáriasnak tűnt (ami így június végén nem lenne külön megemlítendő, de idén mégis). A kisvasútról még azt láttuk, hogy a patak sárgán, sárosan kavarog, viszi az éjszakai nagy eső hordalékát, de amikor leszálltunk a végállomáson, és elindultunk kézen fogva a Hiúz-ház felé, a híd alatt már tiszta volt és átlátszó.

dscn6359.JPG

Úgy terveztük, hogy lerakjuk a csomagokat a szobában, azután ebédelünk valamelyik helyi étteremben, amit a neten előre kinéztünk. Nos, az egyikről már út közben kiderült, amikor elmentünk mellette, hogy csak hétvégén van nyitva. A Hiúz-ház körül gyerekfalka legelészett, éppen nyári tábort tartottak most is. A szobába érve a tesóm boldogan áradozott: fú, de jó matrac! Nézd, Anyu, milyen ágynemű! Kijelentette, hogy már a szoba berendezéséért érdemes volt eljönni idáig.

dscn6363.JPG

Engem hidegen hagyott a vadiúj matrac meg a menő ágynemű, minél előbb enni szerettem volna valamit. Így hát célba vettük a másik éttermet. Ott viszont azzal fogadtak bennünket, hogy jelenleg nem tudnak kiszolgálni, mivel az összes gyerektábor összes gyereke ide jár ebédelni. Még szerencse, hogy hoztunk magunkkal tartalék elemózsiát, ezek szerint hétköznap Királyréten ez is kell a túléléshez.

dscn6375.JPG

A tesóm kicsit nyávogott, hogy nem erre számított, én rezignáltan tömtem a fejembe az olasz felvágottat pogácsával, de amikor megvettük az igazolófüzetet a tanösvényhez, mind a ketten felélénkültünk. Megbeszéltük, hogy felváltva navigálunk az ellenőrzőpontok között, a tesómnak jutott az első állomás. A patak melletti úton hatalmas sár volt, még gumicsizmában sem tűnt egyszerűnek az előrejutás. Félig-meddig már nekem is ismerősnek tűnt a járás, és amikor én kaphattam kézbe az itinert, magabiztosan álltam az élre. A tesóm mutatta, hogy milyen jelzéseket kell figyelni a fák törzsén, egyiktől a másikig szaladtam. Megnéztük azt az útelágazást, ahol tavaly kis híján elvesztem (és Zita hozott vissza, miközben rúgkapáltam és megpróbáltam megharapni). Most csak fölényes oldalpillantást vetettem az egy éve még oly csábítónak tetsző ösvény felé. Én már felnőtt és megbízható vagyok!

dscn6378.JPG

Rengeteg gombát láttunk menet közben - valaki legalább szereti ezt az időjárást -, meg madártollakat, mindenféle termést és itt-ott egy-egy érdekes lábnyomot. (Na ja, a csüdig érő sárban senki sem járhat észrevétlenül.) Közben a nővérem egyfolytában feszült, hogy ne álljak meg mindenhol, mert nem érünk vissza a szülői értekezletre, és folyton Anyut kérdezgette, mennyi időnk van még. Ezúttal tényleg viszonylag hatékonyan haladtunk, nemsokára megérkeztünk a Bajdázói-tóhoz. A tesóm ragaszkodott hozzá, hogy a megfelelő irányból kerüljük meg, úgy, ahogy a nyilak mutatják az itineren. Borzasztó szőrszálhasogató tud lenni, ha rájön a precízkedés. (Nálunk otthon a padló tele van hasogatott szőrszállal.) Körbesétáltuk a tavat - szigorúan az előírt irányban -, közben Anyu unszolására tettünk egy rövid kitérőt a régi kőbánya felé (bár a tesóm egész idő alatt pattogott, hogy mennyi időt elvesztegetünk). Nekem tetszett a kőbánya, mondtam is, hogy szerintem akár itt is élhetnék a további életemben.

dscn6386.JPG

Fej fej mellett loholtunk a tesómmal a következő ellenőrzőponthoz, ahol fából faragott nagy teknősök pihentek a tóparton. Közeledtünkre az egyik szobor kivált a csoportból, és iparkodni kezdett a víz felé. Úgy meglepődtünk, hogy macerálni sem volt időnk, pedig szívesen megölelgettem volna. De mire észbe kaptunk, hogy nemcsak a szobrok, hanem a modelljük is a helyszínen tartózkodik, már elérte a partot, és belecsobbant a tóba. A vízből még visszanézett: "jó ég, ezek tényleg acsuálok voltak?!" Pedig már megjavultunk.

