Szia!

Ez egy gombamód növekvő kislány naplója, amelyben kalandjairól és egy vidám-különös világra való rácsodálkozásáról mesél neked.

Hozzám szóltak

Az időgépem

szeptember 2017
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30

A világ a falon túl

Tiszta a levegő?

Budapest légszennyezettsége

Van itt még valaki?

Már nagyon várom

Az életem filmje

A nem igazi gyémánt és az igazi hiszti, avagy Dzsidzsike nehéz a Börzsönyben

2017.08.27. 12:03 - Jankapanka

Címkék: nyár kirándulás állatok acsuál

 dscn5066.JPG

A nővérem serdül. Ezt anyukám mondja, amikor durcás képpel, ajakbiggyesztve vonul el a szobájába, abbéli mélységes meggyőződésében, hogy ő a Teremtés egyedüli vesztese. Persze ez utóbbiról születésétől meg volt győződve, csak akkor még nem jött úgy haza az iskolából, hogy elöl egy hajtincse külön befonva fityeg, mint egy vécélehúzó, és mindenféle színűre van festve.

dscn5047.JPG

Anyukám kitalálta, hogy menjünk el Pünkösdkor három napra kirándulni a Zsolibéla családdal, akik hívtak minket Törökmezőre (tudjátok, Zsolibéla, a celeb). Végül is Királyrét is jól sikerült múltkor (köszönhetően Csucsunak meg Misutnak meg a lányoknak, akik mindannyiszor elkaptak és visszahoztak, amikor nekiláttam megvalósítani azon tervemet, hogy ezentúl a vadonban fogok élni). Szóval anyukám eldöntötte, hogy most már lehet engem emberek közé vinni (csak sokat kell miattam bocsánatot kérni).

dscn5046.JPG

De közbejött, hogy az óvodában a nyári működés miatt összevont csoportok vannak június 1-től, és a szüleim úgy gondolták, mégsem jó ötlet idegen óvónéniket meg dadusokat sokkolni egy acsuállal (a sajátjaim már megszoktak, de azért a szüleim igyekeztek nekik jó sok csokit vinni pedagógusnapra fájdalomdíjként). Így Rákosligeti Mama meg Papa elvállalták, hogy elvisznek engem a Balatonhoz másfél hétre, utána Anyu úgyis itthon lesz szabadságon, amíg Apunak el nem kezdődik a nyári szünet. Ezzel az óvodát az idei nyárra acsuálmentesítettük.

dscn5059.JPG

Egyszerre két helyen lenni azonban még én sem tudok (legalábbis nem úgy, hogy kiderüljön), ezért a nővérem és az anyukám kettesben mentek Törökmezőre Zsolibélával, a szüleivel meg a "tesóival" (akik embergyerekek). Lp - aki Zsolibéla anyukája, legalábbis azt hiszem - mondta is, hogy déjá vuje van, ugyanis a tesóm annak idején velük volt nehéz a Bakonyban.

dscn5053.JPG

Így aztán én már szerdán fogtam a cuccomat, és mentem Almádiba idegen kenukat elkötni. Anyu meg a tesóm pedig szombat reggel indultak a Börzsönybe. A testvérem előző éjszaka már aludni sem tudott, mert egyrészről túl van pörögve, most vannak az év végi lezárások az iskolában, azon a héten négy napon is dolgozatot írtak. Másrészt izgult, hogy hogy fog kijönni Zsolibéla "tesóival", akiket akkor látott utoljára, amikor a kisfiú néhány hetes volt, a kislány pedig kétéves. (Én meg Anyu hasában ültem, tudjátok, így legalább nem tudtam állandóan kereket oldani.) Szóval a kisfiú három hónappal idősebb nálam, ő már betöltötte a négyet, de attól még szerintem jól kijöttünk volna egymással. Kezdésnek simán elvettem volna a kajáját, és elszaladok vele. Kár is, hogy nem vittek, mennyi ennivalót szerezhettem volna.

dscn5056.JPG

A kevés alvásnak megfelelően a nővérem a vonatúton kissé morózus volt, anyukám meg szálldosott, hogy milyen rég mentek már kettesben valahová, pedig - állítólag - már nagyon jól lehet beszélgetni vele. Hát szerintem velem is nagyon jól lehet beszélgetni, csak azt az egyet nem szeretem, hogyha más is beszél olyankor.

dscn5057.JPG

Hamar megérkeztek a Börzsönybe, Zsolibéla apukája eléjük jött a buszmegállóba. Az autóból kiszállva Zsoli és a nővérem egymás nyakába borultak; úgy látszik, mégsem csak a tesómban hagytak szép emlékeket a hajdani találkozások, hanem az elfoglalt celebnek is rémlett valami. Vagy csak udvarias volt. A tesók is örültek az újonnan érkezettnek, és egyből hívták is játszani, hamarosan már együtt szaladgáltak a turistaház melletti játszótéren meg a kisállatkertben, így a nővérem legfőbb aggodalma eloszlott.

dscn5061.JPG

A szülők programlehetőségeket latolgattak, de a hosszabb túrák ötletére a nővérem tőle szokatlan tiltakozást mutatott, így Anyu megállapította, hogy tényleg nagyon fáradt lehet. Végül a közeli halastavat meg a forrásokat nézték meg. A tónál valaki teljesen méltatlanul azt terjesztette rólam, hogy én abba biztos beleesnék, fogalmam sincs, hogy jut ilyesmi az eszébe.

dscn5067.JPG

A séta végeztével beültek ebédelni a turistaházba, ahol a nővéremet az a megrázkódtatás érte, hogy nem volt rántott máj. Még szerencse, hogy sült krumpli szerepelt a választékban, különben nem tudom, hogyan élte volna túl a hétvégét szegény testvérkém. Anyu megrendelte neki az ebédet, azután ott hagyta a többiekkel az asztalnál, amíg fölszaladt a szobába a bankkártyájáért.

dscn5073.JPG

Amikor visszaért, látta ám, hogy a nővérem hangtalanul sír az asztalnál, krokodilkönnyeket potyogtatva egy tál sült krumpliba, rántott csirkemellel. Anyukám döbbenten kérdezte, mi történt.

- Uhuhuhuborka van benne - lehelte a testvérem, egy pillanatra sem hagyván abba a könnyhullatást.

- Ja, ez? - Anyukám leemelte az egy szelet uborkát és fél cikk paradicsomot a tányér széléről. Erre a könnyek elapadtak.

Ezután anyukám hosszasan magyarázott valami túlreagálásról, a nővérem pedig sült krumplit evett. Utána megnézték együtt a kisállatkertet, ahol még a tesóm kedvenc állata is megtalálható volt (tudjátok, szurikáta!)

dscn5078.JPG

A délután a fák alatti lazulással telt. A nővérem teljesen összebarátkozott Zsolibéla tesóival, főleg, miután bevették a foglalkoztató füzetezésbe, és együtt keresgélték a pokrócon ülve a képeken elrejtett tárgyakat.

dscn5081.JPG

Eredetileg esti programokat is terveztek, de a gyerekek mindannyian fáradtak voltak (legjobban a legnagyobb), és a szülők sem bántak egy kis pihit. A gyerekzsivaj elülte után játszottak még egy kis társasjátékot az ebédlőben (Santiago de Cuba), de aztán ők is a korai fekvésre voksoltak.

dscn5084.JPG

Másnap délelőttre tartogatták a fő nevezetességet: a kalandparkot. A nővérem még sosem volt kalandparkban, Zsolibéla tesói már rutinos játékosnak számítottak. Úgy akasztgatták át a karabinereket, mintha otthon minden reggel drótkötélen kellene eljutniuk a reggeli kakaóhoz. A nővérem elhatározta, hogy még ennél is menőbb lesz, és egyből az ifjúsági pályán kezd.

dscn5085.JPG

A törökmezei kalandparkban ugyanis két gyerekpálya, egy ifjúsági és két felnőtt pálya közül lehet választani, azaz hogy nem igazán választás kérdése a dolog: a kispályákra a magassági határ 100 cm, csak afölötti gyerek használhatja, az ifjúságira meg csak az mehet, aki betöltötte a 140 centit. A nővérem a legutóbbi méréskor - a születésnapján - 139 centi volt, de biztosra vette, hogy azóta hozzánőtte azt a hiányzó egyet, így egész reggel nagy volt a szája, hogy hogyan is fog mászkálni a fák között a magasban az ifjúsági pályán.

dscn5087.JPG

Még javában azzal volt elfoglalva, hogy milyen színű sisakja legyen, amikor odaállították a mércéhez. "Húzd ki magad" - súgta neki Anyu, de ő juszt sem. "Kispálya" - biccentett a néni, és kiadta a karszalagot. A nővérem legott keserves sírásra fakadt, mint nem annyira az ifjúság, mint inkább a kispályára sem felengedhető dedósok csapatának tagja. Anyukám először türelmesen magyarázta neki, hogy jobb is lesz a gyerekpályán kipróbálni a trükköket, mint egyből a fák tetején, legalább kellő rutint is szerez, mire hozzánövi azt az egy centit. De nem - a nővéremnek a méltósága sérült a leminősítéssel, arra meg köztudottan nem lehet észérvekkel hatást gyakorolni. Anyukám megpróbálta megértetni vele, hogy kettőből választhat: vagy egész délelőtt magát sajnálja, és mindenki szórakozását elrontja - beleértve a sajátját is -, vagy elfogadja a helyzetet, és megpróbálja a lehető legtöbbet kihozni belőle. Nos, a nővérem az előbbit választotta, vagyis félreült egy korlátra, és duzzogott. Haragudott a világra, az egy centire, de legeslegjobban anyukámra. (Miért is nem szülte nagyobbra.) Említett közös felmenőnk várt egy ideig, hátha kifújja a mérgét, ám ennek jeleni nem mutatkoztak, a befizetett idő pedig vészesen fogyott. Végül jobb ötlet híján agyonütéssel fenyegette meg, és hozzá is látott a megvalósításhoz, mire a nővérem nagy kegyesen megengedte, hogy rácsatolják a beülőt, és undorodva elbaktatott a gyerekpályákhoz.

dscn5099.JPG

A délelőtt további részében nagyon-nagyon vigyázott rá, nehogy véletlenül jól érezze magát. Néha, ha ügyesen oldott meg egy helyzetet, vagy nagyot repült a csúszópályán, véletlenül elmosolyintotta magát, de azonnal megvető kifejezést erőltetett az arcára. Nem képzeli bárki, hogy ő jól fog szórakozni?! A dedós pályán?!!! Meg különben is, ebben az ócska, agyonhasznált életben?!

