Szia!

Ez egy gombamód növekvő kislány naplója, amelyben kalandjairól és egy vidám-különös világra való rácsodálkozásáról mesél neked.

Hozzám szóltak

Az időgépem

július 2017
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31

A világ a falon túl

Tiszta a levegő?

Budapest légszennyezettsége

Van itt még valaki?

Már nagyon várom

Az életem filmje

Kiskarácsony

2016.02.15. 00:33 - Jankapanka

Címkék: evés alvás karácsony tél mikulás kirándulás számok teljesítménytúra szobatisztaság elalvás jelmezek

 dscn2231.JPG

Kedves Fűzfavirág, köszönjük szépen! Ígérem, igyekszem gyakrabban írni.

 dscn1861.JPG

A nővérem azt mondta, soha ne mentegetőzzek, hogy miért nem írtam eddig. Mert csak belebonyolódom, és továbbra sem írok. Mondja ezt ő, akinek a legutolsó, félig megírt blogbejegyzése a „Két elillant hónap” címet viselte. Azt magyarázta benne, miért nem írt májusban meg júniusban – tudjátok, májusban szoktak lenni az óvodai bemutató órák meg mindenféle vizsgaelőadások, közben Apu osztálykirándul meg táborozik, mi meg belevetjük magunkat a nyári programokba, részint, mert nyár van, részint azért, hogy addig is elüssük valahogy az időt –, de mire idáig ért az elbeszélésben, valahogyan augusztus lett, és újabb két elillant hónapról kellett volna számot adnia. (Na, én röviden megmondom, mit csináltunk: kétnaponta strandra mentünk, hogy megtanuljak úszni. Úszógumival már egész jól megy.) Azután jött a szeptember 1., a nővéremből iskolás lett, és nincs ideje efféle dedós dolgokra, mint a blogírás. Különben is, mintha a nyár és pláne az óvoda egyszeriben beláthatatlan távolságba került volna. Talán nem is velünk történt.

 

No, de mielőtt még a karácsony is menthetetlenül így járna, gyorsan írok róla. Egyébként még belül vagyunk az egy hónapon, és különben is hideg van, szóval talán még nem avult el teljesen a téma. (Hopp, miközben ezt írtam, csak kicsúsztunk abból az egy hónapból – úgy érzem, kezdek a nővérem sorsára jutni, már ami a posztjaim naprakészségét illeti.)

 dscn1896.JPG

Egyébként decemberben pont nem is volt igazán hideg. Többnyire napsütésben és kellemes, enyhe időben ballagtunk az iskolába (tudjátok, a szomszéd sarokra), csak Anyu magyarázgatott mindenfélét, hogy ez most egy másik évszak. Nekem csak az tűnt föl, hogy hirtelen megint megsűrűsödtek a programok. Még akkor is, ha ezek egy része helyett én Mamával meg Papával voltam Rákosligeten, és a macskákat edzettem metabolikus szindróma ellen.

 dscn2243.JPG

December 5-én például Anyu meg a nővérem fogták magukat, és elmentek valamilyen Merzse-mocsár túrára az iskolai túrakörrel. No, nem bántam, hogy én inkább fedett helyen tanulmányozhattam a háziállatok tűrésküszöbének rugalmasságát, mert sár is volt, köd is volt, és a családom utólag valamilyen Sóúttal kapcsolatos viccet emlegetett, amiből csak annyit jegyeztem meg, hogy „Ha előre nézel, mit látsz? – Semmit. – És ha jobbra nézel? – Semmit. – És balra? – Semmit! – Akkor jó helyen járunk.”

 dscn2126.JPG

De azért a nővérem lelkes volt (és nagyon sáros). Felmásztak valami kilátóba, láttak mocsarat meg repülőket, azután órákig ballagtak nyílegyenesen a szántóföldeken át, miközben a ködből nagy néha kivált egy-egy facsoport… lassan közelebb jött… mígnem maguk mögött hagyták, és újra csak a ködöt lehetett látni. Viszont ezen a szakaszon csatlakozott hozzájuk a Mikulás, aki nagyon hasonlított valamelyik felsőbbéves fiúhoz – a nővérem hetykén válaszolgatott neki, de azért csak óvatosan, mert mit lehessen tudni. Hátha mégis a Mikulás.

