Szia!

Ez egy gombamód növekvő kislány naplója, amelyben kalandjairól és egy vidám-különös világra való rácsodálkozásáról mesél neked.

Hozzám szóltak

Az időgépem

január 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31

A világ a falon túl

Tiszta a levegő?

Budapest légszennyezettsége

Van itt még valaki?

Már nagyon várom

Az életem filmje

Bidike helyezést ér el

2017.12.31. 23:27 - Jankapanka

Címkék: első futás futás kisbabával

 futonap_4.jpg

Az elmúlt egy hónap tapasztalatai alapján kijelenthetem, teljes mértékig megérte megengedő álláspontra helyezkedni az evéssel kapcsolatban, mert cserébe tényleg egy csomó érdekes helyre visznek. És ha az állandó elveszéseimmel megyek a szüleim agyára, az sokkal viccesebb, mint amikor még a hányással tettem ugyanezt (ráadásul a szám sem lesz rossz ízű tőle).

Az idei évben júniusban rendezték meg az egyébként áprilisban szokásos jótékonysági futónapot. Anyukám, ahogy a korábbi években, most is a rendezők között szerepelt, csakhogy amióta dolgozik, hétszámra arra sem jut ideje, hogy ránézzen esténként az internetre (illetve megtehetné, miután nyugovóra tértem, kétszer kijöttem, hogy bilire üljek, meg még egyszer azért, mert nem találom a teknősömet, és végre nagy nehezen befordulok a fal felé a cupámmal, de valamilyen érthetetlen okból ilyenkor az alvást részesíti előnyben). Kicsi város vagyunk, az ember internet nélkül is összefut az utcán átlag kéthavonta mindenkivel, aki számít. Anyunak meg is mondták előre, mi lesz a feladata: az útvonal kijelölése és biztosítása. Anyukám bólogatott, be is ütemezte magának a feladatokat, aztán átütemezte, később bepislantott a helyi netes fórumokra, és hálásan állapította meg, hogy a dolgok nélküle is remekül haladnak.

De ha már odamerészkedett, fülön csípték azzal, hogy a nővérem menjen szerepelni az esemény reklámfilmjében. "És mikor lesz a felvétel?" - "Holnapután, de a te lányod úgyis olyan hamar megtanul mindent!"

reklamfilm_4.jpg

Megkérdezte a tesómat, van-e kedve; a tesómnak természetesen volt kedve. Támadt egy futó ötlete, hogy az utolsó mondatot esetleg én mondhatnám el (nehogy úgy érezzem, hogy megint kimaradok valamiből), most úgyis benne vagyok a szereplésben a múltkori versmondások után. Én azonban kereken visszautasítottam a felkérést.

Anyukám tehát egyedül a tesómat szállította a mondott helyszínre (a régi patakpartra, ahol a Mesefalu is volt). A nővéremet előre is vették, mert gondolták, hogy vele nem lesz probléma, és tényleg csak egyszer kellett elmondania a szövegét. Utána leült nézni a táncpróbát, amivel szintén a jótékonysági napra készülődtek.

Egy kedves néni mutogatta a lépéseket egy csapat iskolás lánynak, újra és újra elpróbálták. Egy idő után megkérdezték a tesómat, nincs-e kedve beállni. A tesómnak volt (éppen jó napját fogták ki), levette a cipőjét, és egész jól leutánozta, amit a többiektől látott. Így aztán anyukám, aki arra készült, hogy egyéb teendőire hivatkozva idén elsunnyogja a jótékonyság-napi részvételt, azon kapta magát, hogy vasárnap délutánonként táncpróbákra hordja a testvéremet.

reklamfilm_1.jpg

A nővérem úgy látszik, túllendült a holtpontján (miután az összes témazáró dolgozattal végeztek az iskolában, meg a Tudásbajnokság döntőjén is túl volt, és párszor rendesen kialudta magát), mert visszatért a régi vállalkozó kedve (lehet, hogy mégsem serdül). Ellenvetés nélkül, lelkesen járt a próbákra, gyakorolta otthon a táncot, sőt, még azt is kitalálta, hogy a futóversenyen is szeretne részt venni.

A szüleim elsőre megörültek ennek, aztán rájöttek, hogy mégsem lenne jó ötlet. Anyu ugyanis saját magát meg Aput is beosztotta egyes útszakaszok biztosítására, így nem lett volna, aki a tesómat kísérje. Abban biztosak voltak, hogy le tudná futni a kistávot (kb. másfél kilométert), mint ahogy abban is, hogy rosszul osztaná be az erejét, az első ötszáz méteren szaladna, mint akit kergetnek, utána meg szúró oldallal, rossz érzésekkel, sírdogálva baktatna be a célba.

Az esemény előtti szombat délután Anyu még elvitte a tesómat az utolsó táncpróbára, amelyet a főtéren felállított színpadon tartottak, a készülődő vihar hang- és fényjátéka mellett. Itthon, amikor ágyba került, még egyszer ránézett a netre, hogy áttekintse a másnapi teendőket. Kiderült, hogy az egyik barátnője a kislányával már elvállalta, hogy fölrajzolja az aszfaltra az útvonalat jelölő nyilakat, egy másik jelentkezett biciklis felvezetőnek, a helyi polgárőrök pedig ott lesznek minden kereszteződésben, nehogy valaki mégis eltévedjen. Anyukám csodálkozva állapította meg, hogy ezek szerint neki nem maradt feladata. Vagyis maradt, a legjobb: az, hogy a résztvevők csapatát erősítse a tesómmal együtt. Egyből törni kezdte a fejét, hol is lehet a futónadrágja (amelyet a tavalyi jótékonysági futónapon használt utoljára).

futonap_3.jpg

Reggel Apu elé tárta az ötletet, aki azt mondta, akkor már Bidikét sem kellene kihagyni. A tesómat már direkt azzal ébresztették, hogy jöjjön a futóversenyre. A nővérem nagyon megörült ennek, egyből kiugrott az ágyból - a gyenge láncszemet ezúttal anyukám jelentette, aki az utolsó pillanatban találta meg a futónadrágját. Szerencsére csak a Főtérig kellett elügetni a nevezéshez, és a kistáv ott haladt el a házunk előtt (pedig nem is anyukám jelölte ki az útvonalat).

A Főtéren már készülődtek a délutáni rendezvényre, asztalokat állítottak fel a jótékonysági bazárhoz meg a kézműveskedéshez.  Anyu meg a tesóm gyorsan beneveztek a futásra, és nekem is vásároltak egy karszalagot (hadd gyűljön a pénz az iskolaudvar felújítására). Épp csak odasétáltak a rajthoz, és már indult is a kistáv, a tesómnak izgulni sem maradt ideje. Anyu kézen fogta, és magyarázni kezdett neki, hogy olyan sebességgel kezdünk neki, amit valószínűleg végig tartani tudunk, és nem izgulunk, amiért mindenki elfut mellettünk, mert ezeknek a nagy részét a táv második felében lehagyjuk, amikor ők már csak sétálni bírnak. Ezzel aztán szerencsésen szóval is tartotta addig, amíg el nem értek a kis utcához, ahol visszafordult a táv. Onnan pedig bekanyarodtak a mi utcánkba, és a következő sarkon meglátták Aput meg engem, amint izgatottan integetek minden elhaladónak.

Nagyon akartam futni! Úgy topogott a kis lábam a kövezeten, mint egy pórázra kötött kiskutyának. A felvezető biciklis néni (Anyu barátnője és régi iskolatársa) odaintegetett nekem, ezt én jelnek vettem, és azonnal szaladni kezdtem utána; Apu alig bírt elkapni és visszacipelni, hogy egy kicsit mégis szurkoljunk inkább. A terv az volt, hogy valahol a házunk környékén becsatlakozunk a táv második részére, és futva-sétálva jutunk el a Főtérig, a célba. Amint megláttam közeledni Anyut meg a tesómat, már tényleg alig bírtam magammal. Végre Apu azt mondta: "mehetsz!", és én elszáguldottam, amerre a többiek elhaladtak. Apukámnak igencsak fel kellett kötnie a talpi bőnyéjét, hogy lépést tartson velem.

dscn5176.JPG

Anyu meg a nővérem még mindig kézen fogva, egyenletes tempóban ügettek a cél felé, én pedig annyira szaporáztam előttük, hogy jó időbe telt, mire utolértek. Anyu odaadta Apunak a karszalagomat, de még annyi időre sem akartam megállni, amíg rám adják. Végül aztán fáradni kezdtem, és lassítottam, de azt határozottan visszautasítottam, hogy Apu vigyen. Így aztán a nagyjából 700 méteres távot végig a saját lábamon, nagyrészt szaladva tettem meg, és a célegyenesben még egy sprintre is maradt erőm. Megtapsoltak, és adtak nekem vizet, közben anyukám épp a tesómat ölelgette, amiért olyan fegyelmezetten végigfutotta a távot, egy lépést sem sétált bele.

Büszkén vonultunk át az eredményhirdető dobogóhoz (annyit már előre lehetett tudni, hogy minden résztvevőnek oklevél jár). Mivel még meg kellett várnunk, amíg a nagyobb táv is beérkezik, a tesómmal megszálltuk az ugrálóvárat. Nem nagyon rendelkezem ilyen irányú tapasztalattal, ezért eleinte csak sétálgattam a furcsa, ruganyos talajon. A nővérem biztatott, hogy másszak fel a kötélhálón, de volt némi fenntartásom - nem láttam föl a tetejére, így fogalmam sem volt, mi vár a túloldalon. Végül úgy döntöttem, megbízom a tesómban, és a segítségével fölevickéltem a háló tetejére. Hatalmas, széles csúszda fogadott, mellettem gyerekek bukkantak fel és süvítettek el. Egy darabig üldögéltem odafönt, és nézelődtem. Visszamászni butaság lett volna (és meglehetősen bonyolult), és végül is vállalkozó szellemű kisbab... izé, majdnem-négyéves vagyok. Kicsit még gyűjtöttem a bátorságot, azután egyszer csak ellöktem magam odafentről. Juhú! Egész jó volt. A következő körre már egyedül másztam föl, és még számtalan következőre. Amikor észrevettem, hogy a nagyok elugranak odafentről, és egy huppanással kezdik a lecsúszást, természetesen én is követtem a példájukat. A végén már fekve és mindenféle kunsztokkal csúszkáltam, szerencsére mielőtt lebontottam volna az építményt, szóltak, hogy kezdődik az eredményhirdetés.