dscn6400.JPG

A tó után a tanösvény visszakanyarodik Királyrét felé. Vidáman szaladgáltam pocsolyáról pocsolyára a kis gumicsizmámban. A forráshoz is lemásztunk, és Anyu elolvasta a verset, én meg a szarvasokat keresgéltem a fák között, és különféle kiterjesztéseket gyártottam a történethez. Még hosszú ideig foglalkoztatott, hogy miért változtak szarvassá, és mi bajuk volt az apukájukkal, közben már a horgásztónál jártunk.

dscn6406.JPG

Túlszaladtunk az ellenőrzőponton, mert mindenki a másik irányba nézett (a tó felé), de nem akartam visszamenni, mert túlságosan lefoglaltak a pocsolyák, erre meg ott hagytak, erre meg ordítottam. Végül Anyu mondta, hogy ne tegyem, mert elriadnak a halak, és mérgesek lesznek a horgászok. Jól van, csöndben maradtam, így még a tóhoz is bemehettem egy kicsit, és találtam egy darab igazi damilt a földön, miközben a tesóm meg anyukám jégkrémet meg innivalót vettek a büfében, mert közel s távol ez volt az egyetlen élelmiszerforrás.

dscn6436.JPG

Hamarosan ismerős terepre értünk, a kerti vasút sínjéhez meg a játszótérhez. Nagyon tetszik nekem a kerti vasút, kár, hogy nem közlekedik. A patak melletti ellenőrzőpontnál megnéztük (vagyis megfogdostuk) a hídkorlát lefelé néző részébe belefaragott állatokat, és egy kicsit még matattunk a patakban. Olyan jó, hogy itt mindenhol patak van, sosem tudom megunni!

dscn6474.JPG

A Hiúz-háznál gyorsan kezet mostunk, lecseréltünk a gumicsizmánkat, és már kezdődött is Anyu szülői értekezlete a patakparti szaletliben. Tíz-húsz percre számított, végül majdnem egy órán át tartott, de mi megleptük azzal, hogy bármiféle vita vagy összezörrenés nélkül békésen nézegettük bent az épületben a kiállítást. És még csak el sem veszett senki.

dscn6515.JPG

A végére már nagyon éhesek voltunk az egész napi jövés-menés után, úgyhogy indultunk is vacsorázni. Abba az étterembe mentünk, ahol délben a gyerekek miatt nem fértünk be ebédelni, de szerencsére a gyerekek, úgy látszik, hideget vacsoráztak. Nagyon elégedett voltam a rántott hússal és a sült krumplival, halkan dorombolva fogyasztottam.

dscn6524.JPG

Utána Anyu azt mondta, a biztonság kedvéért sétáljuk le a vacsorát, nehogy úgy járjunk, mint Vinyén, hogy hajnalban ismét találkozunk vele. Lassan alkonyodott, a patak fölött pára ült, egészen különös hangulat volt az erdőben. A játszótérre mentünk, és bár minden nedves volt egy kicsit, azért elég hosszan játszottunk a tesómmal mindenféle kitalált történetet. Hazafelé a kerti vasút sínjén lépkedtünk, és megint találkoztunk Pigocsival, a pióca-gorillacsigával (vagy valamelyik rokonával). Éppen a töltésen mászott keresztül, és először azt hittem, hogy erdei sikló, de aztán kiderült, hogy az még mind Pigocsi. Nehéz volt megállapítani, mert már erősen sötétedett, és a töltés is fekete, meg Pigocsi (vagy a rokona) is fekete. Anyu szerint biztos meghallotta a hangunkat, és elindult lefelé az erdőből, csak eddig tartott, míg ideért. Pigocsit a tesómék találták tavaly a patakparton, és építettek neki egy szép rezidenciát. (A patak közepén egy fönnakadt uszadékfán, úgyhogy lehet, hogy ez mégsem Pigocsi volt, hanem valamelyik rokona.) (Aki a temetésére érkezett, csak most ért ide.)