 

Ő volt vagy sem, mindenesetre sötétedéskor egy nagy kupac ajándékot találtunk a teraszajtó előtt! Én vettem észre, mert a nővérem épp a kanapén pihegett, és azt sem tűnt volna föl neki, ha maga a Millennium Falcon száll le a hátsó kertben. Pedig egy tök jó babakocsi állt legelöl, naná, hogy lecsaptam rá! (Még aznap el is törtem, amikor megpróbáltam beletuszkolni magam. Jól van, na, kisbaba vagyok, vagy nem?) Kaptam még Kitty cicás duplo traktort utánfutóval, a tesóm meg lego friends limuzint, szóval szerintem biztos, hogy mindent egybevéve idén volt az ajándékainknak összesen a legtöbb kerekük.

 dscn1901.JPG

Az igazi Mikulással azután másnap mindannyian találkoztunk Rákosligeten, így a nővérem is megnyugodott (úgy néz ki, most van a „vajon van-e, vagy mégsincs, és ha nincs, akkor most mi lesz” korszakában), én viszont felvillanyozódtam, és mindvégig lelkesen kiabáltam, hogy „hozzál nekem ajándékot!” A Mikulás nem sokat cicózott, egyből egy talicskában tolta föl az ajándékokat a teraszra. (Kár, hogy Papa nem láthatta! Épp elment valahová.)

 dscn1864.JPG

Anyuval ezekben a napokban nem nagyon lehetett értelmesen beszélni, mindig valami rettentő fontos dolga volt (úgy értem, a szokásosokon kívül). Megsütött több vagon süteményt mindenféle jótékonysági sütivásárra, meg a tesóm iskolai programjaira (ezek egymást érték december derekán), és még Apu sulijában is rendeztek hasonlókat. Pakolt, szortírozott, ruhákat vitt a családsegítőbe, játékokat a tombolára. Délutáni séta gyanánt szórólapokat hordtunk szét a helyi nagyszabású jótékonysági rendezvényről. No persze magán az eseményen én nem vehettem részt, megint kölcsönadtak Rákosligetre, mert Anyu szerint a művelődési házban kiírták az ajtóra, hogy a rendezvényre vaddisznóval belépni tilos. Sebaj, legalább a szórólapozásból kivettem a részemet, a nővérem pedig az ötórás nonstop ünnepi műsor fényét emelte a tánccsoportjukkal. Állítólag egy csomószor eltalálta, hogy mit kell csinálnia! Elégedetten és ünnepi fényben ragyogva tértek haza, egy rakás pénzt összeszedtek a rászorulóknak a sütikkel, a műsorral, bazárral meg még rengeteg mindennel, de szerintem vaddisznóval is lehetett volna.

 dscn1899.JPG

Ne gondoljátok, hogy a nyüzsgés ezután egy szemernyit is alábbhagyott, hiszen még csak most következett a téli szünet előtti utolsó hét. Az iskolában minden napra más programot hirdettek (újabb sütikkel), és a hivatalos osztálykarácsonyra végre engem is elvittek. Nem is bánták meg, mert nagyon szépen tudtam énekelni, hogy Kis karácsony, nagy karácsony! A gyerekek nem is hallatszottak tőlem, és a tanító néni is csak alig.

