Szia!

Ez egy gombamód növekvő kislány naplója, amelyben kalandjairól és egy vidám-különös világra való rácsodálkozásáról mesél neked.

Hozzám szóltak

Az időgépem

szeptember 2016
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  <
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

A világ a falon túl

Tiszta a levegő?

Budapest légszennyezettsége

Van itt még valaki?

Már nagyon várom

Az életem filmje

Cupagörl

2016.05.26. 00:16 - Jankapanka

Címkék: születésnap tavasz evészavar kirándulás iskola szerepjáték óvoda teljesítménytúra szobatisztaság acsuál

 dscn2772.JPG

Kezdek tartós érzelmi kapcsolatot kiépíteni a cupámmal. Eddig legfeljebb rágtam, hajigáltam vagy locsoltam belőle, a közelmúltban azonban többször is kinyilatkoztattam, hogy „Szeretem a cupámat!” Sőt, nemrég, amikor félálomban röfögtem, és Anyu szokás szerint megkínált a cupával, eltoltam az üveget számtól, ráfontam mind a két kezemet, és azt motyogtam: „Nem… Csak meg akarom ölelni…”

 

Nos, nincs mit tenni, a cupa még mindig a leghatékonyabb módja a kalóriabevitelnek (ráadásul éjszaka is működik). Pedig a szüleim szerint inkább annak lenne itt az ideje, hogy végre eltávolodjak tőle. Elvégre maholnap óvodás leszek – képzeljétek, már be is iratkoztam. Oda fogok járni a Dzsidzsi iskolájával szemközti oviba. Már régen kiszemeltem magamnak, és minden nap meg is nézem, sőt, vágyódva lógok a kerítésen.

 

A múlt hónapban egyszer be is mehettem! Napokig készültem rá, Anyu már jó előre szólt, hadd örüljek. Alig vártam, és a szüleim is kíváncsiak voltak, mit szólok hozzá – erre képzeljétek, a nagy nap előtti éjszakán olyan rosszul aludtam, hogy reggel alig tudtak magamhoz téríteni. (Nem az izgalom miatt, csak bedugult az orrom.) Olyan másnapos fejem volt, a szemem is keresztbeállt, hogy a szüleim nem tudták eldönteni, elvigyenek-e egyáltalán, mert a végén még nem vesznek föl, ha így nézek ki. De aztán mégsem tudták megtenni velem, hogy beígérték az óvodát, és nem is lesz belőle semmi.

 dscn3083.JPG

Végül úgy döntöttek, hogy bemegyünk egy kicsit, szétnézünk, és már jövünk is haza. Aha, persze. Út közben még kókadoztam Apu nyakában, de az óvoda kapujában már izgágulni kezdtem, és alig vártam, hogy letegyenek. Amint végre talajt éreztem a lábam alatt, elszeleltem, és beleolvadtam az udvaron játszó gyerekek csoportjába. A szüleimre rá sem hederítettem többet, gondoltam, úgyis megtalálnak, ha akarnak tőlem valamit.

 

Az óvoda úgy néz ki, mint vagy három játszótér egyben, csak annyiban különbözik a mi játszótereinktől, hogy gyerekek is vannak rajta! Még nem vagyok abban a korban, hogy együtt játsszak másokkal, de tudjátok, jobb az ember közérzete, ha van körülötte egy kis mozgás. Az összes csúszdán lecsúsztam, és csak az egyiknél akadtam fönn a létrán, és onnan is lejöttem volna (előbb vagy utóbb), de egy óvó néni levett. Állítólag segíteni akart, de én nagyon mérges lettem, és addig ordítottam, amíg vissza nem tett ugyanoda, hogy egyedül mászhassak le. Remélem, ezzel egyszer s mindenkorra világossá tettem az egész óvoda számára, hogy ne gyalogoljanak bele a személyes terembe. Hát, majd meglátjuk.

 

Volt még egy kisautó, ami nagyon tetszett, bele lehetett ülni, és a lábammal löködni magamat, bejártam vele az egész óvodaudvart. És még favonat, mint a játszótereken, csak sokkal hosszabb. A homokozót alig volt időm megnézni, mert már lejárt a háromnegyed órám, és szóltak az óvó nénik, hogy össze kell pakolni, mert az ovisok ebédelni fognak. (Micsoda, itt esznek?! Na, de tényleg ez volt az egyetlen negatívum, ami megütötte a fülemet.) Annyira együttműködő hangulatba kerültem, hogy még az összepakolásban is hajlandó voltam segédkezni (otthon inkább szétdobálni szoktam gyorsan, amit Anyu összerak). Buzgón hajigáltam egy nagy rekeszbe a homokozójátékokat.

 dscn3087.JPG

Sajnos akármilyen példásan viselkedtem, a végén mégis csak kitoloncoltak. Vagyis Apu fölkapott, és hiába rugdostam meg ordítottam, hazacipeltek. Azóta anyukám kicsit megnyugodott az óvodáztatásommal kapcsolatban. (Afelől azonban maradtak kétségei, vajon sportszerű dolog-e rászabadítani egy acsuált egy ilyen kedves, gyanútlan, gyerekbarát óvodára. A szüleimben már az is felötlött, talán engem kifejezetten büntetésül küldött a Gondviselés a nővérem régi óvodája számára, csak senki sem számított rá, hogy időközben átkörzetesítenek bennünket.)

 

Azt mondják, az óvodáig még meg kell tanulnom egyedül enni. Na, nem ámítok senkit, ez nem fog bekövetkezni. Meg állítólag bilizni is. Erre egyelőre semmi hajlandóságot nem mutatok, minden jel arra utal, hogy még nem veszem észre, mikor is jön el a döntő pillanat, amikor rá kellene csücsülnöm az edényre. Harmadszor pedig: szót fogadni. Aha, persze…

 

Na, szóval ha minden igaz, szeptember elsejével kezdem a beszokást, bármi is az. A nővérem már nagyon várja, hogy ott legyünk egymással szemben az út két oldalán. (Apu ellenben nem várja annyira, hogy reggelenként két pár harisnyát kelljen felrángatnia és két frizurát megfésülnie, sőt, Anyu sem, hogy megint hétre járhasson dolgozni. Pedig úgy néz ki, hogy már nyáron el kell kezdenie.)

 dscn3130.JPG

A nővérem egyébként teljesen leamortizálódott az iskolaév végére, nem is csoda, ha egyszer két végén égeti a gyertyát, folyton versenyekre meg ilyenekre jár (állítólag nem jár, hanem küldik, de az ugyanaz, a tanárok megszokták, hogy kit lehet küldeni). Az iskolai helyesíró versenyt megnyerte (évfolyamos első lett), az irodalom-szövegértés levelezős verseny élő döntőjén megyei első helyezett lett (bár egy kicsit megreccsent a lelkivilága, mert életében először találkozott olyan feladatsorral, amit nem lehetett csak úgy száz százalékra megírni), a területi angol versmondón nem lett ugyan dobogós, viszont nagyon szerettem a verset, amit elmondott (az is igaz, hogy nagyon szépen mondta), én is mindig azt kértem Anyutól, és kijavítottam, amikor egyszer eltévesztette. (Our kittens by Evaleen Stein, de a csekély értelmű szüleim folyton vihogtak, hogy szerintük politikailag nem korrekt, mert a kiscicák nemi identitását firtatja, pedig a tesóm megmondta, hogy a kiscicák egyszerűen csak vidámak.)

 dscn3053.JPG

A sima magyar versmondó versenyes versét is szerettem, segítettem is neki kiválasztani, csak azt nem hagytam, hogy elmondja, mert mindig én akartam egyedül. (Weöres Sándortól a Nyári este.) De azért jól sikerült neki, és most tele van a tájékoztató füzete mindenféle osztályfőnöki, szaktanári meg igazgatói dicsérettel a sok verseny meg szereplés miatt, egyébként is csak ötöst meg kiválóan megfeleltet bír kapni. Kivéve a magatartás, amiből mindig négyes, de csak azért, mert abból nem buktatnak. De szerintem a nővérem miatt előbb-utóbb azt is vissza fogják hozni.

 dscn2631.JPG

Meg az apukám pukkad meg, hogy mit keres már megint egy kiló homok a tesóm cipőjében, és az anyukám is, mert reggel leveszi a szárítóról a tiszta ruhát, és a nővérem délután kettőkor már megint úgy jön haza, mint egy sármalac. A múltkor egy hernyót is hozott, egész nap a padjában tartotta, és itthon belerakta egy szitával letakart pohárba a teraszon. De anyukám félt, hogy megdöglik a hernyó, mert hiába szedünk neki minden nap új leveleket, ha a régin bábozódik be, és két nap után rábeszélte a nővéremet, hogy vigyék vissza az iskolába, és tegyék vissza ugyanarra a fára, ahonnan a nővérem leszedte.

 dscn2746.JPG

Februárban meg márciusban Anyu meg a tesóm majdnem minden hétvégén együtt túráztak. Anyu szerint jót tett a nővéremnek, kiengedte a hét közben felgyülemlett gőzt, és legalább érezte, hogy vele is foglalkoznak. (Egyébként rengeteget foglalkoznak vele, csak a nagy része észrevétlen marad. Ellenben a velem töltött idő döntő hányada azzal megy el, hogy etetnek -- ez jól észrevehető, csakhogy én nem érzem törődésnek.)

 dscn2793.JPG

Anyu egyetlenegyszer vállalkozott rá, hogy – a világon elsőként – hármasban kiránduljunk. Megtettük a Hagyományos Dzsidzsi-távot a Normafától az Erzsébet-kilátón át a János-hegy vasútállomásig, útba ejtve a Béka-tavat. Jó három kilométer lehet (kitérőkkel négy), de anyukámat jobban lefárasztotta, mint annak idején egy ötvenes, és hazafelé a vonaton már csak pislogni volt ereje.