dscn5096.JPG

Anyu egy ideig nem mert a közelébe menni, csak távolabbról követte a tekintetével (ha komolyan kitör rajta a veszettség, még megharapja), de amikor elakadt egy nehezebb szakaszon (ahol három kézre lett volna szükség), csak megtartotta neki a behúzókötelet. A nővérem mogorván tudomásul vette, és mászott tovább, de azért a következő pihenőnél szemrehányást tett Anyunak, amiért meg se dicsérte a korábbi teljesítményeit.

dscn5112.JPG

Anyukám titokban arra gondolt, micsoda szerencse, hogy engem nem tudott magával hozni. Én ugyanis 99 centi voltam a legutóbbi méréskor, és így nem a nagyobb pályákról, de általában az egész parkról lemaradtam egy centivel. A nővérem egész délelőttös melodrámája alighanem vidám matinénak minősült volna ahhoz a hisztihez képest, amit egy acsuál művelni képes, kiváltképp, ha egy centivel kisebb a kelleténél.

dscn5113.JPG

Délután a felnőttek furcsán kezdtek viselkedni. El-eltünedeztek, fákat vettek szemügyre nagy gonddal, vagy átloholtak a rét túloldalára, ott megtorpantak, és visszafordultak. Később mintha különféle borítékok is lettek volna a kezükben, de ez sem biztos. A nővéremék nem törődtek velük különösebben - a nagyok néha kicsit zizzentek -, játszották tovább a kifinomult játékukat,  hogy ha valaki kidugja a fejét a gömbmászókából, azt fejbe kell ütni egy szivacskalapáccsal. Egyszer csak ott termett egy boríték valamelyikük kezében.

dscn5119.JPG

A levélke egy egyszerű fejtörőt tartalmazott, amely a kisállatkertbe irányította őket, ahol újabb borítékot találtak. A borítékból egy kirakós játék darabkája pottyant ki, meg a következő fejtörő. Eleinte hármasban rohangásztak feladatról feladatra (Zsolibéla kisöccse egy idő után lemaradt tőlük, mondván, ha itt ennyi levél van elrejtve, akkor csak úgy random is találhat az ember egyet - meg is kaparintott egy titokzatos papírszeletet az egyik virágágyásból, de azt még valamelyik előző kincskeresős gyerekcsapat hagyhatta ott); majd az egyik állomásnál háromfelé kellett válniuk, hogy a kisebb lábúak se érezzék magukat hátrányban. (A tesómnak például alaposan be kellett szaladgálnia a turistaház környékét egyik sarkától a másikig, nehogy ne tudjon aludni este.) Végül ismét összegyűltek a sziklánál, ahol a békák laknak a vízaknában, és - miután átkeltek a hídon, és fölkapaszkodtak a meredélyen - összeadták a begyűjtött kirakósjáték-darabkákat.

dscn5122.JPG

Sajnos nem várt külső erők avatkoztak a játékba: egy csapat kisfiú fölfigyelt a szaladgálásra, és ellenakcióba kezdtek. Azaz ellopták a játék faházikóba helyezett borítékot, meg még egyet a sövényből, és szétszórták a tartalmát. Zsolibéla apukája utóbb megkérdezte tőlük, ők voltak-e.

- Neeem - felelték határozottan a nagyobbak.

- Én nem voltam benne - kottyantotta a legkisebb.

Szerencsére a két hiányzó darab a kirakó szélére esett, ettől még össze lehetett rakni a képet. Kalózhajót ábrázolt, megfordítva pedig egy kincses térkép vált láthatóvá. A térkép a tegnapi forráshoz irányította őket - olyan hevesen kezdtek szaladni, hogy Zsolibéla kisöccse elesett, és meg kellett mosni a száját. Szerencsére a többiek megvárták, így hamarosan megvigasztalódott.

dscn5128.JPG

A forráshoz érve átfésülték a környéket. A kincsesláda a vastag tavalyi avar alól került elő, tele gumicukorral, nápolyival és nagy kék üvegkövekkel. Mindenki elégedetten üldögélt a fatörzseken, és gumicukrot rágott, csak a nővérem nyávogott, hogy ennyit kínlódtak a láda megtalálásával, és még csak nem is igazi a gyémánt.

dscn5132.JPG

Másnap reggel Zsolibéla apukája indítványozta, hogy az új, összekapcsolt vonalon való kisvasutazással zárják a pünkösdi programot. A nővérem persze méltatlankodni kezdett, hogy unja a kisvasutakat. Anyukám közölte, hogy ő nem unja, de a tesóm nyugodtan maradjon csak az autóban Zsolibélával. Végül aztán mégsem ezt választotta, és a csapat nagyobbik részével kipróbálták a transz-börzsönyi vasút Márianosztrától Szobig tartó szakaszát. Zsolibéla és az anyukája ezalatt autóval kísérték a vonatot, és a vasúti átjárókban megálltak integetni.

dscn5137.JPG

Hazafelé Zsolibéla felvetette az ötletet, hogy meg kellene állni a Dunánál egy kis pancsolásra. Ez már mindenkinek tetszett, kivételesen még a tesóm sem fanyalgott. Úgy látszik, a vízparti bogarászás a korai serdülőkorban is menő. Így aztán a nap hátralévő részét a Duna-parton töltötték, a gyerekek kagylót szedtek, sárból várat építettek és botokat dobáltak a vízbe Zsolibélának, a felnőttek meg egy piknikpléden punnyadtak és égési sérüléseket szereztek be.

dscn5141.JPG

Estefelé, amikor hazaértek (már nagyon vártam őket!), az unott serdülő így nyilatkozott az apai kérdésre, hogy milyen volt a hétvége:

- Töööööööööööök jó!

Azóta is Anyu fülét rágja, hogy mikor mennek legközelebb valahová Zsolibélával meg a tesóival.

dscn5090.JPG

 (A szurikátás fotókat szeretettel küldöm Mamcsi nagynénémnek! ;)

Bidike szakmát tanul

2017.07.06. 21:30 - Jankapanka

Címkék: tavasz

 dscn4995.JPG

Elmeséljem nektek a hónap szenzációját? Megvolt az idei Mesefalu, és nem vesztem el! Igaz, hogy Anyukám már előre rákészült, hogy ha törik, ha szakad, 5-6 másodpercnél hosszabb időre akkor sem engedi el a kezemet (bár nekem az pont elég az eltűnéshez, többször meg is próbálkoztam vele, de anyukám azonnal ordított, amint 40 centinél távolabb kerültem tőle). (Hangszálgyulladása volt, úgyhogy suttogva ordított.)

dscn4936.JPG

A Mesefalut minden évben gyereknapra rendezi meg a város a "régi patakparton", vagyis nem a Patakparti játszótér környékén, ahol a szokásos városi rendezvényeket, hanem följebb, az Ófaluban, ahol a régi településmag volt. A helyi öreg nénik szokták mesélni, hogy az ő gyerekkorukban itt még mostak a patakban az asszonyok. A környező házacskák is régiek, többségük szépen felújítva; hosszú tornác, két ablak az utcára, ahol a valamikori tisztaszoba volt. Az út itt átvezet a patakon, és több helyen elágazik; ezekre az összefüggő utcarészekre települ a Mesefalu a patak két partján. Kis házikókat, standokat állítanak fel, ahol a helyi civil szervezetek, intézmények, baráti társaságok (a nyugdíjasklubtól a helyi könyvtár személyzetéig) a nagymama sifonérjából előkotort korhű ruhákban várják a látogatókat.

dscn4940.JPG

A házikók egyik részében fabatkát (ez a Mesefalu hivatalos elszámolási egysége, jobban megnézve szeletekre fűrészelt seprűnyél) lehet szerezni valamilyen teljesítménnyel, legtöbbször azzal, ha az ember elsajátít, kipróbál egy-egy jellegzetes régi mesterséget vagy tevékenységet. A tehén- és kecskefejés a nagy kedvencünk a tesómmal (tavaly vagy hatszor megfejtük ugyanazt a szerencsétlen gumikesztyűtőgyű kitömött tehenet), de szokott lenni például kovácsolás, gombfelvarrás, kenyérdagasztás, vízhordás, esztergálás - ami éppen eszébe jut az adott házikóra felügyelő társaságnak.

dscn4942.JPG

A többi helyen a verejtékes munkával megszerzett fabatkákat lehet elkölteni erre-arra. Az egyik évben ruhákat is lehetett választani a Családsegítőnek felajánlott ruhaadományok mutatósabb darabjaiból, a tesóm mást sem csinált, mint felváltva kovácsolt meg ruháért állt sorba. (Vagy lehet, hogy akkor is tehenet fejt, már nem emlékszem. Én még babakocsis voltam, nem rúgtam labdába, illetve tehénbe.) Tavaly és idén a Mesebolt volt a legnépszerűbb, ahol a szintén adományból származó használt játékokat, mütyürkéket, mesekönyveket lehetett megvenni a fabatkáinkért. De lehet kapni fagyit, limonádét, palacsintát, házi süteményeket, lapcsánkát, ki mit ajánl fel a rendezvényre. (Jellemzően nyitáskor, 13 óra körül rengetegféle dolgot, a választék azután az idő előrehaladtával rohamosan szűkül, és a 18 órai zárás környékén az ember örül, ha egy szem nélküli macskát megkaparint, vagy egy összekotort gombóc meghatározhatatlan színű fagyit, nyomódott tölcsérben.)

dscn4951.JPG

Ennek megfelelően nyitásra készültünk menni, de az ebéd elhúzódott, így fél három körül állítottunk be. Nyüzsgő tömeg fogadott, ott volt a falu - bocsánat, város - apraja-nagyja. Először fölmértük a terepet; elég hamar kiválasztottuk megint a tehénfejést, a kovácsműhelyt meg az egyik óvoda akadálypályáját. Ez utóbbin csigaverseny is volt, a tavalyi kedvencem (mármint rögtön a szalma után). Fából készült, színesre festett, kerekeken guruló nagy csigákat lehetett csörlőre tekeredő kötélen behúzni. Épp javában tartott egy futam, de én mit sem törődtem vele, odaugrottam, és vadul csörlőzni kezdtem a pálya szélén gazdátlanul maradt csigát. Innen aztán ki sem lehetett robbantani jó ideig, annyira lelkesen tekertem a csigákat, hogy még a helyi újságba is bekerültem a teljesítményemmel.

dscn5211.JPG

Végül Anyu javasolta, nézzük meg legalább a Meseboltot. Szerencsére még a nyitvatartási idő elején jártunk, jó sok apró mütyürke volt. Nem is tudtam dönteni, hogy a pici, csillogó szárnyú tündérkét, vagy a kis rózsaszín sárkányt válasszam. Megkértük a nénit, hogy tegye el nekem a sárkányt, amíg újabb fabatkát szerzek.

