Szia!

Ez egy gombamód növekvő kislány naplója, amelyben kalandjairól és egy vidám-különös világra való rácsodálkozásáról mesél neked.

Hozzám szóltak

Az időgépem

július 2017
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31

A világ a falon túl

Tiszta a levegő?

Budapest légszennyezettsége

Van itt még valaki?

Már nagyon várom

Az életem filmje

Cupagörl

2016.05.26. 00:16 - Jankapanka

Címkék: születésnap tavasz evészavar kirándulás iskola szerepjáték óvoda teljesítménytúra szobatisztaság acsuál

 dscn2772.JPG

Kezdek tartós érzelmi kapcsolatot kiépíteni a cupámmal. Eddig legfeljebb rágtam, hajigáltam vagy locsoltam belőle, a közelmúltban azonban többször is kinyilatkoztattam, hogy „Szeretem a cupámat!” Sőt, nemrég, amikor félálomban röfögtem, és Anyu szokás szerint megkínált a cupával, eltoltam az üveget számtól, ráfontam mind a két kezemet, és azt motyogtam: „Nem… Csak meg akarom ölelni…”

 

Nos, nincs mit tenni, a cupa még mindig a leghatékonyabb módja a kalóriabevitelnek (ráadásul éjszaka is működik). Pedig a szüleim szerint inkább annak lenne itt az ideje, hogy végre eltávolodjak tőle. Elvégre maholnap óvodás leszek – képzeljétek, már be is iratkoztam. Oda fogok járni a Dzsidzsi iskolájával szemközti oviba. Már régen kiszemeltem magamnak, és minden nap meg is nézem, sőt, vágyódva lógok a kerítésen.

 

A múlt hónapban egyszer be is mehettem! Napokig készültem rá, Anyu már jó előre szólt, hadd örüljek. Alig vártam, és a szüleim is kíváncsiak voltak, mit szólok hozzá – erre képzeljétek, a nagy nap előtti éjszakán olyan rosszul aludtam, hogy reggel alig tudtak magamhoz téríteni. (Nem az izgalom miatt, csak bedugult az orrom.) Olyan másnapos fejem volt, a szemem is keresztbeállt, hogy a szüleim nem tudták eldönteni, elvigyenek-e egyáltalán, mert a végén még nem vesznek föl, ha így nézek ki. De aztán mégsem tudták megtenni velem, hogy beígérték az óvodát, és nem is lesz belőle semmi.

 dscn3083.JPG

Végül úgy döntöttek, hogy bemegyünk egy kicsit, szétnézünk, és már jövünk is haza. Aha, persze. Út közben még kókadoztam Apu nyakában, de az óvoda kapujában már izgágulni kezdtem, és alig vártam, hogy letegyenek. Amint végre talajt éreztem a lábam alatt, elszeleltem, és beleolvadtam az udvaron játszó gyerekek csoportjába. A szüleimre rá sem hederítettem többet, gondoltam, úgyis megtalálnak, ha akarnak tőlem valamit.

 

Az óvoda úgy néz ki, mint vagy három játszótér egyben, csak annyiban különbözik a mi játszótereinktől, hogy gyerekek is vannak rajta! Még nem vagyok abban a korban, hogy együtt játsszak másokkal, de tudjátok, jobb az ember közérzete, ha van körülötte egy kis mozgás. Az összes csúszdán lecsúsztam, és csak az egyiknél akadtam fönn a létrán, és onnan is lejöttem volna (előbb vagy utóbb), de egy óvó néni levett. Állítólag segíteni akart, de én nagyon mérges lettem, és addig ordítottam, amíg vissza nem tett ugyanoda, hogy egyedül mászhassak le. Remélem, ezzel egyszer s mindenkorra világossá tettem az egész óvoda számára, hogy ne gyalogoljanak bele a személyes terembe. Hát, majd meglátjuk.