 dscn2284.JPG

Így érkezett el a karácsony előtti utolsó hétvége. Amikor Anyu azt mondta, hogy ez az advent egészen különleges volt, arra gondoltam, hogy hetek óta olyan süteményillat- és csillagpor-cunamiban élünk, hogy valósággal tüsszögnöm kell tőle, és lobog a hajam a nagy angyalszárny-suhogástól, de nem: anyukám arra célzott, hogy már majdnem huszadika van, és még senkinek nincs negyvenfokos láza. Hol marad így a hagyományos ünnepi hangulat? Bezzeg tavaly, amikor Zsófiék karácsonyi bulija helyett a nővérem húszpercenként rohangált a vécére az antibiotikumtól, én meg körbehánytam a szőnyeget! Akkor még tudtuk, mit jelent az ünneplés. Idén alig volt valami, Anyunak az utolsó napokban egy kis láz meg orrfolyás, de attól még minden korábbi buliba el tudtunk menni, és én is csak szenteste sugárhánytam, azt is már csak az ágyban.

 

De ennek azon a bizonyos utolsó hétvégén még híre-nyoma sem volt. Anyu meg a tesóm izgatottan készülődtek, mert szombaton Anyu régi osztálytársaival meg az ő gyerekeikkel tartottak közös karácsonyt. A hagyományokkal ellentétben idén egy játszóházban, bizonyos lakóingatlanok állagmegóvását elősegítendő. Biztos, ami biztos, engem még így is leadtak Rákosligetre (mert állítólag a tavalyi rombolás nagyrészt az én lelkemen száradt – nem tudom, én csak egyetlenegyszer dobáltam hűtőmágnest, az összes többi tényleg véletlen volt). A játszóház remek üzletpolitikát folytat, van ugyanis egy kellemes kis kávézójuk, ahol a szülők akár reggeltől estig beszélgethetnek (anyukám és barátnői pontosan ezt tették), miközben a csemeték ordítva rohangálnak odabent a dühöngőben (a nővérem és barátnői pontosan ezt tették). Időnként kihalászták a lányokat, megetették, megitatták őket, azután újabb két órára tökéletesen gimnazistának érezhették magukat.

 dscn2282.JPG

Vasárnap azonban végre én sem maradtam ki a családi programból! (Csak Apu, aki hétvégén is dolgozott.) Tudjátok, ekkor volt a minden évben szokásos Zsófiék-féle buli (ahová a szüleim az utóbbi években sajnos 50%-nál kevesebb eséllyel jutottak el – hovatovább az lett a jól sikerült téli szünetek fokmérője, hogy Zsófiék bulijával kezdődött-e. Ha nem, akkor valószínűleg kivonult az ÁNTSZ, és fertőtlenítette a házunkat. Vagy önkéntesek ásták ki harmadnap a hóból.)

 dscn2362.JPG

A bulin a tesóm is meg én is szolidan és visszafogottan viselkedtünk (mármint magunkhoz képest), hogy még Anyunak is leesett az álla, pedig az adventi kavalkádban lassan már immúnissá vált a karácsonyi csodákra. Dorka, a gyerekcsapat korelnöke a garnitúra egyik sarkába húzódva olvasott, így mi sem természetesebb, mint hogy a nővérem, aki újabban minden erejével igyekszik felnőttnek látszani, a garnitúra másik sarkába húzódva olvasott. (Még jó, hogy vittünk magunkkal könyvet.) A srácok a másik szobában a motoros csúszdával játszottak, így én is hozzájuk csatlakoztam. Anyukám ugyan azt mondta, hogy az nem is motoros csúszda, hanem futópad, de a vak is láthatta, hogy nincs igaza. Megkerülöd, felülsz rá, a másik végén meg leesel, az a csúszda, nem? Csak erre nem kellett létrán felmászni. Síkcsúszda, na. Egy ideig ment is minden rendben, csak aztán a fiúk tesztelni kezdték, hogy meddig tudják fölcsavarni a sebességet, onnantól röpködtünk, mint angyalkák a ködben. Valakinek beszorult valahová az ujja, és furcsa szögben állt, másvalakinek meg gumifelület-mintázatú sebesülés lett az állán. Ez volt életem legvadabb bulija! Sajnos, az ünneprontó felnőttek letiltották az egész csúszdázást, és elzavartak minket karácsonyfát díszíteni.