dscn4952.JPG

Az óvoda akadálypályája esett a legközelebb, mint azonnali kereseti lehetőség. Itt többféle feladatot is teljesíteni lehetett, és ha meghatározott számú pipa összegyűlt az igazolólapon, adtak egy fabatkát. Először egy lezárt dobozból válogattam ki oldalt benyúlva, tapintás alapján fa építőkockákat, hogy fölépítsek egy ugyanolyan várat, mint a doboz tetején. Egy kicsit csaltam, mert több elemet is kivettem, aztán a nem megfelelőket visszadugdostam. A tesóm addig mindenféle tárgynak, fenyőtoboznak, gombnak, függönykarikának kereste meg a párját egy másik dobozban, szintén tapintás alapján. Utána egy nagy, fából készült, festett sárkány fejeit dobáltuk meg rongylabdákkal. Ha eltaláltuk valamelyik fejet, a nyakba helyezett zsanéron hátrahanyatlott. A találati arányom elég alacsony volt ugyan, de a tesómmal közösen lehenteltük a bestiát.

dscn4954.JPG

A sárkány mellett horgolt kisegereket láttam hosszú nyélen egy korsóba állítva. Vicces kunkori orruk volt, és a tesóm elmagyarázta, hogy fakarikákat lehet leemelni velük a májusfára függesztett szalagok végén lógó kampókról. Hát, én inkább csak megnézni szerettem volna őket, és egy kicsit sétálni velük. De a gazdasági nyomás erősebb volt, bevételre volt szükségem a sárkányom érdekében. Kicsit kaszáltam az egérrel jobbra-balra, magamra tekertem néhány szalagot, de azért sikerült begyűjtenem némi karikát is.

dscn4957.JPG

Amikor visszamentünk a sárkányomért, fölfedeztem a Meseboltban egy még az eddigieknél is sokkal érdekesebb dolgot. Egy dobozban sok-sok színes nyaklánc, karkötő hevert! Egyből előbújt belőlem a királylány a maszatos bajkeverő álcája alól. Már tudtam, mire fogom költeni a legközelebbi és az azt követő kereseteimet. Gyorsan, valami munkát!

dscn4963.JPG

Szerencsére a munkaerőpiacon meglehetős kereslet mutatkozott, kecskét fejtünk (a tehénnek leesett a tőgye), kovácsoltunk, tarisznyát varrtunk filcből meg vászonból. Jó, ez utóbbit Anyu varrta nekem (még Szusz-betűt is hímzett rá a kérésemre), de a tesóm teljesen egyedül készítette el a sajátját. Anyukám többször megszúrta az ujját, mivel elég nehéz volt úgy varrnia, hogy közben mind a két szemével engem figyelt, nehogy kereket oldjak.

dscn4967.JPG

Amint kézhez kaptam a keresményemet, máris szaladtam a Meseboltba. Nem győztem válogatni a szép színes ékszerek között - na, most melyiket válasszam? Szerencsére egy kis kerek tükröt is találtam a mütyürkés dobozban, így szemügyre tudtam venni magamat. De ez sem sokat segített a választásban. Anyu végül szélnek eresztette a nővéremet, hogy önálló kereseti lehetőség után nézzen; én ugyanis lecövekeltem, és a következő legalább húsz percet az ékszeres dobozba feledkezve töltöttem. Nyakláncokat aggattam a nyakamba, karkötőket mindkét karomra, és elmerülten nézegettem magamat a kis kompakt tükörben. Azután átrendeztem a láncokat, megcserélgettem a karkötőket, és úgy is megnéztem magamat. Mindegyik kell! A tükör is kell.

dscn4973.JPG

Nosza rajta, szerezzünk fabatkát, javasolta Anyu. De hát a közeli akadálypálya nagy részét már teljesítettem, a többi hosszabb időt vett igénybe, és nem is akartam túl messzire menni, nehogy valami cicomamániás nőstény lecsapjon az én szép nyakláncaimra. A Mesebolttól néhány háznyira kínálkozott a színpad, ahol két évvel ezelőtt a testvérem (nagycsoportos óvodásként) mikrofonba mondta a Sün Balázst, mert annyira szeretett volna még egy flitteres ruhát a mesebeli ruhaboltból. Úgy látszik, a szereplési véna öröklődik a családban: Anyu éppen csak felvetette a lehetőséget, én már föl is kapaszkodtam a színpadra, határozott léptekkel a mikrofonhoz vonultam, és mire a törpének öltözött műsorvezető bácsi meglepődhetett volna, szép hangosan, érthetően elszavaltam az "Anyukám, apukám, találd ki"-t. Nagy tapsot kaptam érte. (Anyu persze annyira meglepődött hirtelen elhatározásomon, hogy ezúttal sem örökítette meg az eseményt.)

dscn4977.JPG

Nagyon örültem vadonatúj nyakláncaimnak, de még mindig nem éreztem elegendőnek őket. Végül is annyi mindenre alkalmas lehetek, hadd próbáljam ki magam néhány újabb kereső tevékenységben! Így aztán kukoricát söprögettünk a nővéremmel (illetve ő söprögette, én inkább megpróbáltam elvenni a többi gyerektől, amit már összesöpörtek, az sokkal egyszerűbbnek látszott); szöget vertünk tuskóba (kimondottan jól áll a kezemben a kalapács, lehetséges, hogy az ügyvédség helyett mégis inkább ilyen területen tanulok tovább). (Csak a végén csaptam rá egy kicsit az ujjamra, és szinte nem is sírtam.) Régi lópatkókat is szállítottunk egy rúdon, de valamin megsértődtem, és eldobtam a rudat; és volt még egy igazi esztergagép, amihez sajnos nem engedtek hozzányúlni, mert Anyu szerint még képes lennék azt is tönkretenni.

dscn5016.JPG

A nap végén a tesóm megette az utolsó gombóc olvadt fagyit a jégkockával hűtött mobil fagyipultból, én pedig - nyakláncokkal és karkötőkkel felszerelve, újdonsült tükrömben nézegetve magamat - a jövőmön merengtem. Azt hiszem, legesleginkább fejőasszony szeretnék lenni. Vagy asztalos, bár még mindig fáj egy kicsit az ujjam. Az előadóművészethez kifejezett tehetségem van, de azt mondják, az bizonytalan megélhetés. Mindazonáltal - tekintve, hogy ezen merengésem közepette mindvégig folyamatosan beszéltem - anyukám azt javasolta, legyek inkább mégiscsak ügyvéd.

dscn5006.JPG

 

Csúcsragadozó

2017.06.22. 22:50 - Jankapanka

Címkék: tavasz első evés kirándulás kirándulás kisgyerekkel acsuál

 dscn4853.JPG

Képzeljétek, mi történt velem! Végre - a világon elsőként - engem is elvittek valahová! Méghozzá egyből a Börzsönybe. Kérdeztem Anyut, hogy lesz-e ott farkas, de azt felelte, hogy a Börzsönyben csak hiúz van. És hogy engem nem vinne olyan helyre, ahol van farkas, mert én még zsákmányállat vagyok. Amiben nagyon téved, mert simán megenném a farkast. Addig idegesíteném, amíg megdöglik, és akkor megenném. Szerintetek lehet farkasból virslit készíteni? Bár azt hiszem, a rántott farkast is megenném. Ha Csucsu csinálja, akkor biztosan.

A hétvégi börzsönyözés a Tesóm kilencedik születésnapjára volt, mert szeret valahová menést kapni. A barátnői is jöttek, Zita meg Ancsi, ez egyben azt is jelentette, hogy anyukám gimnazista kori társaságával mentünk. Eddig csak hallgathattam a tesómtól, hogy így Vinye, meg úgy Vinye; most végre a saját szememmel is megláthattam, hogy milyen az Igazi Kaland. Igaz, a Bakonyig most nem mentünk el, mert csak egy hétvégéről volt szó, de a Börzsönyben is van patak, amibe bele lehet esni.

dscn4841.JPG

Hét közben anyukám itthon volt, szabadságot vett ki, mert az előző hétvégén megfáztam, és gyorsan meg kellett gyógyulni. Most értem el azt a kort, amikor már hajlandó vagyok ágyban maradni, ha mesét nézhetek; ez igencsak meggyorsítja a felsőlégúti betegségek gyógyulását. Szerdára már szimplán csak taknyos voltam, de akkor meg Apu elutazott osztálykirándulni, és hárman maradtunk itthon lányok. Ez nagyon tetszett Dzsidzsinek is meg nekem is, sőt, Anyunak is, csak az nem, hogy a fülünk botját se mozgattuk, ha mondott valamit. És nem lehetett szólni Apunak, hogy üssön agyon bennünket, mert nem volt itthon. És mi ezt pontosan tudtuk. Ezért elszaporodtak a hasonló tartalmú beszélgetések:

Anyu: - Gyerekek, vetkőzzetek, folyik a fürdővíz!

Dzsidzsi: - Ééés most, Szuszu, megtanítlak zsírkrétával teknőst rajzolni!

Szuszu: - Teknős! Teknős!

dscn4842.JPG

Pénteken aztán hazajött Apu (apupárti tüntetést rendeztünk, és legalább öt percig ölelgettük), este megordított bennünket, hogy menjünk fürödni, megcsinálta a szendvicseket, amiket Anyu nap közben nem bírt megcsinálni, mert a fején ugráltunk, kiszedette Anyuval a fele tartalék ruhát a táskából, és így már be lehetett húzni a cipzárt. Anyukám megállapította, hogy szuper buli az efféle csajos hét, de azért nem lenne egyedülálló anyuka a világért sem.

Közben felköszöntöttük a tesómat a szülinapja miatt, kapott mindenféle izét, amiket az utolsó napokban talált ki, és a nagy részét én is kaptam. Sose tud válaszolni, ha megkérdezik, mit szeretne a születésnapjára vagy karácsonyra, mert igaziból nem szenved hiányt semmiben. De azért mindig igyekszik megfelelni az elvárásoknak, és szorgalmasan töri a fejét. Általában a születésnapja délelőttjén támad jó ötlete. Most végül is már jó előre szólt - szerdán -, hogy az iskolában a muffinbaba és a nagyszemű állatka a menő mostanság. Nosza, el is mentünk csütörtökön a sakkóra után az Osanba, elvégre csajos hét van, amibe akár az is beleférhet, hogy plázákban nyomulunk, és csajoknak való hülyeségeket veszünk. A nővérem végül is nem is muffinbabát kért, hanem fagyibabát (ne kérdezzétek, mi a különbség, vagy ha igen, akkor inkább tőle), de a dobozán nem volt rajta kívülről, hogy melyik milyen színű (és szagú - mert az is van neki), végül aztán anyukám dohogva nekiállt, és kibontogatott, majd ugyanúgy visszacsomagolt kilencet, mire a tesóm végül úgy döntött, hogy mégis a második lesz jó. (Az egyszerűség kedvéért én is ugyanolyat kértem, az már egyszer bevált. Habár valódi kihívás volt találni egy ugyanolyat.)

dscn4849.JPG

Feltérképeztük a nagyszeműállat-felhozatalt is; sajnos, macska nem volt, pedig a testvérem pont csak macskát szeretett volna. Én viszont első látásra szerelembe estem egy teknőssel. Átszellemülten szorítottam magamhoz, és alig lehetett annyi időre elválasztani tőle, amíg beütik a pénztárnál. (Egyébként egy babarózsafát is vettünk, mert az anyukám megsajnálta, annyira hihetetlenül ronda volt szerencsétlen, és a nővéremnek előttünk kellett mennie, mint valami címerhordozónak, mert a szegény csoffadt babarózsafa másfél méterre kilógott a bevásárlókocsiból, de nem nyílt ki neki a szenzoros ajtó.)