Odagyűltünk a színpad köré, a szökőkúthoz; egyből fölkeltették az érdeklődésemet a mikrofon mellett sorba állított kupák. Húúú, de jók! Én is olyat kapok? Először a nagytáv győzteseit hirdették ki - a nővérem haverja, Lacika és a tesói taroltak mindkét távon -, majd a nagytáv összes résztvevőjét jutalmazták éremmel. Utána belekezdtek a kistáv eredményhirdetésébe. Balsejtelmem támadt. "El fog fogyni a kupa! - aggódtam. - Túl sok ember van." A szüleim megdicsérgették a matematikai összefüggések terén mutatott éleslátásomat, és megvigasztaltak, hogy érem biztosan mindenkinek jut. Hamarosan fölszaladhattam én is a színpadra, és a nyakamba akasztották kiérdemelt jutalmamat. Nagyon örültem neki... Azért persze kicsit sajnáltam a kupákat.

dscn5177.JPG

Eredményhirdetés után hazaugrottunk ebédelni, és kora délután értünk vissza a Főtérre. Ekkor már egész nagy nyüzsgés fogadott, de épp csak körbenézhettünk, a tesómat már hívták is gyülekezni a színpadhoz. Azért még gyorsan vettek Anyuval a jótékonysági bazárban egy-egy szépséges nyakláncot és karkötőt, egy helyi anyuka adományát. Hatalmas csodálattal adóznak a szép gyöngyékszereknek és mindenkinek, aki tud ilyet készíteni (például Tündérke blogját szokták nézegetni ámuldozva). (Egyszer Anyu is megpróbálkozott egy nyaklánccal, még a gyes vége felé, de aztán munkába állt, a nyaklánc pedig átköltözött a nagyon hosszú távú projektek közé.) Még válogattak volna, de a többi résztvevő kislány már csoportba gyűlt a színpad lépcsője mellett, így a tesóm is elporzott.

Hamarosan rájuk került a sor. Elmerülten figyeltem Apu nyakából, Anyu pedig drukkolt, de végül mindenki nagyon ügyes volt, jól sikerült a fellépés. A tesóm sem felejtette el, hogy mosolyogni kell, és (a próbákkal ellentétben) nem vágott olyan arcot, mintha nehéz tárgyakat emelgetne.

Végül még ajándékcsomagot is kaptak a szereplésért (édességeket, hajbavalókat meg efféle apróságokat a támogatóktól), és a nővérem azt mondta, így aztán duplán megérte, mert a csomag is jó, meg táncolni is jó volt.

futonap_7.jpg

Nekem különösen tetszett, hogy a tesómat a színpadon látom. Én is akarok ilyet! Elmondhatnám például a versemet! Anyukám sajnos elhurcolt onnan, de mindig visszaszöktem, és két fellépő közötti technikai szünetben föl is másztam a színpadra. Anyu elnézést kért a szervező nénitől (aki szintén a barátnője - mondom, hogy ez egy kicsi város), én ordítoztam, hogy verset akarok mondani, a néni meg mosolygott, és azt mondta, hát akkor csak mondjak.

Egy bácsi fölszaladt a színpadra, és lejjebb eresztette nekem a mikrofont az állványon. Királynői tekintettel végigvonultam a deszkákon, megálltam az állvány előtt, és végigmértem. A vak is láthatta, hogy túl alacsony. Jól van, pici vagyok, na de ennyire?! Mit képzelnek ezek rólam? Lehajolva mondjak verset??? Megpróbáltam följebb húzni, de nem jött, ezért megvető pillantással sarkon fordultam, és ott hagytam. "Ennyi volt?" - nézett rám nevetve a szervező néni. A bácsi viszont átlátta a problémámat, ott termett, és legalább két centivel följebb állította a mikrofon magasságát. Így már elégedett voltam a körülményekkel - kihúztam magam, és teli torokból elordítottam, hogy "Apukám, anyukám, találd ki". Ez mindig bejön. Gondolkodom rajta, hogy nyáron turnézhatnék vele a Balatonnál.

Utána átmentünk az iskola udvarára, ahol a kicsiknek való versenyeket hirdették meg, de csak pár gyerek lézengett, a többség a főtéri színpad körül csoportosult. Azt mondták, jöjjünk vissza később, addig gyűjtenek még résztvevőket. Miközben anyukám az egyik barátnőjével beszélgetett, szemügyre vettem a hátrébb, az árkád alatt egy kisasztalon felsorakoztatott kupákat. Hű, mennyi! De jók! Egyből ki is választottam magamnak egy kékes színűt, és a levegőben lengetve elpróbáltam a spontán gólörömöt. "Nyertem! Nyertem!" - kiabáltam boldogan. Sajnos elkaptak, és a kupát is visszarakták a kisasztalra. (Mind a háromszor.)

futonap_8.jpg

Megnéztünk még pár fellépőt, lófráltunk egy kicsit a forgatagban, a nővérem kézműveskedett. mi Anyuval gofrit ettünk (anyukám barátnői sütötték). Végül - a tesómat hátrahagyva, aki nem tudott elszakadni a kézművesasztaltól - visszasétáltunk a suliudvarra, ahol azt mondták, ez a végső időpont, most már elindítják a futamokat annyi résztvevővel, amennyi van. Eredetileg lett volna külön kismotoros, rolleres, biciklis versenyszám, de a nénik megegyeztek, hogy induljon el minden vállalkozó kedvű ovis egyszerre, azzal a járművel, amivel csak akar, és majd egyénileg értékelik a teljesítményt. (No igen - itt az előre beszerzett kupák száma másképp aránylott a résztvevők számához, mint a futásnál...) A vegyes futam akkora sikert aratott, hogy a nevezők közfelkiáltással még egyszer rajthoz álltak, sőt, a végén harmadszor is. Az iskola sportpályáját kellett átszelni hosszában. Az első két futamon az otthonról hozott kismotorral indultam, és igazán kitettem magamért (nem hiába Dzsidzsi volt az edzőm), apró lábam nyomán csak úgy porzott az aszfalt. A harmadik futamot mindenki jármű nélkül, futva teljesítette, hogy azok a gyerekek se legyenek hátrányban, akik nem hoztak otthonról semmilyen közlekedési eszközt. Már jól elfáradtam a délelőtti versenytől meg az egész napos nyüzsgéstől, de úgy szaporáztam, mint még soha! Végül sorba állítottak bennünket, és egyenként eredményhirdetéshez szólítottak. Én pont azt a kupát kaptam, amit előre kinéztem magamnak! (Anyukám súgott egy kicsit a játékvezető néninek, aki szintén a barátnője.)

A nővérem nagyon büszke volt rá, hogy ő tanított meg kismotorozni. Azt mondta, hogy még sok mindenfélét tanít majd nekem, és azzal rengeteg kupát nyerhetek. Meg érmet is.

Itthon egész este a kupámmal játszottam, többször átadtam magamnak, ittam belőle (ne aggódjatok, csak játékból), főztem benne, és figyelmen kívül hagytam gyermeteg humorú szüleim ugratását, hogy mit szeretek jobban, a kupámat vagy a cupámat. Azóta is szeretettel nézegetem, mint annak egyértelmű, tárgyiasult elismerését, hogy végeredményben egészen nagyszerű kislány vagyok.

dscn5198.JPG

 

A nem igazi gyémánt és az igazi hiszti, avagy Dzsidzsike nehéz a Börzsönyben

2017.08.27. 12:03 - Jankapanka

Címkék: nyár kirándulás állatok acsuál

 dscn5066.JPG

A nővérem serdül. Ezt anyukám mondja, amikor durcás képpel, ajakbiggyesztve vonul el a szobájába, abbéli mélységes meggyőződésében, hogy ő a Teremtés egyedüli vesztese. Persze ez utóbbiról születésétől meg volt győződve, csak akkor még nem jött úgy haza az iskolából, hogy elöl egy hajtincse külön befonva fityeg, mint egy vécélehúzó, és mindenféle színűre van festve.

dscn5047.JPG

Anyukám kitalálta, hogy menjünk el Pünkösdkor három napra kirándulni a Zsolibéla családdal, akik hívtak minket Törökmezőre (tudjátok, Zsolibéla, a celeb). Végül is Királyrét is jól sikerült múltkor (köszönhetően Csucsunak meg Misutnak meg a lányoknak, akik mindannyiszor elkaptak és visszahoztak, amikor nekiláttam megvalósítani azon tervemet, hogy ezentúl a vadonban fogok élni). Szóval anyukám eldöntötte, hogy most már lehet engem emberek közé vinni (csak sokat kell miattam bocsánatot kérni).

dscn5046.JPG

De közbejött, hogy az óvodában a nyári működés miatt összevont csoportok vannak június 1-től, és a szüleim úgy gondolták, mégsem jó ötlet idegen óvónéniket meg dadusokat sokkolni egy acsuállal (a sajátjaim már megszoktak, de azért a szüleim igyekeztek nekik jó sok csokit vinni pedagógusnapra fájdalomdíjként). Így Rákosligeti Mama meg Papa elvállalták, hogy elvisznek engem a Balatonhoz másfél hétre, utána Anyu úgyis itthon lesz szabadságon, amíg Apunak el nem kezdődik a nyári szünet. Ezzel az óvodát az idei nyárra acsuálmentesítettük.

dscn5059.JPG

Egyszerre két helyen lenni azonban még én sem tudok (legalábbis nem úgy, hogy kiderüljön), ezért a nővérem és az anyukám kettesben mentek Törökmezőre Zsolibélával, a szüleivel meg a "tesóival" (akik embergyerekek). Lp - aki Zsolibéla anyukája, legalábbis azt hiszem - mondta is, hogy déjá vuje van, ugyanis a tesóm annak idején velük volt nehéz a Bakonyban.

