Szia!

Ez egy gombamód növekvő kislány naplója, amelyben kalandjairól és egy vidám-különös világra való rácsodálkozásáról mesél neked.

Hozzám szóltak

Az időgépem

április 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30

A világ a falon túl

Tiszta a levegő?

Budapest légszennyezettsége

Van itt még valaki?

Már nagyon várom

Az életem filmje

Bidike boldog új évet kíván

2018.03.14. 14:58 - Jankapanka

Címkék: evés karácsony mikulás fejlődés szobatisztaság

 dscn5870.JPG

Ismét kihagytam fél évet a családom krónikájából, mert roppant elfoglalt kisbab... ifjú hölgy vagyok. Nyáron egyfolytában medencéznem, bográcsoznom és strandolnom kellett, és az ilyesmi elveszi az ember idejét az írástól. Tavasszal sikerült megvennünk a házunk másik felét, és míg anyuék azzal voltak elfoglalva, hogy a lepusztult épületrészt valamennyire vállalhatóvá tegyék, mi a tesómmal kiélveztük, hogy lett egy árnyékos teraszunk, ahol délben is lehet pancsolni, és végre az egész kertben kószálhatunk.

dscn5256.JPG

Következményként az összes olyan hétvégén paprikás krumplit főztünk, amikor nem volt túl nagy kánikula, vagy nem esett az eső. A szüleim hasztalan törték a fejüket, hogyan tudnának valami változatosságot csempészni a bográcsos menübe; végül örültek, hogy találtak egyetlen olyan ételt, amelyet én is hajlandó vagyok megenni, a tesóm is szereti, és egy kisebb adag anyukám IR-étrendjébe is belefér. Attól féltek, hogy előbb-utóbb megunom, de én boldogan burkoltam a virslit a cseresznyefa árnyékában, míg a szüleim párás szemekkel figyelték (definíció szerint étkezési zavaros) gyermeküket. Anyukám azt állítja, a legnagyobb anyai boldogságok közé tartozik egy gyereket etetni (mármint olyat, amelyik el is fogadja az ételt), és szerinte ha csak nézheti, ahogy eszem, az ő szervezete ugyanúgy oxitocint termel, mint a szoptatásnál.

dscn5284.JPG

Azért voltak velem problémák is, például nem voltam hajlandó rajzolni meg színezni, mert meg vagyok győződve róla, hogy amit én csinálok, az ronda. Próbálkozom, de ahányszor ceruzát veszek a kezembe, annak hamarosan éktelen ordítás, hiszti és papírok összegyűrése lesz a vége. Ezen kívül  pedig egyáltalán nem fogadok szót. Még csak meg sem fordul a fejemben, hogy azt is csinálhatnám, amit mondanak, és ebbe az egyszerű "gyere ide" is beleértendő. Így a szüleim elvittek a pedagógiai szakszolgálathoz, ahol azt mondták, hogy önértékelési zavarom van, kicsinek és inkompetensnek érzem magam, főként azért, mert folyton a tesómhoz meg a nagyobbakhoz mérem magam (az oviban is vegyes csoportba járok, még szép, hogy mindenki jobban rajzol, mint én). Javasolták, hogy a szüleim szervezzenek velem külön programokat, ahol csak rám figyelnek.

dscn5366.JPG

Így rendszerint Apunak jutott a tesóm, akivel már úgy lehet jönni-menni, mint egy felnőttel (például Siófokra vagy a Múzeumok éjszakájára), én pedig anyukám figyelmében lubickoltam. Legtöbbször a Római strandra mentünk, mert pancsolni szeretek a legjobban. A hajdani babaúszásnak nem csak az izomfejlődésemen érezhető a hatása, de továbbra is otthon érzem magam a vízben (csak rábeszélésre vagyok hajlandó néha kiszállni öt-tíz percre, hogy átmelegedjek a napon, ha már nagyon kék a szám). Nem maradok fenn magamtól a felszínen, de úszógumival remekül ellubickolok, bármilyen mély vízben eljutok a kiszemelt helyre a népszerű kutya-technikával. Déltájban meg olyan szépen tolom befelé a strandon a lángost, hogy anyukám csak ül boldogan, és termeli az oxitocint. Csak arra kell folyton vigyázni, hogy ne vesszek el már megint, mert ezen a területen roppant leleményes és agyafúrt vagyok, anyukám hovatovább már pislogni sem mer a jelenlétemben, és estére egészen kiszárad a szeme. Bár a Római strandon már tudja, hogy a kis békanyálas tónál kell keresnie, amelyet én fedeztem fel (nagy büszkeségemre, és Dzsidzsi bánatára, aki nem fedezte fel, pedig ő is sokat járt oda annak idején).

dscn5455.JPG

Akadt azért a tesómmal közös nyaralásunk is: idén nyáron - a világon elsőként - Vinyére is elvittek, bár ez kétségkívül megérne egy külön posztot. Odaúton felelevenítettem a már-már feledésbe merült kedves régi hagyományt, és tetőtől talpig lehánytam Anyut a vonaton, ennek ellenére a nyaralás végül egészen zökkenőmentesen alakult; igaz, hogy ez igen nagy részben Csucsuék és Misutka együttérzésének és segítőkészségének köszönhető. Továbbra is meggyűlt a bajom a szófogadással és a bepisiléssel is - remekül tudok bilibe pisilni, de az is egyfajta szófogadás lenne, ha mindig oda járnék. Anyukám rájött, hogy ha fel tud mutatni megfelelő zsarolási alapot - például előkeríti a háziak macskáját, hogy a jó teljesítményért cserébe megsimogathassam -, már szaladok is a bilihez, és 0 perc alatt elintézem a dolgot, így aztán nem is pisilek be út közben. Sajnos nem mindig áll rendelkezésre megfelelő macska vagy hasonló tereptárgy, így volt olyan nap, hogy egyszerre öt nadrágom száradt a legendás szilvafán és környékén. A kirándulást és a patakban pancsolást viszont nagyon élveztem (azt mondják, hogy nem az a pocsolya a patak, hanem máskor sokkal több víz szokott lenni benne, de így legalább tehettünk igazi medertúrát is, és láttam egy döglött vakondot). A konyhapulton ülve ettem a palacsintát, esténként egy mukk nélkül elaludtam az összetolt alsó ágyon, és igaziból csak egyetlenegyszer ordítottam, amikor nem kaphattam meg az összes horgolt egeret, akik Michouthka jóvoltából bújtak el egy farakásban.

dscf8443.JPG

Sajnos túl hamar véget ért a nyár, és büszke középső csoportosként ismét óvodába mentem, a nővérem pedig - aki Harry Potter-lázban égve néhány hónap alatt elolvasta mind a hét kötetet - harmadikos lett. Ebben a tanévben is folytatja a karatét, és továbbra is tetszik neki. A szüleim szerint javára válik, egészen megkomolyodott; én csak azt érzékelem, hogy többnyire velem is egész normálisan bánik, és már csak akkor piszkál unalmában, ha tényleg nagyon unatkozik. Még foglalkoztató füzeteket is hajlandó csinálni velem! (Továbbra is rajongok a foglalkoztató füzetekért.) Felhúzza a zoknimat, megmossa a kezemet. Persze azért az együtt töltött idő jelentős részében ugyanúgy öljük egymást, mint eddig. (De ha emiatt megszidják, én azonnal megvédem.)

dscn5701.JPG

Októberben úgy döntöttem, hogy fejlődési lépcsőt tartok. Eddig szép egyenletes tempóban fejlődtem, nem voltak kifejezett "vizsgaidőszakok", mint a nővéremnél. De ősszel kezdtem érezni, hogy kicsit már nyomják a fenekemet a babérjaim, ideje kinyújtóztatni a lábamat. Végül úgy döntöttem, hogy egész októberben nem pisilek be, hadd örüljenek a szüleim, akik mindig aggódva várják, hogy az oviban az orruk elé lógatják-e kis nejlonzacskóban a bugyikámat. Látjátok, tudok ilyet is! Akkor most már lazíthatok, ugye, és nem bánjátok, ha néha mégis becsúszik?

Egy késő októberi hétvégén kettesben voltunk Anyuval. Apu valami máshová tett munkanapot dolgozott le, Dzsidzsi karatézni ment, én pedig megvalósító erőm teljében ébredtem, és azonnal valami fontos tevékenységhez szerettem volna fogni. A kis sárga asztalon ott hevertek a tegnapi színezők; Anyu főleg Dzsidzsi miatt hordja haza őket, aki még mindig szeret színezni, akkor is, ha én közben a fülébe ordítozom, valamint filctollakon és összegyűrt papírokon toporzékolok. Szóval leültem az asztalhoz még pizsamában, magam elé húztam a filctollakat meg a színezőt, és nagy, egyforma mozdulatokkal firkálni kezdtem a lapot. Akkoriban ezt tekintettem színezésnek - egyetlen filctollal, az ábra egyik szélétől a másikig, és még azon is túl. Anyu közben felöltöztetett, adott nyenyét, de mindig visszatértem az asztalomhoz. Később a tesóm is hazaérkezett, leült mellém színezni, aztán megunta, és elment olvasni, de én csak fogyasztottam a tintát meg a lapokat rendületlenül. Onnan vittek el este fürödni, és másnap reggel oda tértem vissza. A műveim kezdtek lassan átalakulni: már több színt használtam, egyre jobban ügyeltem a részletekre, és a körvonalakat is megpróbáltam tartani. Vasárnap estére a színezőim nem sokban különböztek attól, amit egy korombeli, vagy akár nagycsoportos gyerek produkált volna; Anyu hitetlenkedve kérdezgette a tesómat, vajon azt a rengeteget tényleg mind én színeztem-e ki (pedig némelyiknek a keletkezését még látta is, de akkor sem hitt a szemének). A ceruzakezelésem, finommotorikám rengeteget fejlődött azon az egyetlen hétvégén - mostanra nem csak a színezéssel nincs gondom, de bármit le is rajzolok, ami csak eszembe jut. Míg annak előtte legfeljebb erős jóindulattal tárgyszerűsíthető, nonfiguratív firkákat hagytam a papíron, most, február közepén minden megerőltetés nélkül (és felismerhetően) lerajzolok akár egy farkast, Jézuskát a jászolban vagy egy egész galeri vérszomjas macskát az egerek elijesztésére.

Persze azért egy pillanatig se higgyétek, hogy nem ordítok. Valószínűleg a filctollak szárában lehet egy kapcsoló, ami érintkezésbe lép az ujjammal, és akkor adott idő múlva ordítanom kell. Mert amit én rajzolok, az ronda, és különben sem olyan színűre akartam. Anyunak úgy kell kimenekítenie a kezem közül a különösen jól sikerült darabokat, hogy megőrizhesse az utókornak, mielőtt még összetépném.

Múltkor, farsangra készülődve rajzoltam egy cica-álarcot. Mindenki a csodájára járt, még én is büszke voltam rá. Másnap azzal ébredtem, hogy ronda, és nem jól sikerült. Közöltem Apuval viszonylag higgadtan, hogy kidobom a szemétbe. Azt hitte, csak nyafogok meg puffogok, de nem sokkal később meg is látta a szemetesben az alkotást. Kihalászta, de utána mondta este Anyunak, hogy jó lesz vigyázni, mert Bidike nem viccel.