 dscn2782.JPG

A kilátóba időzítette az evést, előtte gyalogoltam több mint két kilométert, meg még fölmásztam a toronyba, gondolta, jó éhes leszek. Kinézett egy jó kis padot odabent, mesekönyv elő, erre elkezdtem nyiszogni, hogy itt nem tudok enni, mert "tyoszos". No persze a legnagyobb gedvába röhögve hempergek bele, de a kilátó, az tyoszos! Na, jó, kimentünk, hideg is volt, szél is volt, Anyu vacogva mesélte a kismalacot, nagy nehezen legyűrtem fél üveggel, azután elkezdtem kérdezgetni, hogy miért is nem bent eszünk. Anyu azt felelte, azért, mert bent nyiszogtam. "Anyuci, most már nem nyiszogok..." Na jó, cuccot összekap, táskába be, vissza a toronyba, mesekönyv elő, jöjjön a kismalac, meg a maradék kaja. És akkor az utolsó falatnál ránéztem szomorúan, és jól belehánytam a partedlibe. Gyakorlott hobbihányó vagyok, jó nagy partedlim van, vész esetén Anyu csak összekapja a két alsó csücskét, és hányózacskóként is funkcionál. Bevágta egy nejlonzacskóba, be a hátizsák külső zsebébe, aztán gyerünk tovább. Tudjátok, nálunk a rendes mindennapi életvitel része, hogy minden kilométerkőnél hányok. Összességében nagyon jó kis nap volt, azóta is emlegetjük.

 dscn3076.JPG

A tesóm pedig simán legyalogol 10-15 kilométert (egyszer húszat is ment, igaz, az véletlen volt…), és viszonylag jól tájékozódik: az egyik túrán Anyu a kezébe nyomta a térképet meg az itinert, hogy egyedül navigáljon, és remekül ment is neki, csak a maga maximalista módján a másfél oldalas szöveges itiner minden betűjét el akarta olvasni. Viszont mivel menet közben nem tud olvasni, ez azzal járt, hogy húsz percet ácsorgott az aljnövényzetben, és szótagolva böngészte, hogy jobbról csatlakozik hozzánk a zöld háromszög, majd néhányszáz méter után ismét elhagyjuk. Ebből adódott némi elvi vitájuk anyukámmal, amit a nővérem meglehetősen retrográd módon bömböléssel óhajtott megoldani. Viszont volt olyan útkereszteződés is, ahol Anyu nem találta a helyes utat, és tanácstalanul futkosott körbe a susnyában, miközben a tesóm addig fejtegette a térképet, amíg egyszer csak kihúzta magát, és rámutatott, hogy arra kell menni – és tényleg.

 dscn2633.JPG

Anyu azt mondja, a tesóm sokkal kiegyensúlyozottabb volt abban az időszakban, amikor rendszeresen túráztak. Sajnos április eleje óta minden hétvégére jutott valami más program, így a túrák háttérbe szorultak, meg aztán az utóbbi hetekben az időjárás is inkább a csigáknak kedvez, mint a természetjárásnak.

 dscn3103.JPG

Az anyák napja idén stílszerűen egybeesett a munka ünnepével. Ezért (vagy másért) a helyi patakparti majálist április 30-án tartották, és Anyu megörült, hogy végre egy program, ahová engem is el lehet vinni. (Anélkül, hogy magunkkal kellene szállítanunk három üveg nyenyét, a laptopot Miával, a jótündérrel, meg a hányóvödröt.) Mondjuk elszámította magát, mert ahogy megérkeztünk a patakparti forgatagba, még a hídon innen megindultam az orrom után, és onnantól fogva anyukám csak loholt a sarkamban. Szegény Dzsidzsi hűségesen leült kézműveskedni a kreatív sátorban, azután jó sokáig ott is maradt, mert bennünket csak elsuhanni látott néha. Elvágtattam a patakparti susnyában (ott, ahol nincsen út) a Nagyhíd felé, és igazán remek hidacskákat fedeztem fel, amelyek a hátsó kerteket kötik össze, de Anyunak valamiért nem tetszett, hogy a patakban végződő hatvanfokos lejtőn kóricálok. Azt mondta, nem szeretné feleleveníteni a szép hagyományt, hogy a gyermekei nagyobb ünnepeken békanyálat szednek a patak fenekéről a copfjukkal, szóval inkább visszaterelt a játszótérre. Az legalább be van kerítve (újabban), így anyukám is egy kis levegőhöz jutott, mert egy ideig elég volt a kaput figyelnie, és nem a kondenzcsíkot, amit húzok.

 dscn3101.JPG

Nagy sokára a nővérem is ráunt a kézműveskedésre, és körhintáztunk. Még mindig el vagyok gyönyörödve a körben forgó lovacskáktól, sárkányoktól meg kisautóktól, és még mindig ordítok, ha lejár a menet. Így aztán, mivel hangosabb voltam, mint a színpadi műsor, anyukám kénytelen volt hazacipelni.

 dscn3095.JPG

Másnap tájfutni mentek Héregre a régi babaklubban megismert társasággal (anyukám helybéli barátnői, a közös ismertetőjegyük, hogy mindegyiküknek van olyan gyereke, aki egyidős a tesómmal). Engem nem vittek, azt mondták, majd akkor, ha fogok egy kiflit, és megeszem. Egyelőre nem tudom, mi az a tájfutás, és érdemes-e azért kiflit ennem. Szerintem nem, mert utóbb Anyu azt mesélte, hogy a tesóm az első negyedórát végignyinyilte, hogy ő nem akar futni. Igaz, hogy utána érdekelni kezdte a dolog, és már futott rendesen. Miután beértek a célba, még megnézték a gyerekeknek felállított kedvcsináló pályát, ahol vaddisznót meg mindenféle állatot lehetett kiszínezni a terepen talált zsírkrétákkal, és aki leadta a kiszínezett lapot, az kapott egy csokit. A tesóm egyből új lapot kért, és még egyszer végigment a pályán, azután megint, összesen négyszer. Szóval ezek szerint nem is a futással volt baj, csak a motivációval.

 

Végül nagyon lelkesen jöttek haza, és tervezgették, hogy még máskor is mennek tájfutni. Csak elfelejtettek a naptárba pillantani, ahol már így is telt ház van. De azt mondják, sebaj, az erdő megvár.

 dscn3107.JPG

A tavasz végi-nyár eleji pörgés idén csak azért nem az anyák napjával kezdődött, ahogy eddig, mert az iskolában május első vasárnapjához közel tartják, és nem április közepén, mint a tesóm régi ovijában. Anyukámnak már szinte hiányérzete volt április 20-án, hogy még mindig sehol egy anyák napi műsor. Pedig a nővérem nagyon készült rá, és persze megint nem bírta ki, hogy lassanként az összes verset el ne mondja Anyunak – amikor Dzsidzsi tavasztájban titkolózó arccal tér haza, Anyu már előre tudja, hogy néhány héten belül ő is kívülről fújja majd az összes anyaköszöntő verset.

 dscn3182.JPG

A műsorra engem is elvittek. (Anyunak folyton lelkiismeret-furdalása van, hogy alig visz valahová, miközben a tesómat ennyi idősen egyfolytában hurcolta. De azt mondják, vele azért sokkal könnyebb volt, mert csak a kezébe kellett nyomni egy kiflit vagy egy szelet kalácsot, és magától megette, mindenféle Mia, a jó tündér nélkül.) A nővéremmel összeöltöztünk az alkalomra – biztosan emlékeztek rá, hogy tavaly húsvétkor nyávogott, amiért neki nincsen táncházas ruhája. Anyu egyből varrt neki egyet, azóta az a kedvence, idén már egyformában kergettük a nyuszit a rügyező kertben. Az anyák napi műsorra is abban akart menni, Anyu meg is lepődött. Általában én szoktam utánozni a nővéremet, de ezek szerint ez időnként fordítva is működik.

 dscn3115.JPG

Aránylag csöndben végigültem a húszperces műsort, csak a végén izgágultam egy kicsit. Szerencsére néhány dalt én is ismertem, és ismét megpróbáltam lelkesen túlordítani az iskolásokat, akárcsak karácsonykor. A tesóm az összes verset nagyon szépen mondta, és még énekelt is, duettben az egyik vezérhímmel. Szóval büszke voltam rá, ráadásul a műsor után nekem adta a nefelejcset a fejéről.

 dscn3121.JPG

Az eső éppen akkor kezdett csöpörögni, amikor hazafelé indultunk. Komoly 300 méternyire lakunk az iskolától, félúton már annyira szakadt, hogy nem láttunk el a szomszéd házig. Félig vihogtam, félig sivalkodtam, miközben pocsolyából pocsolyába csobbantunk a tesómmal röpködő fehér alsószoknyában, fehér harisnyában. Anyun is az új hímzett blúza volt, csak itthon vette észre, hogy az anyák napjára kapott, ciklámenszínű krepp-papírba csomagolt petúnia szétázott papírja hatalmas rózsaszín foltot maszatolt a fehér blúz elejére. (Szerencsére egész jól kijött, és csak egy egész picit dühöngött, miközben felváltva szárította a hajunkat, mi pedig nevetve visítoztunk a teraszajtó előtt, ahonnan a kinti vihart bámultuk, két borzas pocsolyaszökevény, a kicsi meg a nagy.)

 dscn3089.JPG

Lassan hozzánövök a tesómhoz. Már egész jól tudunk együtt játszani, például tündéreset – én vagyok Mia, a jótündér, ő pedig a szárnyas unikornis, és hasonlók. Az évek múlásával érezhetően csökken közöttünk a különbség. Én már három leszek a nyáron (bár még kettőt mondok, ha kérdeznek), Dzsidzsi pedig a napokban töltötte be a nyolcat.

 dscn3163.JPG

A születésnapja alkalmából Esztergomban voltunk Rákosligeti Mamával meg Papával, meg Anyu tesójával. Két autóval mentünk, hogy mindenki elférjen, így Apu, Dzsidzsi meg anyukám tesója külön kocsiban utaztak. Dzsidzsi ugyanis nagyjából három éve kitalálta, hogy nagyon szeretne külföldre menni, megnézni, hogy milyen az, és ott valamit csinálni (például ebédelni). Erre Anyu azt mondta, hogy elviszi Esztergomba, és átmennek a hídon Párkányba, mert ott van legközelebb a külföld. A nővérem – aki akkor még nem volt a nővérem – lelkesen fogadta az ötletet, csak aztán közbejöttem én és még némi komplikáció, és a kirándulásra évekig nem került sor. Közben Apu el akarta vinni a tesómat Bécsbe (akkor már a tesóm volt), megnézni Schönbrunnt meg az adventi vásárt, csak az egyik évben folyton beteg volt, a másikban meg valami bácsik menekültek arrafelé, és nem lehetett jegyet kapni a vonatokra. Így aztán a nővérem azóta sem ebédelhetett külföldön.

 dscn3152.JPG

Gondolhatjátok, fel voltam villanyozva, hogy végre engem is visznek valahová. Titokban szervezték az utazást, mert meglepetésnek szánták, de a tesóm gyanút fogott, amikor Anyu azt mondta neki, hogy csinálja csak meg előre a leckét, mert szombaton mással lesz elfoglalva. (Máskor, ha Mamáékhoz megyünk, visszük a leckét is.) Szombat reggel megérkezett értünk Papa, és megkérdezte, hogy elraktuk-e a személyiket, a szüleim meg visszakérdeztek, hogy van-e eurójuk. Ahogy odaértünk Rákosligetre, Mama azzal fogadott, hogy siessünk, mert csak egyig van nyitva a bazilika. Ezután gyorsan felköszöntötték a nővéremet, és hozzátették, hogy van számára egy nagy meglepetésük.

