Ismét elérkezett a március, és vele a nyílt napok, szülői értekezletek és az iskolai beiratkozás ideje. Talán emlékeztek rá, ezeket a köröket tavaly már egyszer lefutottuk, de akkor a szüleimnek az volt a legnagyobb dilemmájuk, vajon üssék-e a vasat, hogy még egy évet az óvodában maradhassak.

Nos, úgy tűnik, az elhatározásuk végül helyesnek bizonyult. Sokat használt nekem ez az egy év, és bár senki nem fogadott volna rá nagyobb összegben, végül is egészen megkomolyodtam. Már nem az a legfőbb szórakozásom, hogy egész nap a szüleim idegein ugráljak, nem várom el, hogy a számba tegyék az ételt és felhúzzák a zoknimat (na jó, utóbbival azért néha bepróbálkozom), és megszűnt átmeneti bezárkózásom a saját kis világomba, ahol hercegnők és pónik közt általában fogalmam sem volt róla, mi is történik körülöttem. Szórakozott kis putulkodógépből hovatovább egész értelmes gyerek lettem, és Anyu most már fel meri tételezni rólam, hogy legalább nyomokban tudni fogom, milyen órán ülök és miről magyaráznak.

Ha jól meggondolom, az utóbbi időben még csak nem is hisztiztem egy rendeset. Persze lehet, hogy ez a tesóm kilenc kilójával is kapcsolatban van. Anyukám lehiggadt egy kicsit, az én szélzsákom meg azonnal fogja, milyen a családi széljárás. Hovatovább megint jó társaság leszek az anyukámnak, akkor is, ha éppen hármasban vagyunk Szuszuval.

Michouthka előszilveszteri bulija után még elég lehangolóak voltak a tapasztalatok (nem, nem csak a húgom által lepusztított lakásra gondolok… és még egyszer bocsánat). Anyu komolyan töprengeni kezdett, hogyan is fog velünk bárhová elutazni a nyáron. A tesóm etetése, öltöztetése stb. ugyanis mind a két kezét lefoglalja, rólam meg az derült ki, hogy még mindig nem vagyok verbálisan irányítható. Pl. nyolcszori figyelmeztetés ellenére sem voltam képes elkezdeni öltözni, úgy kellett rám húzgálni a ruhát, le is késtük a vonatot. Nos, ez azóta változott, Bozótkutya márciusi bulija alkalmával kifejezetten kellemes meglepetést jelentett anyukámnak, mennyire felnőtt és együttműködő vagyok. (A nyárral még mindig nem tudjuk, mi lesz, mert a húgom továbbra is kétóránként ébred éjszaka, miután nagy nehezen, másfél órás négykézláb mászkálás és halandzsa-mondókázás után elaludt. Így gyakorlatilag lehetetlenné teszi bárki számára a pihenést még a szomszéd szobában is, nem hogy ugyanabban. De ha én ekkora javulásra voltam képes több téren is, talán ő is követi a példámat!)

Talán az immunrendszerem is erősödött valamicskét, legalábbis megtört az a többéves hagyomány, hogy engem a téli időszakban szinte nem is láttak az óvodában. Igaz, így a szezon végére bekaptunk még családilag egy agresszív influenzát, de azért már el lehet mondani, hogy hébe-hóba előfordultam ott.

Sajnos, azt a napot pont kihagytam, amikor a leendő elsős tanító nénik jöttek látogatóba a csoportunkhoz. Pedig nagyon kíváncsi lettem volna rájuk, hiszen pontosan tudom, milyen sokban függ tőlük az eljövendő néhány évem. Ezért aztán volt bennem egy kis feszültség, hogy lemaradtam róluk, ráadásul a szüleimnek sem tudtam megmondani, melyikük rokonszenves, és melyikük kevésbé. Pedig a jelentkezési lapon, ahol a két néptáncos, a zenei, a sport és az angol tagozatos osztály közül kell választani (kettőt – aztán esetleg egy harmadikba veszik fel a delikvenst), mindenki az osztályfőnökök személye alapján dönt, mert végül is lényegében mindegy, hogy alsóban valamelyik magyaróra helyett angolórája van-e a gyereknek, vagy sem (pláne, ha csak remélni lehet, hogy tudja, egyáltalán milyen órán is üldögél).

Az óvó nénim vigasztalgatott, ne aggódjak, majd a szülői értekezleten, vagy ha ott sem, a nyílt napon megnézhetem a tanító néniket. Így aztán be is jelentettem a szüleimnek, hogy el szeretnék menni a szülői értekezletre.