Meg még az is október végén történt, hogy Anyu elhatározta, valamiképpen megfoghatóbbá teszi nekünk az idő múlását, ami nemcsak az én világképem fejlődését segíti, de mindenkire rá is fér ilyenkor a téli időszakban. Anyukám szokott emlegetni nekünk egy mesét valamelyik régi olvasókönyvből; e szerint a kisfiú minden évszakban az adott évszak előnyeiért lelkesedett, az apukája leíratta vele egy papírra, és az év végén megmutatta neki az egészet, amitől a kisfiú belátta, hogy minden évszak jó valamiért. Na, anyukámnál ez a módszer nem működne, ő következetesen utálja a telet; ősszel vesz egy nagy levegőt, amivel kibírja valahogy tavaszig. Azt mondja, a február már elviselhető; hosszabbodnak a nappalok, énekelnek a madarak, itt-ott kibújik valami a földből. Ki is számolta, hogy február 1-től visszafelé 100 nap, az október 24-re jön ki; vett egy szabócentit, és október végétől elkezdtük vagdosni esténként a száz napot. Én pláne nagyon izgalmasnak találtam, mert akkoriban pont egy méter voltam (a fejlődési lépcsővel aztán a magasságom is nőtt, a legújabb mérések szerint 102 centinek vagyok tekinthető); tetszett a magyarázat, hogy a tavasz már csak egy Szuszunyira van. Boldogan viháncoltam a gondolattól, hogy a centi egyre kisebb lesz, én meg növök. A növés érdekében még a hétvégi otthoni ebédeket is hajlandó vagyok megenni. Főleg, ha csirkepörköltről van szó.

dscn5770.JPG

Mondtam is a Mikulásnak, amikor nálunk járt december 2-án (azért akkor, mert a rákosligeti nagypapám akkor ért rá; nem tudom, mi az összefüggés, amikor ő nem is volt ott), szóval mondtam neki, hogy talán nem is csokit kellett volna hoznia. Egészen pontosan úgy történt, hogy a Mikulás nevelő célzattal megkérdezte, "Ééés ki szereti a sárgarépát?", mire én azt suttogtam a hátsó sorból: "én a csirkecombot..." De ennek ellenére nem hozott nekem csirkecombot, csak megint csokit. Egyszer megnyaltam a csokit az adventi naptárból, hadd örüljön utólag a Mikulás, meg mert a nővérem nagyon rábeszélt, de el is döntöttem, hogy ezt a megnyalást osztom be a következő decemberig. Nem bírom megérteni, hogy ezt valakik önként megeszik. Ráadásul idén összesen hat adventi naptárat kaptunk, ami esténként hosszas ablaknyitogatási és centivágási procedúrával járt, de legalább anyukám megnyugodhatott, hogy fogalmat szereztem az idő múlásáról.

Mint utóbb kiderült, 2017. december 2. Mikulástól függetlenül fordulópont volt az életemben. Ekkor aludtam el ugyanis utoljára a legendás Tejes Cupával, bár ezt ekkor még senki sem sejtette. Anyu örült, hogy a mikuláslátogatás nem zaklatott fel annyira, hogy ne tudjak elaludni, odaadta a cupámat, és várta, hogy ő is nyugovóra térhessen. Mostanában ugyanis úgy történik az esti rutin, hogy fürdés után Anyu rám adja a pizsamát meg a hálózsákot (pelust is, mert éjszakára még kell), olvas egy vagy két esti mesét, azután kimegy a nappaliba, én meg az ágyamban várom a cupámmal, az égve hagyott kislámpa mellett, hogy megegye a vacsoráját, és bejöjjön hozzám. Ha még ébren vagyok, mire végez a 2 db szendviccsel és fogat mos, akkor be szokott jönni, és mellettem olvas, míg el nem alszom. Ha utóbbit nem bírja kivárni, akkor leoltja a villanyt, és félálomban többször rám szól, hogy ne izgáguljak már.

dscn5268.JPG

A mondott napon viszonylag korán elaludtam, anyukám nagy örömére, aki az előző hétvégét a hazahozott munkájával töltötte, közben valahogyan összeszedett egy arcüreggyulladást, amivel végigdolgozta a következő hetet, és szombat reggel nagyon rosszul esett neki, hogy föl kellett kelnie a tesómat karatéra szállítani. Így szombat este, miután elszenderedtem, sorsára hagyva a félig megivott cupát, Anyu elhaló sóhajjal terült el a párnáján, és a fülére húzta a paplan csücskét... Majd éjfélkor felébredtem, és telehánytam az ágyat. Azután fél óra elteltével ismét, és így folytattam nagyjából szabályszerű fél óránként egészen reggel fél nyolcig. A szüleim elég hamar rájöttek, hogy nem a régebben szokásos "szerdai hányásról" van szó, amiről már egyébként is leszoktam. Valamilyen vírust kaptam el, feltehetőleg kalicit vagy más hasonló, erősen fertőző hányós vírust. (Bár a szüleim azt olvasták a fejemre, mindez azért van, mert nem fogadok szót, és iszom a fürdővizemet. Szerintem a fürdővizet inni poén, és nem látom be, mi köze lenne a szót nem fogadásnak a sugárhányáshoz.)

Hányásban tapasztalt szüleim azonnal kicserélték a tejes cupámat teásra meg vizesre, bár reggel fél nyolcig még az éjjeli lepke megértő mosolya is kijött volna belőlem (ha van a közelben ilyesmi). Pár napig nem is próbálkoztak ismét a tejjel, amíg helyre nem jött a gyomrom, citromos teát kaptam az esti elalváshoz (délutáni alvás már rég nincs, csak az óvodában). Később megkínáltak vele, de visszautasítottam. Néhányszor próbálkoztak még, aztán belenyugodtak, hogy a Tejes Cupa napja leáldozott. Az óvodai délutáni alváshoz csomagolnak még nekem tejes cupát, vagyis banános tápszer - 3,6-os tej keverékét azokon a napokon, amikor bent alszom az oviban (hogy nehogy leessen a vércukrom, ha nem eszem meg az ebédet, bár már egyre többször megeszem, és a múlt héten - a világon elsőként! - repetáztam is, mert a kedvencem volt, a "bulbur" vagy valami ilyesmi nevű étel), de az otthoni esti elalváshoz immár három hónapja teát kapok. Anyukám azt tervezi, hogy szép lassan kicseréli a teákat vízre, így mire nőni kezdenek a végleges fogaim, a veszélyeztető tényező is megszűnik. Álmossági és szomjúsági foktól függően 2-4 cumisüveg tea fogy el egy éjszaka, bár a kötődés elsősorban érzelmi jellegű. Amikor Anyu beszámolt a váltással kapcsolatos terveiről, nem tiltakoztam, csak nagyon szomorúan azt feleltem: "Az a baj, hogy szeretem a cupámat". Azóta nem hozta szóba a kérdést.

A kalicivírus pár napon belül az egész családomat leverte a lábáról, még a tesómat is hazaküldték az iskolából. Anyukám kénytelen volt előrehozni pár napot az ünnepekre kiírt szabadságából, mivel nem bírt fölkelni. Azzal vigasztalta magát, hogy legalább egy füst alatt az arcüreggyulladását is kikúrálja. Karácsonyra nagyjából mindenki összeszedte magát, így sokéves hagyomány tört meg, mivel szenteste kivételesen senki sem hányt. Azért a téli szünetben még nem nagyon csináltunk semmit, és ez a semmi ezúttal nagyon jól esett mindenkinek. Anyu azt mondja, évek múlva ezt fogjuk majd emlegetni, mint "Az A Karácsony". Pedig semmi különleges nem történt, még csak nem is társasjátékoztunk; Anyu főleg engem etetett, a fejébe vette ugyanis, hogy a téli szünet végére visszaszármaztat egy kis húst a kalici miatt zörgő csontjaimra.

dscn5709.JPG

Így aztán a téli szünetben - szintén a világon elsőként - lényegében úgy táplálkoztam, mint egy "rendes", vagyis nem táplálászavaros gyermek. Legfeljebb az evési sebességem hagyott kívánnivalókat maga után, de ezt akár még családi vonásnak is tekinthetjük, a nővérem a mai napig nem képes ésszerű időn belül elfogyasztani a reggeli péksüteményét, és délben az iskolában úgy viszik el előle a félig megevett kedvencét, hogy még lóg a villa a szájából. A gyorsaságot leszámítva azonban a szüleim elégedetten állapították meg, hogy immár - valószínűleg - életben maradnék a vadonban (legalábbis az önálló élet vadonában), mindennemű nyenye és tejes cupa segítsége nélkül.

dscn5735.JPG

Reggelire általában felvágottat (olaszt, szalámit vagy hasonlót) kaptam valamilyen sós péksüteménnyel (pogácsával, sajtos rúddal, sajtos croissant-nal). Ez a kedvencem, jobb napjaimon teljesen magamtól hajlandó vagyok a számba rakosgatni a cikkekre vágott felvágottat a pogácsakockákkal (darabolás nélkül is megenném, csak így könnyebb elkerülni, hogy túl sokat tömjek a számba egyszerre, mert a falatnagyság megválasztásában még nincs gyakorlatom). Ha megunom az önálló evést, vagy túl hosszúra nyúlik, esetleg egyáltalán nincs kedvem hozzá, Anyu le szokott ülni mellém a padlóra, és játék közben a számba adogatja a falatokat; ilyenkor még elég nagy mennyiség elfogy. Délben megterítjük a kerek asztalt, és beülök az etetőszékembe; tulajdonképpen már kinőttem, de a rendes székről még nem érem fel kényelmesen az asztalt, pont a határon vagyok. Néha magamtól is bemászom, olyan izgatottan várom az ebédet. A kedvencem a csirkepörkölt, abból is a szárnya, de sok más ételt is szeretek, például a halrudacskát. Összességében véve nem vagyok válogatósabb, mint egy átlagos, nem túl jól evő négyéves. (Négy és fél.) Nehéz rávenni, hogy ismeretlen ételeket kóstoljak meg, és nem nagyon szeretem azt, ami édes (ez alól kevés kivétel van, például a kürtős kalács). Ezzel együtt nem nehéz nekem ebédet főzni, ha nem ragaszkodunk a változatosság követelményéhez: a rizst, tésztát, nokedlit általában szívesen megeszem valamilyen átlagos húsfélével (már amit el tudok rágni, de ez a nővéremnek is gondot okozott ennyi idősen). Sajnos, a gyümölcsöket és zöldségeket nem vagyok hajlandó megkóstolni, de Anyu szerint előbb-utóbb ezzel is zöldágra vergődünk majd. (Zöldséget egyelőre a tesóm sem eszik; még jó, hogy a gyümölcsökkel nincs baja.) Ebéd után kb. 3 órával elkezdenek uzsonnáztatni, mert ha megéhezem, undok leszek. Az a legjobb, amikor Anyu süt valamit uzsonnára, például fánkot vagy palacsintát, de ha nincs, a péksütit is megeszem. Ezen aztán olyan sokáig elnyammogok, hogy az uzsonna egybefolyik a vacsorával, legfeljebb mellétesznek egy kis felvágottat (vagy éppen pizzát).

dscn5789.JPG

A téli szünet vége annyi változást hozott az étrendemben, hogy óvodás napokon továbbra is nyenye a reggelim a gyorsaság kedvéért (öt perc alatt eszem meg, a "rendes" reggelit meg két és fél óra alatt); délben az oviban vagy eszem az ebédből, vagy nem, de többnyire betartom Anyu kérését, hogy a leves és a főétel közül legalább az egyiket kóstoljam meg; alváshoz megkapom az oviban a tejes cupámat, és mindig meg is iszom; hazaérve aztán az uzsonnától folytatjuk a programot, ami szokás szerint egybe is ér a vacsorával. A szüleim szerint lehet, hogy egész dundi gyerek lenne belőlem, ha nem kellene óvodába mennem.

dscn5766.JPG

Jézuska többek között duplót hozott, már egész szép mennyiséget gyűjtöttem össze, így a téli szünetben nagyrészt duplóztunk a tesómmal. Meg rajzoltunk. Legjobban ezt a kettőt szeretem csinálni mostanság, a harmadik kedvencem a kiscicás játék, de ez akkor lehetséges, ha Anyu is otthon van. Odaszaladok hozzá, mondván, játsszuk azt, hogy gazdátlan kiscica vagyok, akit megtalál és hazavisz. Ezt inkább szóban lehet játszani, és Anyu mindenfélét tud közben csinálni, de ha a konyhában van dolga, akkor inkább felülök a pultra. Szoktam neki segíteni úgy, hogy ülök a pulton, és szóval tartom. A mosásban is tudok segíteni, nagy figyelemmel szállítom ki az összeválogatott szennyest a mosógépbe (amit elpotyogtatok út közben, azért visszajövök). Anyu azt mondja, az volt a legjobb az egész szünetben, hogy végre mind együtt voltunk, mert a hétköznapokon nagyon hiányzunk neki, és sajnálja, hogy csak pénteken tud néha értünk jönni az oviba meg az iskolába. Valahogyan meg fogom tanulni, hogy láthatatlanná varázsoljam magam, és akkor vele mehetek a munkahelyére, és még azt is megígértem, hogy ott nem fogok putulkodni, bár ez egyelőre nehezebbnek tűnik, mint az egész láthatatlanná válás.