dscn5053.JPG

Így aztán én már szerdán fogtam a cuccomat, és mentem Almádiba idegen kenukat elkötni. Anyu meg a tesóm pedig szombat reggel indultak a Börzsönybe. A testvérem előző éjszaka már aludni sem tudott, mert egyrészről túl van pörögve, most vannak az év végi lezárások az iskolában, azon a héten négy napon is dolgozatot írtak. Másrészt izgult, hogy hogy fog kijönni Zsolibéla "tesóival", akiket akkor látott utoljára, amikor a kisfiú néhány hetes volt, a kislány pedig kétéves. (Én meg Anyu hasában ültem, tudjátok, így legalább nem tudtam állandóan kereket oldani.) Szóval a kisfiú három hónappal idősebb nálam, ő már betöltötte a négyet, de attól még szerintem jól kijöttünk volna egymással. Kezdésnek simán elvettem volna a kajáját, és elszaladok vele. Kár is, hogy nem vittek, mennyi ennivalót szerezhettem volna.

dscn5056.JPG

A kevés alvásnak megfelelően a nővérem a vonatúton kissé morózus volt, anyukám meg szálldosott, hogy milyen rég mentek már kettesben valahová, pedig - állítólag - már nagyon jól lehet beszélgetni vele. Hát szerintem velem is nagyon jól lehet beszélgetni, csak azt az egyet nem szeretem, hogyha más is beszél olyankor.

dscn5057.JPG

Hamar megérkeztek a Börzsönybe, Zsolibéla apukája eléjük jött a buszmegállóba. Az autóból kiszállva Zsoli és a nővérem egymás nyakába borultak; úgy látszik, mégsem csak a tesómban hagytak szép emlékeket a hajdani találkozások, hanem az elfoglalt celebnek is rémlett valami. Vagy csak udvarias volt. A tesók is örültek az újonnan érkezettnek, és egyből hívták is játszani, hamarosan már együtt szaladgáltak a turistaház melletti játszótéren meg a kisállatkertben, így a nővérem legfőbb aggodalma eloszlott.

dscn5061.JPG

A szülők programlehetőségeket latolgattak, de a hosszabb túrák ötletére a nővérem tőle szokatlan tiltakozást mutatott, így Anyu megállapította, hogy tényleg nagyon fáradt lehet. Végül a közeli halastavat meg a forrásokat nézték meg. A tónál valaki teljesen méltatlanul azt terjesztette rólam, hogy én abba biztos beleesnék, fogalmam sincs, hogy jut ilyesmi az eszébe.

dscn5067.JPG

A séta végeztével beültek ebédelni a turistaházba, ahol a nővéremet az a megrázkódtatás érte, hogy nem volt rántott máj. Még szerencse, hogy sült krumpli szerepelt a választékban, különben nem tudom, hogyan élte volna túl a hétvégét szegény testvérkém. Anyu megrendelte neki az ebédet, azután ott hagyta a többiekkel az asztalnál, amíg fölszaladt a szobába a bankkártyájáért.

dscn5073.JPG

Amikor visszaért, látta ám, hogy a nővérem hangtalanul sír az asztalnál, krokodilkönnyeket potyogtatva egy tál sült krumpliba, rántott csirkemellel. Anyukám döbbenten kérdezte, mi történt.

- Uhuhuhuborka van benne - lehelte a testvérem, egy pillanatra sem hagyván abba a könnyhullatást.

- Ja, ez? - Anyukám leemelte az egy szelet uborkát és fél cikk paradicsomot a tányér széléről. Erre a könnyek elapadtak.

Ezután anyukám hosszasan magyarázott valami túlreagálásról, a nővérem pedig sült krumplit evett. Utána megnézték együtt a kisállatkertet, ahol még a tesóm kedvenc állata is megtalálható volt (tudjátok, szurikáta!)

dscn5078.JPG

A délután a fák alatti lazulással telt. A nővérem teljesen összebarátkozott Zsolibéla tesóival, főleg, miután bevették a foglalkoztató füzetezésbe, és együtt keresgélték a pokrócon ülve a képeken elrejtett tárgyakat.

dscn5081.JPG

Eredetileg esti programokat is terveztek, de a gyerekek mindannyian fáradtak voltak (legjobban a legnagyobb), és a szülők sem bántak egy kis pihit. A gyerekzsivaj elülte után játszottak még egy kis társasjátékot az ebédlőben (Santiago de Cuba), de aztán ők is a korai fekvésre voksoltak.

dscn5084.JPG

Másnap délelőttre tartogatták a fő nevezetességet: a kalandparkot. A nővérem még sosem volt kalandparkban, Zsolibéla tesói már rutinos játékosnak számítottak. Úgy akasztgatták át a karabinereket, mintha otthon minden reggel drótkötélen kellene eljutniuk a reggeli kakaóhoz. A nővérem elhatározta, hogy még ennél is menőbb lesz, és egyből az ifjúsági pályán kezd.

dscn5085.JPG

A törökmezei kalandparkban ugyanis két gyerekpálya, egy ifjúsági és két felnőtt pálya közül lehet választani, azaz hogy nem igazán választás kérdése a dolog: a kispályákra a magassági határ 100 cm, csak afölötti gyerek használhatja, az ifjúságira meg csak az mehet, aki betöltötte a 140 centit. A nővérem a legutóbbi méréskor - a születésnapján - 139 centi volt, de biztosra vette, hogy azóta hozzánőtte azt a hiányzó egyet, így egész reggel nagy volt a szája, hogy hogyan is fog mászkálni a fák között a magasban az ifjúsági pályán.

dscn5087.JPG

Még javában azzal volt elfoglalva, hogy milyen színű sisakja legyen, amikor odaállították a mércéhez. "Húzd ki magad" - súgta neki Anyu, de ő juszt sem. "Kispálya" - biccentett a néni, és kiadta a karszalagot. A nővérem legott keserves sírásra fakadt, mint nem annyira az ifjúság, mint inkább a kispályára sem felengedhető dedósok csapatának tagja. Anyukám először türelmesen magyarázta neki, hogy jobb is lesz a gyerekpályán kipróbálni a trükköket, mint egyből a fák tetején, legalább kellő rutint is szerez, mire hozzánövi azt az egy centit. De nem - a nővéremnek a méltósága sérült a leminősítéssel, arra meg köztudottan nem lehet észérvekkel hatást gyakorolni. Anyukám megpróbálta megértetni vele, hogy kettőből választhat: vagy egész délelőtt magát sajnálja, és mindenki szórakozását elrontja - beleértve a sajátját is -, vagy elfogadja a helyzetet, és megpróbálja a lehető legtöbbet kihozni belőle. Nos, a nővérem az előbbit választotta, vagyis félreült egy korlátra, és duzzogott. Haragudott a világra, az egy centire, de legeslegjobban anyukámra. (Miért is nem szülte nagyobbra.) Említett közös felmenőnk várt egy ideig, hátha kifújja a mérgét, ám ennek jeleni nem mutatkoztak, a befizetett idő pedig vészesen fogyott. Végül jobb ötlet híján agyonütéssel fenyegette meg, és hozzá is látott a megvalósításhoz, mire a nővérem nagy kegyesen megengedte, hogy rácsatolják a beülőt, és undorodva elbaktatott a gyerekpályákhoz.

dscn5099.JPG

A délelőtt további részében nagyon-nagyon vigyázott rá, nehogy véletlenül jól érezze magát. Néha, ha ügyesen oldott meg egy helyzetet, vagy nagyot repült a csúszópályán, véletlenül elmosolyintotta magát, de azonnal megvető kifejezést erőltetett az arcára. Nem képzeli bárki, hogy ő jól fog szórakozni?! A dedós pályán?!!! Meg különben is, ebben az ócska, agyonhasznált életben?!

dscn5096.JPG

Anyu egy ideig nem mert a közelébe menni, csak távolabbról követte a tekintetével (ha komolyan kitör rajta a veszettség, még megharapja), de amikor elakadt egy nehezebb szakaszon (ahol három kézre lett volna szükség), csak megtartotta neki a behúzókötelet. A nővérem mogorván tudomásul vette, és mászott tovább, de azért a következő pihenőnél szemrehányást tett Anyunak, amiért meg se dicsérte a korábbi teljesítményeit.

dscn5112.JPG

Anyukám titokban arra gondolt, micsoda szerencse, hogy engem nem tudott magával hozni. Én ugyanis 99 centi voltam a legutóbbi méréskor, és így nem a nagyobb pályákról, de általában az egész parkról lemaradtam egy centivel. A nővérem egész délelőttös melodrámája alighanem vidám matinénak minősült volna ahhoz a hisztihez képest, amit egy acsuál művelni képes, kiváltképp, ha egy centivel kisebb a kelleténél.

dscn5113.JPG

Délután a felnőttek furcsán kezdtek viselkedni. El-eltünedeztek, fákat vettek szemügyre nagy gonddal, vagy átloholtak a rét túloldalára, ott megtorpantak, és visszafordultak. Később mintha különféle borítékok is lettek volna a kezükben, de ez sem biztos. A nővéremék nem törődtek velük különösebben - a nagyok néha kicsit zizzentek -, játszották tovább a kifinomult játékukat,  hogy ha valaki kidugja a fejét a gömbmászókából, azt fejbe kell ütni egy szivacskalapáccsal. Egyszer csak ott termett egy boríték valamelyikük kezében.

dscn5119.JPG

A levélke egy egyszerű fejtörőt tartalmazott, amely a kisállatkertbe irányította őket, ahol újabb borítékot találtak. A borítékból egy kirakós játék darabkája pottyant ki, meg a következő fejtörő. Eleinte hármasban rohangásztak feladatról feladatra (Zsolibéla kisöccse egy idő után lemaradt tőlük, mondván, ha itt ennyi levél van elrejtve, akkor csak úgy random is találhat az ember egyet - meg is kaparintott egy titokzatos papírszeletet az egyik virágágyásból, de azt még valamelyik előző kincskeresős gyerekcsapat hagyhatta ott); majd az egyik állomásnál háromfelé kellett válniuk, hogy a kisebb lábúak se érezzék magukat hátrányban. (A tesómnak például alaposan be kellett szaladgálnia a turistaház környékét egyik sarkától a másikig, nehogy ne tudjon aludni este.) Végül ismét összegyűltek a sziklánál, ahol a békák laknak a vízaknában, és - miután átkeltek a hídon, és fölkapaszkodtak a meredélyen - összeadták a begyűjtött kirakósjáték-darabkákat.

dscn5122.JPG

Sajnos nem várt külső erők avatkoztak a játékba: egy csapat kisfiú fölfigyelt a szaladgálásra, és ellenakcióba kezdtek. Azaz ellopták a játék faházikóba helyezett borítékot, meg még egyet a sövényből, és szétszórták a tartalmát. Zsolibéla apukája utóbb megkérdezte tőlük, ők voltak-e.