dscn6529.JPG

Anyu kicsit aggódott, hogyan fogjuk megoldani az esti rutint házon kívül hármasban - a világon elsőként -, de nagyon rendesek voltunk, és színre színt játszottunk, míg ő zuhanyozott. Gyanakodva fülelt, de nem ordított senki. Utána mindenki bebújt a jó kényelmes helyére, és onnan hallgattuk az esti mesét. A tesóm annyira elégedett volt a csodálatos matraccal, hogy pár perc múlva már aludt is.

dscn6565.JPG

Másnap sokkal jobb hangulatban reggeliztünk, mint amikor az elmaradt ebédet kellett pótolni tegnap ugyanannál az asztalnál. Gyorsan összepakoltunk, és nekivágtunk az erdőnek. A Vasfazék-völgyben haladó kék kereszt jelzést derítettük fel; Anyu meg a tesóm már jártak arrafelé régen, amikor egy teljesítménytúrán tudomást szereztek a Hiúz-ház létezéséről. Engem nagyon emlékeztetett Vinyére, mert ugyanúgy a patak mellett, néhol kis hidakon, gázlókon halad az ösvény. Sok érdekes dolgot felfedeztünk, köztük az előző Hiúz-táborozók által készített ágkunyhókat. Egy vadonatúj tanösvényt is találtunk, de nem jöttünk rá, honnan hová vezet. Bebújtunk egy esőmenedékbe, fölmásztunk egy magaslesre, szemügyre vettünk jó sok gombát, egy fára épült darázsfészket meg különböző növényeket, de a legjobb mégis az volt, hogy újra meg újra bele lehetett pancsolni a patakba. Anyu mesélte, hogy réges-régen egy kisvasút is haladt arra, néhol még ki is lehetett venni a töltését. Úgy látszik, ez a Börzsöny csupa patak meg kisvasút, nagyon szeretek itt lenni!

dscn6572.JPG

Végül Anyu mondogatni kezdte, hogy most már ideje lenne visszafordulnunk, ha még ebédelni is szeretnénk a tegnapi étteremben. (Hétvégén svédasztal van, így nem szorítanak ki bennünket a táborozó gyerekek.) Éppen egy remek hintafát találtunk: egy viharban kidőlt fát, amely nem támaszkodott teljesen a földre, az úton keresztbefekvő ágaira ülve föl-le lehetett rugózni, mint a játszótéri oroszlánon (csak sokkal érdekesebb volt). A nővérem kezdetben ragaszkodott az étteremhez, de aztán olyan nehéz volt elszakadni a hintafától, hogy sóhajtva és hősiesen beleegyezett a hideg ebédbe. Így még egy kicsit tovább is mehettünk a patak mentén, azután visszafordulva ismét hintázhattunk egyet. Végül - a már ismert és felderített úton - olyan gyorsan visszaértünk ahhoz a helyhez, ahol a kék kereszt jelzés elválik a műúttól, és befordult az erdőbe, hogy Anyu azt javasolta, ne is menjünk föl a műútra, hanem medertúrázva jussunk el a Hiúz-házig. Ekkor következett a túra legjobb része! Kőről kőre lépkedve, sodrás vájta mélyebb medencéket kerülgetve, keresztbe dőlt mohos fák alatt bujkálva jutottunk előre. Egy héten belül már nem is tudom, hányadszor gondoltam, hogy szívesen megállítanám az időt ebben a pillanatban.

dscn6597.JPG

Az idő azonban nem állt meg, és pont jókor érkeztünk vissza a Hiúz-házhoz, hogy még két kis jegyzetfüzetet meg ceruzakészletet is vásárolhassunk emlékbe az ajándékboltban. Nemsokára már a kisvasúton ültünk, és visszafelé robogtunk a civilizációba; teljesen olyan érzés volt, mintha a vonatot nem is motor hajtaná, hanem csak úgy gurulna lefelé a hegyről. Ami engem illet, én szívesen megállítottam volna...