dscn5774.JPG

Az év vége szinte észrevétlenül érkezett és múlt el. Azonnal írni kezdtem, amit rájöttem, milyen régen nem meséltem nektek a kalandjaimról, de látjátok, így is március lett, mire befejeztem. Az új évre az aforizmáim közreadását is tervezem, már összegyűlt annyi, hogy csak győzzem begépelni őket. Mostanában csak úgy szórom a vicces megállapításokat, a szüleim alig várják, hogy elmesélhessék egymásnak, mit mondtam már megint. Anyu ki is jelentette, mióta ilyen szórakoztató vagyok, és már nem kell egy külön hadtest az etetésemhez, az élet, mondhatni, ideális velem. Bár neki ebből hétköznapokon jószerével csak annyi jut, hogy szagolgathat, amikor alszom, és még mindig kiscicaszagom van. Bár attól tart, hogy már nem sokáig. És megint visszakanyarodott oda, hogy majd erről az időszakról mondogatják utólag Apuval, hogy "emlékszel, amikor még kicsik voltak..." De nemcsak én növöm ki hamarosan a kiscicaszagú, bolyhos kisgyerek-éveket, a nővérem is megállíthatatlanul serdül tovább. Bár Anyu nem bánja, mert már egyre több mindenről lehet vele beszélgetni. Ezt nem teljesen értem, mert velem is egy csomó mindenről beszélget. November táján például az volt a legfőbb problémám, hogy Flash legyen-e a férjem, vagy Amerika kapitány. Anyu azt mondja, ráérek még választani; ez ugyan nem oszlatta el az aggodalmaimat, de miután decemberben sokáig távol voltam az ovis csoporttársaimtól, a kérdés valahogyan elvesztette a jelentőségét, és más fontos problémák kezdtek foglalkoztatni, melyek kapcsán anyukám újabb oldalakat körmölhetett az aforizmás füzetbe, amelynek tartalommal való megtöltését szinte teljesen átvettem a tesómtól. Ezzel együtt Anyu gurult a nevetéstől, amikor a nővérem három mondatban összefoglalta a kissé sztereotip hétórás híreket. Azt mindig csak a tesóm hallja, Anyu olyankor már a vonaton van. Nagy bánata, hogy reggelenként nem is találkozik velünk.

dscn5828.JPG

Esténként azért jókat viháncolunk együtt, bár a tesóm többnyire scratchel (Scratch-tankönyvet kapott karácsonyra, így legalább legálisan lóghat a gépen, ha kész a leckéje). De amikor nem, akkor pl. kórusban énekelünk a fürdőkádban és egyéb helyeken. Sokáig a karácsonyi dalokat - ezek forgalomból történő kivonása minden évben jócskán kitolódik, általában január elejéig vagy annál is tovább. Idén a Macskák CD váltotta fel az ünnepi repertoárt, később a József és a színes, szélesvásznú álomkabát, és a nővéremmel mindketten roppant meggyőzően tudjuk szirénázni, hogy szééép vagyok, mint senki más, egy sétáló műalkotás.

dscn5780.JPG

Sétáló műalkotás mivoltomban fel kell még jegyeznem, hogy idén nem maradtam le betegség miatt a farsangról (a dinoszaurusz-kiállításról sajnos igen), és így felvehettem a tesóm hajdani rózsaszín királylány-ruháját, amibe végre belenőttem. Anyukámnak elkönnyesedett a szeme, ahogy a széles rózsaszín masnit megkötötte hátul a derekamon, és a töméntelen uszályban megpördültem. Sajnos még mindig nem engedem, hogy azt mondják rám, hogy például szép vagyok, vagy ügyes vagyok - senki sem tudja, mi lehet ennek az oka. Anyukám mindenféle cikkeket olvas, és igyekszik a megtett utat hangsúlyozni, de nem talál igazi megoldást. Azt elfogadom, ha azt mondja rám, hogy mennyit fejlődtem tavaly ősz óta, és már mennyivel ügyesebben rajzolok; de ha azt találja mondani, hogy ügyesen rajzolok, azonnal élénken tiltakozni kezdek. Azért bíznak benne, hogy egyszer majd kiderül, miért lettem A Gyerek, Akit Nem Lehet Dicsérni.

dscn5822.JPG

(Kivétel, hogy kiscicaszagom van. Ezt a megállapítást elfogadom, sőt, kikövetelem magamnak, vagyis néha megérdeklődöm Anyutól, vajon kiscicaszagom van-e még.)

dscn5875.JPG

A tesóm az ősz végi Mesenapra varrt jelmezét vette fel, ami azért is szerencsés döntésnek bizonyult, mert az iskolai farsang délutánjára tették a Zrínyi-matekversenyt. Senkit nem zavart, hogy a nővérem Griffendél-egyenruhában vesz részt (a talárt bedugta a táskájába); nyilván jóval nagyobb feltűnést keltett volna, ha például zombinak vagy arab hercegnőnek öltözik.

dscn5608.JPG

Hát így éldegéltünk az elmúlt fél, vagyis most már inkább háromnegyed évben. Egyszerű kis hétköznapok voltak, de valószínű, hogy ezek fognak eszembe jutni, ha sok év múltán arra gondolok, milyen is volt az óvoda, vagy egy gyerekkori karácsony. Nekem is kinyílt a világ, és kezdem lassan érteni, mi történik körülöttem (mint a nővérem a hétórás híreket), minden korábbinál erősebb az igényem, hogy megismerjem és rendszerbe foglaljam a dolgokat. Anyu úgy érzi, sokkal többet kellene beszélgetnie velem, mint az esti fürdés meg a meseolvasás közötti tíz perc, amikor a korszakos jelentőségű kérdéseimet felteszem. Azt tervezi, ha végre jó idő lesz, megint megyünk majd ide-oda kettesben, hogy csak rám tudjon figyelni. (Ugyanezt a nővéremnek is ígérgeti, kirándulás címén. Azt szokták mondani, hátrányt szenved minden anya, akinek csak két keze van. Én ehhez hozzátenném, hogy hátrányt szenved minden anya, akiből csak egy van.)

És veletek mi újság?

dscn5733.JPG

 

Bidike helyezést ér el

2017.12.31. 23:27 - Jankapanka

Címkék: első futás futás kisbabával

 futonap_4.jpg

Az elmúlt egy hónap tapasztalatai alapján kijelenthetem, teljes mértékig megérte megengedő álláspontra helyezkedni az evéssel kapcsolatban, mert cserébe tényleg egy csomó érdekes helyre visznek. És ha az állandó elveszéseimmel megyek a szüleim agyára, az sokkal viccesebb, mint amikor még a hányással tettem ugyanezt (ráadásul a szám sem lesz rossz ízű tőle).

Az idei évben júniusban rendezték meg az egyébként áprilisban szokásos jótékonysági futónapot. Anyukám, ahogy a korábbi években, most is a rendezők között szerepelt, csakhogy amióta dolgozik, hétszámra arra sem jut ideje, hogy ránézzen esténként az internetre (illetve megtehetné, miután nyugovóra tértem, kétszer kijöttem, hogy bilire üljek, meg még egyszer azért, mert nem találom a teknősömet, és végre nagy nehezen befordulok a fal felé a cupámmal, de valamilyen érthetetlen okból ilyenkor az alvást részesíti előnyben). Kicsi város vagyunk, az ember internet nélkül is összefut az utcán átlag kéthavonta mindenkivel, aki számít. Anyunak meg is mondták előre, mi lesz a feladata: az útvonal kijelölése és biztosítása. Anyukám bólogatott, be is ütemezte magának a feladatokat, aztán átütemezte, később bepislantott a helyi netes fórumokra, és hálásan állapította meg, hogy a dolgok nélküle is remekül haladnak.

De ha már odamerészkedett, fülön csípték azzal, hogy a nővérem menjen szerepelni az esemény reklámfilmjében. "És mikor lesz a felvétel?" - "Holnapután, de a te lányod úgyis olyan hamar megtanul mindent!"

reklamfilm_4.jpg

Megkérdezte a tesómat, van-e kedve; a tesómnak természetesen volt kedve. Támadt egy futó ötlete, hogy az utolsó mondatot esetleg én mondhatnám el (nehogy úgy érezzem, hogy megint kimaradok valamiből), most úgyis benne vagyok a szereplésben a múltkori versmondások után. Én azonban kereken visszautasítottam a felkérést.

Anyukám tehát egyedül a tesómat szállította a mondott helyszínre (a régi patakpartra, ahol a Mesefalu is volt). A nővéremet előre is vették, mert gondolták, hogy vele nem lesz probléma, és tényleg csak egyszer kellett elmondania a szövegét. Utána leült nézni a táncpróbát, amivel szintén a jótékonysági napra készülődtek.

Egy kedves néni mutogatta a lépéseket egy csapat iskolás lánynak, újra és újra elpróbálták. Egy idő után megkérdezték a tesómat, nincs-e kedve beállni. A tesómnak volt (éppen jó napját fogták ki), levette a cipőjét, és egész jól leutánozta, amit a többiektől látott. Így aztán anyukám, aki arra készült, hogy egyéb teendőire hivatkozva idén elsunnyogja a jótékonyság-napi részvételt, azon kapta magát, hogy vasárnap délutánonként táncpróbákra hordja a testvéremet.

reklamfilm_1.jpg

A nővérem úgy látszik, túllendült a holtpontján (miután az összes témazáró dolgozattal végeztek az iskolában, meg a Tudásbajnokság döntőjén is túl volt, és párszor rendesen kialudta magát), mert visszatért a régi vállalkozó kedve (lehet, hogy mégsem serdül). Ellenvetés nélkül, lelkesen járt a próbákra, gyakorolta otthon a táncot, sőt, még azt is kitalálta, hogy a futóversenyen is szeretne részt venni.

A szüleim elsőre megörültek ennek, aztán rájöttek, hogy mégsem lenne jó ötlet. Anyu ugyanis saját magát meg Aput is beosztotta egyes útszakaszok biztosítására, így nem lett volna, aki a tesómat kísérje. Abban biztosak voltak, hogy le tudná futni a kistávot (kb. másfél kilométert), mint ahogy abban is, hogy rosszul osztaná be az erejét, az első ötszáz méteren szaladna, mint akit kergetnek, utána meg szúró oldallal, rossz érzésekkel, sírdogálva baktatna be a célba.

Az esemény előtti szombat délután Anyu még elvitte a tesómat az utolsó táncpróbára, amelyet a főtéren felállított színpadon tartottak, a készülődő vihar hang- és fényjátéka mellett. Itthon, amikor ágyba került, még egyszer ránézett a netre, hogy áttekintse a másnapi teendőket. Kiderült, hogy az egyik barátnője a kislányával már elvállalta, hogy fölrajzolja az aszfaltra az útvonalat jelölő nyilakat, egy másik jelentkezett biciklis felvezetőnek, a helyi polgárőrök pedig ott lesznek minden kereszteződésben, nehogy valaki mégis eltévedjen. Anyukám csodálkozva állapította meg, hogy ezek szerint neki nem maradt feladata. Vagyis maradt, a legjobb: az, hogy a résztvevők csapatát erősítse a tesómmal együtt. Egyből törni kezdte a fejét, hol is lehet a futónadrágja (amelyet a tavalyi jótékonysági futónapon használt utoljára).

futonap_3.jpg

Reggel Apu elé tárta az ötletet, aki azt mondta, akkor már Bidikét sem kellene kihagyni. A tesómat már direkt azzal ébresztették, hogy jöjjön a futóversenyre. A nővérem nagyon megörült ennek, egyből kiugrott az ágyból - a gyenge láncszemet ezúttal anyukám jelentette, aki az utolsó pillanatban találta meg a futónadrágját. Szerencsére csak a Főtérig kellett elügetni a nevezéshez, és a kistáv ott haladt el a házunk előtt (pedig nem is anyukám jelölte ki az útvonalat).

A Főtéren már készülődtek a délutáni rendezvényre, asztalokat állítottak fel a jótékonysági bazárhoz meg a kézműveskedéshez.  Anyu meg a tesóm gyorsan beneveztek a futásra, és nekem is vásároltak egy karszalagot (hadd gyűljön a pénz az iskolaudvar felújítására). Épp csak odasétáltak a rajthoz, és már indult is a kistáv, a tesómnak izgulni sem maradt ideje. Anyu kézen fogta, és magyarázni kezdett neki, hogy olyan sebességgel kezdünk neki, amit valószínűleg végig tartani tudunk, és nem izgulunk, amiért mindenki elfut mellettünk, mert ezeknek a nagy részét a táv második felében lehagyjuk, amikor ők már csak sétálni bírnak. Ezzel aztán szerencsésen szóval is tartotta addig, amíg el nem értek a kis utcához, ahol visszafordult a táv. Onnan pedig bekanyarodtak a mi utcánkba, és a következő sarkon meglátták Aput meg engem, amint izgatottan integetek minden elhaladónak.