- Neeem - felelték határozottan a nagyobbak.

- Én nem voltam benne - kottyantotta a legkisebb.

Szerencsére a két hiányzó darab a kirakó szélére esett, ettől még össze lehetett rakni a képet. Kalózhajót ábrázolt, megfordítva pedig egy kincses térkép vált láthatóvá. A térkép a tegnapi forráshoz irányította őket - olyan hevesen kezdtek szaladni, hogy Zsolibéla kisöccse elesett, és meg kellett mosni a száját. Szerencsére a többiek megvárták, így hamarosan megvigasztalódott.

dscn5128.JPG

A forráshoz érve átfésülték a környéket. A kincsesláda a vastag tavalyi avar alól került elő, tele gumicukorral, nápolyival és nagy kék üvegkövekkel. Mindenki elégedetten üldögélt a fatörzseken, és gumicukrot rágott, csak a nővérem nyávogott, hogy ennyit kínlódtak a láda megtalálásával, és még csak nem is igazi a gyémánt.

dscn5132.JPG

Másnap reggel Zsolibéla apukája indítványozta, hogy az új, összekapcsolt vonalon való kisvasutazással zárják a pünkösdi programot. A nővérem persze méltatlankodni kezdett, hogy unja a kisvasutakat. Anyukám közölte, hogy ő nem unja, de a tesóm nyugodtan maradjon csak az autóban Zsolibélával. Végül aztán mégsem ezt választotta, és a csapat nagyobbik részével kipróbálták a transz-börzsönyi vasút Márianosztrától Szobig tartó szakaszát. Zsolibéla és az anyukája ezalatt autóval kísérték a vonatot, és a vasúti átjárókban megálltak integetni.

dscn5137.JPG

Hazafelé Zsolibéla felvetette az ötletet, hogy meg kellene állni a Dunánál egy kis pancsolásra. Ez már mindenkinek tetszett, kivételesen még a tesóm sem fanyalgott. Úgy látszik, a vízparti bogarászás a korai serdülőkorban is menő. Így aztán a nap hátralévő részét a Duna-parton töltötték, a gyerekek kagylót szedtek, sárból várat építettek és botokat dobáltak a vízbe Zsolibélának, a felnőttek meg egy piknikpléden punnyadtak és égési sérüléseket szereztek be.

dscn5141.JPG

Estefelé, amikor hazaértek (már nagyon vártam őket!), az unott serdülő így nyilatkozott az apai kérdésre, hogy milyen volt a hétvége:

- Töööööööööööök jó!

Azóta is Anyu fülét rágja, hogy mikor mennek legközelebb valahová Zsolibélával meg a tesóival.

dscn5090.JPG

 (A szurikátás fotókat szeretettel küldöm Mamcsi nagynénémnek! ;)

Bidike szakmát tanul

2017.07.06. 21:30 - Jankapanka

Címkék: tavasz

 dscn4995.JPG

Elmeséljem nektek a hónap szenzációját? Megvolt az idei Mesefalu, és nem vesztem el! Igaz, hogy Anyukám már előre rákészült, hogy ha törik, ha szakad, 5-6 másodpercnél hosszabb időre akkor sem engedi el a kezemet (bár nekem az pont elég az eltűnéshez, többször meg is próbálkoztam vele, de anyukám azonnal ordított, amint 40 centinél távolabb kerültem tőle). (Hangszálgyulladása volt, úgyhogy suttogva ordított.)

dscn4936.JPG

A Mesefalut minden évben gyereknapra rendezi meg a város a "régi patakparton", vagyis nem a Patakparti játszótér környékén, ahol a szokásos városi rendezvényeket, hanem följebb, az Ófaluban, ahol a régi településmag volt. A helyi öreg nénik szokták mesélni, hogy az ő gyerekkorukban itt még mostak a patakban az asszonyok. A környező házacskák is régiek, többségük szépen felújítva; hosszú tornác, két ablak az utcára, ahol a valamikori tisztaszoba volt. Az út itt átvezet a patakon, és több helyen elágazik; ezekre az összefüggő utcarészekre települ a Mesefalu a patak két partján. Kis házikókat, standokat állítanak fel, ahol a helyi civil szervezetek, intézmények, baráti társaságok (a nyugdíjasklubtól a helyi könyvtár személyzetéig) a nagymama sifonérjából előkotort korhű ruhákban várják a látogatókat.

dscn4940.JPG

A házikók egyik részében fabatkát (ez a Mesefalu hivatalos elszámolási egysége, jobban megnézve szeletekre fűrészelt seprűnyél) lehet szerezni valamilyen teljesítménnyel, legtöbbször azzal, ha az ember elsajátít, kipróbál egy-egy jellegzetes régi mesterséget vagy tevékenységet. A tehén- és kecskefejés a nagy kedvencünk a tesómmal (tavaly vagy hatszor megfejtük ugyanazt a szerencsétlen gumikesztyűtőgyű kitömött tehenet), de szokott lenni például kovácsolás, gombfelvarrás, kenyérdagasztás, vízhordás, esztergálás - ami éppen eszébe jut az adott házikóra felügyelő társaságnak.

dscn4942.JPG

A többi helyen a verejtékes munkával megszerzett fabatkákat lehet elkölteni erre-arra. Az egyik évben ruhákat is lehetett választani a Családsegítőnek felajánlott ruhaadományok mutatósabb darabjaiból, a tesóm mást sem csinált, mint felváltva kovácsolt meg ruháért állt sorba. (Vagy lehet, hogy akkor is tehenet fejt, már nem emlékszem. Én még babakocsis voltam, nem rúgtam labdába, illetve tehénbe.) Tavaly és idén a Mesebolt volt a legnépszerűbb, ahol a szintén adományból származó használt játékokat, mütyürkéket, mesekönyveket lehetett megvenni a fabatkáinkért. De lehet kapni fagyit, limonádét, palacsintát, házi süteményeket, lapcsánkát, ki mit ajánl fel a rendezvényre. (Jellemzően nyitáskor, 13 óra körül rengetegféle dolgot, a választék azután az idő előrehaladtával rohamosan szűkül, és a 18 órai zárás környékén az ember örül, ha egy szem nélküli macskát megkaparint, vagy egy összekotort gombóc meghatározhatatlan színű fagyit, nyomódott tölcsérben.)

dscn4951.JPG

Ennek megfelelően nyitásra készültünk menni, de az ebéd elhúzódott, így fél három körül állítottunk be. Nyüzsgő tömeg fogadott, ott volt a falu - bocsánat, város - apraja-nagyja. Először fölmértük a terepet; elég hamar kiválasztottuk megint a tehénfejést, a kovácsműhelyt meg az egyik óvoda akadálypályáját. Ez utóbbin csigaverseny is volt, a tavalyi kedvencem (mármint rögtön a szalma után). Fából készült, színesre festett, kerekeken guruló nagy csigákat lehetett csörlőre tekeredő kötélen behúzni. Épp javában tartott egy futam, de én mit sem törődtem vele, odaugrottam, és vadul csörlőzni kezdtem a pálya szélén gazdátlanul maradt csigát. Innen aztán ki sem lehetett robbantani jó ideig, annyira lelkesen tekertem a csigákat, hogy még a helyi újságba is bekerültem a teljesítményemmel.

dscn5211.JPG

Végül Anyu javasolta, nézzük meg legalább a Meseboltot. Szerencsére még a nyitvatartási idő elején jártunk, jó sok apró mütyürke volt. Nem is tudtam dönteni, hogy a pici, csillogó szárnyú tündérkét, vagy a kis rózsaszín sárkányt válasszam. Megkértük a nénit, hogy tegye el nekem a sárkányt, amíg újabb fabatkát szerzek.

dscn4952.JPG

Az óvoda akadálypályája esett a legközelebb, mint azonnali kereseti lehetőség. Itt többféle feladatot is teljesíteni lehetett, és ha meghatározott számú pipa összegyűlt az igazolólapon, adtak egy fabatkát. Először egy lezárt dobozból válogattam ki oldalt benyúlva, tapintás alapján fa építőkockákat, hogy fölépítsek egy ugyanolyan várat, mint a doboz tetején. Egy kicsit csaltam, mert több elemet is kivettem, aztán a nem megfelelőket visszadugdostam. A tesóm addig mindenféle tárgynak, fenyőtoboznak, gombnak, függönykarikának kereste meg a párját egy másik dobozban, szintén tapintás alapján. Utána egy nagy, fából készült, festett sárkány fejeit dobáltuk meg rongylabdákkal. Ha eltaláltuk valamelyik fejet, a nyakba helyezett zsanéron hátrahanyatlott. A találati arányom elég alacsony volt ugyan, de a tesómmal közösen lehenteltük a bestiát.

dscn4954.JPG

A sárkány mellett horgolt kisegereket láttam hosszú nyélen egy korsóba állítva. Vicces kunkori orruk volt, és a tesóm elmagyarázta, hogy fakarikákat lehet leemelni velük a májusfára függesztett szalagok végén lógó kampókról. Hát, én inkább csak megnézni szerettem volna őket, és egy kicsit sétálni velük. De a gazdasági nyomás erősebb volt, bevételre volt szükségem a sárkányom érdekében. Kicsit kaszáltam az egérrel jobbra-balra, magamra tekertem néhány szalagot, de azért sikerült begyűjtenem némi karikát is.