dscn6612.JPG

De Anyu azt mondta, visszajövünk még, és különben is olyan sok érdekes dolgot tartogat még ez a nyár. Amennyire a rázkódó szerelvény engedte, odaszorítottam az orromat az üveghez, és néztem az elsuhanó fákat, völgyeket, virágokat, hétvégi házikókat. Azt mondják, nagyon sokat fejlődtem ebben az évben, és nem is gondolták, hogy a valamikori acsuálból együttműködő, beilleszkedő, vidám kis élőlény lehet. Mostani derűs hangulatomban kifejezetten úgy gondolom, hogy beilleszkedni érdemes.

dscn6396.JPG



Tíz, tíz, tiszta víz

2018.07.07. 08:43 - Jankapanka

Címkék: születésnap tavasz olvasás evés futás szobatisztaság elalvás babafogápolás acsuál

 dscn6182.JPG

A szüleim szerint legfőbb ideje, hogy tiszta vizet öntsünk a cupámba.

Na, ennek már a fele sem tréfa. Szerencsére sikerült keresztülhúznom a számításaikat azzal, hogy a májusi 28 fok ellenére olyan taknyos lettem, mint az albán szamár. Anyu szerint biztosan huzatot csináltak az óvodában a meleg miatt; ilyentájt neki is folyton fáj a füle a nyitva hagyott vonat- meg buszablakok következtében. Engem nem zavar különösebben, úgyis megszoktam, hogy nem kapok levegőt az orromon. Éjszaka hörgök, ilyenkor Anyu az oldalamra fordít, és a számba tolja a cupámat, amivel egy időre meg van oldva a kérdés, legalábbis amíg újra a hátamra nem fordulok. A teából az esti elalvást követően már nem iszom, csak a légzésemet hivatott elősegíteni, a mechanizmussal nem vagyok teljesen tisztában, mindenesetre a horkolás szünetel. De hajnal felé, ha a levegővétel ilyetén módjától kiszárad a szám, hálásan húzom meg a finom citromos teát. Lehet, hogy a vizet is éppen ilyen lelkesen innám, és valószínűleg nem tiltakoznék különösebben, ha azzal próbálná kitámasztani a számat, de engem ismerve lehet, hogy mégis; így Anyu inkább nem kockázat, amíg éjjel kettőkor olyan intenzíven hörgök, hogy attól fél, mindjárt kijelentem, hogy én vagyok valakinek az apja.

dscn6063.JPG

Nem baj, van még két hónapom, hogy öt éves legyek, szerintem addig nyugodtan jegelhetjük az éjszakai cupáról való leszokás kérdését.

dscn6086.JPG

A nővérem viszont a napokban betöltötte a tízet. Anyu az utóbbi hetekben jelentős változásokat tapasztal felelősségteljes viselkedés terén (én is, bár kétségkívül tudom annyira provokálni, hogy kizökkenjen a felelősségteljességéből, és ordítva vonszoljon a fűben a bokámnál fogva). Megtörli az orromat, megmossa a kezemet, és nem üt agyon, ha unatkozásból idegesítem. (Ez utóbbi sportot egyébként ő is űzi változatlanul; Anyu ilyenkor leordít bennünket, és a fejünkre olvassa, hogy jó tesóknak kell lenni. Szerintem mi így vagyunk jó tesók, ahogy vagyunk.)

dscn6205.JPG

Május közeledtével idén is feltették a tesómnak a nagy kérdést: mit szeretne a születésnapjára. Na, ez az a talány, amire sohasem tudunk értelmes választ adni, legfeljebb fél órával a köszöntés előtt. A nővérem ezúttal jobban készült, és volt használható válasza: biciklit meg okostelefont. Mondták neki, hogy jó, de csak az egyiket, mert el lesz kényeztetve, és különben is a biciklit, mert minek neki okostelefon. Igaziból a nővéremnek már van okostelefonja, egy kis használt készülék, csak a szüleimnek nem jutott eszébe, hogy abban is adategyeztetni kell a kártyát, és így telefonálni már nem lehet vele, csak fényképezni. A nővérem szokott is remek fotókat csinálni, például valakinek a könyökéről, vagy egy madárról, ami már elrepült.

dscn6117.JPG

A biciklitéma szerintem hasonlóan megnyugtatóan meg van oldva, mert van neki biciklije, csak már kicsi neki, szóval voltaképpen nekem van biciklim, csak még nagy. Ennyi erővel én is kérhetnék biciklit, nem? Vagy okostelefont.