Nagyon akartam futni! Úgy topogott a kis lábam a kövezeten, mint egy pórázra kötött kiskutyának. A felvezető biciklis néni (Anyu barátnője és régi iskolatársa) odaintegetett nekem, ezt én jelnek vettem, és azonnal szaladni kezdtem utána; Apu alig bírt elkapni és visszacipelni, hogy egy kicsit mégis szurkoljunk inkább. A terv az volt, hogy valahol a házunk környékén becsatlakozunk a táv második részére, és futva-sétálva jutunk el a Főtérig, a célba. Amint megláttam közeledni Anyut meg a tesómat, már tényleg alig bírtam magammal. Végre Apu azt mondta: "mehetsz!", és én elszáguldottam, amerre a többiek elhaladtak. Apukámnak igencsak fel kellett kötnie a talpi bőnyéjét, hogy lépést tartson velem.

dscn5176.JPG

Anyu meg a nővérem még mindig kézen fogva, egyenletes tempóban ügettek a cél felé, én pedig annyira szaporáztam előttük, hogy jó időbe telt, mire utolértek. Anyu odaadta Apunak a karszalagomat, de még annyi időre sem akartam megállni, amíg rám adják. Végül aztán fáradni kezdtem, és lassítottam, de azt határozottan visszautasítottam, hogy Apu vigyen. Így aztán a nagyjából 700 méteres távot végig a saját lábamon, nagyrészt szaladva tettem meg, és a célegyenesben még egy sprintre is maradt erőm. Megtapsoltak, és adtak nekem vizet, közben anyukám épp a tesómat ölelgette, amiért olyan fegyelmezetten végigfutotta a távot, egy lépést sem sétált bele.

Büszkén vonultunk át az eredményhirdető dobogóhoz (annyit már előre lehetett tudni, hogy minden résztvevőnek oklevél jár). Mivel még meg kellett várnunk, amíg a nagyobb táv is beérkezik, a tesómmal megszálltuk az ugrálóvárat. Nem nagyon rendelkezem ilyen irányú tapasztalattal, ezért eleinte csak sétálgattam a furcsa, ruganyos talajon. A nővérem biztatott, hogy másszak fel a kötélhálón, de volt némi fenntartásom - nem láttam föl a tetejére, így fogalmam sem volt, mi vár a túloldalon. Végül úgy döntöttem, megbízom a tesómban, és a segítségével fölevickéltem a háló tetejére. Hatalmas, széles csúszda fogadott, mellettem gyerekek bukkantak fel és süvítettek el. Egy darabig üldögéltem odafönt, és nézelődtem. Visszamászni butaság lett volna (és meglehetősen bonyolult), és végül is vállalkozó szellemű kisbab... izé, majdnem-négyéves vagyok. Kicsit még gyűjtöttem a bátorságot, azután egyszer csak ellöktem magam odafentről. Juhú! Egész jó volt. A következő körre már egyedül másztam föl, és még számtalan következőre. Amikor észrevettem, hogy a nagyok elugranak odafentről, és egy huppanással kezdik a lecsúszást, természetesen én is követtem a példájukat. A végén már fekve és mindenféle kunsztokkal csúszkáltam, szerencsére mielőtt lebontottam volna az építményt, szóltak, hogy kezdődik az eredményhirdetés.

Odagyűltünk a színpad köré, a szökőkúthoz; egyből fölkeltették az érdeklődésemet a mikrofon mellett sorba állított kupák. Húúú, de jók! Én is olyat kapok? Először a nagytáv győzteseit hirdették ki - a nővérem haverja, Lacika és a tesói taroltak mindkét távon -, majd a nagytáv összes résztvevőjét jutalmazták éremmel. Utána belekezdtek a kistáv eredményhirdetésébe. Balsejtelmem támadt. "El fog fogyni a kupa! - aggódtam. - Túl sok ember van." A szüleim megdicsérgették a matematikai összefüggések terén mutatott éleslátásomat, és megvigasztaltak, hogy érem biztosan mindenkinek jut. Hamarosan fölszaladhattam én is a színpadra, és a nyakamba akasztották kiérdemelt jutalmamat. Nagyon örültem neki... Azért persze kicsit sajnáltam a kupákat.

dscn5177.JPG

Eredményhirdetés után hazaugrottunk ebédelni, és kora délután értünk vissza a Főtérre. Ekkor már egész nagy nyüzsgés fogadott, de épp csak körbenézhettünk, a tesómat már hívták is gyülekezni a színpadhoz. Azért még gyorsan vettek Anyuval a jótékonysági bazárban egy-egy szépséges nyakláncot és karkötőt, egy helyi anyuka adományát. Hatalmas csodálattal adóznak a szép gyöngyékszereknek és mindenkinek, aki tud ilyet készíteni (például Tündérke blogját szokták nézegetni ámuldozva). (Egyszer Anyu is megpróbálkozott egy nyaklánccal, még a gyes vége felé, de aztán munkába állt, a nyaklánc pedig átköltözött a nagyon hosszú távú projektek közé.) Még válogattak volna, de a többi résztvevő kislány már csoportba gyűlt a színpad lépcsője mellett, így a tesóm is elporzott.

Hamarosan rájuk került a sor. Elmerülten figyeltem Apu nyakából, Anyu pedig drukkolt, de végül mindenki nagyon ügyes volt, jól sikerült a fellépés. A tesóm sem felejtette el, hogy mosolyogni kell, és (a próbákkal ellentétben) nem vágott olyan arcot, mintha nehéz tárgyakat emelgetne.

Végül még ajándékcsomagot is kaptak a szereplésért (édességeket, hajbavalókat meg efféle apróságokat a támogatóktól), és a nővérem azt mondta, így aztán duplán megérte, mert a csomag is jó, meg táncolni is jó volt.

futonap_7.jpg

Nekem különösen tetszett, hogy a tesómat a színpadon látom. Én is akarok ilyet! Elmondhatnám például a versemet! Anyukám sajnos elhurcolt onnan, de mindig visszaszöktem, és két fellépő közötti technikai szünetben föl is másztam a színpadra. Anyu elnézést kért a szervező nénitől (aki szintén a barátnője - mondom, hogy ez egy kicsi város), én ordítoztam, hogy verset akarok mondani, a néni meg mosolygott, és azt mondta, hát akkor csak mondjak.

Egy bácsi fölszaladt a színpadra, és lejjebb eresztette nekem a mikrofont az állványon. Királynői tekintettel végigvonultam a deszkákon, megálltam az állvány előtt, és végigmértem. A vak is láthatta, hogy túl alacsony. Jól van, pici vagyok, na de ennyire?! Mit képzelnek ezek rólam? Lehajolva mondjak verset??? Megpróbáltam följebb húzni, de nem jött, ezért megvető pillantással sarkon fordultam, és ott hagytam. "Ennyi volt?" - nézett rám nevetve a szervező néni. A bácsi viszont átlátta a problémámat, ott termett, és legalább két centivel följebb állította a mikrofon magasságát. Így már elégedett voltam a körülményekkel - kihúztam magam, és teli torokból elordítottam, hogy "Apukám, anyukám, találd ki". Ez mindig bejön. Gondolkodom rajta, hogy nyáron turnézhatnék vele a Balatonnál.

Utána átmentünk az iskola udvarára, ahol a kicsiknek való versenyeket hirdették meg, de csak pár gyerek lézengett, a többség a főtéri színpad körül csoportosult. Azt mondták, jöjjünk vissza később, addig gyűjtenek még résztvevőket. Miközben anyukám az egyik barátnőjével beszélgetett, szemügyre vettem a hátrébb, az árkád alatt egy kisasztalon felsorakoztatott kupákat. Hű, mennyi! De jók! Egyből ki is választottam magamnak egy kékes színűt, és a levegőben lengetve elpróbáltam a spontán gólörömöt. "Nyertem! Nyertem!" - kiabáltam boldogan. Sajnos elkaptak, és a kupát is visszarakták a kisasztalra. (Mind a háromszor.)

futonap_8.jpg

Megnéztünk még pár fellépőt, lófráltunk egy kicsit a forgatagban, a nővérem kézműveskedett. mi Anyuval gofrit ettünk (anyukám barátnői sütötték). Végül - a tesómat hátrahagyva, aki nem tudott elszakadni a kézművesasztaltól - visszasétáltunk a suliudvarra, ahol azt mondták, ez a végső időpont, most már elindítják a futamokat annyi résztvevővel, amennyi van. Eredetileg lett volna külön kismotoros, rolleres, biciklis versenyszám, de a nénik megegyeztek, hogy induljon el minden vállalkozó kedvű ovis egyszerre, azzal a járművel, amivel csak akar, és majd egyénileg értékelik a teljesítményt. (No igen - itt az előre beszerzett kupák száma másképp aránylott a résztvevők számához, mint a futásnál...) A vegyes futam akkora sikert aratott, hogy a nevezők közfelkiáltással még egyszer rajthoz álltak, sőt, a végén harmadszor is. Az iskola sportpályáját kellett átszelni hosszában. Az első két futamon az otthonról hozott kismotorral indultam, és igazán kitettem magamért (nem hiába Dzsidzsi volt az edzőm), apró lábam nyomán csak úgy porzott az aszfalt. A harmadik futamot mindenki jármű nélkül, futva teljesítette, hogy azok a gyerekek se legyenek hátrányban, akik nem hoztak otthonról semmilyen közlekedési eszközt. Már jól elfáradtam a délelőtti versenytől meg az egész napos nyüzsgéstől, de úgy szaporáztam, mint még soha! Végül sorba állítottak bennünket, és egyenként eredményhirdetéshez szólítottak. Én pont azt a kupát kaptam, amit előre kinéztem magamnak! (Anyukám súgott egy kicsit a játékvezető néninek, aki szintén a barátnője.)

A nővérem nagyon büszke volt rá, hogy ő tanított meg kismotorozni. Azt mondta, hogy még sok mindenfélét tanít majd nekem, és azzal rengeteg kupát nyerhetek. Meg érmet is.

Itthon egész este a kupámmal játszottam, többször átadtam magamnak, ittam belőle (ne aggódjatok, csak játékból), főztem benne, és figyelmen kívül hagytam gyermeteg humorú szüleim ugratását, hogy mit szeretek jobban, a kupámat vagy a cupámat. Azóta is szeretettel nézegetem, mint annak egyértelmű, tárgyiasult elismerését, hogy végeredményben egészen nagyszerű kislány vagyok.

dscn5198.JPG

 

A nem igazi gyémánt és az igazi hiszti, avagy Dzsidzsike nehéz a Börzsönyben

2017.08.27. 12:03 - Jankapanka

Címkék: nyár kirándulás állatok acsuál

 dscn5066.JPG

A nővérem serdül. Ezt anyukám mondja, amikor durcás képpel, ajakbiggyesztve vonul el a szobájába, abbéli mélységes meggyőződésében, hogy ő a Teremtés egyedüli vesztese. Persze ez utóbbiról születésétől meg volt győződve, csak akkor még nem jött úgy haza az iskolából, hogy elöl egy hajtincse külön befonva fityeg, mint egy vécélehúzó, és mindenféle színűre van festve.

dscn5047.JPG

Anyukám kitalálta, hogy menjünk el Pünkösdkor három napra kirándulni a Zsolibéla családdal, akik hívtak minket Törökmezőre (tudjátok, Zsolibéla, a celeb). Végül is Királyrét is jól sikerült múltkor (köszönhetően Csucsunak meg Misutnak meg a lányoknak, akik mindannyiszor elkaptak és visszahoztak, amikor nekiláttam megvalósítani azon tervemet, hogy ezentúl a vadonban fogok élni). Szóval anyukám eldöntötte, hogy most már lehet engem emberek közé vinni (csak sokat kell miattam bocsánatot kérni).

dscn5046.JPG

De közbejött, hogy az óvodában a nyári működés miatt összevont csoportok vannak június 1-től, és a szüleim úgy gondolták, mégsem jó ötlet idegen óvónéniket meg dadusokat sokkolni egy acsuállal (a sajátjaim már megszoktak, de azért a szüleim igyekeztek nekik jó sok csokit vinni pedagógusnapra fájdalomdíjként). Így Rákosligeti Mama meg Papa elvállalták, hogy elvisznek engem a Balatonhoz másfél hétre, utána Anyu úgyis itthon lesz szabadságon, amíg Apunak el nem kezdődik a nyári szünet. Ezzel az óvodát az idei nyárra acsuálmentesítettük.