 dscn2175.JPG

De nem volt rossz ez sem, és kellemesen meglepődtem, hogy már én is tudok. És utána énekeltünk is! Meg kaptunk egy csomó ajándékot. (Kezdett máris egy kicsit ajándékcsömöröm lenni, pedig azt mondták, a java még hátravan.)

 dscn2182.JPG

Pár nap múlva azután itthon is feldíszítettük a karácsonyfát. A nővérem íróasztalára állították, mert a hagyományokhoz híven macerálom, de nem értek vele sokat, mert már így is fölérem. Időnként megjelenek egy-egy dísszel, amiről kicsit le van kapirgálva az aranypor, vagy ki van tépve az akasztója, esetleg fölhintem a padlót fenyőtörmelékkel (nehogy elcsússzon valaki), vagy éppen arra lesznek figyelmesek, hogy rázkódik az egész fa, mert az égősor szakítószilárdságát tesztelem. Persze újra és újra kiselőadást tartanak valami szófogadásról, fogalmam sincs, hogy az mi lehet, én még nem láttam olyat.

 dscn2202.JPG

Pedig a fát mindannyian együtt díszítettük, és nagyon örültem, hogy végre engem is bevesznek valamibe. Odahúztam a széket, kinéztem magamnak egy ágat, és arra pakoltam a díszeket. Egy idő után arrébb tették a székemet, mert azt mondták, az az ág már leszakad, de én nem engedtem eltéríteni magamat az eredeti koncepciómtól. Én azt az ágat díszítem, és kész! Kétségkívül az egész fán az lett a legszebb ág.

 dscn2203.JPG

Pulykát ebédeltünk, illetve én szokás szerint csak a krumplit kóstoltam meg, azt is csak egy icipicit. Továbbra is halálra nyaggatnak ezzel a darabos evéssel. Néha megmutatom nekik, hogy semmi problémám nincs a rágással, remekül el tudok tüntetni akár egy másfélszer másfél centiméteres kenyérdarabkát (na jó, krumpliból azért kisebbet), de két-három falat után megunom. Ez az egész evés-dolog alapvetően hülyeség, nem tudom, minek vesződni vele. A rágás fárasztó, a nyelés unalmas, pláne, amióta megfejlődtem, és többnyire még csak nem is hányok tőle. A világ telis-tele van érdekesebbnél érdekesebb dolgokkal, igazán fogalmam sincs, miért kell az emberiségnek testületileg háromóránként asztalhoz ülnie. (Ahelyett, hogy inkább megpróbálnának széttépni dolgokat, amik addig egyben voltak.)

 dscn2207.JPG

Mindegy, lefektettek aludni, vagyis előbb Anyu elaltatott az ölében a kanapén, ahogy szokott a délutáni alváshoz, és amikor fölébresztettek, rám adtak valami szép ruhát. Ekkor már gyanakodtam, hogy történik valami, és megint nem lehet békésen rosszalkodni. A nővérem (kisestélyiben) úgy viselkedett, mint egy bögre lisztkukac, és végre kimentünk a nappaliba, ahol égett az akkor még nem leráncigált égősor, és énekeltünk a karácsonyfának. (Azt szoktuk énekelni, hogy Mennyből az angyal, de azt is végig tudom.)

 dscn2213.JPG

Megint kaptunk egy kazal ajándékot. Azt mondták, felváltva vegyünk el egy-egy dobozt a karácsonyfa alól, az enyém volt a zöld és a tesómé a piros, én kiválasztottam magamnak egyből a legnagyobb zöld dobozt, egy tavacska volt benne almafával, kacsával, kacsaóllal meg egy malaccal és a malacnak való dagonyával. Ezzel egyből félreültem játszani, néhány percenként zaklattak ugyan, hogy bontsak ki újabb ajándékot, de elég könnyen leráztam őket. Egyszerűen nem vettem tudomást róluk.