 

Volt még egy kisautó, ami nagyon tetszett, bele lehetett ülni, és a lábammal löködni magamat, bejártam vele az egész óvodaudvart. És még favonat, mint a játszótereken, csak sokkal hosszabb. A homokozót alig volt időm megnézni, mert már lejárt a háromnegyed órám, és szóltak az óvó nénik, hogy össze kell pakolni, mert az ovisok ebédelni fognak. (Micsoda, itt esznek?! Na, de tényleg ez volt az egyetlen negatívum, ami megütötte a fülemet.) Annyira együttműködő hangulatba kerültem, hogy még az összepakolásban is hajlandó voltam segédkezni (otthon inkább szétdobálni szoktam gyorsan, amit Anyu összerak). Buzgón hajigáltam egy nagy rekeszbe a homokozójátékokat.

 dscn3087.JPG

Sajnos akármilyen példásan viselkedtem, a végén mégis csak kitoloncoltak. Vagyis Apu fölkapott, és hiába rugdostam meg ordítottam, hazacipeltek. Azóta anyukám kicsit megnyugodott az óvodáztatásommal kapcsolatban. (Afelől azonban maradtak kétségei, vajon sportszerű dolog-e rászabadítani egy acsuált egy ilyen kedves, gyanútlan, gyerekbarát óvodára. A szüleimben már az is felötlött, talán engem kifejezetten büntetésül küldött a Gondviselés a nővérem régi óvodája számára, csak senki sem számított rá, hogy időközben átkörzetesítenek bennünket.)

 

Azt mondják, az óvodáig még meg kell tanulnom egyedül enni. Na, nem ámítok senkit, ez nem fog bekövetkezni. Meg állítólag bilizni is. Erre egyelőre semmi hajlandóságot nem mutatok, minden jel arra utal, hogy még nem veszem észre, mikor is jön el a döntő pillanat, amikor rá kellene csücsülnöm az edényre. Harmadszor pedig: szót fogadni. Aha, persze…

 

Na, szóval ha minden igaz, szeptember elsejével kezdem a beszokást, bármi is az. A nővérem már nagyon várja, hogy ott legyünk egymással szemben az út két oldalán. (Apu ellenben nem várja annyira, hogy reggelenként két pár harisnyát kelljen felrángatnia és két frizurát megfésülnie, sőt, Anyu sem, hogy megint hétre járhasson dolgozni. Pedig úgy néz ki, hogy már nyáron el kell kezdenie.)

 dscn3130.JPG

A nővérem egyébként teljesen leamortizálódott az iskolaév végére, nem is csoda, ha egyszer két végén égeti a gyertyát, folyton versenyekre meg ilyenekre jár (állítólag nem jár, hanem küldik, de az ugyanaz, a tanárok megszokták, hogy kit lehet küldeni). Az iskolai helyesíró versenyt megnyerte (évfolyamos első lett), az irodalom-szövegértés levelezős verseny élő döntőjén megyei első helyezett lett (bár egy kicsit megreccsent a lelkivilága, mert életében először találkozott olyan feladatsorral, amit nem lehetett csak úgy száz százalékra megírni), a területi angol versmondón nem lett ugyan dobogós, viszont nagyon szerettem a verset, amit elmondott (az is igaz, hogy nagyon szépen mondta), én is mindig azt kértem Anyutól, és kijavítottam, amikor egyszer eltévesztette. (Our kittens by Evaleen Stein, de a csekély értelmű szüleim folyton vihogtak, hogy szerintük politikailag nem korrekt, mert a kiscicák nemi identitását firtatja, pedig a tesóm megmondta, hogy a kiscicák egyszerűen csak vidámak.)

 dscn3053.JPG

A sima magyar versmondó versenyes versét is szerettem, segítettem is neki kiválasztani, csak azt nem hagytam, hogy elmondja, mert mindig én akartam egyedül. (Weöres Sándortól a Nyári este.) De azért jól sikerült neki, és most tele van a tájékoztató füzete mindenféle osztályfőnöki, szaktanári meg igazgatói dicsérettel a sok verseny meg szereplés miatt, egyébként is csak ötöst meg kiválóan megfeleltet bír kapni. Kivéve a magatartás, amiből mindig négyes, de csak azért, mert abból nem buktatnak. De szerintem a nővérem miatt előbb-utóbb azt is vissza fogják hozni.

 dscn2631.JPG

Meg az apukám pukkad meg, hogy mit keres már megint egy kiló homok a tesóm cipőjében, és az anyukám is, mert reggel leveszi a szárítóról a tiszta ruhát, és a nővérem délután kettőkor már megint úgy jön haza, mint egy sármalac. A múltkor egy hernyót is hozott, egész nap a padjában tartotta, és itthon belerakta egy szitával letakart pohárba a teraszon. De anyukám félt, hogy megdöglik a hernyó, mert hiába szedünk neki minden nap új leveleket, ha a régin bábozódik be, és két nap után rábeszélte a nővéremet, hogy vigyék vissza az iskolába, és tegyék vissza ugyanarra a fára, ahonnan a nővérem leszedte.