dscn4957.JPG

Amikor visszamentünk a sárkányomért, fölfedeztem a Meseboltban egy még az eddigieknél is sokkal érdekesebb dolgot. Egy dobozban sok-sok színes nyaklánc, karkötő hevert! Egyből előbújt belőlem a királylány a maszatos bajkeverő álcája alól. Már tudtam, mire fogom költeni a legközelebbi és az azt követő kereseteimet. Gyorsan, valami munkát!

dscn4963.JPG

Szerencsére a munkaerőpiacon meglehetős kereslet mutatkozott, kecskét fejtünk (a tehénnek leesett a tőgye), kovácsoltunk, tarisznyát varrtunk filcből meg vászonból. Jó, ez utóbbit Anyu varrta nekem (még Szusz-betűt is hímzett rá a kérésemre), de a tesóm teljesen egyedül készítette el a sajátját. Anyukám többször megszúrta az ujját, mivel elég nehéz volt úgy varrnia, hogy közben mind a két szemével engem figyelt, nehogy kereket oldjak.

dscn4967.JPG

Amint kézhez kaptam a keresményemet, máris szaladtam a Meseboltba. Nem győztem válogatni a szép színes ékszerek között - na, most melyiket válasszam? Szerencsére egy kis kerek tükröt is találtam a mütyürkés dobozban, így szemügyre tudtam venni magamat. De ez sem sokat segített a választásban. Anyu végül szélnek eresztette a nővéremet, hogy önálló kereseti lehetőség után nézzen; én ugyanis lecövekeltem, és a következő legalább húsz percet az ékszeres dobozba feledkezve töltöttem. Nyakláncokat aggattam a nyakamba, karkötőket mindkét karomra, és elmerülten nézegettem magamat a kis kompakt tükörben. Azután átrendeztem a láncokat, megcserélgettem a karkötőket, és úgy is megnéztem magamat. Mindegyik kell! A tükör is kell.

dscn4973.JPG

Nosza rajta, szerezzünk fabatkát, javasolta Anyu. De hát a közeli akadálypálya nagy részét már teljesítettem, a többi hosszabb időt vett igénybe, és nem is akartam túl messzire menni, nehogy valami cicomamániás nőstény lecsapjon az én szép nyakláncaimra. A Mesebolttól néhány háznyira kínálkozott a színpad, ahol két évvel ezelőtt a testvérem (nagycsoportos óvodásként) mikrofonba mondta a Sün Balázst, mert annyira szeretett volna még egy flitteres ruhát a mesebeli ruhaboltból. Úgy látszik, a szereplési véna öröklődik a családban: Anyu éppen csak felvetette a lehetőséget, én már föl is kapaszkodtam a színpadra, határozott léptekkel a mikrofonhoz vonultam, és mire a törpének öltözött műsorvezető bácsi meglepődhetett volna, szép hangosan, érthetően elszavaltam az "Anyukám, apukám, találd ki"-t. Nagy tapsot kaptam érte. (Anyu persze annyira meglepődött hirtelen elhatározásomon, hogy ezúttal sem örökítette meg az eseményt.)

dscn4977.JPG

Nagyon örültem vadonatúj nyakláncaimnak, de még mindig nem éreztem elegendőnek őket. Végül is annyi mindenre alkalmas lehetek, hadd próbáljam ki magam néhány újabb kereső tevékenységben! Így aztán kukoricát söprögettünk a nővéremmel (illetve ő söprögette, én inkább megpróbáltam elvenni a többi gyerektől, amit már összesöpörtek, az sokkal egyszerűbbnek látszott); szöget vertünk tuskóba (kimondottan jól áll a kezemben a kalapács, lehetséges, hogy az ügyvédség helyett mégis inkább ilyen területen tanulok tovább). (Csak a végén csaptam rá egy kicsit az ujjamra, és szinte nem is sírtam.) Régi lópatkókat is szállítottunk egy rúdon, de valamin megsértődtem, és eldobtam a rudat; és volt még egy igazi esztergagép, amihez sajnos nem engedtek hozzányúlni, mert Anyu szerint még képes lennék azt is tönkretenni.

dscn5016.JPG

A nap végén a tesóm megette az utolsó gombóc olvadt fagyit a jégkockával hűtött mobil fagyipultból, én pedig - nyakláncokkal és karkötőkkel felszerelve, újdonsült tükrömben nézegetve magamat - a jövőmön merengtem. Azt hiszem, legesleginkább fejőasszony szeretnék lenni. Vagy asztalos, bár még mindig fáj egy kicsit az ujjam. Az előadóművészethez kifejezett tehetségem van, de azt mondják, az bizonytalan megélhetés. Mindazonáltal - tekintve, hogy ezen merengésem közepette mindvégig folyamatosan beszéltem - anyukám azt javasolta, legyek inkább mégiscsak ügyvéd.

dscn5006.JPG

 

Csúcsragadozó

2017.06.22. 22:50 - Jankapanka

Címkék: tavasz első evés kirándulás kirándulás kisgyerekkel acsuál

 dscn4853.JPG

Képzeljétek, mi történt velem! Végre - a világon elsőként - engem is elvittek valahová! Méghozzá egyből a Börzsönybe. Kérdeztem Anyut, hogy lesz-e ott farkas, de azt felelte, hogy a Börzsönyben csak hiúz van. És hogy engem nem vinne olyan helyre, ahol van farkas, mert én még zsákmányállat vagyok. Amiben nagyon téved, mert simán megenném a farkast. Addig idegesíteném, amíg megdöglik, és akkor megenném. Szerintetek lehet farkasból virslit készíteni? Bár azt hiszem, a rántott farkast is megenném. Ha Csucsu csinálja, akkor biztosan.

A hétvégi börzsönyözés a Tesóm kilencedik születésnapjára volt, mert szeret valahová menést kapni. A barátnői is jöttek, Zita meg Ancsi, ez egyben azt is jelentette, hogy anyukám gimnazista kori társaságával mentünk. Eddig csak hallgathattam a tesómtól, hogy így Vinye, meg úgy Vinye; most végre a saját szememmel is megláthattam, hogy milyen az Igazi Kaland. Igaz, a Bakonyig most nem mentünk el, mert csak egy hétvégéről volt szó, de a Börzsönyben is van patak, amibe bele lehet esni.

dscn4841.JPG

Hét közben anyukám itthon volt, szabadságot vett ki, mert az előző hétvégén megfáztam, és gyorsan meg kellett gyógyulni. Most értem el azt a kort, amikor már hajlandó vagyok ágyban maradni, ha mesét nézhetek; ez igencsak meggyorsítja a felsőlégúti betegségek gyógyulását. Szerdára már szimplán csak taknyos voltam, de akkor meg Apu elutazott osztálykirándulni, és hárman maradtunk itthon lányok. Ez nagyon tetszett Dzsidzsinek is meg nekem is, sőt, Anyunak is, csak az nem, hogy a fülünk botját se mozgattuk, ha mondott valamit. És nem lehetett szólni Apunak, hogy üssön agyon bennünket, mert nem volt itthon. És mi ezt pontosan tudtuk. Ezért elszaporodtak a hasonló tartalmú beszélgetések:

Anyu: - Gyerekek, vetkőzzetek, folyik a fürdővíz!

Dzsidzsi: - Ééés most, Szuszu, megtanítlak zsírkrétával teknőst rajzolni!

Szuszu: - Teknős! Teknős!

dscn4842.JPG

Pénteken aztán hazajött Apu (apupárti tüntetést rendeztünk, és legalább öt percig ölelgettük), este megordított bennünket, hogy menjünk fürödni, megcsinálta a szendvicseket, amiket Anyu nap közben nem bírt megcsinálni, mert a fején ugráltunk, kiszedette Anyuval a fele tartalék ruhát a táskából, és így már be lehetett húzni a cipzárt. Anyukám megállapította, hogy szuper buli az efféle csajos hét, de azért nem lenne egyedülálló anyuka a világért sem.

Közben felköszöntöttük a tesómat a szülinapja miatt, kapott mindenféle izét, amiket az utolsó napokban talált ki, és a nagy részét én is kaptam. Sose tud válaszolni, ha megkérdezik, mit szeretne a születésnapjára vagy karácsonyra, mert igaziból nem szenved hiányt semmiben. De azért mindig igyekszik megfelelni az elvárásoknak, és szorgalmasan töri a fejét. Általában a születésnapja délelőttjén támad jó ötlete. Most végül is már jó előre szólt - szerdán -, hogy az iskolában a muffinbaba és a nagyszemű állatka a menő mostanság. Nosza, el is mentünk csütörtökön a sakkóra után az Osanba, elvégre csajos hét van, amibe akár az is beleférhet, hogy plázákban nyomulunk, és csajoknak való hülyeségeket veszünk. A nővérem végül is nem is muffinbabát kért, hanem fagyibabát (ne kérdezzétek, mi a különbség, vagy ha igen, akkor inkább tőle), de a dobozán nem volt rajta kívülről, hogy melyik milyen színű (és szagú - mert az is van neki), végül aztán anyukám dohogva nekiállt, és kibontogatott, majd ugyanúgy visszacsomagolt kilencet, mire a tesóm végül úgy döntött, hogy mégis a második lesz jó. (Az egyszerűség kedvéért én is ugyanolyat kértem, az már egyszer bevált. Habár valódi kihívás volt találni egy ugyanolyat.)

dscn4849.JPG

Feltérképeztük a nagyszeműállat-felhozatalt is; sajnos, macska nem volt, pedig a testvérem pont csak macskát szeretett volna. Én viszont első látásra szerelembe estem egy teknőssel. Átszellemülten szorítottam magamhoz, és alig lehetett annyi időre elválasztani tőle, amíg beütik a pénztárnál. (Egyébként egy babarózsafát is vettünk, mert az anyukám megsajnálta, annyira hihetetlenül ronda volt szerencsétlen, és a nővéremnek előttünk kellett mennie, mint valami címerhordozónak, mert a szegény csoffadt babarózsafa másfél méterre kilógott a bevásárlókocsiból, de nem nyílt ki neki a szenzoros ajtó.)