 dscn2219.JPG

A tesóm nem tudom, hogy még mit kapott, lego friendset, azt hiszem. Most mindenhová a legóját pakolja, és sipákol, hogy ott is fölérem.

 dscn2224.JPG

Másnap Rákosligeten voltunk, Mamánál meg Papánál, és nem hiszitek el, de ott akkora karácsonyfa van, hogy nem látni a tetejét! És nem tették rá semmire, csak úgy áll a padlón. Na, gondoltam, ez nekem van itt, egyből el is kezdtem piszkálni. Próbálkoztak valami „nem szabad”-dal, de nem nagyon érdekelt, aztán mégis meguntam, hogy folyton elvonszolnak, és inkább átrendeztem a betlehemet.

 dscn2228.JPG

Kínálgattak szaloncukorral is, mert Anyu tesója csinálta, és állítólag a legfinomabb szaloncukor a világon, de én nem akartam megkóstolni, még akkor sem, ha egy ilyen mondai alak készítette, mint a nagybátyám. Akivel egyébként mostanában egész jóban vagyok, már szólni is merek hozzá! Mindig mutat valami érdekeset, nyulat vagy teknőst vagy a nagy halat az akváriumban, csak nem engedi, hogy ráhasaljak a macskákra. (Pedig csak szeretetből és az állatvilág iránti érdeklődésből csinálom. Meg mert az a fránya macska folyton el akar menni, hiába fogom a farkát.)

 dscn2229.JPG

Hú, meg még rengeteg minden történt, most már tényleg kezdek lassan beleveszni, hogy mit is akartam még elmesélni. Voltunk a másik nagymamáméknál is, ahol láttam végre a csodálatos Kata Vica babát, aki már egyedül öltözik. Az öltözést nem láttam, az viszont tényvaló, hogy ennivalót tett a szájába teljesen önként, és le is nyelte! Ráadásul úgy festett, mint akinek még tetszik is a dolog, szóval egyáltalán nem öklendezett, hanem még mosolygott is, mint aki soha nem is akarja abbahagyni! Hát, azt hiszem, nagyon rondán megfenyegethették szerencsétlent. Döbbenetes, hogy egyes kisbabákat mennyire sakkban lehet tartani. Meg akartam menteni szegényt, de nem tudtam, hogyan is kezdjek hozzá, így aztán csak mosolyogtunk egymásra, és kukucskáltunk együtt a függöny mögé, hátha van ott valami érdekes.

 dscn2230.JPG

Másnap a szüleim meg a tesóm elmentek valami étterembe, én meg szokás szerint Rákosligetre. Persze egyáltalán nem bántam, mert tudjátok, nem rossz dolog, ha van egy külön Papa, aki egész nap csak az emberrel foglalkozik. És én azt szeretem legeslegjobban a világon, ha velem foglalkoznak. Többet ér, mint a világ minden ajándéka együttvéve.

 dscn2248.JPG

Ja, azt még nem is meséltem, hogy a rákosligeti nagyszüleimtől kaptam egy könyvet, amilyen csak nekem van (meg a tesómnak még egy példány), Papa írta a verseket, és Mama rajzolta hozzá a képeket. Szerepelek rajtuk én a tesómmal, meg a cicák, a kert meg a tó, a nyúl, a teknősök, sünik meg békák. És szép, szép a karácsony, de azért én már alig várom, hogy tavasz legyen megint, és hosszasan bogarászhassak a kertben.