dscn5059.JPG

Egyszerre két helyen lenni azonban még én sem tudok (legalábbis nem úgy, hogy kiderüljön), ezért a nővérem és az anyukám kettesben mentek Törökmezőre Zsolibélával, a szüleivel meg a "tesóival" (akik embergyerekek). Lp - aki Zsolibéla anyukája, legalábbis azt hiszem - mondta is, hogy déjá vuje van, ugyanis a tesóm annak idején velük volt nehéz a Bakonyban.

dscn5053.JPG

Így aztán én már szerdán fogtam a cuccomat, és mentem Almádiba idegen kenukat elkötni. Anyu meg a tesóm pedig szombat reggel indultak a Börzsönybe. A testvérem előző éjszaka már aludni sem tudott, mert egyrészről túl van pörögve, most vannak az év végi lezárások az iskolában, azon a héten négy napon is dolgozatot írtak. Másrészt izgult, hogy hogy fog kijönni Zsolibéla "tesóival", akiket akkor látott utoljára, amikor a kisfiú néhány hetes volt, a kislány pedig kétéves. (Én meg Anyu hasában ültem, tudjátok, így legalább nem tudtam állandóan kereket oldani.) Szóval a kisfiú három hónappal idősebb nálam, ő már betöltötte a négyet, de attól még szerintem jól kijöttünk volna egymással. Kezdésnek simán elvettem volna a kajáját, és elszaladok vele. Kár is, hogy nem vittek, mennyi ennivalót szerezhettem volna.

dscn5056.JPG

A kevés alvásnak megfelelően a nővérem a vonatúton kissé morózus volt, anyukám meg szálldosott, hogy milyen rég mentek már kettesben valahová, pedig - állítólag - már nagyon jól lehet beszélgetni vele. Hát szerintem velem is nagyon jól lehet beszélgetni, csak azt az egyet nem szeretem, hogyha más is beszél olyankor.

dscn5057.JPG

Hamar megérkeztek a Börzsönybe, Zsolibéla apukája eléjük jött a buszmegállóba. Az autóból kiszállva Zsoli és a nővérem egymás nyakába borultak; úgy látszik, mégsem csak a tesómban hagytak szép emlékeket a hajdani találkozások, hanem az elfoglalt celebnek is rémlett valami. Vagy csak udvarias volt. A tesók is örültek az újonnan érkezettnek, és egyből hívták is játszani, hamarosan már együtt szaladgáltak a turistaház melletti játszótéren meg a kisállatkertben, így a nővérem legfőbb aggodalma eloszlott.

dscn5061.JPG

A szülők programlehetőségeket latolgattak, de a hosszabb túrák ötletére a nővérem tőle szokatlan tiltakozást mutatott, így Anyu megállapította, hogy tényleg nagyon fáradt lehet. Végül a közeli halastavat meg a forrásokat nézték meg. A tónál valaki teljesen méltatlanul azt terjesztette rólam, hogy én abba biztos beleesnék, fogalmam sincs, hogy jut ilyesmi az eszébe.

dscn5067.JPG

A séta végeztével beültek ebédelni a turistaházba, ahol a nővéremet az a megrázkódtatás érte, hogy nem volt rántott máj. Még szerencse, hogy sült krumpli szerepelt a választékban, különben nem tudom, hogyan élte volna túl a hétvégét szegény testvérkém. Anyu megrendelte neki az ebédet, azután ott hagyta a többiekkel az asztalnál, amíg fölszaladt a szobába a bankkártyájáért.

dscn5073.JPG

Amikor visszaért, látta ám, hogy a nővérem hangtalanul sír az asztalnál, krokodilkönnyeket potyogtatva egy tál sült krumpliba, rántott csirkemellel. Anyukám döbbenten kérdezte, mi történt.

- Uhuhuhuborka van benne - lehelte a testvérem, egy pillanatra sem hagyván abba a könnyhullatást.

- Ja, ez? - Anyukám leemelte az egy szelet uborkát és fél cikk paradicsomot a tányér széléről. Erre a könnyek elapadtak.

Ezután anyukám hosszasan magyarázott valami túlreagálásról, a nővérem pedig sült krumplit evett. Utána megnézték együtt a kisállatkertet, ahol még a tesóm kedvenc állata is megtalálható volt (tudjátok, szurikáta!)

dscn5078.JPG

A délután a fák alatti lazulással telt. A nővérem teljesen összebarátkozott Zsolibéla tesóival, főleg, miután bevették a foglalkoztató füzetezésbe, és együtt keresgélték a pokrócon ülve a képeken elrejtett tárgyakat.

dscn5081.JPG

Eredetileg esti programokat is terveztek, de a gyerekek mindannyian fáradtak voltak (legjobban a legnagyobb), és a szülők sem bántak egy kis pihit. A gyerekzsivaj elülte után játszottak még egy kis társasjátékot az ebédlőben (Santiago de Cuba), de aztán ők is a korai fekvésre voksoltak.

dscn5084.JPG

Másnap délelőttre tartogatták a fő nevezetességet: a kalandparkot. A nővérem még sosem volt kalandparkban, Zsolibéla tesói már rutinos játékosnak számítottak. Úgy akasztgatták át a karabinereket, mintha otthon minden reggel drótkötélen kellene eljutniuk a reggeli kakaóhoz. A nővérem elhatározta, hogy még ennél is menőbb lesz, és egyből az ifjúsági pályán kezd.

dscn5085.JPG

A törökmezei kalandparkban ugyanis két gyerekpálya, egy ifjúsági és két felnőtt pálya közül lehet választani, azaz hogy nem igazán választás kérdése a dolog: a kispályákra a magassági határ 100 cm, csak afölötti gyerek használhatja, az ifjúságira meg csak az mehet, aki betöltötte a 140 centit. A nővérem a legutóbbi méréskor - a születésnapján - 139 centi volt, de biztosra vette, hogy azóta hozzánőtte azt a hiányzó egyet, így egész reggel nagy volt a szája, hogy hogyan is fog mászkálni a fák között a magasban az ifjúsági pályán.

dscn5087.JPG

Még javában azzal volt elfoglalva, hogy milyen színű sisakja legyen, amikor odaállították a mércéhez. "Húzd ki magad" - súgta neki Anyu, de ő juszt sem. "Kispálya" - biccentett a néni, és kiadta a karszalagot. A nővérem legott keserves sírásra fakadt, mint nem annyira az ifjúság, mint inkább a kispályára sem felengedhető dedósok csapatának tagja. Anyukám először türelmesen magyarázta neki, hogy jobb is lesz a gyerekpályán kipróbálni a trükköket, mint egyből a fák tetején, legalább kellő rutint is szerez, mire hozzánövi azt az egy centit. De nem - a nővéremnek a méltósága sérült a leminősítéssel, arra meg köztudottan nem lehet észérvekkel hatást gyakorolni. Anyukám megpróbálta megértetni vele, hogy kettőből választhat: vagy egész délelőtt magát sajnálja, és mindenki szórakozását elrontja - beleértve a sajátját is -, vagy elfogadja a helyzetet, és megpróbálja a lehető legtöbbet kihozni belőle. Nos, a nővérem az előbbit választotta, vagyis félreült egy korlátra, és duzzogott. Haragudott a világra, az egy centire, de legeslegjobban anyukámra. (Miért is nem szülte nagyobbra.) Említett közös felmenőnk várt egy ideig, hátha kifújja a mérgét, ám ennek jeleni nem mutatkoztak, a befizetett idő pedig vészesen fogyott. Végül jobb ötlet híján agyonütéssel fenyegette meg, és hozzá is látott a megvalósításhoz, mire a nővérem nagy kegyesen megengedte, hogy rácsatolják a beülőt, és undorodva elbaktatott a gyerekpályákhoz.

dscn5099.JPG

A délelőtt további részében nagyon-nagyon vigyázott rá, nehogy véletlenül jól érezze magát. Néha, ha ügyesen oldott meg egy helyzetet, vagy nagyot repült a csúszópályán, véletlenül elmosolyintotta magát, de azonnal megvető kifejezést erőltetett az arcára. Nem képzeli bárki, hogy ő jól fog szórakozni?! A dedós pályán?!!! Meg különben is, ebben az ócska, agyonhasznált életben?!

dscn5096.JPG

Anyu egy ideig nem mert a közelébe menni, csak távolabbról követte a tekintetével (ha komolyan kitör rajta a veszettség, még megharapja), de amikor elakadt egy nehezebb szakaszon (ahol három kézre lett volna szükség), csak megtartotta neki a behúzókötelet. A nővérem mogorván tudomásul vette, és mászott tovább, de azért a következő pihenőnél szemrehányást tett Anyunak, amiért meg se dicsérte a korábbi teljesítményeit.

dscn5112.JPG

Anyukám titokban arra gondolt, micsoda szerencse, hogy engem nem tudott magával hozni. Én ugyanis 99 centi voltam a legutóbbi méréskor, és így nem a nagyobb pályákról, de általában az egész parkról lemaradtam egy centivel. A nővérem egész délelőttös melodrámája alighanem vidám matinénak minősült volna ahhoz a hisztihez képest, amit egy acsuál művelni képes, kiváltképp, ha egy centivel kisebb a kelleténél.

dscn5113.JPG

Délután a felnőttek furcsán kezdtek viselkedni. El-eltünedeztek, fákat vettek szemügyre nagy gonddal, vagy átloholtak a rét túloldalára, ott megtorpantak, és visszafordultak. Később mintha különféle borítékok is lettek volna a kezükben, de ez sem biztos. A nővéremék nem törődtek velük különösebben - a nagyok néha kicsit zizzentek -, játszották tovább a kifinomult játékukat,  hogy ha valaki kidugja a fejét a gömbmászókából, azt fejbe kell ütni egy szivacskalapáccsal. Egyszer csak ott termett egy boríték valamelyikük kezében.

dscn5119.JPG

A levélke egy egyszerű fejtörőt tartalmazott, amely a kisállatkertbe irányította őket, ahol újabb borítékot találtak. A borítékból egy kirakós játék darabkája pottyant ki, meg a következő fejtörő. Eleinte hármasban rohangásztak feladatról feladatra (Zsolibéla kisöccse egy idő után lemaradt tőlük, mondván, ha itt ennyi levél van elrejtve, akkor csak úgy random is találhat az ember egyet - meg is kaparintott egy titokzatos papírszeletet az egyik virágágyásból, de azt még valamelyik előző kincskeresős gyerekcsapat hagyhatta ott); majd az egyik állomásnál háromfelé kellett válniuk, hogy a kisebb lábúak se érezzék magukat hátrányban. (A tesómnak például alaposan be kellett szaladgálnia a turistaház környékét egyik sarkától a másikig, nehogy ne tudjon aludni este.) Végül ismét összegyűltek a sziklánál, ahol a békák laknak a vízaknában, és - miután átkeltek a hídon, és fölkapaszkodtak a meredélyen - összeadták a begyűjtött kirakósjáték-darabkákat.

dscn5122.JPG

Sajnos nem várt külső erők avatkoztak a játékba: egy csapat kisfiú fölfigyelt a szaladgálásra, és ellenakcióba kezdtek. Azaz ellopták a játék faházikóba helyezett borítékot, meg még egyet a sövényből, és szétszórták a tartalmát. Zsolibéla apukája utóbb megkérdezte tőlük, ők voltak-e.

- Neeem - felelték határozottan a nagyobbak.

- Én nem voltam benne - kottyantotta a legkisebb.