Anyukám eredetileg úgy tervezte, hogy a teknőst a születésnapomra kapom majd júliusban, de keresztülhúztam a számítását, mert egy percre sem voltam hajlandó letenni a kezemből. A fagyibabákat a másnapi köszöntésig eltette, így azután az a szomorú helyzet állt elő, hogy én vígan játszottam a teknőssel, szegény tesóm meg nézte. Estefelé aztán kibökte, hogy végül is neki is tetszik a teknős, és volt is belőle egy nagyobb fajta, csak "akkor még cicában gondolkodott".

dscn4856.JPG

Nosza, másnap reggel - miután a gyanútlan tesómat elkísérte az iskolába - fölkerekedtünk Anyuval, és irány teknőst venni. Jól tette, hogy engem is magával vitt, mert pontosan megmutattam neki, hogy a legalább hatféle teknős közül melyik tetszik a nővéremnek. Meg nekem. Ugyanolyan volt, mint az enyém, csak egy kicsit nagyobb. Egyből meg is öleltem, és a pénztárnál is csak hosszas győzködés árán voltam hajlandó átadni a beblokkolás erejéig.

Hazafelé az autóban kifejtettem Anyunak, hogy a kis teknős most már megtalálta az anyukáját, nem szabad őket elválasztani egymástól, vagyis mind a kettővel én játszom, a tesóm meg kapjon valami mást. Nem lehet, protestált anyukám, kimondottan azért jöttünk ma, hogy a tesómnak ajándékot vegyünk, nem pedig nekem, akinek nincs is születésnapom ebben a hónapban, sőt, a következőben sem. Hasztalan érveltem a családegyesítéssel, Anyu kijelentette, hogy a nagy teknős a nővérem ajándéka, vagy különben visszavisszük. Ebbe aztán kénytelen voltam belenyugodni. De ha nem figyel, azért mindig ellopom, és én alszom vele. Tulajdonképpen a tesóm összes plüssével én alszom, többnyire úgy néz ki az ágyam, mintha matrac helyett cicákkal meg nyuszikkal ágyaztak volna meg nekem (nem is beszélve a saját bárányaimról, mert amióta az első példányt megkaptam a Csodálatos Nagybátyámtól Új-Zélandról, nálam báránykultusz van). Szerencsétlen testvérkém egyedül csak a Jóságkutyával alhat, amit tavaly nem vitt vissza az iskolába. De azért néha arra is rámondom, hogy einstand, tesó.

dscn4858.JPG

Arról azonban már nem hagytam meggyőzni magamat, hogy a meglepetést titokban is kellene tartanom. Hiába minden előzetes ígéret, amint Dzsidzsi betette a lábát az ajtón, undok pofával nyiszogni kezdtem, hogy most már hadd játsszak az anyukateknőssel. Anyukám szerint igazi nagy parajfőzelék vagyok.

Sebaj, a tesóm azért örült az ajándékoknak, ha nem is volt meglepetés. Péntek délelőtt egy tortát is vettünk neki, de csak kicsit, mert anyukám nem tartotta etikusnak egyedül hagyni Aput a hétvégére egy alig megkezdett belga csokitortával. A köszöntés után mindenki sietett lefeküdni, mert szombat reggel korán keltünk.

dscn4864.JPG

Kivételesen nem voltam undok hangulatban, és nem ordítottam végig a fogmosást meg az öltöztetést, mert Anyu szólt, hogy most megyünk a kalandba, és oda ordító gyereket nem visz. Nem sokkal később már a vonaton ültünk, és ettük a reggelinket. Én rózsaszín nyenyét, és nem hiszitek el, de én szóltam, hogy adjanak már nyenyét nekem. Komolyan vettem, hogy az erdőbe menés az evésen múlik.

Misutkával a Keleti pályaudvaron találkoztunk, és Anyu azt mondta, tíz pontot kap, aki előbb meglátja. "Én látom meg előbb! - ordítottam. - Én látom meg előbb! Ki az a Misutka?!" Mert már elfelejtettem, kinek a hűtőmágnesét törtem össze vandál ifjúságomban. Végül aztán Dzsidzsi kapta a tíz pontot, és négyesben mentünk tovább a Nyugati pályaudvarra. Út közben még egy zápor is a nyakunkba szakadt, amiről a nagyok úgy döntöttek, hogy inkább itt essen, mint a Börzsönyben. (És végeredményben így is lett.)

dscn4865.JPG

Mire a Nyugatiba értünk, a zápor zivatarrá erősödött, és a pályaudvar csarnokának belseje úgy festett, mint a Plitvicei tavak magas vízállás mellett. Innen is, onnan is kis vízesések érkeztek, gurulós bőröndöt vonszoló utasok szlalomoztak a zuhanypontok között. Csucsuék megpillantása szintén tíz pontot ért, de már nem emlékszem, ki kapta (nem én). A nővérem majd kiugrott a bőröndből, csaknem a nyakába borult Zitának meg Ancsinak. Innentől ügyet sem vetettünk a felnőttekre, a vonaton is külön foglaltunk helyet négyen. Zita egyből bevett engem is a társaságba, azt mondta, valahol a szomszédjukban is lakik egy nagyjából ekkora kisgyerek, és sokat szoktak játszani vele. Vagyis gyanútlanul azt hitte, hogy csak úgy egy kisgyerek vagyok. Biztos nem látott még acsuált.

A kisvasúton is együtt ültünk, külön a felnőttektől. Az esőt Pesten hagytuk, a Börzsönyben szerencsére derűs idő fogadott. A végállomástól csak keveset kellett sétálni a házig. Nagyon izgultam, mikor látok már hiúzt, ráadásul éhes is voltam. Csucsu szerencsére hozott grilltálcát, amit már a szénnel együtt gyártanak, csak meg kell gyújtani. Amíg a felnőttek a házisárkány (vagy kovácsfújtató) szerepét cserélgették, mi felfedeztük a patakot. Hallottam, hogy kiabálnak valami beleesésről, de hát a családunkban ennek már hagyományai vannak. Miután kiöntöttem a vizet a gumicsizmámból, és Anyu tetőtől talpig átöltöztetett, hozzá is láthattunk a finom grillkolbász- és virsliebédhez. Vííírslííí! Nekem sem kellett kétszer mondani. Anyu közben aggódni kezdett, amiért Apu kirakatta vele a fele tartalék ruhát – azt mondta, ez hazárdjáték olyan gyerekeknél, akikre ennyire hat a gravitáció. Szerencsére sütött annyit a nap, hogy a grillezőhely korlátjára aggatott ruhám megszáradjon.

dscf7814.JPG

A Hiúz-ház nagyon jó hely, van egy csomó játék a kertjében, amire föl lehet mászni, és még egy madármegfigyelő házikó is áll hátul, a fák között. Ott lehet kilógni a kerítésen, erre elég hamar rájöttem. Egy szempillantás, és már kint baktattam az úton. Sajnos lefüleltek és visszavittek, pedig éreztem, hogy hív a vadon.

dscn4868.JPG

Ebéd után elfoglaltuk a szobákat. A felnőttek felhúzták az ágyneműt, Anyu összetolt két ágyat, hogy ne essek le, amikor szokás szerint T betű alakban be akarok tolatni a hóna alá. Ezalatt mi a madármegfigyelő házikóban tartózkodtunk. Anyu a lelkére kötötte a tesómnak, hogy a madaraknál is jobban figyeljen rám, nehogy megint meglépjek. Megnyugtatták, hogy csukva lesz az ajtó. Miután elrendezte a szobát, és visszatért a házikóhoz, az ajtót csakugyan csukva találta, mindenki bent kuksolt... Csak én nem, természetesen. A tesóm persze nem tudott elszámolni velem, ő is csak ekkor fedezte föl, hogy eltűntem. Senki sem tudta, mikor oldhattam kereket. Csoportokra oszolva kerestek az erdő aljában. Mielőtt még ti is aggódni kezdenétek értem, elárulom, hogy végül előkerültem, ott ügettem lefelé az úton, ahol már korábban is.

dscn4872.JPG

Pont mire megszáradt a kiteregetett ruhám, borulni kezdett az égbolt, és távoli mennydörgés hallatszott. Hamarosan a nyakunkon volt a zivatar, de sebaj: odabent a Hiúz-házban is akadt érdekesség. Megnéztük Anyuval az interaktív kiállítást (ahová a nővéremék már korábban beköltöztek). Itt aztán hosszú időre leragadtam, a nagyok már rég megunták, de én még mindig húzogattam a fiókokat, párosítgattam a fakockákra rajzolt terméseket a levelekkel, forgattam az évszakok kerekét, hogy újra és újra meghallgathassam az erdő hangjait. Végül betelepedtem a játszósarokba, rakosgatni kezdtem a faállatokat, és közöltem, hogy nekem most pont így jó, hagyjanak egy kicsit békén, nem hiányzik semmilyen séta. Egy időre még a vadon hívását is elfeledtem.