dscn6136.JPG

Erre a nővérem azt felelte, hogy jó, de a biciklit nem tudja elvinni az erdei iskolába, ami pont a születésnapján kezdődik, a mobiltelefont meg igen. Mire anyukám meggyanúsította, tulajdonképpen csak arra kell neki a mobiltelefon, hogy arcoljon vele, de apukám megnyugtatta, hogy az emberek nagyobbik felének arra kell.

dscn6144.JPG

Ezzel a kérdés nagyjából nyugvópontra is jutott, a szüleim nem szándékoztak telefont venni a tesómnak, bár anyukám megjegyezte, nem lenne rossz, ha néha el tudnák érni, amikor késik a vonat, meg hogy voltaképpen már egész ügyesen fényképez, és egyébként se árt, ha szülői felügyelet mellett ismeri meg a kütyük használatát és veszélyeit.

dscn6146.JPG

Amint a tavaszi hideghullám után ismét enyhülni kezdett az idő, anyukám óvatosan piszkálásba vette a tesómat, hogy menjenek együtt futni. Anyu már többször újrakezdte, de mindig elhalt a kísérlet, mert sajnálja elvenni tőlünk az időt. Ha hazaér a munkából, mind a ketten a nyakán lógunk, és egymás szavába vágva meséljük a roppant fontos dolgainkat, míg csak el nem hajtanak bennünket fürödni. Az esti rutin után meg már nem szabadulhat, mert megállapodás szerint úgy alszunk el, hogy a meseolvasás után odafúrom a fejemet a válla meg a nyaka közé. Igaz, hogy ilyenkor már nem is nagyon jár az esze futáson, mert olyan álmos, hogy többnyire ő alszik el előbb. A reggeli ébredés meg hatkor is nehezére esik - néha nem is sikerül -, science fictionnek tűnik, hogy ennél korábban felkeljen holmi futás miatt. (Ha mégis kidobja az ágy, akkor bemegy egy órával korábban dolgozni, mert annak általában oka van.)

dscn6168.JPG

Ha viszont a tesómmal együtt járna ki egy félórácskára, az közös programnak minősülne; a nővérem akár mesélhetne is közben, ha tud (igaz, hogy ő tele szájjal is tud, meg álmában is tud). Végül is elég stramm, szokott is néha futni, és még jó is lenne a karatéhoz keresztedzésnek.

dscn6207.JPG

A nővérem először bele is egyezett, merőben elvi jelleggel (mint anyukám egyik régi főnöke: persze, hogy mehet anyu szabadságra, csak ne holnap - és ne is a belátható jövőben...) Egyszer aztán Anyu fülön fogta: na, most jött el az alkalmas pillanat. A nővérem dohogva magára húzgálta a futócuccot - általában sokkal kevésbé szereti csinálni a dolgokat, mint beszélni róluk -, amikor azonban kiértek az utcára, kerek perec sírva fakadt. Ő már rég nem futott, nem tud, nem is tudja, hogyan kell... Végül Anyu kézen fogta, és végigvonszolta az eltervezett nagyjából két kilométeren, mialatt a nővérem hüppögött, szívta az orrát, és úgy odavágta a talpát az aszfalthoz, hogy az önkormányzat külön útjavítási díjat szedhetett volna utána.

dscn6172.JPG

Anyukámnak emberfeletti önuralmába került, hogy ne gyilkolja meg a nővéremet közterületen, de aztán belátta, hogy úgysem menne vele semmire, mert a testvérem, ha egyszer megmakacsolja magát, meggyilkolt állapotban sem lesz hajlandó normálisan futni. Ehelyett a jól bevált, lenézett, de felettébb hasznos módszerhez: zsaroláshoz folyamodott. Másnap megjegyezte a tesómnak, hogy amennyiben még az erdei iskola előtt lefutja az öt kilométert, bemegy az első boltba, és vesz neki egy okostelefont. Harmadnap a nővérem hozta a futónadrágját, és felsorakozott az ajtóban, mindössze annyi kifogással élve, hogy "csak ne olyan vacak kicsi képernyőset".