Szerencsére a két hiányzó darab a kirakó szélére esett, ettől még össze lehetett rakni a képet. Kalózhajót ábrázolt, megfordítva pedig egy kincses térkép vált láthatóvá. A térkép a tegnapi forráshoz irányította őket - olyan hevesen kezdtek szaladni, hogy Zsolibéla kisöccse elesett, és meg kellett mosni a száját. Szerencsére a többiek megvárták, így hamarosan megvigasztalódott.

dscn5128.JPG

A forráshoz érve átfésülték a környéket. A kincsesláda a vastag tavalyi avar alól került elő, tele gumicukorral, nápolyival és nagy kék üvegkövekkel. Mindenki elégedetten üldögélt a fatörzseken, és gumicukrot rágott, csak a nővérem nyávogott, hogy ennyit kínlódtak a láda megtalálásával, és még csak nem is igazi a gyémánt.

dscn5132.JPG

Másnap reggel Zsolibéla apukája indítványozta, hogy az új, összekapcsolt vonalon való kisvasutazással zárják a pünkösdi programot. A nővérem persze méltatlankodni kezdett, hogy unja a kisvasutakat. Anyukám közölte, hogy ő nem unja, de a tesóm nyugodtan maradjon csak az autóban Zsolibélával. Végül aztán mégsem ezt választotta, és a csapat nagyobbik részével kipróbálták a transz-börzsönyi vasút Márianosztrától Szobig tartó szakaszát. Zsolibéla és az anyukája ezalatt autóval kísérték a vonatot, és a vasúti átjárókban megálltak integetni.

dscn5137.JPG

Hazafelé Zsolibéla felvetette az ötletet, hogy meg kellene állni a Dunánál egy kis pancsolásra. Ez már mindenkinek tetszett, kivételesen még a tesóm sem fanyalgott. Úgy látszik, a vízparti bogarászás a korai serdülőkorban is menő. Így aztán a nap hátralévő részét a Duna-parton töltötték, a gyerekek kagylót szedtek, sárból várat építettek és botokat dobáltak a vízbe Zsolibélának, a felnőttek meg egy piknikpléden punnyadtak és égési sérüléseket szereztek be.

dscn5141.JPG

Estefelé, amikor hazaértek (már nagyon vártam őket!), az unott serdülő így nyilatkozott az apai kérdésre, hogy milyen volt a hétvége:

- Töööööööööööök jó!

Azóta is Anyu fülét rágja, hogy mikor mennek legközelebb valahová Zsolibélával meg a tesóival.

dscn5090.JPG

 (A szurikátás fotókat szeretettel küldöm Mamcsi nagynénémnek! ;)

Bidike szakmát tanul

2017.07.06. 21:30 - Jankapanka

Címkék: tavasz

 dscn4995.JPG

Elmeséljem nektek a hónap szenzációját? Megvolt az idei Mesefalu, és nem vesztem el! Igaz, hogy Anyukám már előre rákészült, hogy ha törik, ha szakad, 5-6 másodpercnél hosszabb időre akkor sem engedi el a kezemet (bár nekem az pont elég az eltűnéshez, többször meg is próbálkoztam vele, de anyukám azonnal ordított, amint 40 centinél távolabb kerültem tőle). (Hangszálgyulladása volt, úgyhogy suttogva ordított.)

dscn4936.JPG

A Mesefalut minden évben gyereknapra rendezi meg a város a "régi patakparton", vagyis nem a Patakparti játszótér környékén, ahol a szokásos városi rendezvényeket, hanem följebb, az Ófaluban, ahol a régi településmag volt. A helyi öreg nénik szokták mesélni, hogy az ő gyerekkorukban itt még mostak a patakban az asszonyok. A környező házacskák is régiek, többségük szépen felújítva; hosszú tornác, két ablak az utcára, ahol a valamikori tisztaszoba volt. Az út itt átvezet a patakon, és több helyen elágazik; ezekre az összefüggő utcarészekre települ a Mesefalu a patak két partján. Kis házikókat, standokat állítanak fel, ahol a helyi civil szervezetek, intézmények, baráti társaságok (a nyugdíjasklubtól a helyi könyvtár személyzetéig) a nagymama sifonérjából előkotort korhű ruhákban várják a látogatókat.

dscn4940.JPG

A házikók egyik részében fabatkát (ez a Mesefalu hivatalos elszámolási egysége, jobban megnézve szeletekre fűrészelt seprűnyél) lehet szerezni valamilyen teljesítménnyel, legtöbbször azzal, ha az ember elsajátít, kipróbál egy-egy jellegzetes régi mesterséget vagy tevékenységet. A tehén- és kecskefejés a nagy kedvencünk a tesómmal (tavaly vagy hatszor megfejtük ugyanazt a szerencsétlen gumikesztyűtőgyű kitömött tehenet), de szokott lenni például kovácsolás, gombfelvarrás, kenyérdagasztás, vízhordás, esztergálás - ami éppen eszébe jut az adott házikóra felügyelő társaságnak.

dscn4942.JPG

A többi helyen a verejtékes munkával megszerzett fabatkákat lehet elkölteni erre-arra. Az egyik évben ruhákat is lehetett választani a Családsegítőnek felajánlott ruhaadományok mutatósabb darabjaiból, a tesóm mást sem csinált, mint felváltva kovácsolt meg ruháért állt sorba. (Vagy lehet, hogy akkor is tehenet fejt, már nem emlékszem. Én még babakocsis voltam, nem rúgtam labdába, illetve tehénbe.) Tavaly és idén a Mesebolt volt a legnépszerűbb, ahol a szintén adományból származó használt játékokat, mütyürkéket, mesekönyveket lehetett megvenni a fabatkáinkért. De lehet kapni fagyit, limonádét, palacsintát, házi süteményeket, lapcsánkát, ki mit ajánl fel a rendezvényre. (Jellemzően nyitáskor, 13 óra körül rengetegféle dolgot, a választék azután az idő előrehaladtával rohamosan szűkül, és a 18 órai zárás környékén az ember örül, ha egy szem nélküli macskát megkaparint, vagy egy összekotort gombóc meghatározhatatlan színű fagyit, nyomódott tölcsérben.)

dscn4951.JPG

Ennek megfelelően nyitásra készültünk menni, de az ebéd elhúzódott, így fél három körül állítottunk be. Nyüzsgő tömeg fogadott, ott volt a falu - bocsánat, város - apraja-nagyja. Először fölmértük a terepet; elég hamar kiválasztottuk megint a tehénfejést, a kovácsműhelyt meg az egyik óvoda akadálypályáját. Ez utóbbin csigaverseny is volt, a tavalyi kedvencem (mármint rögtön a szalma után). Fából készült, színesre festett, kerekeken guruló nagy csigákat lehetett csörlőre tekeredő kötélen behúzni. Épp javában tartott egy futam, de én mit sem törődtem vele, odaugrottam, és vadul csörlőzni kezdtem a pálya szélén gazdátlanul maradt csigát. Innen aztán ki sem lehetett robbantani jó ideig, annyira lelkesen tekertem a csigákat, hogy még a helyi újságba is bekerültem a teljesítményemmel.

dscn5211.JPG

Végül Anyu javasolta, nézzük meg legalább a Meseboltot. Szerencsére még a nyitvatartási idő elején jártunk, jó sok apró mütyürke volt. Nem is tudtam dönteni, hogy a pici, csillogó szárnyú tündérkét, vagy a kis rózsaszín sárkányt válasszam. Megkértük a nénit, hogy tegye el nekem a sárkányt, amíg újabb fabatkát szerzek.

dscn4952.JPG

Az óvoda akadálypályája esett a legközelebb, mint azonnali kereseti lehetőség. Itt többféle feladatot is teljesíteni lehetett, és ha meghatározott számú pipa összegyűlt az igazolólapon, adtak egy fabatkát. Először egy lezárt dobozból válogattam ki oldalt benyúlva, tapintás alapján fa építőkockákat, hogy fölépítsek egy ugyanolyan várat, mint a doboz tetején. Egy kicsit csaltam, mert több elemet is kivettem, aztán a nem megfelelőket visszadugdostam. A tesóm addig mindenféle tárgynak, fenyőtoboznak, gombnak, függönykarikának kereste meg a párját egy másik dobozban, szintén tapintás alapján. Utána egy nagy, fából készült, festett sárkány fejeit dobáltuk meg rongylabdákkal. Ha eltaláltuk valamelyik fejet, a nyakba helyezett zsanéron hátrahanyatlott. A találati arányom elég alacsony volt ugyan, de a tesómmal közösen lehenteltük a bestiát.

dscn4954.JPG

A sárkány mellett horgolt kisegereket láttam hosszú nyélen egy korsóba állítva. Vicces kunkori orruk volt, és a tesóm elmagyarázta, hogy fakarikákat lehet leemelni velük a májusfára függesztett szalagok végén lógó kampókról. Hát, én inkább csak megnézni szerettem volna őket, és egy kicsit sétálni velük. De a gazdasági nyomás erősebb volt, bevételre volt szükségem a sárkányom érdekében. Kicsit kaszáltam az egérrel jobbra-balra, magamra tekertem néhány szalagot, de azért sikerült begyűjtenem némi karikát is.

dscn4957.JPG

Amikor visszamentünk a sárkányomért, fölfedeztem a Meseboltban egy még az eddigieknél is sokkal érdekesebb dolgot. Egy dobozban sok-sok színes nyaklánc, karkötő hevert! Egyből előbújt belőlem a királylány a maszatos bajkeverő álcája alól. Már tudtam, mire fogom költeni a legközelebbi és az azt követő kereseteimet. Gyorsan, valami munkát!

dscn4963.JPG

Szerencsére a munkaerőpiacon meglehetős kereslet mutatkozott, kecskét fejtünk (a tehénnek leesett a tőgye), kovácsoltunk, tarisznyát varrtunk filcből meg vászonból. Jó, ez utóbbit Anyu varrta nekem (még Szusz-betűt is hímzett rá a kérésemre), de a tesóm teljesen egyedül készítette el a sajátját. Anyukám többször megszúrta az ujját, mivel elég nehéz volt úgy varrnia, hogy közben mind a két szemével engem figyelt, nehogy kereket oldjak.

dscn4967.JPG

Amint kézhez kaptam a keresményemet, máris szaladtam a Meseboltba. Nem győztem válogatni a szép színes ékszerek között - na, most melyiket válasszam? Szerencsére egy kis kerek tükröt is találtam a mütyürkés dobozban, így szemügyre tudtam venni magamat. De ez sem sokat segített a választásban. Anyu végül szélnek eresztette a nővéremet, hogy önálló kereseti lehetőség után nézzen; én ugyanis lecövekeltem, és a következő legalább húsz percet az ékszeres dobozba feledkezve töltöttem. Nyakláncokat aggattam a nyakamba, karkötőket mindkét karomra, és elmerülten nézegettem magamat a kis kompakt tükörben. Azután átrendeztem a láncokat, megcserélgettem a karkötőket, és úgy is megnéztem magamat. Mindegyik kell! A tükör is kell.

dscn4973.JPG

Nosza rajta, szerezzünk fabatkát, javasolta Anyu. De hát a közeli akadálypálya nagy részét már teljesítettem, a többi hosszabb időt vett igénybe, és nem is akartam túl messzire menni, nehogy valami cicomamániás nőstény lecsapjon az én szép nyakláncaimra. A Mesebolttól néhány háznyira kínálkozott a színpad, ahol két évvel ezelőtt a testvérem (nagycsoportos óvodásként) mikrofonba mondta a Sün Balázst, mert annyira szeretett volna még egy flitteres ruhát a mesebeli ruhaboltból. Úgy látszik, a szereplési véna öröklődik a családban: Anyu éppen csak felvetette a lehetőséget, én már föl is kapaszkodtam a színpadra, határozott léptekkel a mikrofonhoz vonultam, és mire a törpének öltözött műsorvezető bácsi meglepődhetett volna, szép hangosan, érthetően elszavaltam az "Anyukám, apukám, találd ki"-t. Nagy tapsot kaptam érte. (Anyu persze annyira meglepődött hirtelen elhatározásomon, hogy ezúttal sem örökítette meg az eseményt.)

dscn4977.JPG

Nagyon örültem vadonatúj nyakláncaimnak, de még mindig nem éreztem elegendőnek őket. Végül is annyi mindenre alkalmas lehetek, hadd próbáljam ki magam néhány újabb kereső tevékenységben! Így aztán kukoricát söprögettünk a nővéremmel (illetve ő söprögette, én inkább megpróbáltam elvenni a többi gyerektől, amit már összesöpörtek, az sokkal egyszerűbbnek látszott); szöget vertünk tuskóba (kimondottan jól áll a kezemben a kalapács, lehetséges, hogy az ügyvédség helyett mégis inkább ilyen területen tanulok tovább). (Csak a végén csaptam rá egy kicsit az ujjamra, és szinte nem is sírtam.) Régi lópatkókat is szállítottunk egy rúdon, de valamin megsértődtem, és eldobtam a rudat; és volt még egy igazi esztergagép, amihez sajnos nem engedtek hozzányúlni, mert Anyu szerint még képes lennék azt is tönkretenni.

dscn5016.JPG

A nap végén a tesóm megette az utolsó gombóc olvadt fagyit a jégkockával hűtött mobil fagyipultból, én pedig - nyakláncokkal és karkötőkkel felszerelve, újdonsült tükrömben nézegetve magamat - a jövőmön merengtem. Azt hiszem, legesleginkább fejőasszony szeretnék lenni. Vagy asztalos, bár még mindig fáj egy kicsit az ujjam. Az előadóművészethez kifejezett tehetségem van, de azt mondják, az bizonytalan megélhetés. Mindazonáltal - tekintve, hogy ezen merengésem közepette mindvégig folyamatosan beszéltem - anyukám azt javasolta, legyek inkább mégiscsak ügyvéd.

dscn5006.JPG

 

Csúcsragadozó

2017.06.22. 22:50 - Jankapanka

Címkék: tavasz első evés kirándulás kirándulás kisgyerekkel acsuál

 dscn4853.JPG

Képzeljétek, mi történt velem! Végre - a világon elsőként - engem is elvittek valahová! Méghozzá egyből a Börzsönybe. Kérdeztem Anyut, hogy lesz-e ott farkas, de azt felelte, hogy a Börzsönyben csak hiúz van. És hogy engem nem vinne olyan helyre, ahol van farkas, mert én még zsákmányállat vagyok. Amiben nagyon téved, mert simán megenném a farkast. Addig idegesíteném, amíg megdöglik, és akkor megenném. Szerintetek lehet farkasból virslit készíteni? Bár azt hiszem, a rántott farkast is megenném. Ha Csucsu csinálja, akkor biztosan.