 dscn2746.JPG

Februárban meg márciusban Anyu meg a tesóm majdnem minden hétvégén együtt túráztak. Anyu szerint jót tett a nővéremnek, kiengedte a hét közben felgyülemlett gőzt, és legalább érezte, hogy vele is foglalkoznak. (Egyébként rengeteget foglalkoznak vele, csak a nagy része észrevétlen marad. Ellenben a velem töltött idő döntő hányada azzal megy el, hogy etetnek -- ez jól észrevehető, csakhogy én nem érzem törődésnek.)

 dscn2793.JPG

Anyu egyetlenegyszer vállalkozott rá, hogy – a világon elsőként – hármasban kiránduljunk. Megtettük a Hagyományos Dzsidzsi-távot a Normafától az Erzsébet-kilátón át a János-hegy vasútállomásig, útba ejtve a Béka-tavat. Jó három kilométer lehet (kitérőkkel négy), de anyukámat jobban lefárasztotta, mint annak idején egy ötvenes, és hazafelé a vonaton már csak pislogni volt ereje.

 dscn2782.JPG

A kilátóba időzítette az evést, előtte gyalogoltam több mint két kilométert, meg még fölmásztam a toronyba, gondolta, jó éhes leszek. Kinézett egy jó kis padot odabent, mesekönyv elő, erre elkezdtem nyiszogni, hogy itt nem tudok enni, mert "tyoszos". No persze a legnagyobb gedvába röhögve hempergek bele, de a kilátó, az tyoszos! Na, jó, kimentünk, hideg is volt, szél is volt, Anyu vacogva mesélte a kismalacot, nagy nehezen legyűrtem fél üveggel, azután elkezdtem kérdezgetni, hogy miért is nem bent eszünk. Anyu azt felelte, azért, mert bent nyiszogtam. "Anyuci, most már nem nyiszogok..." Na jó, cuccot összekap, táskába be, vissza a toronyba, mesekönyv elő, jöjjön a kismalac, meg a maradék kaja. És akkor az utolsó falatnál ránéztem szomorúan, és jól belehánytam a partedlibe. Gyakorlott hobbihányó vagyok, jó nagy partedlim van, vész esetén Anyu csak összekapja a két alsó csücskét, és hányózacskóként is funkcionál. Bevágta egy nejlonzacskóba, be a hátizsák külső zsebébe, aztán gyerünk tovább. Tudjátok, nálunk a rendes mindennapi életvitel része, hogy minden kilométerkőnél hányok. Összességében nagyon jó kis nap volt, azóta is emlegetjük.

 dscn3076.JPG

A tesóm pedig simán legyalogol 10-15 kilométert (egyszer húszat is ment, igaz, az véletlen volt…), és viszonylag jól tájékozódik: az egyik túrán Anyu a kezébe nyomta a térképet meg az itinert, hogy egyedül navigáljon, és remekül ment is neki, csak a maga maximalista módján a másfél oldalas szöveges itiner minden betűjét el akarta olvasni. Viszont mivel menet közben nem tud olvasni, ez azzal járt, hogy húsz percet ácsorgott az aljnövényzetben, és szótagolva böngészte, hogy jobbról csatlakozik hozzánk a zöld háromszög, majd néhányszáz méter után ismét elhagyjuk. Ebből adódott némi elvi vitájuk anyukámmal, amit a nővérem meglehetősen retrográd módon bömböléssel óhajtott megoldani. Viszont volt olyan útkereszteződés is, ahol Anyu nem találta a helyes utat, és tanácstalanul futkosott körbe a susnyában, miközben a tesóm addig fejtegette a térképet, amíg egyszer csak kihúzta magát, és rámutatott, hogy arra kell menni – és tényleg.

 dscn2633.JPG

Anyu azt mondja, a tesóm sokkal kiegyensúlyozottabb volt abban az időszakban, amikor rendszeresen túráztak. Sajnos április eleje óta minden hétvégére jutott valami más program, így a túrák háttérbe szorultak, meg aztán az utóbbi hetekben az időjárás is inkább a csigáknak kedvez, mint a természetjárásnak.