 dscn2369.JPG

Szerintem ez nem is várat magára olyan sokáig, számításba véve, milyen hamar elröppent a téli szünet. Hipp-hopp, máris szilveszter lett, Anyu magyarázgatta nekem, hogy véget ért egy év, és kezdődik egy másik. És hogy ez már a negyedik év, amit láthatok, pedig még csak két és fél éves vagyok (illetve szilveszterkor még annyi se), no, fránya dolog ez a matek. Kezdem érteni, hogy a nővérem mit kotlik délutánonként annyit a leckéjén, bár neki állítólag gyorsan megy. Én még csak az egyet meg a kettőt tudom, és néha a hármat is. (Persze el tudok számolni tízig, tudjátok: egykettőháromnégyöthatnégynyolckilenctíz, de valamit megszámolni, úgy, hogy mindegyikre rámutatok, és csak egyet számolok hozzá, na, az már keményebb dió. Az első az egy, addig rendben van, a második a kettő, a harmadik pedig a háromnégyöthatnégynyolc.)

 dscn2258.JPG

Szilveszterkor hatalmas buli volt nálunk, este hatkor kezdődött, és mintegy negyed hétig tartott. Kimentünk a teraszra, Apu pedig fellőtt két tűzijáték-telepet a kert végéből. Végre nekem is leesett, hogy mit kell nézni! Ez jó dolog, mostanában már egyre többször értem, miről van szó, és részt veszek a dolgokban. (Idáig én voltam a szőke nő, hogy „most mi vaan?”, pedig barna vagyok. Csak a nővéremhez képest világos.) Azután bejöttünk, és virslit ettünk, én is, de csak két karikát.

 dscn2306.JPG

Ja, meg még az is volt, hogy anyukám a két ünnep között sztrájkba lépett. Tudjátok, az én állítólagos késői elalvásom miatt. A délutáni alvással nincs baj, beülök Anyu ölébe a kanapén, elénekli a Már minálunk, babámat mind a nyolc versszakkal, de általában már a puliszkánál horpasztok. (Tudjátok: Lerázza a puliszkát, te meg, babám, birizgáld rózsás kötényedbe.) Kicsit még vár, aztán betesz az ágyamba, befordulok és alszom tovább. Ötkor úgy kell kirobbantani mindenféle fenyegetéssel meg mese-ígérgetéssel.

 dscn2328.JPG

Esténként azonban semmiképp sem sikerül átlépnem az álmok birodalmába. Pedig Anyu megígérte, hogy ha hamar elalszom, a tündérek hoznak nekem szárnyat, és repülhetek velük. Tudjátok, nagyon szeretnék szárnyat! Dzsidzsi kapott egyszer egyet a jelmezéhez (nem farsangra, csak úgy, nyár elején a börzén), alig vártam, hogy fölpróbálhassam, de aztán csalódottan szaladtam Anyuhoz meg Apuhoz: nem tudok repülni vele! Megölelgettek, és azt mondták, ha majd nagy leszek, biztosan fogok repülni valamilyen módon. (Egyszer az utcán is magyaráztam Anyunak, hogy repülni szeretnék, és egy bácsi, aki mögöttünk jött biciklivel, nagyon nevetett.)

 dscn2053.JPG

Szóval tündérek ide vagy oda, nem megy nekem az elalvás. Anyu egészen idáig hűségesen feküdt mellettem, adott cupát, ha kellett, énekelt, mesélt vagy csöndben volt, próbáltuk kislámpával és sötétben is, de így is, úgy is órákba telt, mire végre elcsendesedtem. Akárhánykor fektetnek le, valahová fél tizenkettő és fél egy közé csúszik az elalvás. Addig körbe-körbe mászom négykézláb az ágyamon, szóval tartom Anyut (amíg rám nem szól mérgesen, akkor elcsendesedem, de csak pár percre), jobbra fordulok, balra fordulok, fejtől lábhoz fordulok, mintha a Vidámparkból kiszerelt hányós körhinták mind az ágyamban találtak volna végső nyughelyet maguknak. Anyukám, akit persze húz az ágy, többször elbóbiskol mellettem, de pár perc után egy nagy, kemény koponya ütődik az oldalának: bumm! Mire végre kisangyal üzemmódra váltok, és egyenletesen kezdek szuszogni, anyukám már túlvan a tízedik felébresztésen, és sehogyan sem tud visszaaludni.