A hétvégi börzsönyözés a Tesóm kilencedik születésnapjára volt, mert szeret valahová menést kapni. A barátnői is jöttek, Zita meg Ancsi, ez egyben azt is jelentette, hogy anyukám gimnazista kori társaságával mentünk. Eddig csak hallgathattam a tesómtól, hogy így Vinye, meg úgy Vinye; most végre a saját szememmel is megláthattam, hogy milyen az Igazi Kaland. Igaz, a Bakonyig most nem mentünk el, mert csak egy hétvégéről volt szó, de a Börzsönyben is van patak, amibe bele lehet esni.

dscn4841.JPG

Hét közben anyukám itthon volt, szabadságot vett ki, mert az előző hétvégén megfáztam, és gyorsan meg kellett gyógyulni. Most értem el azt a kort, amikor már hajlandó vagyok ágyban maradni, ha mesét nézhetek; ez igencsak meggyorsítja a felsőlégúti betegségek gyógyulását. Szerdára már szimplán csak taknyos voltam, de akkor meg Apu elutazott osztálykirándulni, és hárman maradtunk itthon lányok. Ez nagyon tetszett Dzsidzsinek is meg nekem is, sőt, Anyunak is, csak az nem, hogy a fülünk botját se mozgattuk, ha mondott valamit. És nem lehetett szólni Apunak, hogy üssön agyon bennünket, mert nem volt itthon. És mi ezt pontosan tudtuk. Ezért elszaporodtak a hasonló tartalmú beszélgetések:

Anyu: - Gyerekek, vetkőzzetek, folyik a fürdővíz!

Dzsidzsi: - Ééés most, Szuszu, megtanítlak zsírkrétával teknőst rajzolni!

Szuszu: - Teknős! Teknős!

dscn4842.JPG

Pénteken aztán hazajött Apu (apupárti tüntetést rendeztünk, és legalább öt percig ölelgettük), este megordított bennünket, hogy menjünk fürödni, megcsinálta a szendvicseket, amiket Anyu nap közben nem bírt megcsinálni, mert a fején ugráltunk, kiszedette Anyuval a fele tartalék ruhát a táskából, és így már be lehetett húzni a cipzárt. Anyukám megállapította, hogy szuper buli az efféle csajos hét, de azért nem lenne egyedülálló anyuka a világért sem.

Közben felköszöntöttük a tesómat a szülinapja miatt, kapott mindenféle izét, amiket az utolsó napokban talált ki, és a nagy részét én is kaptam. Sose tud válaszolni, ha megkérdezik, mit szeretne a születésnapjára vagy karácsonyra, mert igaziból nem szenved hiányt semmiben. De azért mindig igyekszik megfelelni az elvárásoknak, és szorgalmasan töri a fejét. Általában a születésnapja délelőttjén támad jó ötlete. Most végül is már jó előre szólt - szerdán -, hogy az iskolában a muffinbaba és a nagyszemű állatka a menő mostanság. Nosza, el is mentünk csütörtökön a sakkóra után az Osanba, elvégre csajos hét van, amibe akár az is beleférhet, hogy plázákban nyomulunk, és csajoknak való hülyeségeket veszünk. A nővérem végül is nem is muffinbabát kért, hanem fagyibabát (ne kérdezzétek, mi a különbség, vagy ha igen, akkor inkább tőle), de a dobozán nem volt rajta kívülről, hogy melyik milyen színű (és szagú - mert az is van neki), végül aztán anyukám dohogva nekiállt, és kibontogatott, majd ugyanúgy visszacsomagolt kilencet, mire a tesóm végül úgy döntött, hogy mégis a második lesz jó. (Az egyszerűség kedvéért én is ugyanolyat kértem, az már egyszer bevált. Habár valódi kihívás volt találni egy ugyanolyat.)

dscn4849.JPG

Feltérképeztük a nagyszeműállat-felhozatalt is; sajnos, macska nem volt, pedig a testvérem pont csak macskát szeretett volna. Én viszont első látásra szerelembe estem egy teknőssel. Átszellemülten szorítottam magamhoz, és alig lehetett annyi időre elválasztani tőle, amíg beütik a pénztárnál. (Egyébként egy babarózsafát is vettünk, mert az anyukám megsajnálta, annyira hihetetlenül ronda volt szerencsétlen, és a nővéremnek előttünk kellett mennie, mint valami címerhordozónak, mert a szegény csoffadt babarózsafa másfél méterre kilógott a bevásárlókocsiból, de nem nyílt ki neki a szenzoros ajtó.)

Anyukám eredetileg úgy tervezte, hogy a teknőst a születésnapomra kapom majd júliusban, de keresztülhúztam a számítását, mert egy percre sem voltam hajlandó letenni a kezemből. A fagyibabákat a másnapi köszöntésig eltette, így azután az a szomorú helyzet állt elő, hogy én vígan játszottam a teknőssel, szegény tesóm meg nézte. Estefelé aztán kibökte, hogy végül is neki is tetszik a teknős, és volt is belőle egy nagyobb fajta, csak "akkor még cicában gondolkodott".

dscn4856.JPG

Nosza, másnap reggel - miután a gyanútlan tesómat elkísérte az iskolába - fölkerekedtünk Anyuval, és irány teknőst venni. Jól tette, hogy engem is magával vitt, mert pontosan megmutattam neki, hogy a legalább hatféle teknős közül melyik tetszik a nővéremnek. Meg nekem. Ugyanolyan volt, mint az enyém, csak egy kicsit nagyobb. Egyből meg is öleltem, és a pénztárnál is csak hosszas győzködés árán voltam hajlandó átadni a beblokkolás erejéig.

Hazafelé az autóban kifejtettem Anyunak, hogy a kis teknős most már megtalálta az anyukáját, nem szabad őket elválasztani egymástól, vagyis mind a kettővel én játszom, a tesóm meg kapjon valami mást. Nem lehet, protestált anyukám, kimondottan azért jöttünk ma, hogy a tesómnak ajándékot vegyünk, nem pedig nekem, akinek nincs is születésnapom ebben a hónapban, sőt, a következőben sem. Hasztalan érveltem a családegyesítéssel, Anyu kijelentette, hogy a nagy teknős a nővérem ajándéka, vagy különben visszavisszük. Ebbe aztán kénytelen voltam belenyugodni. De ha nem figyel, azért mindig ellopom, és én alszom vele. Tulajdonképpen a tesóm összes plüssével én alszom, többnyire úgy néz ki az ágyam, mintha matrac helyett cicákkal meg nyuszikkal ágyaztak volna meg nekem (nem is beszélve a saját bárányaimról, mert amióta az első példányt megkaptam a Csodálatos Nagybátyámtól Új-Zélandról, nálam báránykultusz van). Szerencsétlen testvérkém egyedül csak a Jóságkutyával alhat, amit tavaly nem vitt vissza az iskolába. De azért néha arra is rámondom, hogy einstand, tesó.

dscn4858.JPG

Arról azonban már nem hagytam meggyőzni magamat, hogy a meglepetést titokban is kellene tartanom. Hiába minden előzetes ígéret, amint Dzsidzsi betette a lábát az ajtón, undok pofával nyiszogni kezdtem, hogy most már hadd játsszak az anyukateknőssel. Anyukám szerint igazi nagy parajfőzelék vagyok.

Sebaj, a tesóm azért örült az ajándékoknak, ha nem is volt meglepetés. Péntek délelőtt egy tortát is vettünk neki, de csak kicsit, mert anyukám nem tartotta etikusnak egyedül hagyni Aput a hétvégére egy alig megkezdett belga csokitortával. A köszöntés után mindenki sietett lefeküdni, mert szombat reggel korán keltünk.

dscn4864.JPG

Kivételesen nem voltam undok hangulatban, és nem ordítottam végig a fogmosást meg az öltöztetést, mert Anyu szólt, hogy most megyünk a kalandba, és oda ordító gyereket nem visz. Nem sokkal később már a vonaton ültünk, és ettük a reggelinket. Én rózsaszín nyenyét, és nem hiszitek el, de én szóltam, hogy adjanak már nyenyét nekem. Komolyan vettem, hogy az erdőbe menés az evésen múlik.

Misutkával a Keleti pályaudvaron találkoztunk, és Anyu azt mondta, tíz pontot kap, aki előbb meglátja. "Én látom meg előbb! - ordítottam. - Én látom meg előbb! Ki az a Misutka?!" Mert már elfelejtettem, kinek a hűtőmágnesét törtem össze vandál ifjúságomban. Végül aztán Dzsidzsi kapta a tíz pontot, és négyesben mentünk tovább a Nyugati pályaudvarra. Út közben még egy zápor is a nyakunkba szakadt, amiről a nagyok úgy döntöttek, hogy inkább itt essen, mint a Börzsönyben. (És végeredményben így is lett.)

dscn4865.JPG

Mire a Nyugatiba értünk, a zápor zivatarrá erősödött, és a pályaudvar csarnokának belseje úgy festett, mint a Plitvicei tavak magas vízállás mellett. Innen is, onnan is kis vízesések érkeztek, gurulós bőröndöt vonszoló utasok szlalomoztak a zuhanypontok között. Csucsuék megpillantása szintén tíz pontot ért, de már nem emlékszem, ki kapta (nem én). A nővérem majd kiugrott a bőröndből, csaknem a nyakába borult Zitának meg Ancsinak. Innentől ügyet sem vetettünk a felnőttekre, a vonaton is külön foglaltunk helyet négyen. Zita egyből bevett engem is a társaságba, azt mondta, valahol a szomszédjukban is lakik egy nagyjából ekkora kisgyerek, és sokat szoktak játszani vele. Vagyis gyanútlanul azt hitte, hogy csak úgy egy kisgyerek vagyok. Biztos nem látott még acsuált.