– Tudom – nevetett a nővérem. – Megyünk Párkányba!

– De honnan tudod? – csodálkozott a család.

– Hát, személyik, euró, meg bazilika…

Ebből is látszik, hogy egy nyolcéves valóságos Sherlock Holmes.

 dscn3137.JPG

Mire mi odaértünk a bazilika elé, Sherlock Holmes és csapata már meg is fagyizott. Míg a családtagjaim egymást keresték, egy nagyot szaladgáltam a fűben. Két zápor közti szünetben igazi meleg nyári nap volt, Papát meg Anyut rendesen lefárasztotta, hogy lépést tartsanak velem. Utána újra kocsiba ültünk, és elindultunk át a hídon. Mondták, hogy most megyünk a Párkány nevű helyre, ami külföldön van. „Nem akarok a párkányra menni!” – süvöltöztem a hátsó ülésen. Na persze, a tesóm szobájában van párkány, azon szokott legózni, hogy ne érjem fel (valamiért nem szereti, ha szétmorzsálom és a tenyeremmel szanaszét söpröm a legóit), de én odaviszek egy széket, és mégis felmászom a párkányra, és putulom a legót, azután mellélépek és leesem, és megütöm a fülemet. Szóval nem akarok a párkányra menni! (Különben sincs ott legó, mert Anyu begurult és elrakta.) Magyarázták nekem, hogy ez nem olyan párkány, hanem egy település, de akkor meg azt kiabáltam, hogy nem akarok a Párkány nevű településre menni. Magyarországon akarok maradni! Szerencsére addigra átértünk a hídon, és a hazafias kisbabák világpolgár nővérükkel egyetemben elindultak éttermet keresni.

 dscn3142.JPG

Elég hamar találtunk is egy helyet, ahol volt sült krumpli (a nővéremnél a házon kívüli étkezés minősítő tényezője ugyanis a sült krumpli, mert azt az iskolában nem adnak). Mindenki dicsérte, hogy milyen finom az ebéd, én is megkóstoltam a tesóm sült krumpliját, de inkább az érdekelt, hogy volt ott két másik gyerek, akikkel lehetett rohangálni. Közben a bazilika fölött fekete felhők gyülekeztek, és mire kiürültek a tányérok, kitört a vihar. De csak addig tartott, míg autóba ültünk, és visszagurultunk Magyarországra. Én már nem vártam meg, hogy elálljon az eső, hátul az ülésemben csöndben elaludtam. Mama vigyázott rám, azalatt a többiek megnézték a bazilikát. Utólag nem is bánom, hogy lemaradtam róla, azt mesélték, hogy ötszáz lépcsőn kellett fölmászni. Izmos kis lábam van, az igaz, de ennyi talán még nekem is sok lett volna. Ráadásul nem is lehetett kergetni a galambokat. A nővéremnek mindenesetre nagyon tetszett az esztergomi kirándulás, azt mondta, hogy teljesen elégedett a születésnapjával.

 dscn3149.JPG

Pedig itthon csak a következő hétvégén köszöntöttük fel (akkorra esett a napja). Kapott egy halom legót, lesz mit rakosgatnia a párkányon. Meg még arcfestő készletet, festett is rám egy lepkét, de estére elmaszatoltam. De nem vette észre, mert elment Apuval kórushangversenyre. Az is tetszett neki, nagyon vidám volt este, és remélem, nekem is lesz születésnapom.

 dscn3176.JPG

Szóval eddig ennyi fért az idei tavaszba. Gondoltam, hogy gyorsan elmesélem nektek, mielőtt ugyanúgy elszelel, mint a tavalyi. Most pedig megyek, megkeresem a cupámat, mert szerintem már biztos egyedül érzi magát nélkülem.

 dscn3058.JPG

Milyen az acsuál?

2016.05.03. 23:21 - Jankapanka

Címkék: evés acsuál

 dscn2925.JPG

Ezt a történetet már réges-rég el akarom mesélni nektek. Csak hogy értsétek, min poénkodik a családom, ha legközelebb eljöttök hozzánk. (Meg hogy emlékezzünk rá a tesómmal nagymama korunkban, amikor már senki sem tudja, ki is mondta. És mit is mondott tulajdonképpen.)

 

Szóval mindez akkor történt, amikor még Nyuszi Pétert néztem. Azaz valamikor a középkor hajnalán, mert mostanában Mia, a jótündért nézem már legalább másfél hónapja, miközben Anyu a full homogén bébiételt tömködi a számba. Előtte meg Varázslatos iskolabuszt néztem.

 dscn3045.JPG

Na, de mondom, ez még régen történt, december végén, amikor Nyuszi Péter regnált Lilivel és Benjáminnal, az unokatestvérével. Az a sorozat jó sokáig kitartott (tavaly nyártól kezdve, amikor a mesekönyves etetésről szégyenszemre áttértünk a filmnézésre, mert kiderült, hogy így másfélszer akkora a gyomortérfogatom). Az összes részt legalább annyiszor láttam, mint anyukám a Star Warst, a nővérem egy képes összefoglalót is készített, amin ki tudtuk keresni, hogy melyik rész miről szól, mert a neten csak számokkal jelölték az epizódokat.

 

Anyukám jól idomított etető személyzetként odakészítette az epres-joghurtos bébiételt, a kanalat, a partedlit, a hányóvödröt, behozta a firefoxot, és megkérdezte:

-- Melyik Nyuszi Pétert nézzük?

-- Amiben az acsuál van! – vágtam rá szemrebbenés nélkül.

Anyukám meg a testvérem tanácstalanul álltak. Hirtelenjében egyetlen olyan szó sem jutott eszükbe, ami hasonlít arra, hogy „acsuál”, és ráadásul még a mesében is szerepel. Találomra felsoroltak néhányat a kedvenc részeim közül, de nem: én az acsuált és csakis az acsuált kértem. Végül, mint sejthetitek, acsuál nélkül maradtam.

 dscn3031.JPG

A következő napokban még néhányszor előálltam a kéréssel, de mivel semmi közelebbit nem tudtam mondani az acsuálról, végül már nem is próbálkoztak.

 

A nővérem azonban nem tudott belenyugodni ebbe, rettentően foglalkoztatta, mi is lehet az a dolog, amiről egészen idáig még ő sem hallott (hovatovább nem sok ilyen maradt a földkerekségen). Újra és újra visszatért a témára, és faggatott. Végül annyit sikerült megtudnia, hogy az acsuál nagy. És rossz. Nagyon rossz.

 dscn2700.JPG

Pár nap múlva éppen ismét etetés készült (ha jó huzatom van, napi három és fél üveg bébiételt eszem meg: ébredés után egy-másfél órával egy epres-joghurtost, két órával később egy túrós-banánost, utána hosszabb szünet következik, mert a tesómért megyünk az iskolába, azután pedig alszom, már ha éppen kegyeskedem aludni; ébredés után egy órával egy őszibarackos-joghurtost, majd két órával később még egy felet az őszibarackosból vagy a banánosból. A maradék időkben cupálok. Technikailag persze tudok enni szilárd ételt, akár rántott húst is. Csak nem akarok. Legalábbis két falatnál többet soha. Ha éhen vesznék, akkor sem.) Szóval, anyukám hozta az üveget, a kanalat, a partedlit, a vödröt, és elindított egy részt találomra, a Készülődő vihart. „Ebben van az acsuál!!!” – kiáltottam fel lelkesen az első néhány képkockát látva.

 

Anyukám meg a nővérem feszülten meredtek a képernyőre, mikor jön már az acsuál. Ám hiába: nem láttak semmit, ami a legkisebb mértékben is acsuál-szerű lett volna. „Ez volt az?” – kérdezték reménykedve. Vagy: -- „Szólj, ha látszik az acsuál!”

 dscn2949.JPG

Végül anyukám mérgében jött rá a megoldásra, legalábbis arra, amit jelenleg megoldásként kezel a családom. Éppen valami nagy disznóságot prezentáltam a szokásos repertoárból: kipakoltam az iratokat Apu táskájából, és nedves fehérneműt tömködtem a helyükre a ruhaszárítóról, összerajzoltam a nővérem füzeteit, taknyot kentem a gardróbtükörre, behordtam az ágyba a cipőket, cupát locsoltam a kanapéra, és a tenyeremmel tocsogtam benne, vagy nem tudom, bármit, amivel általában elfoglalom magam, ha éppen nem etetnek. Anyu elkeseredetten rám nézett, és csak ennyit mondott:

-- Szerintem te vagy az acsuál.

 

Végül is nagy is vagyok… (Legalábbis egy nyüzüge, pálcikalábú ebihalhoz képest biztos nagy.) És rossz. Nagyon rossz.

 dscn2965.JPG

Anyukám folyton azt hiszi, hogy már nem tudom meglepni semmivel, de én szép sorban mindent végrehajtok, amit éjjelente kiolvasok a Nagy Rosszalkodási Enciklopédiából. Múltkor (február 26.) például kizártam Anyut a lakásból. Egyetlen percre lépett ki az ajtón, mert két bácsi volt itt kicserélni a vízórát, és tudni akarták, melyik a miénk. Már iszkolt is volna vissza hozzám, magamra hagyott csemetéhez, de hopp: nem nyílt a kilincs. Anyukám hitetlenkedve próbálkozott, de a makacsul vízszintesben ragadt kilincs semmi kétséget nem hagyott felőle, hogy a kulcsot bizony ráfordították odabentről.