Anyukám eredetileg úgy tervezte, hogy a teknőst a születésnapomra kapom majd júliusban, de keresztülhúztam a számítását, mert egy percre sem voltam hajlandó letenni a kezemből. A fagyibabákat a másnapi köszöntésig eltette, így azután az a szomorú helyzet állt elő, hogy én vígan játszottam a teknőssel, szegény tesóm meg nézte. Estefelé aztán kibökte, hogy végül is neki is tetszik a teknős, és volt is belőle egy nagyobb fajta, csak "akkor még cicában gondolkodott".

dscn4856.JPG

Nosza, másnap reggel - miután a gyanútlan tesómat elkísérte az iskolába - fölkerekedtünk Anyuval, és irány teknőst venni. Jól tette, hogy engem is magával vitt, mert pontosan megmutattam neki, hogy a legalább hatféle teknős közül melyik tetszik a nővéremnek. Meg nekem. Ugyanolyan volt, mint az enyém, csak egy kicsit nagyobb. Egyből meg is öleltem, és a pénztárnál is csak hosszas győzködés árán voltam hajlandó átadni a beblokkolás erejéig.

Hazafelé az autóban kifejtettem Anyunak, hogy a kis teknős most már megtalálta az anyukáját, nem szabad őket elválasztani egymástól, vagyis mind a kettővel én játszom, a tesóm meg kapjon valami mást. Nem lehet, protestált anyukám, kimondottan azért jöttünk ma, hogy a tesómnak ajándékot vegyünk, nem pedig nekem, akinek nincs is születésnapom ebben a hónapban, sőt, a következőben sem. Hasztalan érveltem a családegyesítéssel, Anyu kijelentette, hogy a nagy teknős a nővérem ajándéka, vagy különben visszavisszük. Ebbe aztán kénytelen voltam belenyugodni. De ha nem figyel, azért mindig ellopom, és én alszom vele. Tulajdonképpen a tesóm összes plüssével én alszom, többnyire úgy néz ki az ágyam, mintha matrac helyett cicákkal meg nyuszikkal ágyaztak volna meg nekem (nem is beszélve a saját bárányaimról, mert amióta az első példányt megkaptam a Csodálatos Nagybátyámtól Új-Zélandról, nálam báránykultusz van). Szerencsétlen testvérkém egyedül csak a Jóságkutyával alhat, amit tavaly nem vitt vissza az iskolába. De azért néha arra is rámondom, hogy einstand, tesó.

dscn4858.JPG

Arról azonban már nem hagytam meggyőzni magamat, hogy a meglepetést titokban is kellene tartanom. Hiába minden előzetes ígéret, amint Dzsidzsi betette a lábát az ajtón, undok pofával nyiszogni kezdtem, hogy most már hadd játsszak az anyukateknőssel. Anyukám szerint igazi nagy parajfőzelék vagyok.

Sebaj, a tesóm azért örült az ajándékoknak, ha nem is volt meglepetés. Péntek délelőtt egy tortát is vettünk neki, de csak kicsit, mert anyukám nem tartotta etikusnak egyedül hagyni Aput a hétvégére egy alig megkezdett belga csokitortával. A köszöntés után mindenki sietett lefeküdni, mert szombat reggel korán keltünk.

dscn4864.JPG

Kivételesen nem voltam undok hangulatban, és nem ordítottam végig a fogmosást meg az öltöztetést, mert Anyu szólt, hogy most megyünk a kalandba, és oda ordító gyereket nem visz. Nem sokkal később már a vonaton ültünk, és ettük a reggelinket. Én rózsaszín nyenyét, és nem hiszitek el, de én szóltam, hogy adjanak már nyenyét nekem. Komolyan vettem, hogy az erdőbe menés az evésen múlik.

Misutkával a Keleti pályaudvaron találkoztunk, és Anyu azt mondta, tíz pontot kap, aki előbb meglátja. "Én látom meg előbb! - ordítottam. - Én látom meg előbb! Ki az a Misutka?!" Mert már elfelejtettem, kinek a hűtőmágnesét törtem össze vandál ifjúságomban. Végül aztán Dzsidzsi kapta a tíz pontot, és négyesben mentünk tovább a Nyugati pályaudvarra. Út közben még egy zápor is a nyakunkba szakadt, amiről a nagyok úgy döntöttek, hogy inkább itt essen, mint a Börzsönyben. (És végeredményben így is lett.)

dscn4865.JPG

Mire a Nyugatiba értünk, a zápor zivatarrá erősödött, és a pályaudvar csarnokának belseje úgy festett, mint a Plitvicei tavak magas vízállás mellett. Innen is, onnan is kis vízesések érkeztek, gurulós bőröndöt vonszoló utasok szlalomoztak a zuhanypontok között. Csucsuék megpillantása szintén tíz pontot ért, de már nem emlékszem, ki kapta (nem én). A nővérem majd kiugrott a bőröndből, csaknem a nyakába borult Zitának meg Ancsinak. Innentől ügyet sem vetettünk a felnőttekre, a vonaton is külön foglaltunk helyet négyen. Zita egyből bevett engem is a társaságba, azt mondta, valahol a szomszédjukban is lakik egy nagyjából ekkora kisgyerek, és sokat szoktak játszani vele. Vagyis gyanútlanul azt hitte, hogy csak úgy egy kisgyerek vagyok. Biztos nem látott még acsuált.

A kisvasúton is együtt ültünk, külön a felnőttektől. Az esőt Pesten hagytuk, a Börzsönyben szerencsére derűs idő fogadott. A végállomástól csak keveset kellett sétálni a házig. Nagyon izgultam, mikor látok már hiúzt, ráadásul éhes is voltam. Csucsu szerencsére hozott grilltálcát, amit már a szénnel együtt gyártanak, csak meg kell gyújtani. Amíg a felnőttek a házisárkány (vagy kovácsfújtató) szerepét cserélgették, mi felfedeztük a patakot. Hallottam, hogy kiabálnak valami beleesésről, de hát a családunkban ennek már hagyományai vannak. Miután kiöntöttem a vizet a gumicsizmámból, és Anyu tetőtől talpig átöltöztetett, hozzá is láthattunk a finom grillkolbász- és virsliebédhez. Vííírslííí! Nekem sem kellett kétszer mondani. Anyu közben aggódni kezdett, amiért Apu kirakatta vele a fele tartalék ruhát – azt mondta, ez hazárdjáték olyan gyerekeknél, akikre ennyire hat a gravitáció. Szerencsére sütött annyit a nap, hogy a grillezőhely korlátjára aggatott ruhám megszáradjon.

dscf7814.JPG

A Hiúz-ház nagyon jó hely, van egy csomó játék a kertjében, amire föl lehet mászni, és még egy madármegfigyelő házikó is áll hátul, a fák között. Ott lehet kilógni a kerítésen, erre elég hamar rájöttem. Egy szempillantás, és már kint baktattam az úton. Sajnos lefüleltek és visszavittek, pedig éreztem, hogy hív a vadon.

dscn4868.JPG

Ebéd után elfoglaltuk a szobákat. A felnőttek felhúzták az ágyneműt, Anyu összetolt két ágyat, hogy ne essek le, amikor szokás szerint T betű alakban be akarok tolatni a hóna alá. Ezalatt mi a madármegfigyelő házikóban tartózkodtunk. Anyu a lelkére kötötte a tesómnak, hogy a madaraknál is jobban figyeljen rám, nehogy megint meglépjek. Megnyugtatták, hogy csukva lesz az ajtó. Miután elrendezte a szobát, és visszatért a házikóhoz, az ajtót csakugyan csukva találta, mindenki bent kuksolt... Csak én nem, természetesen. A tesóm persze nem tudott elszámolni velem, ő is csak ekkor fedezte föl, hogy eltűntem. Senki sem tudta, mikor oldhattam kereket. Csoportokra oszolva kerestek az erdő aljában. Mielőtt még ti is aggódni kezdenétek értem, elárulom, hogy végül előkerültem, ott ügettem lefelé az úton, ahol már korábban is.

dscn4872.JPG

Pont mire megszáradt a kiteregetett ruhám, borulni kezdett az égbolt, és távoli mennydörgés hallatszott. Hamarosan a nyakunkon volt a zivatar, de sebaj: odabent a Hiúz-házban is akadt érdekesség. Megnéztük Anyuval az interaktív kiállítást (ahová a nővéremék már korábban beköltöztek). Itt aztán hosszú időre leragadtam, a nagyok már rég megunták, de én még mindig húzogattam a fiókokat, párosítgattam a fakockákra rajzolt terméseket a levelekkel, forgattam az évszakok kerekét, hogy újra és újra meghallgathassam az erdő hangjait. Végül betelepedtem a játszósarokba, rakosgatni kezdtem a faállatokat, és közöltem, hogy nekem most pont így jó, hagyjanak egy kicsit békén, nem hiányzik semmilyen séta. Egy időre még a vadon hívását is elfeledtem.