dscn6179_1.JPG

Anyukám teszteket nézegetett, meg a szolgáltatók honlapjait, és kiválasztott a tesómnak egy alsó kategórián belül jónak minősített telefont. Közben szorgalmasan kijártak futni, és tényleg egész jól elbeszélgettek, csak én tüntettem, hogy miért nem visznek engem is. Sajnos az idei labilis időjárás megviccelte őket, és aznap, amikorra kitűzték, hogy a nővérem lefutja a három kilométert, fülledt hőség köszöntött be. Ennek ellenére a testvérkém csak kettőezer-kilencszáznál fakadt sírva, úgyhogy az utolsó száz méteren megint vonszolni kellett. Látszott, hogy nem lesz meg az ötezer az erdei iskoláig - már csak két hét volt hátra -, de Anyu azt mondta neki, végül is az eddigi futásokat tisztességesen letolta, úgyhogy lehet szó a telefonról. Majd a születésnapja után megint rendesen folytatják az edzéseket, de most úgysem ér rá ő sem, mert mindjárt itt az új eljárási törvény, és emiatt sokszor későig bent kell maradnia dolgozni.

dscn6095.JPG

Meg is rendelték neki interneten a kiválasztott telefont, a szállító két-három napos határidőt ígért, aztán újabb és újabb leveleket írt, hogy sajnos késik a küldemény. A születésnap előtti csütörtökön még ott tartottak, hogy sűrű elnézések közepette még egy kis türelmet kértek, miközben a tesóm hétfő reggel indult az egyhetes erdei iskolára. (De csak csöndben pityergett, mert félt, hogy ha nyíltan bömböl, akkor végképp nem kap semmit.) Végül Apu lemondta a rendelést, és pénteken hazafelé bement az első útba eső telefonboltba. Így lett a nővéremnek egy egész jó mobiltelefonja, amit a lelkére kötöttek, hogy ne ejtsen le és ne hagyjon el, mert ellenkező esetben őt fogják eladni, de csodával határos módon még mindig megvan neki.

dscn6193.JPG

Közben más meglepetés is készült - kicsit régebb óta, mint a mobiltelefon, de lényegesen hatékonyabban, mert az legalább kész is lett. A szüleim ugyanis már egy évvel korábban elkezdték kinyomtatgatni az elsőtől fogva a régi blogbejegyzéseket, és végül anyukám elvitte beköttetni. Az eredeti terv az volt, hogy digitális formában kimentik valamilyen adathordozóra, ne már a blog.hu szolgáltatójára legyen bízva, hogy marad-e a tesómnak örök emléke a gyerekkoráról, avagy sem. Hamar belátták, hogy ehhez technikailag kevesek, így maradt a nyomtatás meg a beköttetés. Azaz hogy végül is pont szembementek a haladás irányával - miközben anyukám munkahelyén vadul szkenneltek és digitalizáltak minden hivatalos iratot a január elsejei elektronikus ügykezelésre való áttérés jegyében.

dscn6097.JPG

De a könyv, az azért mégis csak könyv, állapította meg anyukám, amikor a szakdolgozat-kötészetben az undok nénitől átvette a többkilós köteteket, és gyönyörködve lapozott bele a legfölsőbe. (Azután rájött, hogy ezeket most mind haza is kell szállítania.) (Mint ahogy nem sokkal később arra is, hogy a kötészetben kihagytak itt-ott néhány lapot, de ezeket utólag celluxszal rögzítette.)

dscn6110.JPG

A születésnap jól sikerült, a nővérem elégedett volt a mobiltelefonnal és az élettel, rögtön belemerült az élettörténete olvasásába, és többször is rá kellett szólni, hogy elolvad a jégkrémtorta. Eredetileg mindenféle terveik voltak, hogy milyen tortát sütnek - én már előre vártam, hogy ülhessek a konyhapulton -, aztán pénteken a nővérem előállt azzal, hogy sütés helyett inkább udvarhölgyruhát varrjon neki Anyu, mert azt is kell vinni az erdei iskolába. (Visegrád közelében táboroztak, és Mátyás király volt a tematika.) Ráadásul itteni Papától még egy könyvolvasót is kapott, és bizton állíthatom, hogy azzal is alszik.