 

Anyu körbeszaladt a házon, és bekopogott a teraszajtón. Nagy nehezen abbahagytam a játszást (épp valami érdekeset találtam).

-- Szívecském, bezártad az ajtót?!

-- Igen – feleltem vidáman.

-- Légy szíves, szaladj, és nyisd ki! – kérte anyukám a helyzethez mérten higgadtan és kedvesen.

 dscn3024.JPG

Na, ez már nem volt olyan egyszerű művelet. Kinyitni, hogyan? A kilinccsel? Hogy szokták ezt a nagyok? Anyukám többször is körbeszaladt, de a bejárati ajtó még mindig zárva volt. „Fordítsd el a kulcsot!” – próbálta magyarázni, de csak találgatott, hogy mit csinálhatok (a bejárati ajtó a terasz felől nem látszik). Engedelmesen visszakocogtam, matattam is valamit a kulccsal, Anyu ismételgette, hogy a másik irányban, mint ahogy az előbb, de már nem emlékeztem rá, mi is volt a másik irány (sőt, bevallom, maga az „irány” fogalma sem volt egészen tiszta), szülőanyám pedig vadul keresgélt valami kétésféléves-kompatibilis szinonimát arra, hogy „balra” meg „jobbra”, esetleg „az óramutató járásával egyező irányban”.

 dscn3009.JPG

Közben szép lassan kékre meg zöldre fagyott, kabát vagy pulóver ugyanis nem volt nála, és mobiltelefon sem. Az ember, ugyebár, nem öltözik hosszabb távolléthez, amennyiben egy percre kilép az ajtón megmutatni a vizeseknek, melyik is az az óra. A vizesek udvariasak és kissé bűntudatosak voltak, amiért próbáltak hang nélkül a fülükön keresztül röhögni, végül adtak kölcsön egy telefont is, de apukámat szokás szerint nem lehetett elérni. Egyébként sem tudom, mire ment volna vele, ha felhívja Aput – ha csapot-papot otthagy, akkor is két órába telik, mire hazaér, azalatt simán körbetelefonálom a haverokat, hogy buli van, tejszínhabot nyomok Apu számítógépébe, vagy rájövök, hogy az asztalra állva pont felérem a klímát, és tudok a kábelén hintázni.

 dscn2930.JPG

Az még hozzátartozik a történethez, hogy kiválóan betörésvédett lakásunk van. Masszív rács az ablakokon, az ajtón Mabisz-zár… Anyukám odáig jutott a problémamegoldásban, hogy talán megkérhetné a vizeseket, maradjanak velem, vagyis a ház körül addig, amíg ő lóhalálában benyargal a városközpontba, és megpróbál keríteni egy lakatost vagy valami effélét. Ám felsejlett előtte, hogy ha ajtóbontásra vagy rácsfűrészelésre kerül sor, ebben a történetben talán nem is a tejszínhabbal telenyomott laptop lesz a legköltségesebb tétel.

 dscn2721.JPG

Ekkor az egyik vízszerelőnek mentő ötlete támadt. A teraszajtó rácsa ugyanis kisebb csoda folytán nyitva maradt – Anyu éppen kitett száradni egy adag ruhát, és a rácsot nem zárta vissza, csak az ajtót. A bácsik fölvetették, vajon nem lehetne-e megkérni engem, hogy egy sámliról vagy székről próbáljam meg elfordítani a kilincset. Anyu nem sok reményt fűzött a kísérlethez, a kilincs ugyanis eléggé szorul, vízszintes helyzetből egészen függőlegesig kell fordítani, hogy kinyíljon, ráadásul – két és fél éves mércével mérve – még magasan is van.

 dscn2960.JPG

Innentől egy akciófilm csúcsjelenete pergett a teraszajtó környékén, kívül és belül. Anyukám kedvesen kopogtatott, mire én azonnal és mosolyogva megjelentem, mert addigra tudatosodott bennem, hogy az érdeklődés középpontjába kerültem, és az ilyen helyzeteket rendkívül élvezem.

– Jé, nem is sír – csodálkoztak kórusban a vízszerelő bácsik, bár Anyunak ez a lehetőség idáig eszébe sem jutott, és most sem tűnt túl életszerűnek. (Őszintén szólva valósággal sugároztam a boldogságtól.)

 dscn2717.JPG

– Szívem… Ide tudnál hozni egy sámlit?

Engedelmesen elkocogtam (ha sikerül elcsípnem a központi helyet mások figyelmében, az azon kevés alkalmak egyike, amikor roppant együttműködő is tudok lenni), majd igen sokáig nem tértem vissza. A lakás hátulsó traktusában időnként feltűnt egy kis alak, amint egyik helyiségből a másikba suhan.

– Nem találja… – szűrték a foguk között a vízszerelő bácsik.

– Cicám… Tudod, a sámli, az a kicsike szék… – próbálkozott Anyu.

 

Négy vagy öt perc múlva tanács- és sámlitlanul tértem vissza. Fogalmam sem volt, mit tesz ilyenkor egy akcióhős.

 dscn2687.JPG

– A széket, cica! – kopogtatta meg az ajtót az anyukám. – Próbáld meg idehozni Dzsidzsi székét! Amin a Tappancs újság van!

Ahá, Tappancs újság! Hogy én ezt mit kerestem! Elégedetten lapozgatni kezdtem. Jó ez a cikk a madarak téli táplálásáról… Hm, minek integet ez a két bácsi itt a teraszon? Ja, hogy igen…

 dscn2559.JPG

Leraktam az újságot, és megragadtam a széket. Kutya mindenit, ez bizony nehéz. (Pedig anyukám a legkönnyebb székhez irányított.) „Felemeli!” – drukkoltak odakintről a vízszerelő bácsik. – Nem emeli fel!” – „Feldől!”

 

Hogy az a jószagú… Hát tényleg feldőlt. Dörmögve és többedszeri nekifutásra talpra állítottam. („Milyen erős!” – csodálkoztak odakint a vizes bácsik. Na ja, nem nézték ki belőlem, mi? Hát pedig nem a popsi teszi az izmot.) Még egy kicsit szuszogtam vele, végre egyensúlyba hoztam, és taszigálni kezdtem a teraszajtó felé.

 dscn2457.JPG

– Ssszz… A lábtörlő – szisszentek fel a bácsik. Nos, igen, elakadtam a lábtörlőben. – Nem tud ráállni, mert fel fog dőlni a lábtörlő miatt – aggódott az egyik bácsi, és Anyu most azt kezdte magyarázni, hogy mégis inkább vigyem hátrébb a széket, és húzzam el az útból a lábtörlőt (jó vastag lábtörlő van a teraszajtó előtt), de én már megoldottam a helyzetet: időközben sikerült picit megbillentenem a széket, és mindkét azonos oldali lábát ráemelnem a lábtörlőre.

– És még odaigazítja! – hördültek fel a bácsik.

 dscn2418.JPG

Naná, hogy odaigazítom. Nem végzünk félmunkát. Egyszer zárom ki az anyámat, akkor is híre menjen, hogy még egy béna ajtót sem tudok rendesen kinyitni, mert leesem a székről, mint egy pisis másfél éves?! Szép precízen beállítottam, vigyorogva felkapaszkodtam rá, nekigyürkőztem, és egy rántással felhúztam a kilincset függőlegesig.

 dscn2718.JPG

A vizes bácsik ezt látván sietve és megkönnyebbülten elköszöntek. Gondolom, nem akarták látni, hogy a diadalmas ölelgetés-partit orbitális verés követi-e. (Nem követte. A szüleim úgy gondolják, hogy rajtam már nem lehet segíteni.)

 dscn2757.JPG

Azóta tudják rólam, hogy én vagyok az acsuál. Időnként így is szólítanak. Főként, ha copfom van, és acsuál fejet vágok. Általában kikérem magamnak („Nem vagyok acsuál! Hanem Szuszu!!!”), de van, amikor belenyugszom, sőt, hirdetem is („Itt jön az acsuál!”). Alakulóban van az acsuál-tudatom. Legalábbis simán hallgatok rá, ha leacsuáloznak – igen gyakran teszik –, például ilyenformán: „Gyere ide, acsuál, hadd töröljem meg az orrodat!”

 salacious_crumb.jpg

Hovatovább a családomban az a meggyőződés alakult ki, hogy az acsuál valami olyasmi lehet, mint a Jedi visszatérben az az ellenszenves kis lény (Salacious Crumb néven ismert), aki Jabba palotájában kifejezett ellendrukker tevékenységet fejtett ki. Nos, nem tudom… Talán valóban adódik némi hasonlóság.

 dscn2284.JPG

Kiskarácsony

2016.02.15. 00:33 - Jankapanka

Címkék: evés alvás karácsony tél mikulás kirándulás számok teljesítménytúra szobatisztaság elalvás jelmezek

 dscn2231.JPG

Kedves Fűzfavirág, köszönjük szépen! Ígérem, igyekszem gyakrabban írni.

 dscn1861.JPG

A nővérem azt mondta, soha ne mentegetőzzek, hogy miért nem írtam eddig. Mert csak belebonyolódom, és továbbra sem írok. Mondja ezt ő, akinek a legutolsó, félig megírt blogbejegyzése a „Két elillant hónap” címet viselte. Azt magyarázta benne, miért nem írt májusban meg júniusban – tudjátok, májusban szoktak lenni az óvodai bemutató órák meg mindenféle vizsgaelőadások, közben Apu osztálykirándul meg táborozik, mi meg belevetjük magunkat a nyári programokba, részint, mert nyár van, részint azért, hogy addig is elüssük valahogy az időt –, de mire idáig ért az elbeszélésben, valahogyan augusztus lett, és újabb két elillant hónapról kellett volna számot adnia. (Na, én röviden megmondom, mit csináltunk: kétnaponta strandra mentünk, hogy megtanuljak úszni. Úszógumival már egész jól megy.) Azután jött a szeptember 1., a nővéremből iskolás lett, és nincs ideje efféle dedós dolgokra, mint a blogírás. Különben is, mintha a nyár és pláne az óvoda egyszeriben beláthatatlan távolságba került volna. Talán nem is velünk történt.