Később – amikor végképp távoztak a fellegek – azért elindultunk egy rövid kirándulásra, a legközelebbi játszótérig. A többiek rántott húst nassoltak; elhatároztam, hogy laza leszek, és én is kirántottam egyet a csomagból. Egyből le is haraptam a harmadát, és azzal a lendülettel belehánytam egy műkő virágtartóba. Már nagyon régen nem hánytam; tulajdonképpen szenteste is csak azért, mert kicsit taknyos voltam. De az annyira megbocsátható volt, hogy föl se írták sehová. A családom lassan föllélegezhet, hogy az úgynevezett „szerdai hányások” időszaka elmúlt (nem is beszélve azon sötét időkről, amikor a mutatványt nem heti, hanem napi gyakorisággal produkáltam). Szóval továbbléptünk, a problémától és a virágtartótól is, és nem néztünk vissza. (Kivéve a nővéreméket, akik visszafelé jövet külön idegenvezetést tartottak a virágtartónál.) Fogtam a rántott húsomat, és a továbbiakban elővigyázatosan, kis falatokban rágcsáltam tovább. Ki is nyilatkoztattam, hogy nagyon finom, és Csucsu süssön még ilyet. Lelkesen szaladtam a nagyok után, akik hamarosan a kerti vasút sínjén kezdtek sétafikálni. Sajnos a kerti vasút egy ideje láthatólag nem közlekedik, pedig nagyon számítottam rá. Bár a sínen egyensúlyozni és vonatnak képzelni magamat sem volt éppen rossz elfoglaltság.

dscn4877.JPG

Így érkeztünk meg az erdei játszótérre, és onnan már nem is mentünk tovább aznap. Kicsit főztem a homokozóban, de a legjobban a patak érdekelt. Pontosabban a patak túlsó partja, vagyis az, hogy át lehet kelni. Addig nyaggattam Anyut, amíg a köveken és vízbe dőlt fatörzseken átegyensúlyoztunk a túlpartra. Ez aztán megmozgatta amúgy is élénk fantáziámat, olyasmiket kiabáltam, mint „itt aztán rengeteg felfedezetlen terület van!”, és máris iparkodtam előre az aljnövényzetben. Láttam is valami érdekeset, olyan volt, mint egy nagy, puha gyík, csak fekete, sárga pöttyökkel. Anyu elmagyarázta, hogy az egy szalamandra, és nagyon érdekes állat, még ő sem látott ilyet, de itt, a Börzsönyben össze lehet akadni vele. Amikor elmeséltük a tesóméknak, ők is azonnal szalamandrát akartak keresni, de csak egy hatalmas meztelencsigát találtak. Végül úgy döntöttek, hogy az is jó lesz, és építettek neki egy saját palotát. A palota nagyon exkluzív helyen volt, a patak közepén egy uszadékfa vízből kiálló ágán, de nem tudom, a meztelencsiga mennyire örült ennek.

Este zuhannyal fürödtünk. Anyu elfelejtette, hogy engem lehetetlen lezuhanyozni, mert vihogok és összetekeredem, ahogy a hasamat meg az oldalamat csikizi a víz. A tesóm meg már olyan nagy, hogy mire feljöttünk a konyhából, ahol vacsoráztunk (én azért nyenyét is ettem a biztonság kedvéért, mert a többiek szalámija és az ebédről maradt grillvirsli nem keltette föl az érdeklődésemet), ő már a barátnőivel együtt végzett is az esti készülődéssel. Hamar ágyba bújtunk, mindenki fáradt volt. Zita jelentkezett, hogy mesél nekem az Anna-Petiből, és Anyu megígérte, hogy még ő is fog, miután lezuhanyozott. Kicsit nézelődtem még az ágyból, de mire bejött, már aludtam.

dscn4879.JPG

Éjszaka meggyűlt a bajunk a cupámmal. Ugyanis én keresztben alszom az ágyon, a fejem Anyu párnáján, és időnként, ahogy az ágy támlája felé fordulok, be szoktam támasztani a cupámat a deszkához. (Két és fél üveggel benyelek éjszaka, ezért egyelőre senki nem akar leszoktatni róla. A folyadékpótlásom túlnyomó részét is ekkor viszem véghez, mert nappal csak egy-két kortyot iszom a vízből vagy teából. Ha röfögök, Anyu már föl sem ébred egészen, csak becélozza a számat az üveggel, aztán ha megunom és elengedem, megkeresi és a sámlira állítja, hogy ne csorogjon alánk a maradék. /Vagy néha nem./ Csak reggel látja az üres üvegeket az ágy mellett a sámlin, amit éjjeliszekrénynek használ, és ebből gondolja, hogy éjszaka cupáztam, ő meg odaadta, nem másztam keresztül rajta.)

Csakhogy ennek az ágynak rácsos volt a támlája, pont akkora hézagokkal, amelyeken a cupám éppen átesett. Legalább nyolcszor ejtettem be az ágy mögé az üveget, Anyu meg nem talált semmit, amit a lécek elé támaszthatott volna (talán egy nagy könyvre lett volna szükség). Próbált engem lejjebb húzni az ágyon, de visszamásztam a megszokott pozícióba. Átfordított, hogy háttal feküdjek a támlának, de én ide-oda szeretek forogni alvás közben. Mire újra elszunyókált, helyezkedtem egyet, és békés pofával ismét a lécek közé illesztettem az üveget. Puff - csattant a Humana- Fantomalt-teljestej koktél a padlón.

dscf8111.JPG

Így aztán reggel nem ébredt valami pihenten, de idegen helyen egyébként sem tud rendesen aludni. Nekem szerencsére nincsenek ilyen problémáim, még jó ideig húztam a lóbőrt, amikor ő már félig össze is csomagolt. Vasárnap 10-ig el kellett hagyni ugyanis a szobát, hogy ki tudjanak takarítani a következő csoportnak. Levittük a táskákat az ebédlőbe (közben megszöktem párszor, de már rutinosan hoztak vissza), megreggeliztünk, és nekivágtunk a Béka-tanösvénynek. A tesóm meg a barátnői bandukoltak elöl az ellenőrző füzettel, és keresgélték az újabb feladatokat, de ha Anyu egy pillanatra elengedte a kezem (például ki akart venni valamit a táskából), máris megelőztem őket. Juhú, itt az erdő! Vidáman csörtettem előre, mint egy kis vaddisznó, méltó élőhelyemen, és ha elágazáshoz értem, hát választottam egy irányt, és arra szaladtam tovább. Zita meg a tesóm állandóan engem vadásztak, de egyrészt nem lehet csak úgy utolérni, mert félelmetesen gyors vagyok, másrészt harapok és karmolok, ha foglyul akarnak ejteni. Miért, mire számítottak egy kis vadállattól a természetes élőhelyén?!

dscf7810.JPG

Megnéztünk egy csomó érdekes dolgot a természetben, növényeket meg bogarakat meg ilyesmit. Aztán megérkeztünk a Bajdázói-tóhoz, és ott letelepedtünk tízóraizni. Anyu elővette a szendvicsét (két kézzel), azalatt én eldöcögtem az erdőben. Ancsi az ellenőrző füzetből olvasta föl a tó és a környék történetét, a tesómék a régi bánya meg a vashámor nyomait keresgélték. Utána átsétáltunk a hajdani kőbányába. Zita meg a tesóm minden kőre úgy telepedtek le, mint két színésznő, hogy hátha fotózzák őket. Én a hátsó nagy sziklafalat vettem célba, és mire felfedezték, hogy ott vagyok, már jó darabon föl is másztam rá. Egy darabig gondolkodtak, hogyan jöjjenek utánam, végül úgy döntöttek, hogy majd visszahoz a gravitáció. Csak a testvérkém aggódott értem, és egyből a megmentésemre sietett, ennek ellenére épségben érkeztem vissza a talajra.

A tanösvényt végigjárva a kisvasút végállomásához jutottunk vissza, és még maradt idő egy kis hajtányozásra is. Elsőnek Zita meg a nővérem pattantak nyeregbe, csakhogy kiderült, a tesóm lába nem ér le a pedálig, ezért helyet cserélt Csucsuval. Földig lógó nyelvvel bukkantak elő a sínen a fák közül; elmesélték, hogy a körpálya a feléig lejt, azután visszafordul, és ugyanannyit föl is kell pedálozni az emelkedőn.

dscf8118.JPG

Utána Csucsu letelepedett az árnyékban, a tesóm és a barátnői pedig nyafogtak, hogy még egyet, még egyet. Így aztán anyukám, aki kezdetben nem mutatott érdeklődést a hajtányozás iránt, szintén vállalkozott egy körre. Ebben az volt a jó, hogy engem is vitt. Hátul csücsültem a rövid lábúakkal, csuda gyorsan csúsztunk le a sínen! Arra azért mégsem volt elég a lendület, hogy fölvigyen az emelkedőn. Anyukám leugrott, és föltolt minket a célig, majd úgy döntött, neki is pont elég volt egy kör. Ezek után sajnos hiába nyávogtunk, hogy még szeretnénk menni, pedig be is telepedtem a következő hajtányba, de elhurcoltak onnan, hiába kapaszkodtam két kézzel a vascsőbe.

A házhoz visszaérve meggrilleztük a maradék virslit, néhányszor még elvesztem, azután hamarosan elindultunk haza. Anyu végül megdicsért, hogy az elveszéseket leszámítva egész úton példásan viselkedtem, és milyen jó, hogy már ilyen nagy vagyok, tényleg bárhová el lehet menni velem. (Legalábbis bekerített helyre.) Én pedig nagyon örültem, hogy végre engem is elvittek valahová, ráadásul igazi nagylányokkal. Csak azt sajnáltam, hogy nem maradhattam ott az erdőben, pedig annyira tetszett nekem. Na mindegy, legközelebb majd ügyesebb leszek.

(A fotók egy részét a Fényképezős Néni készítette. Köszönjük!)

 dscf7799.JPG

 

Értekezés a szurikáták immunrendszeréről

2017.05.21. 22:42 - Jankapanka

Címkék: vers állatok jelmezek

 dscn4520.JPG

Azt mondta az egyik olvasóm, hogy írjak inkább gyakrabban és rövidebbet. Higgyétek el, nem a jó szándékomon múlik, legalább fél tucat megkezdett és soha be nem fejezett, időközben aktualitását vesztett poszttöredék lapul a családom különféle elektronikus eszközeinek tárkapacitásán. Hiába, elfoglalt kisbaba vagyok egy elfoglalt családban. (Illetve elfoglalt ifjú hölgy - azt mondták az oviban a fogadóórán, hogy nem szabad rám "per kisbaba" referálni, mert hajlamos vagyok csecsemősíteni magamat, például nem vagyok hajlandó egyedül öltözni, mert mennyivel kényelmesebb már, ha öltöztetnek. Csak akkor leszek hirtelen nagy, ha érdekem fűződik hozzá, például ha valamit csak a nagyoknak szabad. Ilyenkor több centit tudok nőni egyetlen másodperc alatt!)

Szóval megteszem, ami tőlem telik, és gyorsan igyekszem mesélni valami rövidet. Hamarosan jönnek majd az aranyköpéseim is, mert már több füzetnyi gyűlt össze belőlük, csak legyen, aki begépeli. Addig is elmondom, minek öltöztünk idén a farsangon, hogy anyuka korunkban, ha majd felelevenítjük a tesómmal az emlékeinket, ne hiányozzon ez az év sem.

farsang10.jpg

A tesómék iskolájában az a szokás, hogy a gyerekek nem egyenként választanak jelmezt maguknak, hanem egy-egy osztály közösen talál ki valamilyen témát, például egy ismert mesét, és mindenkinek ahhoz kell igazítania az öltözékét. Ezt természetesen heves viták kísérik, végül az osztály egy része megsértődik, a többiek beöltöznek többé-kevésbé a választott témának megfelelően. (Egyéni makacsságok és eltérések mindig akadnak, így került például idén a Jancsi és Juliskába három kommandós.) A tanító nénik szerint ez rendszert teremt a káoszban (a káoszt jelen esetben a tornaterembe hozzátartozóstul bezsúfolt teljes alsó tagozat jelenti), mert a gyerekek osztályonként közösen mennek fel a színpadra, párszor körbesétálnak, a rokonok és érdeklődők megnézhetik őket (már akinek jutott hely az első három sorban állva), azután levonulnak, és a tanerők szervezetten fölterelik a következő osztály.