Később – amikor végképp távoztak a fellegek – azért elindultunk egy rövid kirándulásra, a legközelebbi játszótérig. A többiek rántott húst nassoltak; elhatároztam, hogy laza leszek, és én is kirántottam egyet a csomagból. Egyből le is haraptam a harmadát, és azzal a lendülettel belehánytam egy műkő virágtartóba. Már nagyon régen nem hánytam; tulajdonképpen szenteste is csak azért, mert kicsit taknyos voltam. De az annyira megbocsátható volt, hogy föl se írták sehová. A családom lassan föllélegezhet, hogy az úgynevezett „szerdai hányások” időszaka elmúlt (nem is beszélve azon sötét időkről, amikor a mutatványt nem heti, hanem napi gyakorisággal produkáltam). Szóval továbbléptünk, a problémától és a virágtartótól is, és nem néztünk vissza. (Kivéve a nővéreméket, akik visszafelé jövet külön idegenvezetést tartottak a virágtartónál.) Fogtam a rántott húsomat, és a továbbiakban elővigyázatosan, kis falatokban rágcsáltam tovább. Ki is nyilatkoztattam, hogy nagyon finom, és Csucsu süssön még ilyet. Lelkesen szaladtam a nagyok után, akik hamarosan a kerti vasút sínjén kezdtek sétafikálni. Sajnos a kerti vasút egy ideje láthatólag nem közlekedik, pedig nagyon számítottam rá. Bár a sínen egyensúlyozni és vonatnak képzelni magamat sem volt éppen rossz elfoglaltság.

dscn4877.JPG

Így érkeztünk meg az erdei játszótérre, és onnan már nem is mentünk tovább aznap. Kicsit főztem a homokozóban, de a legjobban a patak érdekelt. Pontosabban a patak túlsó partja, vagyis az, hogy át lehet kelni. Addig nyaggattam Anyut, amíg a köveken és vízbe dőlt fatörzseken átegyensúlyoztunk a túlpartra. Ez aztán megmozgatta amúgy is élénk fantáziámat, olyasmiket kiabáltam, mint „itt aztán rengeteg felfedezetlen terület van!”, és máris iparkodtam előre az aljnövényzetben. Láttam is valami érdekeset, olyan volt, mint egy nagy, puha gyík, csak fekete, sárga pöttyökkel. Anyu elmagyarázta, hogy az egy szalamandra, és nagyon érdekes állat, még ő sem látott ilyet, de itt, a Börzsönyben össze lehet akadni vele. Amikor elmeséltük a tesóméknak, ők is azonnal szalamandrát akartak keresni, de csak egy hatalmas meztelencsigát találtak. Végül úgy döntöttek, hogy az is jó lesz, és építettek neki egy saját palotát. A palota nagyon exkluzív helyen volt, a patak közepén egy uszadékfa vízből kiálló ágán, de nem tudom, a meztelencsiga mennyire örült ennek.

Este zuhannyal fürödtünk. Anyu elfelejtette, hogy engem lehetetlen lezuhanyozni, mert vihogok és összetekeredem, ahogy a hasamat meg az oldalamat csikizi a víz. A tesóm meg már olyan nagy, hogy mire feljöttünk a konyhából, ahol vacsoráztunk (én azért nyenyét is ettem a biztonság kedvéért, mert a többiek szalámija és az ebédről maradt grillvirsli nem keltette föl az érdeklődésemet), ő már a barátnőivel együtt végzett is az esti készülődéssel. Hamar ágyba bújtunk, mindenki fáradt volt. Zita jelentkezett, hogy mesél nekem az Anna-Petiből, és Anyu megígérte, hogy még ő is fog, miután lezuhanyozott. Kicsit nézelődtem még az ágyból, de mire bejött, már aludtam.

dscn4879.JPG

Éjszaka meggyűlt a bajunk a cupámmal. Ugyanis én keresztben alszom az ágyon, a fejem Anyu párnáján, és időnként, ahogy az ágy támlája felé fordulok, be szoktam támasztani a cupámat a deszkához. (Két és fél üveggel benyelek éjszaka, ezért egyelőre senki nem akar leszoktatni róla. A folyadékpótlásom túlnyomó részét is ekkor viszem véghez, mert nappal csak egy-két kortyot iszom a vízből vagy teából. Ha röfögök, Anyu már föl sem ébred egészen, csak becélozza a számat az üveggel, aztán ha megunom és elengedem, megkeresi és a sámlira állítja, hogy ne csorogjon alánk a maradék. /Vagy néha nem./ Csak reggel látja az üres üvegeket az ágy mellett a sámlin, amit éjjeliszekrénynek használ, és ebből gondolja, hogy éjszaka cupáztam, ő meg odaadta, nem másztam keresztül rajta.)

Csakhogy ennek az ágynak rácsos volt a támlája, pont akkora hézagokkal, amelyeken a cupám éppen átesett. Legalább nyolcszor ejtettem be az ágy mögé az üveget, Anyu meg nem talált semmit, amit a lécek elé támaszthatott volna (talán egy nagy könyvre lett volna szükség). Próbált engem lejjebb húzni az ágyon, de visszamásztam a megszokott pozícióba. Átfordított, hogy háttal feküdjek a támlának, de én ide-oda szeretek forogni alvás közben. Mire újra elszunyókált, helyezkedtem egyet, és békés pofával ismét a lécek közé illesztettem az üveget. Puff - csattant a Humana- Fantomalt-teljestej koktél a padlón.

dscf8111.JPG

Így aztán reggel nem ébredt valami pihenten, de idegen helyen egyébként sem tud rendesen aludni. Nekem szerencsére nincsenek ilyen problémáim, még jó ideig húztam a lóbőrt, amikor ő már félig össze is csomagolt. Vasárnap 10-ig el kellett hagyni ugyanis a szobát, hogy ki tudjanak takarítani a következő csoportnak. Levittük a táskákat az ebédlőbe (közben megszöktem párszor, de már rutinosan hoztak vissza), megreggeliztünk, és nekivágtunk a Béka-tanösvénynek. A tesóm meg a barátnői bandukoltak elöl az ellenőrző füzettel, és keresgélték az újabb feladatokat, de ha Anyu egy pillanatra elengedte a kezem (például ki akart venni valamit a táskából), máris megelőztem őket. Juhú, itt az erdő! Vidáman csörtettem előre, mint egy kis vaddisznó, méltó élőhelyemen, és ha elágazáshoz értem, hát választottam egy irányt, és arra szaladtam tovább. Zita meg a tesóm állandóan engem vadásztak, de egyrészt nem lehet csak úgy utolérni, mert félelmetesen gyors vagyok, másrészt harapok és karmolok, ha foglyul akarnak ejteni. Miért, mire számítottak egy kis vadállattól a természetes élőhelyén?!

dscf7810.JPG

Megnéztünk egy csomó érdekes dolgot a természetben, növényeket meg bogarakat meg ilyesmit. Aztán megérkeztünk a Bajdázói-tóhoz, és ott letelepedtünk tízóraizni. Anyu elővette a szendvicsét (két kézzel), azalatt én eldöcögtem az erdőben. Ancsi az ellenőrző füzetből olvasta föl a tó és a környék történetét, a tesómék a régi bánya meg a vashámor nyomait keresgélték. Utána átsétáltunk a hajdani kőbányába. Zita meg a tesóm minden kőre úgy telepedtek le, mint két színésznő, hogy hátha fotózzák őket. Én a hátsó nagy sziklafalat vettem célba, és mire felfedezték, hogy ott vagyok, már jó darabon föl is másztam rá. Egy darabig gondolkodtak, hogyan jöjjenek utánam, végül úgy döntöttek, hogy majd visszahoz a gravitáció. Csak a testvérkém aggódott értem, és egyből a megmentésemre sietett, ennek ellenére épségben érkeztem vissza a talajra.

A tanösvényt végigjárva a kisvasút végállomásához jutottunk vissza, és még maradt idő egy kis hajtányozásra is. Elsőnek Zita meg a nővérem pattantak nyeregbe, csakhogy kiderült, a tesóm lába nem ér le a pedálig, ezért helyet cserélt Csucsuval. Földig lógó nyelvvel bukkantak elő a sínen a fák közül; elmesélték, hogy a körpálya a feléig lejt, azután visszafordul, és ugyanannyit föl is kell pedálozni az emelkedőn.

dscf8118.JPG

Utána Csucsu letelepedett az árnyékban, a tesóm és a barátnői pedig nyafogtak, hogy még egyet, még egyet. Így aztán anyukám, aki kezdetben nem mutatott érdeklődést a hajtányozás iránt, szintén vállalkozott egy körre. Ebben az volt a jó, hogy engem is vitt. Hátul csücsültem a rövid lábúakkal, csuda gyorsan csúsztunk le a sínen! Arra azért mégsem volt elég a lendület, hogy fölvigyen az emelkedőn. Anyukám leugrott, és föltolt minket a célig, majd úgy döntött, neki is pont elég volt egy kör. Ezek után sajnos hiába nyávogtunk, hogy még szeretnénk menni, pedig be is telepedtem a következő hajtányba, de elhurcoltak onnan, hiába kapaszkodtam két kézzel a vascsőbe.

A házhoz visszaérve meggrilleztük a maradék virslit, néhányszor még elvesztem, azután hamarosan elindultunk haza. Anyu végül megdicsért, hogy az elveszéseket leszámítva egész úton példásan viselkedtem, és milyen jó, hogy már ilyen nagy vagyok, tényleg bárhová el lehet menni velem. (Legalábbis bekerített helyre.) Én pedig nagyon örültem, hogy végre engem is elvittek valahová, ráadásul igazi nagylányokkal. Csak azt sajnáltam, hogy nem maradhattam ott az erdőben, pedig annyira tetszett nekem. Na mindegy, legközelebb majd ügyesebb leszek.

(A fotók egy részét a Fényképezős Néni készítette. Köszönjük!)

 dscf7799.JPG

 

Értekezés a szurikáták immunrendszeréről

2017.05.21. 22:42 - Jankapanka

Címkék: vers állatok jelmezek

 dscn4520.JPG

Azt mondta az egyik olvasóm, hogy írjak inkább gyakrabban és rövidebbet. Higgyétek el, nem a jó szándékomon múlik, legalább fél tucat megkezdett és soha be nem fejezett, időközben aktualitását vesztett poszttöredék lapul a családom különféle elektronikus eszközeinek tárkapacitásán. Hiába, elfoglalt kisbaba vagyok egy elfoglalt családban. (Illetve elfoglalt ifjú hölgy - azt mondták az oviban a fogadóórán, hogy nem szabad rám "per kisbaba" referálni, mert hajlamos vagyok csecsemősíteni magamat, például nem vagyok hajlandó egyedül öltözni, mert mennyivel kényelmesebb már, ha öltöztetnek. Csak akkor leszek hirtelen nagy, ha érdekem fűződik hozzá, például ha valamit csak a nagyoknak szabad. Ilyenkor több centit tudok nőni egyetlen másodperc alatt!)