 

No, de mielőtt még a karácsony is menthetetlenül így járna, gyorsan írok róla. Egyébként még belül vagyunk az egy hónapon, és különben is hideg van, szóval talán még nem avult el teljesen a téma. (Hopp, miközben ezt írtam, csak kicsúsztunk abból az egy hónapból – úgy érzem, kezdek a nővérem sorsára jutni, már ami a posztjaim naprakészségét illeti.)

 dscn1896.JPG

Egyébként decemberben pont nem is volt igazán hideg. Többnyire napsütésben és kellemes, enyhe időben ballagtunk az iskolába (tudjátok, a szomszéd sarokra), csak Anyu magyarázgatott mindenfélét, hogy ez most egy másik évszak. Nekem csak az tűnt föl, hogy hirtelen megint megsűrűsödtek a programok. Még akkor is, ha ezek egy része helyett én Mamával meg Papával voltam Rákosligeten, és a macskákat edzettem metabolikus szindróma ellen.

 dscn2243.JPG

December 5-én például Anyu meg a nővérem fogták magukat, és elmentek valamilyen Merzse-mocsár túrára az iskolai túrakörrel. No, nem bántam, hogy én inkább fedett helyen tanulmányozhattam a háziállatok tűrésküszöbének rugalmasságát, mert sár is volt, köd is volt, és a családom utólag valamilyen Sóúttal kapcsolatos viccet emlegetett, amiből csak annyit jegyeztem meg, hogy „Ha előre nézel, mit látsz? – Semmit. – És ha jobbra nézel? – Semmit. – És balra? – Semmit! – Akkor jó helyen járunk.”

 dscn2126.JPG

De azért a nővérem lelkes volt (és nagyon sáros). Felmásztak valami kilátóba, láttak mocsarat meg repülőket, azután órákig ballagtak nyílegyenesen a szántóföldeken át, miközben a ködből nagy néha kivált egy-egy facsoport… lassan közelebb jött… mígnem maguk mögött hagyták, és újra csak a ködöt lehetett látni. Viszont ezen a szakaszon csatlakozott hozzájuk a Mikulás, aki nagyon hasonlított valamelyik felsőbbéves fiúhoz – a nővérem hetykén válaszolgatott neki, de azért csak óvatosan, mert mit lehessen tudni. Hátha mégis a Mikulás.

 

Ő volt vagy sem, mindenesetre sötétedéskor egy nagy kupac ajándékot találtunk a teraszajtó előtt! Én vettem észre, mert a nővérem épp a kanapén pihegett, és azt sem tűnt volna föl neki, ha maga a Millennium Falcon száll le a hátsó kertben. Pedig egy tök jó babakocsi állt legelöl, naná, hogy lecsaptam rá! (Még aznap el is törtem, amikor megpróbáltam beletuszkolni magam. Jól van, na, kisbaba vagyok, vagy nem?) Kaptam még Kitty cicás duplo traktort utánfutóval, a tesóm meg lego friends limuzint, szóval szerintem biztos, hogy mindent egybevéve idén volt az ajándékainknak összesen a legtöbb kerekük.

 dscn1901.JPG

Az igazi Mikulással azután másnap mindannyian találkoztunk Rákosligeten, így a nővérem is megnyugodott (úgy néz ki, most van a „vajon van-e, vagy mégsincs, és ha nincs, akkor most mi lesz” korszakában), én viszont felvillanyozódtam, és mindvégig lelkesen kiabáltam, hogy „hozzál nekem ajándékot!” A Mikulás nem sokat cicózott, egyből egy talicskában tolta föl az ajándékokat a teraszra. (Kár, hogy Papa nem láthatta! Épp elment valahová.)

 dscn1864.JPG

Anyuval ezekben a napokban nem nagyon lehetett értelmesen beszélni, mindig valami rettentő fontos dolga volt (úgy értem, a szokásosokon kívül). Megsütött több vagon süteményt mindenféle jótékonysági sütivásárra, meg a tesóm iskolai programjaira (ezek egymást érték december derekán), és még Apu sulijában is rendeztek hasonlókat. Pakolt, szortírozott, ruhákat vitt a családsegítőbe, játékokat a tombolára. Délutáni séta gyanánt szórólapokat hordtunk szét a helyi nagyszabású jótékonysági rendezvényről. No persze magán az eseményen én nem vehettem részt, megint kölcsönadtak Rákosligetre, mert Anyu szerint a művelődési házban kiírták az ajtóra, hogy a rendezvényre vaddisznóval belépni tilos. Sebaj, legalább a szórólapozásból kivettem a részemet, a nővérem pedig az ötórás nonstop ünnepi műsor fényét emelte a tánccsoportjukkal. Állítólag egy csomószor eltalálta, hogy mit kell csinálnia! Elégedetten és ünnepi fényben ragyogva tértek haza, egy rakás pénzt összeszedtek a rászorulóknak a sütikkel, a műsorral, bazárral meg még rengeteg mindennel, de szerintem vaddisznóval is lehetett volna.

 dscn1899.JPG

Ne gondoljátok, hogy a nyüzsgés ezután egy szemernyit is alábbhagyott, hiszen még csak most következett a téli szünet előtti utolsó hét. Az iskolában minden napra más programot hirdettek (újabb sütikkel), és a hivatalos osztálykarácsonyra végre engem is elvittek. Nem is bánták meg, mert nagyon szépen tudtam énekelni, hogy Kis karácsony, nagy karácsony! A gyerekek nem is hallatszottak tőlem, és a tanító néni is csak alig.

 dscn2284.JPG

Így érkezett el a karácsony előtti utolsó hétvége. Amikor Anyu azt mondta, hogy ez az advent egészen különleges volt, arra gondoltam, hogy hetek óta olyan süteményillat- és csillagpor-cunamiban élünk, hogy valósággal tüsszögnöm kell tőle, és lobog a hajam a nagy angyalszárny-suhogástól, de nem: anyukám arra célzott, hogy már majdnem huszadika van, és még senkinek nincs negyvenfokos láza. Hol marad így a hagyományos ünnepi hangulat? Bezzeg tavaly, amikor Zsófiék karácsonyi bulija helyett a nővérem húszpercenként rohangált a vécére az antibiotikumtól, én meg körbehánytam a szőnyeget! Akkor még tudtuk, mit jelent az ünneplés. Idén alig volt valami, Anyunak az utolsó napokban egy kis láz meg orrfolyás, de attól még minden korábbi buliba el tudtunk menni, és én is csak szenteste sugárhánytam, azt is már csak az ágyban.

 

De ennek azon a bizonyos utolsó hétvégén még híre-nyoma sem volt. Anyu meg a tesóm izgatottan készülődtek, mert szombaton Anyu régi osztálytársaival meg az ő gyerekeikkel tartottak közös karácsonyt. A hagyományokkal ellentétben idén egy játszóházban, bizonyos lakóingatlanok állagmegóvását elősegítendő. Biztos, ami biztos, engem még így is leadtak Rákosligetre (mert állítólag a tavalyi rombolás nagyrészt az én lelkemen száradt – nem tudom, én csak egyetlenegyszer dobáltam hűtőmágnest, az összes többi tényleg véletlen volt). A játszóház remek üzletpolitikát folytat, van ugyanis egy kellemes kis kávézójuk, ahol a szülők akár reggeltől estig beszélgethetnek (anyukám és barátnői pontosan ezt tették), miközben a csemeték ordítva rohangálnak odabent a dühöngőben (a nővérem és barátnői pontosan ezt tették). Időnként kihalászták a lányokat, megetették, megitatták őket, azután újabb két órára tökéletesen gimnazistának érezhették magukat.

 dscn2282.JPG

Vasárnap azonban végre én sem maradtam ki a családi programból! (Csak Apu, aki hétvégén is dolgozott.) Tudjátok, ekkor volt a minden évben szokásos Zsófiék-féle buli (ahová a szüleim az utóbbi években sajnos 50%-nál kevesebb eséllyel jutottak el – hovatovább az lett a jól sikerült téli szünetek fokmérője, hogy Zsófiék bulijával kezdődött-e. Ha nem, akkor valószínűleg kivonult az ÁNTSZ, és fertőtlenítette a házunkat. Vagy önkéntesek ásták ki harmadnap a hóból.)

 dscn2362.JPG

A bulin a tesóm is meg én is szolidan és visszafogottan viselkedtünk (mármint magunkhoz képest), hogy még Anyunak is leesett az álla, pedig az adventi kavalkádban lassan már immúnissá vált a karácsonyi csodákra. Dorka, a gyerekcsapat korelnöke a garnitúra egyik sarkába húzódva olvasott, így mi sem természetesebb, mint hogy a nővérem, aki újabban minden erejével igyekszik felnőttnek látszani, a garnitúra másik sarkába húzódva olvasott. (Még jó, hogy vittünk magunkkal könyvet.) A srácok a másik szobában a motoros csúszdával játszottak, így én is hozzájuk csatlakoztam. Anyukám ugyan azt mondta, hogy az nem is motoros csúszda, hanem futópad, de a vak is láthatta, hogy nincs igaza. Megkerülöd, felülsz rá, a másik végén meg leesel, az a csúszda, nem? Csak erre nem kellett létrán felmászni. Síkcsúszda, na. Egy ideig ment is minden rendben, csak aztán a fiúk tesztelni kezdték, hogy meddig tudják fölcsavarni a sebességet, onnantól röpködtünk, mint angyalkák a ködben. Valakinek beszorult valahová az ujja, és furcsa szögben állt, másvalakinek meg gumifelület-mintázatú sebesülés lett az állán. Ez volt életem legvadabb bulija! Sajnos, az ünneprontó felnőttek letiltották az egész csúszdázást, és elzavartak minket karácsonyfát díszíteni.

 dscn2175.JPG

De nem volt rossz ez sem, és kellemesen meglepődtem, hogy már én is tudok. És utána énekeltünk is! Meg kaptunk egy csomó ajándékot. (Kezdett máris egy kicsit ajándékcsömöröm lenni, pedig azt mondták, a java még hátravan.)