Hagyományosan a tesómmal együtt szoktam vonulni, legalábbis tavaly teremtettük a hagyományt, amikor én is 101 kiskutyának öltöztem az 1/c osztállyal együtt. De már korábban is mindig összeöltöztünk, amikor még óvodás volt: emlékeztek rá, féléves koromban Romy hercegnő volt a "80 nap alatt a Föld körül"-ből, én meg Tiko, a következő évben pedig Lukréciának és Szerénkének álcáztuk magunkat.

dscn4504.JPG

Idén a 2/c osztály a Madagaszkár c. rajzfilmet választotta (vagy kapta) téma gyanánt, ami a nővéremnek egyáltalán nem tetszett, azt mondta, ő nem lesz majom. Pedig a szüleim kuncogtak, hogy ahhoz akár jelmez sem kellene. Dúlt-fúlt magában, végül meglepően reális kompromisszumra jutott: kitalálta, hogy szurikátának fog öltözni, mert az a kedvenc állata, és a nézőközönség egy része (mármint azok közül, akiknek egyáltalán esélyük van ellátni a színpadig a sűrűn teleállt tornateremben) amúgy sem emlékszik rá, szerepel-e a Madagaszkárban szurikáta.

(A szüleim megbeszélték egymás között, hogy úgyis mindenki majomnak fogja nézni, úgyhogy pláne nem lesz ellenvetés, de ezt csak én hallottam, a tesómat nem sokkolták vele.)

dscn4488.JPG

Szóval anyukámnak föl volt adva a lecke: hogyan is néz ki a szurikáta. Elég hamar eldöntötték, hogy valami jellegtelen barna ruházat kell rá, az arcát pedig be lehet festeni (ehhez anyukám bevásárolt néhány professzionális sminkcikket, hogy a festék ne távozzon el az első orrfújásnál vagy sapkaigazításnál, ha már energiát fektet bele).

Csakhogy a tesómnak semmilyen barna ruha nem volt jó, mert "a szurikáta nem is olyan színű". Többször megnézték interneten, pontosan milyen barna a szurikáta - hát, leginkább mindenféle barna. Végül anyukám vett egy adag jellegtelenbarna frottírdzsörzét, kijelentve, hogy olyan a szurikáta, és kész. (A méteráruboltban, ahol megosztotta ezt a polémiát, az egyik fiatal eladó hölgy azt tanácsolta, végül is mindegy, mit vesz fel a gyerek, csak pipiskedjen és emelje maga elé a kezét.)

dscn4514.JPG

Anyukám egyidejűleg nekem is beterjesztette a kérdést, mi is szeretnék lenni a farsangon. Mert hogy idén már nekem is lesz saját olyanom az óvodában. Éppen a Mazsolát olvastuk esténként, így minimális gondolkodás után rávágtam, hogy Tádé szeretnék lenni. Mert Tádé rózsaszín. Megtekintettük Tádét a mesekönyvben, igen kis részben volt rózsaszín, de az nekem elég.

Anyu ki is találta, hogy varr nekem egy rózsaszín kötényruhácskát, amit farsangtól függetlenül is tudok majd hordani, Tádéként pedig fölvehetem fehér harisnyával és fehér hosszú ujjú pólóval, az arcomra rózsaszín foltokat fest, mint a mesekönyvben (nehogy ne legyek elég rózsaszín), a copfomat meg feltűzi fülecskéknek.

farsang70.jpg

Az anyagbeszerzés meg is történt, és a farsang előtti utolsó hétvégén - mialatt mi Apuval a vasútmodell-kiállításra mentünk a művelődési házba - anyukám nekiállt, hogy megvarrja a jelmezeinket. Szerencsére a tesóméval kezdte, mert azt már korábban kiszabta. Egyszer csak megszólalt a telefonja. Apu jelentkezett a művelődési házból, hogy ne varrjon semmilyen Tádét, mert meggondoltam magam. Út közben (Apu nyakában ülve) kitaláltam ugyanis, hogy ha Dzsidzsi szurikáta lesz, akkor én is az akarok lenni, különben nem öltözhetünk össze, mert nincs semmi olyan mese, hogy A szurikáta és Tádé. (Pedig máskülönben elég kreatív vagyok fiktív mesecímek kitalálásában, lásd pl. a Bidike-ciklust, mint például Bidike rosszban sántikál, vagy Bidike csapdát állít.)

Így aztán Anyu valahogyan kigazdálkodott a maradék barna anyagból nekem is egy szurikáta-felszerelést. Csuda izgatottak voltunk a nővéremmel, ruhapróba gyanánt föl-alá rohangáltunk a lakásban, és alig lehetett rávenni, hogy visszaadjuk a félkész darabokat. Dzsidzsi megpróbált megtanítani a tánclépésekre, amelyekkel a színpadon körbevonulunk majd. (Bár Anyu utólag elismerte, a rengeteg próba és gyakorlás ellenére pont úgy néztek ki, mint egy csapat másodikos, aki minden különösebb koncepció nélkül körbeizgágul a dobogón.)

farsang20.jpg

Nos, végül hiába tanultam volna meg a tánclépéseket (jobban, mint a másodikosok), mert közbeszólt a minden tél végi kötelező elfoglaltság. Természetesen beteg lettem ugyanis, és az iskolai farsang hetét Rákosligeten töltöttem mamáéknál. Nem is mondták meg nekem, hogy aznap van a farsang, hogy ne fájjon a szívem. Reménykedtek benne, hogy a következő hétre, az óvodai jelmezbál idejére meggyógyulok. Hát, nem gyógyultam meg.

Azt mondják, nincs mit tenni, ilyen a tél a kiscsoportban. Én még egészen szépen kibírtam, és kivételesen nem engem kellett ápolni a karácsonyfa alatt (senkit se kellett, be is írtuk ünnepi piros betűkkel a családunk nagykönyvébe), de ez csak haladék, előbb-utóbb úgyis elkap a bacilus, és onnantól nincs is tavaszig gyógyulás, legfeljebb takonyszünet. Állítólag az évek múltával egyre jobb lesz, ahogy már rá lehet venni, hogy maradjak fekve, vagy vegyem be a gyógyszert. A nővérem például idén egész keveset hiányzott az iskolából, pedig ovis korában már immunológushoz akarták vinni. A csoportszoba ajtaján kint volt a fényképe a jelénél - a szüleim szerint azért, hogy még megismerjék a többiek. Na, hát rajtam is meggazdagszik idén az államháztartás, mert anyukám botor módon óvodai étkeztetésre kérte a kafetériát.

farsang50.jpg

De hogy ne legyek csalódott, szerveztek nekem egy saját, külön farsangot. Nemcsak a tesóm meg én öltöztünk be, hanem meglepetésből a nagyszüleink is (mert különben mitől lett volna farsang), sőt, a végén még Anyut is rá tudtuk beszélni. Volt csörögefánk is, meg mindenféle finom ennivaló. Állj! Még valami hiányzik! Körbeállítottam a társaságot, és kértem, hogy énekeljük el az "A farsangi napokban" kezdetű dalocskát. Ugyanis a tesóm már vagy két hete ezt dalolászta esténként, és nekem is megtanította. Valahogy úgy képzeletem el a farsangot, hogy ezt éneklik, és körbe-körbe táncolnak. Miután ezt megtettük, megnyugodtam. Akkor ez tényleg igazi farsang.

Így tehát, bár az első ovis jelmezbálról (akárcsak a Mikulásról) lemaradtam, azért mégis lett farsangom, és teljes mértékig elégedett vagyok vele. És így, tavasz vége felé megígérhetem, hogy a jövőben igyekszem kevesebbet betegeskedni, hogy a további jeles alkalmakat ne kelljen otthon, háztáji módszerekkel megtartani.

farsang30.jpg

Azóta már volt is egy Anyák napja, amelyen részt vettem, sőt, nagyban emeltem az esemény fényét. Anyukám mit sem sejtve üldögélt az első sorban, nézegette, hogy milyen ügyesen énekelek a többiekkel, meg hogyan számolom az ujjamon, hogy úszott három rózsaszirom - egyszer csak arra lett figyelmes, hogy az óvó nénik a fülembe sugdosnak valamit, és előrefelé mutatnak. És ekkor kiperdültem középre, én, a hajdani nyiszlett nemevő kis csipásmacska, akiért több éven át reszketett, hogy mi lesz velem, rámosolyogtam a közönségre, és az iskolaérett csoporttársakat is leradírozva hangosan, érthetően, vagányul elszavaltam a mondókát, hogy Apukám, anyukám, találd ki.

És még ő mondja, hogy nem kell mindenen sírva fakadni.

farsang40.jpg

 

 

Óévbúcsúztató

2017.03.12. 22:50 - Jankapanka

Címkék: olvasás ünnep evés karácsony nyár számok óvoda acsuál

 dscn3261.JPG

Anyu azt mondja, most már mindegy, ki, csak írjon valamelyikünk, mert a végén még megörökítetlenül maradnak a családunk legszebb évei. Emlékeztek, legutóbb (tavaly ilyenkor...) még azon az állásponton volt, hogy az írhat blogot, aki kevésbé rossz. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy én végképp elestem a tudósítási lehetőségtől (kiváltképp a májusi Mesefalu után, amikor megint megléptem a családomtól, és háromnegyed órát kerestek a patakban, szerencsére Csilláék megtaláltak a rendezvényterület túlsó végén, a szalmában).

 dscn3271.JPG

A nővérem meg azért nem ír blogot, mert újabban minden szabadidejében olvas, a nyári szünetben 18 könyvet olvasott el. Én már kicsit unom ezt az egész könyvesdit. Végre itt a hétvége, fölébredek nyoszolyámon, picit nyavalygok a cupámért (mostanában éjszaka vizet szeretek inni, de az esti elalváshoz még kell a tej - amit apukám egy deci banános tápszer / két deci 3,6-os tej titkos recepttel állít elő), azután vidoran kipattanok az ágyból, és átrongyolok a tesóm szobájába. Régebben ilyenkor üdvrivalgás fogadott, fölmásztam hozzá a felső ágyra, és játszottunk. Most meg hiába kiabálok neki a szoba közepéről, a füle botját sem mozgatja. De nemcsak nekem, Apunak meg Anyunak sem. Úgy látszik, valamiért egyszerre csak egy érzékszerve tud működni, vagyis ha a szemével olvas, akkor a fülével nem hall.