A kisvasúton is együtt ültünk, külön a felnőttektől. Az esőt Pesten hagytuk, a Börzsönyben szerencsére derűs idő fogadott. A végállomástól csak keveset kellett sétálni a házig. Nagyon izgultam, mikor látok már hiúzt, ráadásul éhes is voltam. Csucsu szerencsére hozott grilltálcát, amit már a szénnel együtt gyártanak, csak meg kell gyújtani. Amíg a felnőttek a házisárkány (vagy kovácsfújtató) szerepét cserélgették, mi felfedeztük a patakot. Hallottam, hogy kiabálnak valami beleesésről, de hát a családunkban ennek már hagyományai vannak. Miután kiöntöttem a vizet a gumicsizmámból, és Anyu tetőtől talpig átöltöztetett, hozzá is láthattunk a finom grillkolbász- és virsliebédhez. Vííírslííí! Nekem sem kellett kétszer mondani. Anyu közben aggódni kezdett, amiért Apu kirakatta vele a fele tartalék ruhát – azt mondta, ez hazárdjáték olyan gyerekeknél, akikre ennyire hat a gravitáció. Szerencsére sütött annyit a nap, hogy a grillezőhely korlátjára aggatott ruhám megszáradjon.

dscf7814.JPG

A Hiúz-ház nagyon jó hely, van egy csomó játék a kertjében, amire föl lehet mászni, és még egy madármegfigyelő házikó is áll hátul, a fák között. Ott lehet kilógni a kerítésen, erre elég hamar rájöttem. Egy szempillantás, és már kint baktattam az úton. Sajnos lefüleltek és visszavittek, pedig éreztem, hogy hív a vadon.

dscn4868.JPG

Ebéd után elfoglaltuk a szobákat. A felnőttek felhúzták az ágyneműt, Anyu összetolt két ágyat, hogy ne essek le, amikor szokás szerint T betű alakban be akarok tolatni a hóna alá. Ezalatt mi a madármegfigyelő házikóban tartózkodtunk. Anyu a lelkére kötötte a tesómnak, hogy a madaraknál is jobban figyeljen rám, nehogy megint meglépjek. Megnyugtatták, hogy csukva lesz az ajtó. Miután elrendezte a szobát, és visszatért a házikóhoz, az ajtót csakugyan csukva találta, mindenki bent kuksolt... Csak én nem, természetesen. A tesóm persze nem tudott elszámolni velem, ő is csak ekkor fedezte föl, hogy eltűntem. Senki sem tudta, mikor oldhattam kereket. Csoportokra oszolva kerestek az erdő aljában. Mielőtt még ti is aggódni kezdenétek értem, elárulom, hogy végül előkerültem, ott ügettem lefelé az úton, ahol már korábban is.

dscn4872.JPG

Pont mire megszáradt a kiteregetett ruhám, borulni kezdett az égbolt, és távoli mennydörgés hallatszott. Hamarosan a nyakunkon volt a zivatar, de sebaj: odabent a Hiúz-házban is akadt érdekesség. Megnéztük Anyuval az interaktív kiállítást (ahová a nővéremék már korábban beköltöztek). Itt aztán hosszú időre leragadtam, a nagyok már rég megunták, de én még mindig húzogattam a fiókokat, párosítgattam a fakockákra rajzolt terméseket a levelekkel, forgattam az évszakok kerekét, hogy újra és újra meghallgathassam az erdő hangjait. Végül betelepedtem a játszósarokba, rakosgatni kezdtem a faállatokat, és közöltem, hogy nekem most pont így jó, hagyjanak egy kicsit békén, nem hiányzik semmilyen séta. Egy időre még a vadon hívását is elfeledtem.

Később – amikor végképp távoztak a fellegek – azért elindultunk egy rövid kirándulásra, a legközelebbi játszótérig. A többiek rántott húst nassoltak; elhatároztam, hogy laza leszek, és én is kirántottam egyet a csomagból. Egyből le is haraptam a harmadát, és azzal a lendülettel belehánytam egy műkő virágtartóba. Már nagyon régen nem hánytam; tulajdonképpen szenteste is csak azért, mert kicsit taknyos voltam. De az annyira megbocsátható volt, hogy föl se írták sehová. A családom lassan föllélegezhet, hogy az úgynevezett „szerdai hányások” időszaka elmúlt (nem is beszélve azon sötét időkről, amikor a mutatványt nem heti, hanem napi gyakorisággal produkáltam). Szóval továbbléptünk, a problémától és a virágtartótól is, és nem néztünk vissza. (Kivéve a nővéreméket, akik visszafelé jövet külön idegenvezetést tartottak a virágtartónál.) Fogtam a rántott húsomat, és a továbbiakban elővigyázatosan, kis falatokban rágcsáltam tovább. Ki is nyilatkoztattam, hogy nagyon finom, és Csucsu süssön még ilyet. Lelkesen szaladtam a nagyok után, akik hamarosan a kerti vasút sínjén kezdtek sétafikálni. Sajnos a kerti vasút egy ideje láthatólag nem közlekedik, pedig nagyon számítottam rá. Bár a sínen egyensúlyozni és vonatnak képzelni magamat sem volt éppen rossz elfoglaltság.

dscn4877.JPG

Így érkeztünk meg az erdei játszótérre, és onnan már nem is mentünk tovább aznap. Kicsit főztem a homokozóban, de a legjobban a patak érdekelt. Pontosabban a patak túlsó partja, vagyis az, hogy át lehet kelni. Addig nyaggattam Anyut, amíg a köveken és vízbe dőlt fatörzseken átegyensúlyoztunk a túlpartra. Ez aztán megmozgatta amúgy is élénk fantáziámat, olyasmiket kiabáltam, mint „itt aztán rengeteg felfedezetlen terület van!”, és máris iparkodtam előre az aljnövényzetben. Láttam is valami érdekeset, olyan volt, mint egy nagy, puha gyík, csak fekete, sárga pöttyökkel. Anyu elmagyarázta, hogy az egy szalamandra, és nagyon érdekes állat, még ő sem látott ilyet, de itt, a Börzsönyben össze lehet akadni vele. Amikor elmeséltük a tesóméknak, ők is azonnal szalamandrát akartak keresni, de csak egy hatalmas meztelencsigát találtak. Végül úgy döntöttek, hogy az is jó lesz, és építettek neki egy saját palotát. A palota nagyon exkluzív helyen volt, a patak közepén egy uszadékfa vízből kiálló ágán, de nem tudom, a meztelencsiga mennyire örült ennek.

Este zuhannyal fürödtünk. Anyu elfelejtette, hogy engem lehetetlen lezuhanyozni, mert vihogok és összetekeredem, ahogy a hasamat meg az oldalamat csikizi a víz. A tesóm meg már olyan nagy, hogy mire feljöttünk a konyhából, ahol vacsoráztunk (én azért nyenyét is ettem a biztonság kedvéért, mert a többiek szalámija és az ebédről maradt grillvirsli nem keltette föl az érdeklődésemet), ő már a barátnőivel együtt végzett is az esti készülődéssel. Hamar ágyba bújtunk, mindenki fáradt volt. Zita jelentkezett, hogy mesél nekem az Anna-Petiből, és Anyu megígérte, hogy még ő is fog, miután lezuhanyozott. Kicsit nézelődtem még az ágyból, de mire bejött, már aludtam.

dscn4879.JPG

Éjszaka meggyűlt a bajunk a cupámmal. Ugyanis én keresztben alszom az ágyon, a fejem Anyu párnáján, és időnként, ahogy az ágy támlája felé fordulok, be szoktam támasztani a cupámat a deszkához. (Két és fél üveggel benyelek éjszaka, ezért egyelőre senki nem akar leszoktatni róla. A folyadékpótlásom túlnyomó részét is ekkor viszem véghez, mert nappal csak egy-két kortyot iszom a vízből vagy teából. Ha röfögök, Anyu már föl sem ébred egészen, csak becélozza a számat az üveggel, aztán ha megunom és elengedem, megkeresi és a sámlira állítja, hogy ne csorogjon alánk a maradék. /Vagy néha nem./ Csak reggel látja az üres üvegeket az ágy mellett a sámlin, amit éjjeliszekrénynek használ, és ebből gondolja, hogy éjszaka cupáztam, ő meg odaadta, nem másztam keresztül rajta.)

Csakhogy ennek az ágynak rácsos volt a támlája, pont akkora hézagokkal, amelyeken a cupám éppen átesett. Legalább nyolcszor ejtettem be az ágy mögé az üveget, Anyu meg nem talált semmit, amit a lécek elé támaszthatott volna (talán egy nagy könyvre lett volna szükség). Próbált engem lejjebb húzni az ágyon, de visszamásztam a megszokott pozícióba. Átfordított, hogy háttal feküdjek a támlának, de én ide-oda szeretek forogni alvás közben. Mire újra elszunyókált, helyezkedtem egyet, és békés pofával ismét a lécek közé illesztettem az üveget. Puff - csattant a Humana- Fantomalt-teljestej koktél a padlón.

dscf8111.JPG

Így aztán reggel nem ébredt valami pihenten, de idegen helyen egyébként sem tud rendesen aludni. Nekem szerencsére nincsenek ilyen problémáim, még jó ideig húztam a lóbőrt, amikor ő már félig össze is csomagolt. Vasárnap 10-ig el kellett hagyni ugyanis a szobát, hogy ki tudjanak takarítani a következő csoportnak. Levittük a táskákat az ebédlőbe (közben megszöktem párszor, de már rutinosan hoztak vissza), megreggeliztünk, és nekivágtunk a Béka-tanösvénynek. A tesóm meg a barátnői bandukoltak elöl az ellenőrző füzettel, és keresgélték az újabb feladatokat, de ha Anyu egy pillanatra elengedte a kezem (például ki akart venni valamit a táskából), máris megelőztem őket. Juhú, itt az erdő! Vidáman csörtettem előre, mint egy kis vaddisznó, méltó élőhelyemen, és ha elágazáshoz értem, hát választottam egy irányt, és arra szaladtam tovább. Zita meg a tesóm állandóan engem vadásztak, de egyrészt nem lehet csak úgy utolérni, mert félelmetesen gyors vagyok, másrészt harapok és karmolok, ha foglyul akarnak ejteni. Miért, mire számítottak egy kis vadállattól a természetes élőhelyén?!

dscf7810.JPG

Megnéztünk egy csomó érdekes dolgot a természetben, növényeket meg bogarakat meg ilyesmit. Aztán megérkeztünk a Bajdázói-tóhoz, és ott letelepedtünk tízóraizni. Anyu elővette a szendvicsét (két kézzel), azalatt én eldöcögtem az erdőben. Ancsi az ellenőrző füzetből olvasta föl a tó és a környék történetét, a tesómék a régi bánya meg a vashámor nyomait keresgélték. Utána átsétáltunk a hajdani kőbányába. Zita meg a tesóm minden kőre úgy telepedtek le, mint két színésznő, hogy hátha fotózzák őket. Én a hátsó nagy sziklafalat vettem célba, és mire felfedezték, hogy ott vagyok, már jó darabon föl is másztam rá. Egy darabig gondolkodtak, hogyan jöjjenek utánam, végül úgy döntöttek, hogy majd visszahoz a gravitáció. Csak a testvérkém aggódott értem, és egyből a megmentésemre sietett, ennek ellenére épségben érkeztem vissza a talajra.

A tanösvényt végigjárva a kisvasút végállomásához jutottunk vissza, és még maradt idő egy kis hajtányozásra is. Elsőnek Zita meg a nővérem pattantak nyeregbe, csakhogy kiderült, a tesóm lába nem ér le a pedálig, ezért helyet cserélt Csucsuval. Földig lógó nyelvvel bukkantak elő a sínen a fák közül; elmesélték, hogy a körpálya a feléig lejt, azután visszafordul, és ugyanannyit föl is kell pedálozni az emelkedőn.

dscf8118.JPG

Utána Csucsu letelepedett az árnyékban, a tesóm és a barátnői pedig nyafogtak, hogy még egyet, még egyet. Így aztán anyukám, aki kezdetben nem mutatott érdeklődést a hajtányozás iránt, szintén vállalkozott egy körre. Ebben az volt a jó, hogy engem is vitt. Hátul csücsültem a rövid lábúakkal, csuda gyorsan csúsztunk le a sínen! Arra azért mégsem volt elég a lendület, hogy fölvigyen az emelkedőn. Anyukám leugrott, és föltolt minket a célig, majd úgy döntött, neki is pont elég volt egy kör. Ezek után sajnos hiába nyávogtunk, hogy még szeretnénk menni, pedig be is telepedtem a következő hajtányba, de elhurcoltak onnan, hiába kapaszkodtam két kézzel a vascsőbe.

A házhoz visszaérve meggrilleztük a maradék virslit, néhányszor még elvesztem, azután hamarosan elindultunk haza. Anyu végül megdicsért, hogy az elveszéseket leszámítva egész úton példásan viselkedtem, és milyen jó, hogy már ilyen nagy vagyok, tényleg bárhová el lehet menni velem. (Legalábbis bekerített helyre.) Én pedig nagyon örültem, hogy végre engem is elvittek valahová, ráadásul igazi nagylányokkal. Csak azt sajnáltam, hogy nem maradhattam ott az erdőben, pedig annyira tetszett nekem. Na mindegy, legközelebb majd ügyesebb leszek.

(A fotók egy részét a Fényképezős Néni készítette. Köszönjük!)

 dscf7799.JPG