 dscn2182.JPG

Pár nap múlva azután itthon is feldíszítettük a karácsonyfát. A nővérem íróasztalára állították, mert a hagyományokhoz híven macerálom, de nem értek vele sokat, mert már így is fölérem. Időnként megjelenek egy-egy dísszel, amiről kicsit le van kapirgálva az aranypor, vagy ki van tépve az akasztója, esetleg fölhintem a padlót fenyőtörmelékkel (nehogy elcsússzon valaki), vagy éppen arra lesznek figyelmesek, hogy rázkódik az egész fa, mert az égősor szakítószilárdságát tesztelem. Persze újra és újra kiselőadást tartanak valami szófogadásról, fogalmam sincs, hogy az mi lehet, én még nem láttam olyat.

 dscn2202.JPG

Pedig a fát mindannyian együtt díszítettük, és nagyon örültem, hogy végre engem is bevesznek valamibe. Odahúztam a széket, kinéztem magamnak egy ágat, és arra pakoltam a díszeket. Egy idő után arrébb tették a székemet, mert azt mondták, az az ág már leszakad, de én nem engedtem eltéríteni magamat az eredeti koncepciómtól. Én azt az ágat díszítem, és kész! Kétségkívül az egész fán az lett a legszebb ág.

 dscn2203.JPG

Pulykát ebédeltünk, illetve én szokás szerint csak a krumplit kóstoltam meg, azt is csak egy icipicit. Továbbra is halálra nyaggatnak ezzel a darabos evéssel. Néha megmutatom nekik, hogy semmi problémám nincs a rágással, remekül el tudok tüntetni akár egy másfélszer másfél centiméteres kenyérdarabkát (na jó, krumpliból azért kisebbet), de két-három falat után megunom. Ez az egész evés-dolog alapvetően hülyeség, nem tudom, minek vesződni vele. A rágás fárasztó, a nyelés unalmas, pláne, amióta megfejlődtem, és többnyire még csak nem is hányok tőle. A világ telis-tele van érdekesebbnél érdekesebb dolgokkal, igazán fogalmam sincs, miért kell az emberiségnek testületileg háromóránként asztalhoz ülnie. (Ahelyett, hogy inkább megpróbálnának széttépni dolgokat, amik addig egyben voltak.)

 dscn2207.JPG

Mindegy, lefektettek aludni, vagyis előbb Anyu elaltatott az ölében a kanapén, ahogy szokott a délutáni alváshoz, és amikor fölébresztettek, rám adtak valami szép ruhát. Ekkor már gyanakodtam, hogy történik valami, és megint nem lehet békésen rosszalkodni. A nővérem (kisestélyiben) úgy viselkedett, mint egy bögre lisztkukac, és végre kimentünk a nappaliba, ahol égett az akkor még nem leráncigált égősor, és énekeltünk a karácsonyfának. (Azt szoktuk énekelni, hogy Mennyből az angyal, de azt is végig tudom.)

 dscn2213.JPG

Megint kaptunk egy kazal ajándékot. Azt mondták, felváltva vegyünk el egy-egy dobozt a karácsonyfa alól, az enyém volt a zöld és a tesómé a piros, én kiválasztottam magamnak egyből a legnagyobb zöld dobozt, egy tavacska volt benne almafával, kacsával, kacsaóllal meg egy malaccal és a malacnak való dagonyával. Ezzel egyből félreültem játszani, néhány percenként zaklattak ugyan, hogy bontsak ki újabb ajándékot, de elég könnyen leráztam őket. Egyszerűen nem vettem tudomást róluk.

 dscn2219.JPG

A tesóm nem tudom, hogy még mit kapott, lego friendset, azt hiszem. Most mindenhová a legóját pakolja, és sipákol, hogy ott is fölérem.

 dscn2224.JPG

Másnap Rákosligeten voltunk, Mamánál meg Papánál, és nem hiszitek el, de ott akkora karácsonyfa van, hogy nem látni a tetejét! És nem tették rá semmire, csak úgy áll a padlón. Na, gondoltam, ez nekem van itt, egyből el is kezdtem piszkálni. Próbálkoztak valami „nem szabad”-dal, de nem nagyon érdekelt, aztán mégis meguntam, hogy folyton elvonszolnak, és inkább átrendeztem a betlehemet.

 dscn2228.JPG

Kínálgattak szaloncukorral is, mert Anyu tesója csinálta, és állítólag a legfinomabb szaloncukor a világon, de én nem akartam megkóstolni, még akkor sem, ha egy ilyen mondai alak készítette, mint a nagybátyám. Akivel egyébként mostanában egész jóban vagyok, már szólni is merek hozzá! Mindig mutat valami érdekeset, nyulat vagy teknőst vagy a nagy halat az akváriumban, csak nem engedi, hogy ráhasaljak a macskákra. (Pedig csak szeretetből és az állatvilág iránti érdeklődésből csinálom. Meg mert az a fránya macska folyton el akar menni, hiába fogom a farkát.)

 dscn2229.JPG

Hú, meg még rengeteg minden történt, most már tényleg kezdek lassan beleveszni, hogy mit is akartam még elmesélni. Voltunk a másik nagymamáméknál is, ahol láttam végre a csodálatos Kata Vica babát, aki már egyedül öltözik. Az öltözést nem láttam, az viszont tényvaló, hogy ennivalót tett a szájába teljesen önként, és le is nyelte! Ráadásul úgy festett, mint akinek még tetszik is a dolog, szóval egyáltalán nem öklendezett, hanem még mosolygott is, mint aki soha nem is akarja abbahagyni! Hát, azt hiszem, nagyon rondán megfenyegethették szerencsétlent. Döbbenetes, hogy egyes kisbabákat mennyire sakkban lehet tartani. Meg akartam menteni szegényt, de nem tudtam, hogyan is kezdjek hozzá, így aztán csak mosolyogtunk egymásra, és kukucskáltunk együtt a függöny mögé, hátha van ott valami érdekes.

 dscn2230.JPG

Másnap a szüleim meg a tesóm elmentek valami étterembe, én meg szokás szerint Rákosligetre. Persze egyáltalán nem bántam, mert tudjátok, nem rossz dolog, ha van egy külön Papa, aki egész nap csak az emberrel foglalkozik. És én azt szeretem legeslegjobban a világon, ha velem foglalkoznak. Többet ér, mint a világ minden ajándéka együttvéve.

 dscn2248.JPG

Ja, azt még nem is meséltem, hogy a rákosligeti nagyszüleimtől kaptam egy könyvet, amilyen csak nekem van (meg a tesómnak még egy példány), Papa írta a verseket, és Mama rajzolta hozzá a képeket. Szerepelek rajtuk én a tesómmal, meg a cicák, a kert meg a tó, a nyúl, a teknősök, sünik meg békák. És szép, szép a karácsony, de azért én már alig várom, hogy tavasz legyen megint, és hosszasan bogarászhassak a kertben.

 dscn2369.JPG

Szerintem ez nem is várat magára olyan sokáig, számításba véve, milyen hamar elröppent a téli szünet. Hipp-hopp, máris szilveszter lett, Anyu magyarázgatta nekem, hogy véget ért egy év, és kezdődik egy másik. És hogy ez már a negyedik év, amit láthatok, pedig még csak két és fél éves vagyok (illetve szilveszterkor még annyi se), no, fránya dolog ez a matek. Kezdem érteni, hogy a nővérem mit kotlik délutánonként annyit a leckéjén, bár neki állítólag gyorsan megy. Én még csak az egyet meg a kettőt tudom, és néha a hármat is. (Persze el tudok számolni tízig, tudjátok: egykettőháromnégyöthatnégynyolckilenctíz, de valamit megszámolni, úgy, hogy mindegyikre rámutatok, és csak egyet számolok hozzá, na, az már keményebb dió. Az első az egy, addig rendben van, a második a kettő, a harmadik pedig a háromnégyöthatnégynyolc.)

 dscn2258.JPG

Szilveszterkor hatalmas buli volt nálunk, este hatkor kezdődött, és mintegy negyed hétig tartott. Kimentünk a teraszra, Apu pedig fellőtt két tűzijáték-telepet a kert végéből. Végre nekem is leesett, hogy mit kell nézni! Ez jó dolog, mostanában már egyre többször értem, miről van szó, és részt veszek a dolgokban. (Idáig én voltam a szőke nő, hogy „most mi vaan?”, pedig barna vagyok. Csak a nővéremhez képest világos.) Azután bejöttünk, és virslit ettünk, én is, de csak két karikát.

 dscn2306.JPG

Ja, meg még az is volt, hogy anyukám a két ünnep között sztrájkba lépett. Tudjátok, az én állítólagos késői elalvásom miatt. A délutáni alvással nincs baj, beülök Anyu ölébe a kanapén, elénekli a Már minálunk, babámat mind a nyolc versszakkal, de általában már a puliszkánál horpasztok. (Tudjátok: Lerázza a puliszkát, te meg, babám, birizgáld rózsás kötényedbe.) Kicsit még vár, aztán betesz az ágyamba, befordulok és alszom tovább. Ötkor úgy kell kirobbantani mindenféle fenyegetéssel meg mese-ígérgetéssel.

 dscn2328.JPG

Esténként azonban semmiképp sem sikerül átlépnem az álmok birodalmába. Pedig Anyu megígérte, hogy ha hamar elalszom, a tündérek hoznak nekem szárnyat, és repülhetek velük. Tudjátok, nagyon szeretnék szárnyat! Dzsidzsi kapott egyszer egyet a jelmezéhez (nem farsangra, csak úgy, nyár elején a börzén), alig vártam, hogy fölpróbálhassam, de aztán csalódottan szaladtam Anyuhoz meg Apuhoz: nem tudok repülni vele! Megölelgettek, és azt mondták, ha majd nagy leszek, biztosan fogok repülni valamilyen módon. (Egyszer az utcán is magyaráztam Anyunak, hogy repülni szeretnék, és egy bácsi, aki mögöttünk jött biciklivel, nagyon nevetett.)

 dscn2053.JPG

Szóval tündérek ide vagy oda, nem megy nekem az elalvás. Anyu egészen idáig hűségesen feküdt mellettem, adott cupát, ha kellett, énekelt, mesélt vagy csöndben volt, próbáltuk kislámpával és sötétben is, de így is, úgy is órákba telt, mire végre elcsendesedtem. Akárhánykor fektetnek le, valahová fél tizenkettő és fél egy közé csúszik az elalvás. Addig körbe-körbe mászom négykézláb az ágyamon, szóval tartom Anyut (amíg rám nem szól mérgesen, akkor elcsendesedem, de csak pár percre), jobbra fordulok, balra fordulok, fejtől lábhoz fordulok, mintha a Vidámparkból kiszerelt hányós körhinták mind az ágyamban találtak volna végső nyughelyet maguknak. Anyukám, akit persze húz az ágy, többször elbóbiskol mellettem, de pár perc után egy nagy, kemény koponya ütődik az oldalának: bumm! Mire végre kisangyal üzemmódra váltok, és egyenletesen kezdek szuszogni, anyukám már túlvan a tízedik felébresztésen, és sehogyan sem tud visszaaludni.