 dscn3403.JPG

A nyári szünet első napján anyukám megzsarolta a tesómat, hogy szünidei feladat gyanánt írjon inkább naplót, mert ha nem, akkor ő fog neki diktálni tollbamondást. Így a nővérem mégis inkább a naplóírást választotta, de szigorúan csak napi hét sorban (kivéve, amikor matekpéldákat oldott meg, mert olyankor nem kellett neki). Így aztán naponta végighallgattam, ahogy megpróbálja hét sorba sűríteni az aktuális történéseket, és nagyon ügyelt rá, nehogy egy szótag is túllógjon a kötelező mértéken. Ebből persze elég vicces minimalista megfogalmazások születtek, anyukám szerint jókat fogunk mulatni rajta nagyobb korunkban, feltéve persze, hogy még meglesz akkor. Mert hiába teszi el, folyton megtalálom és elviszem, mert én is szeretnék naplót írni. (Vagy legalább vinni.)

 dscn3387.JPG

Így aztán Anyu beleegyezett, hogy mégis én írjak blogot. Még mindig én érek rá a családból a legjobban, bár szeptember óta valamelyest lefoglal az óvodába járás. A szüleim egész nyáron aggódtak, mi lesz velem az oviban; meg voltak győződve róla, hogy ha nem telefonálnak rájuk már az első héten, hogy rosszul lettem az éhezéstől, akkor azért fognak eltanácsolni, mert még mindig nem vagyok teljesen szobatiszta, vagy leharaptam valaki fülét. (Amilyen pici vagyok, olyan vehemensen szoktam érvényt szerezni a vélt vagy valós érdekeimnek.) Na, hát lássatok csodát, eljött a január, és még mindig az oviban vagyok. Ehhez persze egy nagyon jó óvoda kellett (egy saroknyira a házunktól), ugyanis - talán már meséltem - nemrég átkörzetesítettek minket a közelebbi, régi oviba, így megmenekültem a testvérem ovis éveit beárnyékoló Áspis Kígyó nénitől. Az én vezető nénim kedves, szereti a gyerekeket (ami egy gyerekintézmény vezetőjénél nem hátrány, ha nem is munkaköri követelmény...), betett engem egy olyan csoportba, ahol 5 néni jut 13 gyerekre (az ötből az egyiknek általában az ölében ülök), ráadásul a tesóm a szomszéd épületben van, és a büfé folyosójáról kilát az udvarunkra.

 dscn3301.JPG

Na, de előreszaladtam az eseményekben. (Ez jellemző rám, mindig előreszaladok, aztán vissza, aztán meglátok valamit, és a következő pillanatban már senki sem tudja, hol vagyok.) Szóval ott hagytuk abba, hogy a Mesefaluról nem írhattam blogot az eltűnés miatt, aztán meg már vége is volt a tanévnek, és rengeteg dolgot elterveztünk, hogy mi mindent fogunk csinálni ezen az utolsó nyáron. (Mármint anyukám utolsó szabad nyarán, mert augusztus elején kezdett dolgozni.) De végül is csak egy madáritatót csináltak valami lavórból, körülültetve virággal, és attól kezdve folyton engem kellett figyelni, hogy ne mossam bele a sáros lapátjaimat.

dscn3750.JPG

Ja, meg nyár elején sokat üldögéltünk a teraszon is, és néztük, ahogy alkonyodik, és feljönnek a csillagok, és Anyu meg a tesóm még sünit is láttak, csak nekem nem volt türelmem kivárni. Anyu tavasztól kezdve vezetésleckéket vett (húsz éve van jogosítványa, de sosem volt alkalma használni), és valamikor júliusban megérkezett a családi autó is. Engem csak egyszer engedtek a közelébe felügyelet nélkül (amikor az udvaron állt), ekkor apróbb dolgokat törtem le róla.

 dscn3388.JPG

Június közepén hirtelen fejfájásra kezdtem panaszkodni, egyre rosszabb kedvem lett, pár nap múlva már csak feküdtem és sírtam. Ha néha talpra álltam, a fejemet is ferdén tartottam, és nem tudtam egyenesen járni. Kórházban is voltam, meg mindenféle vizsgálatra vittek, de nem találták meg az okát, közben két-három hét alatt el is múlt magától. Azóta is csak találgatnak, mi lehetett a bajom.

 dscn4220.JPG

Amikor végre ismét jól éreztem magam, igyekeztünk gyorsan kihasználni az elillanó nyarat: ha csak tehettük, a nagykátai strandra mentünk, hadd csiszolgassam az úszástudásomat. Úszógumival már egész tűrhetően átevickélem a medencét. Ezen a nyáron az élménymedence körüli sodrófolyosó volt  a kedvencem; órákat voltam képes eltölteni azzal, hogy az úszógumimban lebegve körbe-körbe vitettem magam a vízzel. Még egy meglehetősen együgyű dalocskát is kitaláltunk a tesómmal az "Elvitte a víz a szappant" dallamára, de azóta is felderülök, ha valaki dudorászni kezdi, mert felidézi az elmúlt, vidám nyarat:

 dscn3804.JPG

"Elvitte a víz a Pirgit,

Utánaküldték a Dzsidzsit,

Míg a Dzsidzsi mászott,

A Pirgi elázott

A sodróban."

 dscn3849.JPG

Anyukám részéről a nyár egyik fénypontja egy egynapos sióagárdi látogatás volt a nővéremmel meg a közös baráti társaságukkal. (Engem megint nem vittek, mert nem vagyok hajlandó egyedül enni. Kicsit már unom ezt az egyedülevős szöveget. Meg hogy azt mondják, folyton őrizni kell, hogy el ne tűnjek. Nem tudom, mit vannak úgy oda ezzel az eltűnéssel, én mindig tudom, hol vagyok.) Sióagárdról származik anyukám egyik barátnője, akivel annak idején a baba-mama klubban ismerkedett meg, és a gyerekeik együtt szoktak bandázni. (Csak engem hagynak folyton otthon. Kivéve a novemberi Lábfázós Nyakbanvivős Felvonulást a parkban.) Szóval ez a barátnő meghívta az egész társaságot a szülői házba, kirándultak a helyi szőlőhegyen, megnézték a híres pincefalut, sokat nevettek, láttak sok gyönyörű hímzett ruhadarabot, ami a hagyománnyal együtt öröklődik a családban, a gyerekek medencéztek, és a végén még kisbárányokat is mutattak nekik. Ezt persze a tesómnak kellett volna elmesélnie, de újabban nem ír, csak folyton olvas. Én is próbálok megtanulni olvasni, de még nem nagyon megy (a számolás már igen). Múltkor a sálakból kiraktam a szőnyegen egy SZUSZ betűt, mindenki nagyon örült neki, de másodszorra nem sikerült megcsinálnom, és ezért ordítoztam.

 dscn4475.JPG

Ezen kívül Anyu meg a tesóm idén is voltak Vinyén anyukám régi (gimnazista kori) barátnőivel meg a gyerekeikkel. De szerintem disznóság, hogy ezt is nekem kell leírnom, amikor engem nem is vittek oda se. Anyu azt mondja, idén már én is jöhetek, mert nagyon rendesen megettem többször is a csirkeszárnyat, meg még kiflit is. Vinyén van patak, ahol a tesóm meg a barátnői hidat építettek, és megbeszélték, hogy együtt mennek hídépítő iskolába, ha nagyok lesznek. A nővérem nagyon örül, hogy megtalálta a hivatását; azt mondja, nagy kő esett le a szívéről, hogy legalább ezen nem kell már törnie a fejét. Rajzolt is egy cégtáblát a szobája ajtajára, amin az áll, hogy mérnök.

dscn3957.JPG

Erre gyorsan én is kitaláltam, hogy mi leszek nagy koromban (bár elég sokszor érvelek vele, hogy én már most is nagy vagyok). Szerintem ugyész leszek, és megbuntetem a búnozóket. (Még mindig nem tudom kimondani az "ő" és "ű" betűket, számtalan vidám percet szerezve éretlen humorú felmenőimnek.) Anyukám szerint a jogi véna megvan mind a kettőnkben, a testvéri vitáink rendes menetrendjéhez tartozik, hogy újra és újra megpróbálunk rátromfolni egymásra bonyolult és még bonyolultabb érvelésekkel. (És csak utána kezdünk verekedni, mert olyankor úgyis szétzavarnak bennünket a szobánkba.)

 dscn4079.JPG

A napokban például éppen ebédeltünk a tesómmal a nappaliban, a kis sárga asztalnál. Nekem még jó sok krumplim volt, ő már megette a rizsét, még egyszer kért, és abból is csak egy kicsi maradt. Gyorsan a szájába tömte a maradék fél rántott húst - Anyu rá is szólt miatta -, és fuldokolva ezt hörögte felém:

- Az győz, akinek előbb üres a tányérja!

- Az győz, akinek előbb üres a tányérja, _és_ nem tömte be egyben a maradék rántott húst - pontosítottam. - És nem maradt semmi rizs a tányérján.

- Vagy csak olyan rizs, amit másodszorra kért - nyeldekelt a tesóm. - Csak az győzhet, akinek egyáltalán _volt_ rizs a tányérján.

- Vagy krumpli - tettem hozzá.