Addigra már javában törték a fejüket, hogyan is szervezzék meg a dolgot, mivel a húgomtól idén már nem lehet elvárni, hogy cumisüveggel a szájában végigszunyókálja a másfél órás fejtegetést a művészeti képzés fontosságáról, mint tavaly, és amikor fölébred, Anyu térdén való hintázás közben csak visszafogottan kurjongasson. Pedig a tanító nénik fizimiskájára anyukám is nagyon kíváncsi lett volna. Ráadásul a kezdés időpontja – délután öt óra – egybeesett a húgom délutáni alvása és az én különtornám végével. Tudjátok, a mozgásigényem karban tartása végett mostanában hetente járok a helyi művelődési házba valamiféle balett – művészi torna keverékre, amit én következetesen „művészeti táncnak” titulálok. Az első óra után anyukámnak minden elvével szembefordulva meg kellett zsarolnia egy üveg lila körömlakkal, hogy a második órára is elmenjek (na ja, újdonságként ért, hogy itt bizony dolgozni kell, de a szüleim szerint pont ez hiányzott nekem). Ám amióta elkészült a lila és flitteres fellépőruhánk, egyetlen alkalmat sem hagynék ki, és folyton újabb kunsztokat mutogatok anyukámnak, aki elégedetten állapítja meg, hogy a mozgáskoordinációm is örvendetes javulásnak indult.

Végül abban állapodtak meg, hogy itthon Anyu elaltatja a tesómat, aztán Apura hagyja, ő meg a szokott menetrend szerint elvisz engem a tornára. Miután Anyu hazaért, és visszavette a tesóm felügyeletét, Apu oda tud érni a szülői értekezlet elejére, és végigüli az egészet. Anyu közben a szokásos menetrendnél kicsit hamarabb ébreszti a húgomat, és vele együtt értem jön a tornára, majd mind a hárman benézünk – némi késéssel – a szülői értekezletre (az elején úgyis az igazgató beszél, én meg az osztályfőnökök bemutatkozására vagyok kíváncsi), és addig maradunk, amíg a logika szabályai lehetővé teszik. Apu majd beszámol róla, miről maradtunk le.

Nos, ez eddig szép is lett volna, de az időjárás úgy döntött, hogy nehezít egyet a pályán. Vagyis az egész hadműveletet szakadó esőben kellett lebonyolítani, ami többek között azzal járt, hogy a húgomat be kellett gyömöszölni a régi mély babakocsiba, mert csak ahhoz van vízhatlan huzat. Persze megsértődött – emiatt is meg a korábbi keltés miatt is –, de hát ki is hibáztathatná érte. Tényleg elég undok dolog fülig becsomagolva csücsülni a kocsitető alatt, hogy az ember csak egy kis sávot láthat a kapucni miatt, és még azt is nejlonhuzat takarja. A tesóm végig is méltatlankodta az utat, meg azt az időt, amíg a művelődési házban felöltözködtem.

Így estünk be az óvodába: patakokban folyt az esővíz rólunk és a babakocsiról, a húgom életveszélyes fenyegetéseket kiabált az esőhuzat alól, én meg olyan hangerővel magyaráztam Anyunak, mint egy nyugdíjas bányakompresszor-kezelő.

Az óvodás gyerekek szülei biztos kapásból tudják a választ az alábbi találós kérdésre: hogyan lehet megkülönböztetni egymástól egy olyan gyereket, aki egész délelőtt otthon játszott egyedül, és egy olyat, akit most hoztak el az oviból? Igen, a hangerőről. A kortárs csoportból épp csak kivált gyermek ugyanis olyan vehemenciával süvöltözik, mintha folyamatosan a negyed hetes szolnoki zónázót kellene túlharsognia. Ha Anyu értem jön az oviba, az út nagyjából háromnegyedéig csak ezt ismételgeti: „Jó, de nem vagyok süket! Csak majd leszek, ha így folytatod…” Aztán mire a kapuig érünk, általában rendeződik a helyzet.

Igen ám, csakhogy az óvoda meglehetősen messze esik a kapunktól. Így aztán a szülői értekezleten üldögélő apukám – másik negyven szülővel együtt –, továbbá az igazgató, a helyettes és a tanári kar is jól hallhatta, milyen matricát kapott a tánc után a nemtudomki, bár a tesóm ordítozása némiképp elnyomta a hangomat. „Hú, de ciki – gondolta az apám –, őszintén remélem, hogy ezek nem az én gyerekeim odakint…”

Anyu húszadszor is rám pisszegett, közben kirántotta a tesómat a babakocsiból, hogy legalább ő elhallgasson. Sebtiben lehámozta róla az overallt, sapkát-sálat-kesztyűt, aztán a sajátját is, közben többször rám szólt, hogy vetkőzzek, de én nem hallottam, mert még mindig a matricákról magyaráztam. Ekkor kiszólt egy óvó néni a teremajtóból, hogy legyünk szívesek, és maradjunk csöndben, Anyu még dühödtebben pisszegett rám, és letette a húgomat, aki azonnal magához ragadta Anyu letámasztott esernyőjét, és nekiment vele a folyosón álló vitrines szekrénynek. „Piiiiirgusz, neeeeem szabaaad!” – ordítottam, de Anyu a számra tenyerelt, közben a másik kezével egyben rántotta le rólam a sapkát, sálat és kabátot, a harmadik kezével meg a tesómat vonszolta el a vitrintől, miközben a negyedikkel elkobozta tőle az ernyőt. A húgom sivalkodni kezdett az ernyő után, mire jóanyám gyorsan visszaadta neki, ott egye meg a fene az elveket. Szuszu most a teremajtóban fejet csóváló óvó néni ellen indult rohamra az ernyővel, de az gyorsan visszavonult, és becsapta előtte az ajtót.