 dscn2169.JPG

Anyukám nagyjából karácsonyig bírta a dolgot, ekkor fellázadt. Vagy nem is „fel”, mert már előtte is lázas volt. Talán ez okozta, meg az ünnepi kimerültség, a feje is fájt, úgyhogy kijelentette, ő most kimegy a kanapéra, én meg aludjak el szépen, és majd ha már elcsendesedtem, visszajön. Korábban is fenyegetett ezzel, mire higgadtan azt feleltem neki: „neked nem itt van a helyed, menjél ki a farkasokba!” (Hogy a farkasok hogy jöttek a képbe, senki sem tudja.) Ebből arra következtetett, talán nem is rázna meg engem annyira az egyedül alvás. Hát tényleg nem: nem mondható ugyan, hogy így hamarabb elaludnék, de Anyu legalább attól a megpróbáltatástól megmenekül, hogy tízszer elszunyókáljon és fölébredjen mellettem.

 dscn2166.JPG

Az első napok zökkenőmentesen folytak, fürdés után Anyu felöltöztetett, lefektetett, égve hagyta a kislámpát, adott cupát és kijött, mondván, aludjak el szépen, utána bejön, és együtt alszunk. Tényleg így is történt, ha már egy ideje csönd volt, visszaóvakodott. Néhány nap után kezdett gyanús lenni, hogy most már mindig ez lesz a rendszer, így némi nyüszköléssel próbálkoztam. Ilyenkor bejött, megölelgetett, picit beszélgettünk, aztán kiment megint, én meg befordultam és cupáztam. Különösebb ellenkezést nem fejtettem ki a dologgal kapcsolatban. Biztosan az is segített, hogy a kedvenc mesehősöm, Pamacska (Nyuszi Péter kishúga) is egyedül alszik el, beburkolózik a sárga kockás kis takarójába. Na, ha ő tud, akkor én is! Így folyik ez a mai napig is, bár egyes estéken, amikor nyugtalanabb vagyok, ötször-hatszor is csattog a hálózsákom cipzárja a laminált parkettán, ahogy elindulok kifelé. Türelmesen visszafektetnek, és a lelkemre beszélnek némi ásítozással kísérve. Jobb napokon aztán csak egyszer próbálkozom, vagy annyit se.

 dscn2340.JPG

Szilveszterkor tehát, amikor elütötte az a bizonyos fiktív óra az éjfélt, már békésen aludtam, ahogy Anyu is odakinn a kanapén. (A szintén fiktív farkasok körében.) Éppen csak fölriadt arra, hogy odakint tűzijátékok durrognak, aggódott kicsit, hogy fölébredek, de meg se moccantam. Bebújt mellém, és együtt aludtunk tovább.

 dscn2371.JPG

Másnap, újév napján ennek köszönhetően viszonylag pihenten ébredtünk. A hagyománynak megfelelően megnéztük a neten a Bécsi Filharmonikusok újévi ünnepi koncertjét, lencsét ettünk sok Schönbrunnal és balettbetétekkel (én nem), és arról beszélgettünk, hogy mi mindent fogunk csinálni ebben az évben.

 dscn2493.JPG

No, hát azóta eltelt ismét másfél hónap, de még olyan sok mindent nem csináltunk. Az új évben megérkezett a hó, és végre szánkózhattunk meg építhettünk hóembert, aztán elolvadt az egész, és rengeteg sár maradt helyette, és Anyu meg a nővérem tévedésből 20 kilométert gyalogoltak a Sóúton, mert rossz felé fordultak valami macska miatt, de ezt leszámítva egyhangúan teltek a napjaink. Igaz, tegnap volt a farsang a nővérem iskolájában, és én is részt vehettem. Anyu gondolta, hogy tetszeni fog, mert előtte, pénteken beszöktem a tesóm táncórájára, amíg Anyu a padon öltöztette. Gondoltam, úgyis késik, beálltam hát a helyére, szerencsére a tánctanár néni nem vette zokon. Körbe kellett sétálni – hurrá, azt én is tudok! Lábujjhegyen járni, fölemelni a karunkat – azt is! Megdicsőült arccal járkáltam körbe-körbe a nagylányokkal, tessék, én is ember vagyok, akár táncórára is mehetnék! (Anyu meg is ígérte, hogy majd mehetek, csak legyek előbb óvodás. Mindig ezzel az óvodával kábítanak, csak tudjátok, előbb enni kell, meg szobatisztának lenni. Hát, a szobatisztaság legalább már nem a nullán tart, néha eltalálom a bilit, ha jókor ültetnek rá. Az evés… Hát, hm. Mondjuk, múlt héten megettem a vonaton másfél karika kürtős kalácsot (vagy milyen egységben számolják ezt, szóval az a csík, amit le lehet tekerni), rendesen, a kezemben fogva és harapva, mint egy gyerek.)

 dscn1881.JPG

Ezek után persze nagyon vártam a farsangot. A tesóm osztálya százegy kiskutyának öltözött, gyorsan közöltem, hogy én is százegy kiskutya szeretnék lenni! Anyu varrt is nekem ruhát, igaz, kicsit kapkodva: kettőkor kezdődött a jelmezes felvonulás, egy órakor még a füleket öltögette a sapkámra. Próbálta már hét közben is, de nem haladt vele, mert mindig valami remek játékot eszeltem ki: például behordtam a serpenyőit a nappaliba, sorba raktam őket a szőnyegen, szájukkal lefelé fordítva, és végigsétáltam rajtuk. A rendes masszív palacsintasütő jól bírta, de az olcsóbb pléhteflonok sajnos behorpadtak. Nem tudom, mi ezzel a probléma. Tud benne gyűrű alakú rántottát sütni.

 dscn2507.JPG

Apu meg a tesóm előrementek, Anyukám lóhalálában ebédelt, rám dobta az overallomat, nyakába kanyarított, és loholtunk! (Egyébként többnyire már a saját lábamon jövök, de most vészhelyzet volt.) Az utca feléig, mert ott rájött, hogy a nagy kapkodásban itthon hagytuk a fülemet, és visszafordultunk. Amikor végre beestünk a tornaterembe, már az első bé osztályt szólították a színpadra (a nővérem cés). A jegyeket árusító néni, akinél a tombolacédulákat is lehetett venni, éppen egy szerencsejátékos apukával jópofáskodott. Anyukám sietve az orra alá tuszkolta a pénzt, hogy gyorsan, gyorsan engedjen be bennünket, a következő mozdulattal lerántotta rólam az overallt, a harmadikkal a fejembe nyomta a kutyasapkát, és már rohantunk is a színpadhoz. Még épp elértük a nővéreméket, akik már a lépcsőnél sorakoztak. Anyu fölsegített a színpadra, én pedig széles, boldog mosollyal sétáltam körbe-körbe, a tesóm kezét fogva, aki szintén egy kicsit megilletődöttnek tűnt. Úgy ragyogtam, hogy a tavaszi napocska se különben! (Anyukám, aki a délelőtti kapkodásban többször megkérdőjelezte magában, vajon jó ötlet volt-e ez a közös jelmezesdi, utólag megállapította, hogy ez a néhány perc tényleg minden fáradságot megért.)

 

Hát így állunk. Most gyorsan keresek nektek képeket, mielőtt még ez a bejegyzésem is közölhetetlenül elavulttá válik. Kellemes, cinkéktől hangos tavaszelőt kívánok nektek!

 dscn2531.JPG

A nővérem azt mondja…

2015.12.25. 01:53 - Jankapanka

 kar1.jpg

A nővérem azt mondja, úgy kell karácsonyi üdvözletet írni, hogy az ember elkezdi, és aztán folytatja. Na, hát elkezdeni már sikerült, csak a folytatással kellene megbirkóznom. Tudjátok, most mindenki rám mutogat a családban, hogy vezessem tovább én a naplót a családunk történetéről, mert állítólag nekem van a legtöbb időm.

 

A nővérem délelőtt iskolában van, kettőre megyünk érte Anyuval (most már én is tudom, hogy nem Nyunyunak hívják, mielőtt megkérdeznétek). Egész délelőtt azt várom, hogy mikor hozzuk már haza a tesómat, lelkesen szavalom, ha Anyu felveti, hogy enni kéne vagy pelenkát cserélni: „ééés utána megyünk aaa Dzsidzsiééééééééééééért!” Szaladok az ajtóhoz, dugom a lábam a cipőbe, egyedül fölveszem a kesztyűt. Vár a Dzsidzsi!

 

Aztán persze hazaérünk, és öt perc múlva már visítva nyaggatjuk egymást.

 

Az iskoláig általában Anyu nyakában utazom – szerencsére a szomszéd sarkon van, így nem szakad meg. A napokban töltöttem be a 11 kilót. Tudom, nem sok egy majdnem-kétésfél évestől, de emlékeztek rá, engem más mércével kell mérni. Szóval tőlem szép. Anyu is lassan úgy érzi, mintha a hajdani vézna kisegér helyett… nos, egy nagy, megtermett egeret szállítana.

 

Szóval Anyu a gyorsaság végett a nyakában visz az iskoláig. Tudok menni a lábamon, csak nem szeretek arra, amerre mondják. Nem értem, miért kell folyton előre, amikor ott van az a sok jó árok. Meglátok egy kavicsot, megállok, sokáig nézem – Anyu szerint ez nem fér bele a „valahová eljutás” kategóriájába, először csak fenyegetőzik a nyakba vétellel, aztán ténylegesen is fölkanyarít, sivalkodom. Meddő vitát folytatunk a haladás természetéről. Közben oda is érünk az iskolához.

 kar3.jpg

Más napokon higgadtabban viselem a nyakban utazást, és újabb történeteket költök Nyuszi Péterről és barátairól, természetesen a saját főszereplésemmel. Meg a Dzsidzsiével! Kiosztom a szerepeket, én leszek Nyuszi Péter, Anyu lesz Lili, és Benjaminért megyünk Nagycsizmás úr kertjébe. El is magyarázom, hogy az az iskola. Vigyázzunk, hogy óvatosan lopakodjunk el a macska mellett!