 dscn2169.JPG

Anyukám nagyjából karácsonyig bírta a dolgot, ekkor fellázadt. Vagy nem is „fel”, mert már előtte is lázas volt. Talán ez okozta, meg az ünnepi kimerültség, a feje is fájt, úgyhogy kijelentette, ő most kimegy a kanapéra, én meg aludjak el szépen, és majd ha már elcsendesedtem, visszajön. Korábban is fenyegetett ezzel, mire higgadtan azt feleltem neki: „neked nem itt van a helyed, menjél ki a farkasokba!” (Hogy a farkasok hogy jöttek a képbe, senki sem tudja.) Ebből arra következtetett, talán nem is rázna meg engem annyira az egyedül alvás. Hát tényleg nem: nem mondható ugyan, hogy így hamarabb elaludnék, de Anyu legalább attól a megpróbáltatástól megmenekül, hogy tízszer elszunyókáljon és fölébredjen mellettem.

 dscn2166.JPG

Az első napok zökkenőmentesen folytak, fürdés után Anyu felöltöztetett, lefektetett, égve hagyta a kislámpát, adott cupát és kijött, mondván, aludjak el szépen, utána bejön, és együtt alszunk. Tényleg így is történt, ha már egy ideje csönd volt, visszaóvakodott. Néhány nap után kezdett gyanús lenni, hogy most már mindig ez lesz a rendszer, így némi nyüszköléssel próbálkoztam. Ilyenkor bejött, megölelgetett, picit beszélgettünk, aztán kiment megint, én meg befordultam és cupáztam. Különösebb ellenkezést nem fejtettem ki a dologgal kapcsolatban. Biztosan az is segített, hogy a kedvenc mesehősöm, Pamacska (Nyuszi Péter kishúga) is egyedül alszik el, beburkolózik a sárga kockás kis takarójába. Na, ha ő tud, akkor én is! Így folyik ez a mai napig is, bár egyes estéken, amikor nyugtalanabb vagyok, ötször-hatszor is csattog a hálózsákom cipzárja a laminált parkettán, ahogy elindulok kifelé. Türelmesen visszafektetnek, és a lelkemre beszélnek némi ásítozással kísérve. Jobb napokon aztán csak egyszer próbálkozom, vagy annyit se.

 dscn2340.JPG

Szilveszterkor tehát, amikor elütötte az a bizonyos fiktív óra az éjfélt, már békésen aludtam, ahogy Anyu is odakinn a kanapén. (A szintén fiktív farkasok körében.) Éppen csak fölriadt arra, hogy odakint tűzijátékok durrognak, aggódott kicsit, hogy fölébredek, de meg se moccantam. Bebújt mellém, és együtt aludtunk tovább.

 dscn2371.JPG

Másnap, újév napján ennek köszönhetően viszonylag pihenten ébredtünk. A hagyománynak megfelelően megnéztük a neten a Bécsi Filharmonikusok újévi ünnepi koncertjét, lencsét ettünk sok Schönbrunnal és balettbetétekkel (én nem), és arról beszélgettünk, hogy mi mindent fogunk csinálni ebben az évben.