 dscn3103.JPG

Az anyák napja idén stílszerűen egybeesett a munka ünnepével. Ezért (vagy másért) a helyi patakparti majálist április 30-án tartották, és Anyu megörült, hogy végre egy program, ahová engem is el lehet vinni. (Anélkül, hogy magunkkal kellene szállítanunk három üveg nyenyét, a laptopot Miával, a jótündérrel, meg a hányóvödröt.) Mondjuk elszámította magát, mert ahogy megérkeztünk a patakparti forgatagba, még a hídon innen megindultam az orrom után, és onnantól fogva anyukám csak loholt a sarkamban. Szegény Dzsidzsi hűségesen leült kézműveskedni a kreatív sátorban, azután jó sokáig ott is maradt, mert bennünket csak elsuhanni látott néha. Elvágtattam a patakparti susnyában (ott, ahol nincsen út) a Nagyhíd felé, és igazán remek hidacskákat fedeztem fel, amelyek a hátsó kerteket kötik össze, de Anyunak valamiért nem tetszett, hogy a patakban végződő hatvanfokos lejtőn kóricálok. Azt mondta, nem szeretné feleleveníteni a szép hagyományt, hogy a gyermekei nagyobb ünnepeken békanyálat szednek a patak fenekéről a copfjukkal, szóval inkább visszaterelt a játszótérre. Az legalább be van kerítve (újabban), így anyukám is egy kis levegőhöz jutott, mert egy ideig elég volt a kaput figyelnie, és nem a kondenzcsíkot, amit húzok.

 dscn3101.JPG

Nagy sokára a nővérem is ráunt a kézműveskedésre, és körhintáztunk. Még mindig el vagyok gyönyörödve a körben forgó lovacskáktól, sárkányoktól meg kisautóktól, és még mindig ordítok, ha lejár a menet. Így aztán, mivel hangosabb voltam, mint a színpadi műsor, anyukám kénytelen volt hazacipelni.

 dscn3095.JPG

Másnap tájfutni mentek Héregre a régi babaklubban megismert társasággal (anyukám helybéli barátnői, a közös ismertetőjegyük, hogy mindegyiküknek van olyan gyereke, aki egyidős a tesómmal). Engem nem vittek, azt mondták, majd akkor, ha fogok egy kiflit, és megeszem. Egyelőre nem tudom, mi az a tájfutás, és érdemes-e azért kiflit ennem. Szerintem nem, mert utóbb Anyu azt mesélte, hogy a tesóm az első negyedórát végignyinyilte, hogy ő nem akar futni. Igaz, hogy utána érdekelni kezdte a dolog, és már futott rendesen. Miután beértek a célba, még megnézték a gyerekeknek felállított kedvcsináló pályát, ahol vaddisznót meg mindenféle állatot lehetett kiszínezni a terepen talált zsírkrétákkal, és aki leadta a kiszínezett lapot, az kapott egy csokit. A tesóm egyből új lapot kért, és még egyszer végigment a pályán, azután megint, összesen négyszer. Szóval ezek szerint nem is a futással volt baj, csak a motivációval.

 

Végül nagyon lelkesen jöttek haza, és tervezgették, hogy még máskor is mennek tájfutni. Csak elfelejtettek a naptárba pillantani, ahol már így is telt ház van. De azt mondják, sebaj, az erdő megvár.

 dscn3107.JPG

A tavasz végi-nyár eleji pörgés idén csak azért nem az anyák napjával kezdődött, ahogy eddig, mert az iskolában május első vasárnapjához közel tartják, és nem április közepén, mint a tesóm régi ovijában. Anyukámnak már szinte hiányérzete volt április 20-án, hogy még mindig sehol egy anyák napi műsor. Pedig a nővérem nagyon készült rá, és persze megint nem bírta ki, hogy lassanként az összes verset el ne mondja Anyunak – amikor Dzsidzsi tavasztájban titkolózó arccal tér haza, Anyu már előre tudja, hogy néhány héten belül ő is kívülről fújja majd az összes anyaköszöntő verset.