 

A nővérem először úgy gondolta, hogy ő lesz Nyuszi Péter, én meg Pamacska, de aztán persze én is Nyuszi Péter akartam lenni, így ő beleegyezett, hogy Lili legyen. Nagyon belátó nővérem van! Tulajdonképpen soha nem veszekszünk semmilyen lényeges dolgon. (Csak visítva nyaggatjuk egymást a nap minden együtt töltött percében. De az más. Az egyszerűen egy közös tevékenység.) Szóval a nővérem csak egy egész kicsit méltatlankodott, hogy nem engedem Nyuszi Péternek lenni, elég hamar ráállt, hogy Lili legyen. Én azonban a távollétében kitaláltam, hogy ő Benjamin, és mit volt mit tennie, némi kezdeti lázadozás után belenyugodott az új szerepébe. Mondtam már, hogy nagyon belátó nővérem van.

 

Szóval megérkezünk az iskolába, a nővérem azonnal mesélni kezd (melyik órán mit csináltak, melyik osztálytársa mit mondott), én nagy szemekkel hallgatom, és elismétlem azokat a kifejezéseket, amelyeket nem teljesen értek. A nővérem nekiáll elmagyarázni, a beszélgetés még jobban szerteágazik, Anyu meg közben tízedszerre ismétli el, hogy Dzsidzsi pakolja már végre össze a holmiját, és menjen felöltözni. Dzsidzsi erre fölemeli a tolltartóját, mintha még sosem látta volna, és tétován a táskája felé közelíti, közben tovább meséli, hogy és akkor a Tiki azt mondta, a tolltartó pedig természetesen soha nem ér el a táskáig. Anyu végül megunja, letesz engem a nyakából – pedig hányszor megfogadta, hogy soha többet –, összekapkodja a nővérem cuccát, begyömöszöli a táskájába, majd a még mindig lelkesen szónokoló nővéremet a grabancánál fogva a ruhafogas felé húzza. Eközben én egy mozdulattal kirántom a tanári asztal fiókját, és egy másikkal mindent a földre szórok belőle.

 

Anyu elengedi a nővéremet, a kezébe nyomja a sálat-sapkát, a lelkére köti, hogy öltözzön, azután megpróbálja egyik kezével visszagyömöszölni a fiók tartalmát, a másikkal meg engem távol tartani, hogy ne dobáljam el, amit elérek, vagy legalábbis ne túl messzire. (Közben emlékezetébe idézi: legutóbb is ilyenkor fogadta meg, hogy többet nem tesz le.) Persze nem sikerül neki, egy szimpla anyakéz édeskevés az én távol tartásomhoz. Ahhoz minimum egy távoltartási végzés, egy T-rex és egy falka TEK-es kellene, vagy, hm, talán egy ajtócska, oldalelemekkel. Szóval anyukám pakol, dörmög és távol tart, én nyúlkálok és sivalkodom, közben a nővérem fölöttünk áll, sállal-sapkával a kezében, és még mindig meséli, hogy mit mondott erre az Ádám.

 kar4.jpg

Tulajdonképpen senki sem tudja, hogyan lesz végül a fiók a helyén, a tolltartó a táskában, a kabát a nővéremen, és mi mindannyian kinn az utcán. Most már csak egyetlenegy saroknyit kell gyalogolni hazáig – no igen, de közben vannak még remek pocsolyák, kavicsok, árkok, és Anyu hiába próbálkozik azzal az ócska szöveggel, hogy ha Benjamin meg Nyuszi Péter nem sietnek, Nagycsizmás úr mindannyiunkat belesüt a pitébe.

 

Végre otthon vagyunk – mi hárman, hét tonna sár és néhány kavics –, és senki sem tudja, hogyan lehet már megint fél három, amikor csak négy percre lakunk az iskolától. Mindegy, kezet mosunk, átöltözünk, ebédelünk (mármint én, de ha a tesómnak nem ízlett az iskolai ebéd, akkor ő is), azután én aludni megyek, vagyis egyelőre a kanapéra, ahol Anyu énekeli nekem, hogy Már minálunk, babám. Ennek a végére általában elalszom, bár valaki egyszer elcsodálkozott, amikor megemlítettem neki, hogy nálunk ez nyolc versszak. A puliszkát, az ananászt és a paprikát egyáltalán nem ismerte, és szerintem a tökre is csak udvariasságból bólogatott.

 kar5.jpg

Közben a nővérem bevonul a szobájába, és az alatt a nyolc versszak alatt megírja a leckéje 95%-át. Amikor már megbízhatóan alszom, Anyu lefektet az ágyikómba, betakar, majd a tesóm után megy, és megpróbálja rávenni, hogy csinálja meg az a maradék 5%-ot is. Na, ezzel aztán eltelik az a másfél-két óra, amíg alszom.

 

A nővérem villámgyorsan ír (és meglehetősen rondán), villámgyorsan számol (csak néha előfordul, hogy nem azt írja le, amit kiszámolt), villámgyorsan megjegyzi a memoritert, csak többnyire nincs kedve felmondani, mert roppant viccesnek tartja, hogy azt énekli helyette, „egy cica a szobában egyedül csak vár”. A nővérem összes jegye, beírása ötös meg kiválóan megfelelt, csak a magatartása négyes, de apukám szerint azért a négyesért térden állva kellene kezet csókolnunk a tanító néninek, és anyukám szerint karácsonyra csoki helyett minimum egy sportkocsit kellett volna vinnünk a tanító néninek, amiért a nővéremet még nem hajította ki cuccostul a járdára egy esős délelőtt.

 

Szóval anyukám negyedszer is türelmesen kiradírozza a „tól”-t, mert azt kellett leírni, hogy „tál”, közben a tesóm továbbra is azt magyarázza, hogyan fog a régi szappantartóból részecskegyorsítót készíteni. (Anyu elhatározta, hogy ha leltár szerint megvan a lecke, de mondjuk ronda, akkor visszafogja magát, és nem radíroz. A „tól” határeset, mert nem lehet eldönteni, hogy csak egy ronda „tál”-ról van szó, vagy tényleg rossz a megoldás.) „Értem – bólogat anyukám –, akkor most, légy szíves, írd ide rendesen, hogy „tál”, de figyelj az „á” betűre!” – „Jaaj, Anyu, mineek! Az írásleckét SOSEM szokták megnézni!” Rövid, jól ismert vita következik a leckeírás (és úgy általában az iskola) lényegéről, szerencsére a testvérem egyelőre maga sem gondolja komolyan az ellenállást. Csak bepróbálkozik, mert mekkora lúzerség lenne már, ha nem. „Na jó, de ha kész a lecke, segítesz megépíteni a részecskegyorsítót?” – sóhajtja, és megadóan odakanyarítja a korábbi, sokszorosan bevésett vonal mentén, hogy „tól”.

 

Így aztán mindig én nyerek, mert előbb jár le az alvásidőm, mint hogy ők végeznének a leckével. Majdnem azt mondtam, „előbb ébredek”, de ez teljes képtelenség; a délutáni alvás és a felébredés nálam nem férnek össze. Hanem az úgy szokott lenni, hogy bejönnek, adnak tejes cupát (ebéd után fogmosás járja és vizes cupa az alváshoz, legalább nappal képviselik a szigort, ha már éjszaka tejes cupából veszem magamhoz a napi kalóriabevitelem 40%-át). Gyorsan szénhidrátpótolok, aztán fekszem tovább arccal a matracba fúródva, mint aki ott sincs. Időnként visszafordítanak a hátamra, simogatnak, tesznek-vesznek körülöttem, ruhákat pakolnak, beszélgetnek, meghallgatják az ötórás híreket, a fél hatosat, a hatórásat. Fekszem. Azután bejön a nővérem, hoz mesekönyvet, és elkezd sivalkodtatni. Akkor felkelek, és sivalkodom.

 kar6.jpg

De most szünet van, és nincs leckeírás (illetve a nővéremnek gyakorolni kellene, de csak azt szeret gyakorolni, amit ő talál ki). Így már reggel elkezdődhet a sivalkodtatás: felébredünk az ágyunkban, én Anyu mellett, a tesóm pedig az emeletes ágy tetején (engem még mindig nem lehetett beköltöztetni a gyerekszobába, mert éjfélnél előbb nem alszom el, a tesóm meg jó esetben már fél kilenckor horpaszt, szóval ezek után még a kisebb baj, hogy cupázom éjszaka), kinyitjuk a szemünket, és azonnal tüntetni kezdünk, hogy vigyenek engem a tesóm ágyába. Mondják, hogy nem, mert sivalkodás lesz, mondjuk, hogy nem lesz, és sivalkodunk, amiért nem visznek.

 

Végül megunják, és fölraknak engem is az emeletes ágyba, összebújunk a tesómmal, én cupázom, a nővérem meg szépen néz. Lefényképeznek és párás szemmel merednek ránk, hogy milyen aranyosak vagyunk, de még el sem oszlik a pára, már egymást cibáljuk és sivalkodunk. Aztán elvisznek a nappaliba, hogy üljek a bilire, a nővéremet meg elküldik fogat mosni, és becsukják az ajtót, hogy ne tudjak utána menni. Így hát bánatosan várom, hogy mikor jön már. De még nem jön, még csak most nyitották ki az ajtót, hogy mit csinál már egy negyed órája, de eszében sincs fogat mosni, a fellépőmön egyensúlyozva balettozik a tükörben.

 

Na, hát tényleg nem is volt olyan nehéz folytatni. Most már csak befejezni kellene valahogyan, de talán nem is érdekes, mert úgyis mindenki az ajándékokat bontogatja. Majd mesélek arról is, de most azt mondják, hogy aludjak már végre. És kivételesen igazuk van, végül is csak annyit akartam mondani, hogy: békés, szép ünnepeket kívánunk mindenkinek!

kar2.jpg

 

 

Kétéves kisgyerek újszerű állapotban ingyen elvihető. Nem garanciális.

2015.09.11. 10:48 - Jankapanka