 dscn2493.JPG

No, hát azóta eltelt ismét másfél hónap, de még olyan sok mindent nem csináltunk. Az új évben megérkezett a hó, és végre szánkózhattunk meg építhettünk hóembert, aztán elolvadt az egész, és rengeteg sár maradt helyette, és Anyu meg a nővérem tévedésből 20 kilométert gyalogoltak a Sóúton, mert rossz felé fordultak valami macska miatt, de ezt leszámítva egyhangúan teltek a napjaink. Igaz, tegnap volt a farsang a nővérem iskolájában, és én is részt vehettem. Anyu gondolta, hogy tetszeni fog, mert előtte, pénteken beszöktem a tesóm táncórájára, amíg Anyu a padon öltöztette. Gondoltam, úgyis késik, beálltam hát a helyére, szerencsére a tánctanár néni nem vette zokon. Körbe kellett sétálni – hurrá, azt én is tudok! Lábujjhegyen járni, fölemelni a karunkat – azt is! Megdicsőült arccal járkáltam körbe-körbe a nagylányokkal, tessék, én is ember vagyok, akár táncórára is mehetnék! (Anyu meg is ígérte, hogy majd mehetek, csak legyek előbb óvodás. Mindig ezzel az óvodával kábítanak, csak tudjátok, előbb enni kell, meg szobatisztának lenni. Hát, a szobatisztaság legalább már nem a nullán tart, néha eltalálom a bilit, ha jókor ültetnek rá. Az evés… Hát, hm. Mondjuk, múlt héten megettem a vonaton másfél karika kürtős kalácsot (vagy milyen egységben számolják ezt, szóval az a csík, amit le lehet tekerni), rendesen, a kezemben fogva és harapva, mint egy gyerek.)

 dscn1881.JPG

Ezek után persze nagyon vártam a farsangot. A tesóm osztálya százegy kiskutyának öltözött, gyorsan közöltem, hogy én is százegy kiskutya szeretnék lenni! Anyu varrt is nekem ruhát, igaz, kicsit kapkodva: kettőkor kezdődött a jelmezes felvonulás, egy órakor még a füleket öltögette a sapkámra. Próbálta már hét közben is, de nem haladt vele, mert mindig valami remek játékot eszeltem ki: például behordtam a serpenyőit a nappaliba, sorba raktam őket a szőnyegen, szájukkal lefelé fordítva, és végigsétáltam rajtuk. A rendes masszív palacsintasütő jól bírta, de az olcsóbb pléhteflonok sajnos behorpadtak. Nem tudom, mi ezzel a probléma. Tud benne gyűrű alakú rántottát sütni.

 dscn2507.JPG

Apu meg a tesóm előrementek, Anyukám lóhalálában ebédelt, rám dobta az overallomat, nyakába kanyarított, és loholtunk! (Egyébként többnyire már a saját lábamon jövök, de most vészhelyzet volt.) Az utca feléig, mert ott rájött, hogy a nagy kapkodásban itthon hagytuk a fülemet, és visszafordultunk. Amikor végre beestünk a tornaterembe, már az első bé osztályt szólították a színpadra (a nővérem cés). A jegyeket árusító néni, akinél a tombolacédulákat is lehetett venni, éppen egy szerencsejátékos apukával jópofáskodott. Anyukám sietve az orra alá tuszkolta a pénzt, hogy gyorsan, gyorsan engedjen be bennünket, a következő mozdulattal lerántotta rólam az overallt, a harmadikkal a fejembe nyomta a kutyasapkát, és már rohantunk is a színpadhoz. Még épp elértük a nővéreméket, akik már a lépcsőnél sorakoztak. Anyu fölsegített a színpadra, én pedig széles, boldog mosollyal sétáltam körbe-körbe, a tesóm kezét fogva, aki szintén egy kicsit megilletődöttnek tűnt. Úgy ragyogtam, hogy a tavaszi napocska se különben! (Anyukám, aki a délelőtti kapkodásban többször megkérdőjelezte magában, vajon jó ötlet volt-e ez a közös jelmezesdi, utólag megállapította, hogy ez a néhány perc tényleg minden fáradságot megért.)

 

Hát így állunk. Most gyorsan keresek nektek képeket, mielőtt még ez a bejegyzésem is közölhetetlenül elavulttá válik. Kellemes, cinkéktől hangos tavaszelőt kívánok nektek!

 dscn2531.JPG

A bejegyzés trackback címe:

http://jankapanka.blog.hu/api/trackback/id/tr368391336

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

fűzfavirág 2016.02.18. 19:46:36

Hú, kockásfülű nyúl!

fűzfavirág 2016.05.01. 11:37:08

Boldog anyák napját :)