dscn6175.JPG

Anyu a fentieken túl egy kisebb ajándékot is becsomagolt neki - egy cicás hosszú ujjú pólót meg egy karkötőkészítő füzetkét -, hogy vigye el magával az erdei iskolára, legyen mit kibontania a tényleges születésnapján. Mindenki izgult, mert a tesóm először utazott el "egyedül" valahová, mármint a család nélkül. Az eddigi nyári táborok nem voltak ottalvósak (például a karate- meg az úszótáborba minden reggel oda kellett vinni, és délután érte menni), igaz, hogy volt már múzeumi pizsamapartikon, de az csak egy fél nap távollétet jelentett, úgyhogy megint csak nem számít. Persze a kedvenc tanító nénije meg az osztálytársai ott lesznek, vigasztalta magát Anyu, meg aztán a tesóm sosem volt elveszett gyerek. (A nővérem eközben inkább csak azon aggódott, hogy hátha nem engedik nekik véghezvinni az összes putuságot, amit elterveztek.)

dscn6103.JPG

Délután engem elvittek rákosligeti mamáék Almádiba, hogy ne kelljen összevont csoportban lennem az oviban. Már sokkal kevésbé vagyok acsuál, mint hajdanán, egész sokszor ugyanabban a nadrágban megyek haza az óvodából, amiben reggel bevittek, és még az is előfordul, hogy nem akarom megsemmisíteni a többi gyereket, hanem együtt játszom velük. Ezzel együtt nem visznek oviba, ha nem muszáj, bár emiatt kifejezetten szomorkodni szoktam. Persze nem akkor, amikor Almádiba lehet menni, ahol egy csomó érdekes dolog van, és mindenki velem foglalkozik. Ugyanakkor kétségtelen, hogy utóbbinak hátulütői is vannak, idén például a nagyszüleim kijelentették, hogy már nagy vagyok, nem kapok éjszakára cukrot a teámba, mert hamarosan kinőnek a végleges fogaim, és senki nem akarja, hogy azok is elromoljanak. Első meglepetésemben kerek perec megkérdeztem Papától, mit szeretne inkább, ordítsak vagy hányjak. "Jobban jársz, ha az ordítást választod - tanácsoltam neki barátságosan -, mert akkor nem kell feltakarítanod a padlót." Szerintem én maximálisan együttműködő voltam, és nem értem, mit kellett ezen nevetni, és pláne miért kellett felhívni a szüleimet, hogy elmeséljék nekik. Végül napirendre tértem a cukortalan tea fölött, de azt leszögeztem, hogy így csak szopogatni fogom a cupát. Mama szerint épp ideje, legalább nem pisilek ki reggelre a pelusból. Eh, kinek árt egy kis harmatos hajnali gyerekpisi? Apukám már tök gyorsan lepörget egy mosást, és még mielőtt elmenne dolgozni, simán ki is teregeti a lepedőt meg a hálózsákomat. De hát magyarázhatok én.

dscn6150.JPG

Apu is elutazott ugyanekkor (a saját osztályát vitte kirándulni), így kiürült a ház, úgyhogy anyukám jobb híján beköltözött a munkahelyére, ahol úgyis felszaporodott az ügyhátralék a közelgő új eljárási törvény miatt. Egész nap az este hét órát várta, hogy az erdei iskolában kiosszák a nap közben beszedett mobiltelefonokat, és néhány szót válthasson távolba szakadt gyermekével. Még két óra van hátra, még háromnegyed... Nagy nehezen elérkezett az este hét, anyukám úgy bűvölte a telefont, mint a legbutább tyúkok a randifilmekben, de az persze nem szólalt meg. Végül háromnegyed nyolckor nem bírta tovább, és ő telefonált. "Öö, jól vagyok, nasziaanyu" - válaszolta a tesóm, és letette. Anyukám bánatában felhívta mamáékat, hogy hogy vagyok, de nem akartam odajönni, mert csüngőlepkéket találtam. Anyukám megsemmisülten üldögélt, és arra gondolt, hogy nem is olyan régen még pisilni sem mehetett el tőlünk.