- Ügyvédek, abbahagyni! - csattant föl szokás szerint az anyukám, és minden jelenlévőt megitatott teával.

 dscn3783.JPG

Vinyén egyébként állítólag éjszakai akadályverseny is volt, amit a nővérem rengeteget emleget, de juszt sem írta bele a naplójába, mert nem fért bele a hét sorba. Abba csak az fért bele, hogy idén is elindultak megnézni a cseszneki várat, és egész nap gyalogoltak felé, látták is olykor a fák között, de alig jött közelebb. És amikor végre odaértek a tövébe, akkor már zárt, és gyorsan felhívták Aput telefonon, hogy mikor és honnan indul olyan autóbusz, amivel még aznap visszaérnek a szállásra. Meg voltak Zircen is, és megnézték a természettudományi kiállítást, ami Anyu szerint nekem is tetszett volna, csak nem tudja, hogyan lehetett volna megakadályozni, hogy ne próbáljak mindent széthordani. Anyukám szerint a dolgok nem arra valók, hogy állandóan vigyék őket, szerintem meg de.

 dscn3356.JPG

Augusztus elején anyukám dolgozott egy kicsit, hogy ne csak nekem legyen fokozatos a beszoktatás az óvodában. Közben Apu meg a tesóm Erdélybe mentek egy hosszú hétvégére (nekik meg ez lett a nyaralás, mert a nyár eleji táborból a tesómnak haza kellett jönnie az én fejfájásom miatt). (Vagyis nem kellett neki hazajönnie, csak Anyu hazajött, és akkor ő is.) Utána még pár forró Nagykátás nap volt - képzeljétek, még lángost is csócsáltam a kismedence szélén, nehogy megint rám fogják, hogy sehová sem lehet vinni engem -, utána már kezdődött is Apunak a munka, nem sokkal később Dzsidzsinek a második osztály, nekem meg az óvoda, és egy hétre rá anyukám is végleg visszatért a munka világába. (Egy nappal később, mint tervezte, mert beszoktatás közben beteg lettem, és így az első munkahete rögtön egy nap szabadsággal indult. De aztán megembereltem (megszuszuztam) magam, és nagyjából karácsonyig kibírtam. A beszoktatásomban nem okozott törést.)

 dscn3913.JPG

Anyukám az egész előző évben csöndes propagandát folytatott az oviba járás érdekében, mindig megmutatta a sok játékot az udvaron, amikor Dzsidzsiért mentünk az iskolába. Így elfogadtam, sőt, büszke voltam rá, hogy hamarosan én is oda fogok járni. Mesélték, hogy lesznek majd barátaim meg játszótársaim, és elolvasták nekem a Már óvodás vagyok mesekönyvet, így a beiratkozást követően én is büszkén mondogattam, hogy már óvodás vagyok. A beszoktatással nem is volt semmi probléma: az ovinak hatalmas udvara van árnyas fákkal és rengeteg játékkal, anyukám azt hiszem, egy padon üldögélt valahol, fogalmam sincs, nem nagyon hederítettem rá.

 dscn4186.JPG

Szerencsére szép hosszú őszünk volt, így heteken át egész nap az udvaron lehettünk. Akkoriban annyira szerettem óvodába járni, hogy hétvégén reggelenként kifejezetten tüntettem az oviba menetel mellett. Azután beköszöntött a rossz idő, és beszorultunk a csoportszobába; attól a naptól fogva méltatlankodtam olykor, hogy nem szeretem az óvodát, de sosem igazán komolyan. Megszerettem az óvó néniket (Kati néni a kedvencem), meg a gyerekeket, különösen Norinát (aki Noémi ikertestvére). Jóval nagyobbak nálam, mert vegyes csoportba járok, és Anyu szerint az óvó nénik meg a nagyobb lányok úgy babáznak velem, mintha valami kis plüssfigura lennék. Picike vagyok, nagyszemű és viszonylag cuki, és nem sokan sejtik, hogy egy acsuál lakik bennem.

 dscn3796.JPG

Néhány hete új kislány érkezett a csoportba, így van valaki, aki nagyjából velem egykorú (eddig egyedül képviseltem a kiscsoportos korosztályt). Úgy tartom számon, mint "a barátnőm" - eleinte a nevét sem tudtam, csak ezen a néven emlegettem, mármint a barátnőmként. Egy nap ötször is megmutatom az ujjamon, hogy a családom (Apu, Anyu, Dzsidzsi, én), meg a barátnőm, az öt. Tudjátok, az öt a barátnő-szám. A négy a családszám. A három, az a három kiscica, vagy a török és a tehenek. Fehéret, feketét, tarkát. A kettő pedig megint kiscica: ha még egyet kapok, akkor lesz egy pár. De én meg a Dzsidzsi is ketten vagyunk. Bár Anyu szerint néha tizenkettőnek számítunk.

 dscn4109.JPG

Más érdekes dolgok is vannak az oviban, például a Nagy Hal, aki az előtérben lakik egy akváriumban, és csodálatos dolgokat művel. Éjszaka például kimászik, és egyszer összetépte a rajzomat, de lehet, hogy az mégsem a Nagy Hal volt. Meg egyszer megharapta Bellát, biztosan azt hitte, hogy növény. És még vannak más gyerekek, például fiúk is, de ők rettenetesen putuk (állítólag majdnem annyira, mint én). Főleg az Ádám nevű kisfiúval szoktam verekedni, ő másik csoportba jár, de az udvaron előszeretettel gyepáljuk egymást. Az óvó nénik egy ideig gondolkodtak, hogy mit csináljanak velünk, végül úgy döntöttek, hogy nagyjából kiegyenlítettek az erőviszonyok, és láthatóan mind a ketten elégedettek vagyunk az interakció ezen módjával. Például ülünk a fészekhintában, és nagy egyetértésben hintázunk, aztán én ki akarok szállni, ő meg nem akarja, én meg de, és ez úgy fest messziről, mintha két begőzölt kismacska marakodna a fészekhintában, pedig csak az álláspontjainkat ütköztetjük. Aztán este meg úgy nézek ki, mint aki a bozótban aludt.

 dscn3820.JPG

Tényleg, alszom is az oviban, pedig itthon már nem. Anyu varrt finom puha ágyneműt, és ott van a cicám. Sőt, legutóbb kifejezetten kérni kellett, hogy kíméletlenül ébresszenek fel háromkor, mert mindig sajnálgatnak, aztán itthon meg éjfélig kukorékolok. (Rengeteg előnyt húzok belőle, hogy a csoportban én vagyok a kicsi.)

 dscn4192.JPG

Az evéssel úgy állunk, hogy még mindig a dedósoknak való joghurtos bébiételből tartom fenn magam: Apu megetet reggel, oviba indulás előtt, és aztán délután meg este is, miután hazahozott - továbbra is rajzfilmekkel kell szedálni, hogy a számba lehessen tenni az ételt, de legalább már magamtól tátogok, mint a kisfecske (rózsaszín vagyok, csont és bőr, szóval ez rendkívül találó hasonlat). De azért az óvodában is jut annyi ennivaló a szervezetembe, hogy ne legyek rosszul nap közben. Az óvó nénik hivatásuknak tekintik a győzködésemet, nagy örömmel számoltak be róla például múltkor, hogy megettem egy fél szelet gépsonkát, előtte meg, hogy kilenc tésztát. A partedlimet is mindig maszatosan adják haza, szóval valamit mégis csak művelek az asztalnál; sőt, valamelyik nap panaszkodtak, hogy milyen rosszul ettem, amiből a szüleim azt a következtetést vonták le, hogy volt mihez képest rosszul enni. Itthon is elnyammogok néha egy kis pirítóst, ropit, sült krumplit, és legjobban a tesóm tányérjáról szeretek lopkodni (aki az utolsó falatját is nekem adná - előfordult nem egyszer, hogy ott ült csorgó nyállal, és várta, hogy szíveskedem-e még hiénázni a vacsoráján, vagy most már megeheti a maradékot).

 dscn4245.JPG

Szóval így telt ez az év. És nem is hiszitek, ha leírom, de karácsonykor senki sem volt beteg. És egyik gyertyát sem felejtettük el meggyújtani az adventi koszorún, és nagyon szépen énekeltük, hogy Adventi hírnök, friss fenyőág, csak én kicsit ordítva énekeltem, és az apukám utánozott, és a nővérem meg megsértődött, mert ő szervezte az egész daltanulást. De azért szép volt, és nagyon ronda adventi koszorúnk volt idén (Apu vette az utolsó pillanatban, mert elfelejtettük, és már csak ilyen maradt), de akkor is ez volt a legszebb advent.

 dscn4351.JPG

Maga a karácsony is ilyen volt: semmi különös, csak együtt voltunk, kuckóztunk, mesét néztünk, foglalkoztató füzeteztünk (karácsony táján hozta Apu az első foglalkoztató füzetemet, és egyből rákaptam, ahogy annak idején a nővérem). Anyu azt mondta, teljesen kisimultak az idegei, ami érdekes felvetés két acsuállal a házban.

 dscn4360.JPG

Ma is például fájós fejjel jött haza a munkából, lehasalt a nappaliban, mi meg a tesómmal ráültünk a hátára, és piszkáltuk, és ettől minden baja elmúlt. Azt mondta, valóságos természeti erőforrás vagyunk, mint a gyógyvíz. (Előtte kicsit ordított velünk, mert összeverekedtünk a hátán. Mert megpróbáltam lelökni onnan a nővéremet, mert egyedül én akartam lenni a természeti erőforrás.) Azt is mondta, hogy legszívesebben mindenhová magával vinne bennünket a zsebében. (Két külön zsebben, hogy ne verekedjünk össze.)

 dscn4379.JPG

A szilveszter a hagyományoknak megfelelően telt, este hatkor fellőttük a tűzijátékot, hétkor megettük a virslit, és nyolckor ágyban voltunk. Másnap a szokásos lencsefőzelék és a Bécsi filharmonikusok. Nagy reményekkel vágtunk neki az új évnek, de már abból is hipp-hopp eltelt másfél hónap. Mostanában kezdem érteni, mi az, hogy év, meg hónap, meg évszakok. (Csak a tegnapot meg a holnapot keverem folyton, "Apu, megtaláltam a szőnyegen a holnapi pizzát, és megettem!") Januárban olyan hideg volt, hogy anyukám az orra elé kötött sállal tudott csak kilépni a házból, és a tesómnak azt mondták, hogy jól jegyezze meg, mert ezt a telet fogják még nagy korában is emlegetni. De a tesóm inkább azzal volt elfoglalva, hogy pizsamapartikra járt mindenféle múzeumokba, például a Természettudományiba, ahol a bálnacsontváznál aludtak hálózsákban, meg a Nemzeti Múzeumba, ahol éjszaka elemlámpával mászkáltak a kőtárban. És még a Tropikáriumba is szeretne menni, szóval megvannak a maga tervei a következő félévre. (Például cikket készül írni az iskolaújságba a '48-as forradalomról. De megszívta, mert azt tényleg neki kell megírnia, én nem segítek.)

 dscn4401.JPG

Én pedig élem tovább az óvodások békés hétköznapjait. Néha meredek dolgokat mesélek a szüleimnek, például azt, hogy ma pókleves volt az ebéd, ami pfuj volt, és a pók átmászott a Norina tányérjából a Bella tányérjába. Állandóan bepalizom őket, mert az elején mindig elhiszik a történeteimet, olyan meggyőzően adom elő, és csak a közepe táján kezdenek gyanakodni. Apukám szerint nem is jogász leszek, hanem író vagy újságíró. Na, mindegy, már úgyis beosztottuk a tesómmal, hogy én leszek a humán értelmiségi, és ő a reál, bár már egész tűrhetően fújom én is a négyes szorzótáblát. Ha kiscicák vagy egyéb apró dolgok számba vételéről van szó, számolás nélkül, ránézésre felismerem a kettőt, a hármat és a négyet, számolással pedig általában nyolcig helyesen állapítom meg a mennyiségeket, bár ezt néha eltévesztem. És már azt is tudom, hogy egy cica meg egy cica az két cica, de azért nem akarok mégsem hídépítő mérnök lenni. Bár ki tudja, ha idén nyáron tényleg elvisznek Vinyére, akkor lehet, hogy még meggondolom magam.

 dscn4143.JPG