 dscn3182.JPG

A műsorra engem is elvittek. (Anyunak folyton lelkiismeret-furdalása van, hogy alig visz valahová, miközben a tesómat ennyi idősen egyfolytában hurcolta. De azt mondják, vele azért sokkal könnyebb volt, mert csak a kezébe kellett nyomni egy kiflit vagy egy szelet kalácsot, és magától megette, mindenféle Mia, a jó tündér nélkül.) A nővéremmel összeöltöztünk az alkalomra – biztosan emlékeztek rá, hogy tavaly húsvétkor nyávogott, amiért neki nincsen táncházas ruhája. Anyu egyből varrt neki egyet, azóta az a kedvence, idén már egyformában kergettük a nyuszit a rügyező kertben. Az anyák napi műsorra is abban akart menni, Anyu meg is lepődött. Általában én szoktam utánozni a nővéremet, de ezek szerint ez időnként fordítva is működik.

 dscn3115.JPG

Aránylag csöndben végigültem a húszperces műsort, csak a végén izgágultam egy kicsit. Szerencsére néhány dalt én is ismertem, és ismét megpróbáltam lelkesen túlordítani az iskolásokat, akárcsak karácsonykor. A tesóm az összes verset nagyon szépen mondta, és még énekelt is, duettben az egyik vezérhímmel. Szóval büszke voltam rá, ráadásul a műsor után nekem adta a nefelejcset a fejéről.

 dscn3121.JPG

Az eső éppen akkor kezdett csöpörögni, amikor hazafelé indultunk. Komoly 300 méternyire lakunk az iskolától, félúton már annyira szakadt, hogy nem láttunk el a szomszéd házig. Félig vihogtam, félig sivalkodtam, miközben pocsolyából pocsolyába csobbantunk a tesómmal röpködő fehér alsószoknyában, fehér harisnyában. Anyun is az új hímzett blúza volt, csak itthon vette észre, hogy az anyák napjára kapott, ciklámenszínű krepp-papírba csomagolt petúnia szétázott papírja hatalmas rózsaszín foltot maszatolt a fehér blúz elejére. (Szerencsére egész jól kijött, és csak egy egész picit dühöngött, miközben felváltva szárította a hajunkat, mi pedig nevetve visítoztunk a teraszajtó előtt, ahonnan a kinti vihart bámultuk, két borzas pocsolyaszökevény, a kicsi meg a nagy.)

 dscn3089.JPG

Lassan hozzánövök a tesómhoz. Már egész jól tudunk együtt játszani, például tündéreset – én vagyok Mia, a jótündér, ő pedig a szárnyas unikornis, és hasonlók. Az évek múlásával érezhetően csökken közöttünk a különbség. Én már három leszek a nyáron (bár még kettőt mondok, ha kérdeznek), Dzsidzsi pedig a napokban töltötte be a nyolcat.

 dscn3163.JPG

A születésnapja alkalmából Esztergomban voltunk Rákosligeti Mamával meg Papával, meg Anyu tesójával. Két autóval mentünk, hogy mindenki elférjen, így Apu, Dzsidzsi meg anyukám tesója külön kocsiban utaztak. Dzsidzsi ugyanis nagyjából három éve kitalálta, hogy nagyon szeretne külföldre menni, megnézni, hogy milyen az, és ott valamit csinálni (például ebédelni). Erre Anyu azt mondta, hogy elviszi Esztergomba, és átmennek a hídon Párkányba, mert ott van legközelebb a külföld. A nővérem – aki akkor még nem volt a nővérem – lelkesen fogadta az ötletet, csak aztán közbejöttem én és még némi komplikáció, és a kirándulásra évekig nem került sor. Közben Apu el akarta vinni a tesómat Bécsbe (akkor már a tesóm volt), megnézni Schönbrunnt meg az adventi vásárt, csak az egyik évben folyton beteg volt, a másikban meg valami bácsik menekültek arrafelé, és nem lehetett jegyet kapni a vonatokra. Így aztán a nővérem azóta sem ebédelhetett külföldön.

 dscn3152.JPG

Gondolhatjátok, fel voltam villanyozva, hogy végre engem is visznek valahová. Titokban szervezték az utazást, mert meglepetésnek szánták, de a tesóm gyanút fogott, amikor Anyu azt mondta neki, hogy csinálja csak meg előre a leckét, mert szombaton mással lesz elfoglalva. (Máskor, ha Mamáékhoz megyünk, visszük a leckét is.) Szombat reggel megérkezett értünk Papa, és megkérdezte, hogy elraktuk-e a személyiket, a szüleim meg visszakérdeztek, hogy van-e eurójuk. Ahogy odaértünk Rákosligetre, Mama azzal fogadott, hogy siessünk, mert csak egyig van nyitva a bazilika. Ezután gyorsan felköszöntötték a nővéremet, és hozzátették, hogy van számára egy nagy meglepetésük.