dscn6148.JPG

Aztán persze mindenki szerencsésen hazatért, és újra egymás szavába vágva meséltünk, és a május  további része zökkenőmentesen folyt le. A hónap végén volt még egy gyereknapi Mesefalu, ahol immár hagyományszerűen libbentem föl a színpadra elénekelni, hogy "Szépen ringó kis ladikonty" - mondták is az óvó nénijeim, akik katicának voltak öltözve, hogy egyből megismerték a hangomat, de én nem tudtam mit felelni, annyira elbámészkodtam azon, hogy mindannyian pöttyösek, és csáp van a fejükön -, és majdnem az utolsó pillanatig kibírtam, hogy ne vesszek el, de aztán az indián futópályán szaladtam egy próbakört... megdicsértek... futottam még egyet... még jobban megdicsértek, hogy gyorsabb vagyok a nagyoknál a kis lábamon... na, ez viszont igaz... úgyhogy futottam még egy kört villámgyorsan, a pálya szélén bevágtattam az erdőbe, le a töltésen, és mire Anyu utánam kecmergett, már vagy háromszáz méterrel távolabb ügettem, és semmiféle kiabálásra nem álltam meg.

dscn6157.JPG

Anyukám jobb híján a szembejövőknek integetett, hogy kapjanak el, de nem értették, hogy kit és miért. Vagy egy fél kilométert kergetőztünk így, magunk mögött hagytuk a Helytörténeti sétányt, és vészesen közeledtünk a főúthoz, végül anyukám legnagyobb megkönnyebbülésére - és a gyanútlan gazda rémületére - egy pórázon vezetett kutya nyakába vetettem magamat. A kutya morgott, a gazdája ijedten magyarázott, én vihogtam, Anyu beért, nyakon csípett, elvonszolt onnan, és alaposan lehordott. (De csak annyi következtetést vontam le magamnak, hogy ha már ekkora helyzeti előnyre tettem szert, taktikai hiba egy vacak kutya miatt megállni.)

dscn6161.JPG

A tesóm nagy bánatára nem lehetett ott sem az iskolai gyereknapon péntek délután, sem másnap a Mesefaluban, mert az irodalom-szövegértés országos verseny döntőjére utazott Apuval Szegedre, ahol ráadásul egész szombaton szakadt az eső, miközben az ország többi részén zavartalan napsütés  kényeztette a gyereknapozókat. Morogva tért haza, hogy ráadásul túl könnyű volt a feladatsor, ezért igazán nem érte meg ennyit utazni. Persze amikor az évzárón megkapta a negyven centis rézkupát az első helyezésért, akkor nem reklamált.

dzsidzsi_kupa.jpg

De már megint előreszaladtam a történetben, tulajdonképpen csak a májusról - azon belül is a tesóm születésnapjáról - akartam írni. Azóta persze sok idő eltelt, és már az én születésnapom is mindjárt itt van. A cupakérdés egyelőre nyugvópontra jutott, én megelégszem azzal, hogy a Balatonról hazatérve itthon üres tea helyett kapok egy kis xilitet az esti cupámba, a szüleim meg azzal, hogy éjszakánként csak egy üveggel vedelek be, és néha már az éjszakai pelus is száraz marad. Napközben pótolom az éjjel el nem fogyasztott folyadékmennyiséget sportpalackból, ilyenkor kapok cukrot is a teámba, és már egész jól megszoktam, hogy nem szabad feldönteni meg lóbálni, mert akkor kifolyik. (Azért itt-ott még ragad a lakás.) Egyébként amióta nem járok óvodába, nyenyét sem eszem, mert nem kell sietni a kalóriabevitellel. Reggelenként (vagy mondjunk inkább délelőttöt) elnyammogok a pogácsámon meg az olasz felvágottamon, ebédre vidáman eszem a rántott husit krumplival vagy rizzsel, délután tolok egy kis gabonapelyhet (nehogy leessen a vércukrom és undok legyek), este pedig visszatérek a jól bevált olasz felvágotthoz.

dscn6238.JPG

Szóval ahogy telik-múlik az idő, egész jól belerázódtam az új táplálkozási szabályokba, és bár attól még messze vagyok, hogy vizes cupával, vagy pláne cupa nélkül vészeljem át az éjszakát, azért hatalmas utat tettem meg azon idők óta, amikor a napi kalóriabevitelem zömét az éjjelente becupázott banános táp jelentette. Növök, növögetek, élvezzük a többé vagy kevésbé derűs nyári napokat, amikor kétségkívül vidámabban csordogál az élet. A tesóm is megszokta az új telefonját, Anyu az új eljárási törvényt, és továbbra sem jár futni senki.

 dscn6184.JPG

 

 



süti beállítások módosítása