Szóval megteszem, ami tőlem telik, és gyorsan igyekszem mesélni valami rövidet. Hamarosan jönnek majd az aranyköpéseim is, mert már több füzetnyi gyűlt össze belőlük, csak legyen, aki begépeli. Addig is elmondom, minek öltöztünk idén a farsangon, hogy anyuka korunkban, ha majd felelevenítjük a tesómmal az emlékeinket, ne hiányozzon ez az év sem.

farsang10.jpg

A tesómék iskolájában az a szokás, hogy a gyerekek nem egyenként választanak jelmezt maguknak, hanem egy-egy osztály közösen talál ki valamilyen témát, például egy ismert mesét, és mindenkinek ahhoz kell igazítania az öltözékét. Ezt természetesen heves viták kísérik, végül az osztály egy része megsértődik, a többiek beöltöznek többé-kevésbé a választott témának megfelelően. (Egyéni makacsságok és eltérések mindig akadnak, így került például idén a Jancsi és Juliskába három kommandós.) A tanító nénik szerint ez rendszert teremt a káoszban (a káoszt jelen esetben a tornaterembe hozzátartozóstul bezsúfolt teljes alsó tagozat jelenti), mert a gyerekek osztályonként közösen mennek fel a színpadra, párszor körbesétálnak, a rokonok és érdeklődők megnézhetik őket (már akinek jutott hely az első három sorban állva), azután levonulnak, és a tanerők szervezetten fölterelik a következő osztály.

Hagyományosan a tesómmal együtt szoktam vonulni, legalábbis tavaly teremtettük a hagyományt, amikor én is 101 kiskutyának öltöztem az 1/c osztállyal együtt. De már korábban is mindig összeöltöztünk, amikor még óvodás volt: emlékeztek rá, féléves koromban Romy hercegnő volt a "80 nap alatt a Föld körül"-ből, én meg Tiko, a következő évben pedig Lukréciának és Szerénkének álcáztuk magunkat.

dscn4504.JPG

Idén a 2/c osztály a Madagaszkár c. rajzfilmet választotta (vagy kapta) téma gyanánt, ami a nővéremnek egyáltalán nem tetszett, azt mondta, ő nem lesz majom. Pedig a szüleim kuncogtak, hogy ahhoz akár jelmez sem kellene. Dúlt-fúlt magában, végül meglepően reális kompromisszumra jutott: kitalálta, hogy szurikátának fog öltözni, mert az a kedvenc állata, és a nézőközönség egy része (mármint azok közül, akiknek egyáltalán esélyük van ellátni a színpadig a sűrűn teleállt tornateremben) amúgy sem emlékszik rá, szerepel-e a Madagaszkárban szurikáta.

(A szüleim megbeszélték egymás között, hogy úgyis mindenki majomnak fogja nézni, úgyhogy pláne nem lesz ellenvetés, de ezt csak én hallottam, a tesómat nem sokkolták vele.)

dscn4488.JPG

Szóval anyukámnak föl volt adva a lecke: hogyan is néz ki a szurikáta. Elég hamar eldöntötték, hogy valami jellegtelen barna ruházat kell rá, az arcát pedig be lehet festeni (ehhez anyukám bevásárolt néhány professzionális sminkcikket, hogy a festék ne távozzon el az első orrfújásnál vagy sapkaigazításnál, ha már energiát fektet bele).

Csakhogy a tesómnak semmilyen barna ruha nem volt jó, mert "a szurikáta nem is olyan színű". Többször megnézték interneten, pontosan milyen barna a szurikáta - hát, leginkább mindenféle barna. Végül anyukám vett egy adag jellegtelenbarna frottírdzsörzét, kijelentve, hogy olyan a szurikáta, és kész. (A méteráruboltban, ahol megosztotta ezt a polémiát, az egyik fiatal eladó hölgy azt tanácsolta, végül is mindegy, mit vesz fel a gyerek, csak pipiskedjen és emelje maga elé a kezét.)

dscn4514.JPG

Anyukám egyidejűleg nekem is beterjesztette a kérdést, mi is szeretnék lenni a farsangon. Mert hogy idén már nekem is lesz saját olyanom az óvodában. Éppen a Mazsolát olvastuk esténként, így minimális gondolkodás után rávágtam, hogy Tádé szeretnék lenni. Mert Tádé rózsaszín. Megtekintettük Tádét a mesekönyvben, igen kis részben volt rózsaszín, de az nekem elég.

Anyu ki is találta, hogy varr nekem egy rózsaszín kötényruhácskát, amit farsangtól függetlenül is tudok majd hordani, Tádéként pedig fölvehetem fehér harisnyával és fehér hosszú ujjú pólóval, az arcomra rózsaszín foltokat fest, mint a mesekönyvben (nehogy ne legyek elég rózsaszín), a copfomat meg feltűzi fülecskéknek.

farsang70.jpg

Az anyagbeszerzés meg is történt, és a farsang előtti utolsó hétvégén - mialatt mi Apuval a vasútmodell-kiállításra mentünk a művelődési házba - anyukám nekiállt, hogy megvarrja a jelmezeinket. Szerencsére a tesóméval kezdte, mert azt már korábban kiszabta. Egyszer csak megszólalt a telefonja. Apu jelentkezett a művelődési házból, hogy ne varrjon semmilyen Tádét, mert meggondoltam magam. Út közben (Apu nyakában ülve) kitaláltam ugyanis, hogy ha Dzsidzsi szurikáta lesz, akkor én is az akarok lenni, különben nem öltözhetünk össze, mert nincs semmi olyan mese, hogy A szurikáta és Tádé. (Pedig máskülönben elég kreatív vagyok fiktív mesecímek kitalálásában, lásd pl. a Bidike-ciklust, mint például Bidike rosszban sántikál, vagy Bidike csapdát állít.)

Így aztán Anyu valahogyan kigazdálkodott a maradék barna anyagból nekem is egy szurikáta-felszerelést. Csuda izgatottak voltunk a nővéremmel, ruhapróba gyanánt föl-alá rohangáltunk a lakásban, és alig lehetett rávenni, hogy visszaadjuk a félkész darabokat. Dzsidzsi megpróbált megtanítani a tánclépésekre, amelyekkel a színpadon körbevonulunk majd. (Bár Anyu utólag elismerte, a rengeteg próba és gyakorlás ellenére pont úgy néztek ki, mint egy csapat másodikos, aki minden különösebb koncepció nélkül körbeizgágul a dobogón.)

farsang20.jpg

Nos, végül hiába tanultam volna meg a tánclépéseket (jobban, mint a másodikosok), mert közbeszólt a minden tél végi kötelező elfoglaltság. Természetesen beteg lettem ugyanis, és az iskolai farsang hetét Rákosligeten töltöttem mamáéknál. Nem is mondták meg nekem, hogy aznap van a farsang, hogy ne fájjon a szívem. Reménykedtek benne, hogy a következő hétre, az óvodai jelmezbál idejére meggyógyulok. Hát, nem gyógyultam meg.

Azt mondják, nincs mit tenni, ilyen a tél a kiscsoportban. Én még egészen szépen kibírtam, és kivételesen nem engem kellett ápolni a karácsonyfa alatt (senkit se kellett, be is írtuk ünnepi piros betűkkel a családunk nagykönyvébe), de ez csak haladék, előbb-utóbb úgyis elkap a bacilus, és onnantól nincs is tavaszig gyógyulás, legfeljebb takonyszünet. Állítólag az évek múltával egyre jobb lesz, ahogy már rá lehet venni, hogy maradjak fekve, vagy vegyem be a gyógyszert. A nővérem például idén egész keveset hiányzott az iskolából, pedig ovis korában már immunológushoz akarták vinni. A csoportszoba ajtaján kint volt a fényképe a jelénél - a szüleim szerint azért, hogy még megismerjék a többiek. Na, hát rajtam is meggazdagszik idén az államháztartás, mert anyukám botor módon óvodai étkeztetésre kérte a kafetériát.

farsang50.jpg

De hogy ne legyek csalódott, szerveztek nekem egy saját, külön farsangot. Nemcsak a tesóm meg én öltöztünk be, hanem meglepetésből a nagyszüleink is (mert különben mitől lett volna farsang), sőt, a végén még Anyut is rá tudtuk beszélni. Volt csörögefánk is, meg mindenféle finom ennivaló. Állj! Még valami hiányzik! Körbeállítottam a társaságot, és kértem, hogy énekeljük el az "A farsangi napokban" kezdetű dalocskát. Ugyanis a tesóm már vagy két hete ezt dalolászta esténként, és nekem is megtanította. Valahogy úgy képzeletem el a farsangot, hogy ezt éneklik, és körbe-körbe táncolnak. Miután ezt megtettük, megnyugodtam. Akkor ez tényleg igazi farsang.

Így tehát, bár az első ovis jelmezbálról (akárcsak a Mikulásról) lemaradtam, azért mégis lett farsangom, és teljes mértékig elégedett vagyok vele. És így, tavasz vége felé megígérhetem, hogy a jövőben igyekszem kevesebbet betegeskedni, hogy a további jeles alkalmakat ne kelljen otthon, háztáji módszerekkel megtartani.

farsang30.jpg

Azóta már volt is egy Anyák napja, amelyen részt vettem, sőt, nagyban emeltem az esemény fényét. Anyukám mit sem sejtve üldögélt az első sorban, nézegette, hogy milyen ügyesen énekelek a többiekkel, meg hogyan számolom az ujjamon, hogy úszott három rózsaszirom - egyszer csak arra lett figyelmes, hogy az óvó nénik a fülembe sugdosnak valamit, és előrefelé mutatnak. És ekkor kiperdültem középre, én, a hajdani nyiszlett nemevő kis csipásmacska, akiért több éven át reszketett, hogy mi lesz velem, rámosolyogtam a közönségre, és az iskolaérett csoporttársakat is leradírozva hangosan, érthetően, vagányul elszavaltam a mondókát, hogy Apukám, anyukám, találd ki.

És még ő mondja, hogy nem kell mindenen sírva fakadni.

farsang40.jpg