– Tudom – nevetett a nővérem. – Megyünk Párkányba!

– De honnan tudod? – csodálkozott a család.

– Hát, személyik, euró, meg bazilika…

Ebből is látszik, hogy egy nyolcéves valóságos Sherlock Holmes.

 dscn3137.JPG

Mire mi odaértünk a bazilika elé, Sherlock Holmes és csapata már meg is fagyizott. Míg a családtagjaim egymást keresték, egy nagyot szaladgáltam a fűben. Két zápor közti szünetben igazi meleg nyári nap volt, Papát meg Anyut rendesen lefárasztotta, hogy lépést tartsanak velem. Utána újra kocsiba ültünk, és elindultunk át a hídon. Mondták, hogy most megyünk a Párkány nevű helyre, ami külföldön van. „Nem akarok a párkányra menni!” – süvöltöztem a hátsó ülésen. Na persze, a tesóm szobájában van párkány, azon szokott legózni, hogy ne érjem fel (valamiért nem szereti, ha szétmorzsálom és a tenyeremmel szanaszét söpröm a legóit), de én odaviszek egy széket, és mégis felmászom a párkányra, és putulom a legót, azután mellélépek és leesem, és megütöm a fülemet. Szóval nem akarok a párkányra menni! (Különben sincs ott legó, mert Anyu begurult és elrakta.) Magyarázták nekem, hogy ez nem olyan párkány, hanem egy település, de akkor meg azt kiabáltam, hogy nem akarok a Párkány nevű településre menni. Magyarországon akarok maradni! Szerencsére addigra átértünk a hídon, és a hazafias kisbabák világpolgár nővérükkel egyetemben elindultak éttermet keresni.

 dscn3142.JPG

Elég hamar találtunk is egy helyet, ahol volt sült krumpli (a nővéremnél a házon kívüli étkezés minősítő tényezője ugyanis a sült krumpli, mert azt az iskolában nem adnak). Mindenki dicsérte, hogy milyen finom az ebéd, én is megkóstoltam a tesóm sült krumpliját, de inkább az érdekelt, hogy volt ott két másik gyerek, akikkel lehetett rohangálni. Közben a bazilika fölött fekete felhők gyülekeztek, és mire kiürültek a tányérok, kitört a vihar. De csak addig tartott, míg autóba ültünk, és visszagurultunk Magyarországra. Én már nem vártam meg, hogy elálljon az eső, hátul az ülésemben csöndben elaludtam. Mama vigyázott rám, azalatt a többiek megnézték a bazilikát. Utólag nem is bánom, hogy lemaradtam róla, azt mesélték, hogy ötszáz lépcsőn kellett fölmászni. Izmos kis lábam van, az igaz, de ennyi talán még nekem is sok lett volna. Ráadásul nem is lehetett kergetni a galambokat. A nővéremnek mindenesetre nagyon tetszett az esztergomi kirándulás, azt mondta, hogy teljesen elégedett a születésnapjával.

 dscn3149.JPG

Pedig itthon csak a következő hétvégén köszöntöttük fel (akkorra esett a napja). Kapott egy halom legót, lesz mit rakosgatnia a párkányon. Meg még arcfestő készletet, festett is rám egy lepkét, de estére elmaszatoltam. De nem vette észre, mert elment Apuval kórushangversenyre. Az is tetszett neki, nagyon vidám volt este, és remélem, nekem is lesz születésnapom.

 dscn3176.JPG

Szóval eddig ennyi fért az idei tavaszba. Gondoltam, hogy gyorsan elmesélem nektek, mielőtt ugyanúgy elszelel, mint a tavalyi. Most pedig megyek, megkeresem a cupámat, mert szerintem már biztos egyedül érzi magát nélkülem.

 dscn3058.JPG

A bejegyzés trackback címe:

http://jankapanka.blog.hu/api/trackback/id/tr958747580

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.