Anyu eredetileg úgy tervezte, hogy majd kintről, a folyosóról kandikál, miközben a tesóm elszaladgál odakint, de ezt az óvó néni kereken megtiltotta, mondván, a terem ajtajának igenis csukva kell maradnia.

Ezek után anyukám némiképp bocsánatkérő fejjel óvakodott be ugyanezen az ajtón, karjában a húgommal, és velem a könyöke alatt. Odabent faltól falig szülők zsúfolódtak, és mindenki az igazgatóhelyettes magyarázatát hallgatta (tudjátok, a művészeti képzés fontosságáról). Hirtelen minden tekintet felénk fordult, anyukám igyekezett egész kicsire összehúzni magát, de a tesóm meg én meglehetősen nagy helyet foglaltunk el a térből. „Üljön le, anyuka, mindjárt kerítünk egy széket” – szólalt meg az igazgatóhelyettes szemből, az asztal túlfeléről, Anyu meg gyorsan mentegetőzni kezdett, köszöni, nem ül le, úgysem bírja soká a kicsi.

„Most tehát átadom a szót a leendő osztályfőnököknek” – bólintott az igazgatóhelyettes, és anyukám megkönnyebbült, ezek szerint pont a megfelelő pillanatban érkeztünk. Előresurrantam egy üresen maradt székre, és figyelmesen szemügyre vettem a jövőmet. Nem úgy a tesóm, akinek addigra eshetett le a tantusz, hogy az „úgysem bírja soká” mire és kire vonatkozhat. Na jó, nem soká, de mennyire nem soká?! „Aaaanyu!” – kurjantotta olyan vehemenciával, mintha legalábbis a gödöllői dombok túloldaláról hívogatná elkóborolt szerettét, anyukám meg rémülten kihátrált vele az ajtón.

A folyosón letette, és mindenféle érdekeset kezdett mutogatni neki az iménti esernyő-támadást túlélt vitrines szekrényben, amelyben a kézműves foglalkozáson készült műveinket állítják ki, miközben apukám a teremben igyekezett olyan fejet vágni, mintha az égvilágon semmi köze nem lenne az iménti rendbontáshoz és annak elkövetőihez. Szuszu letérdelt a vitrin elé, és a pici ujjával mutogatta a virágokat és hóembereket. „Ez jó lesz” – nyugodott meg anyukám, a bejárati ajtó felé sandított – zárva, jól van –, azzal egy óvatlan pillanatban visszaslisszolt megint a terembe. Lássuk akkor azokat az osztályfőnököket!

„Köszönöm szépen az osztályfőnökök bemutatkozó mondatait – bólintott éppen odabent az igazgatóhelyettes –, és most térjünk rá következő témánkra, a…”

Hogy mire, azt Anyu már nem hallhatta, mert ebben a pillanatban a folyosó felől irgalmatlan csörgés-csattogás tudatta, hogy ártalmatlan külsejű testvérkém szíveskedett puszta kézzel felfeszíteni a vitrines szekrényt. Felháborító, hogy az értékes műalkotásainkat ilyen gyatra védelmi rendszer őrzi! („Ugye, nem…” – gondolta némiképp megtörten apukám.) Anyu egy tigrisvetődéssel ott termett, fél kézzel visszatűrte a szekrénybe a kirángatott virágokat és hóembereket, a másikkal becsapta a vitrinajtót (a kint maradt zárnyelv persze nem engedte, hogy vissza is csukja, pedig akkor kissé kevésbé lett volna nyilvánvaló a pusztítás). A harmadikkal fölnyalábolta a húgomat, a negyedikkel fölrángatta rá a kabátot, sapkát, sálat, kesztyűt, és a babakocsiba penderítette, amit Szuszu természetesen hangos méltatlankodással fogadott. A sokadikkal beintegetett nekem a terembe, hogy jöjjek ki, szerencsére észrevettem és szót fogadtam.

Ezek után érthető sietséggel hagytuk el a helyszínt. Elégedett is voltam, meg nem is: végül is láttam az osztályfőnököket, de nem tudtam meg róluk semmi közelebbit, és egyáltalán nem bírtam elképzelni, milyen lehet az, amikor tanítanak, meg általában ez az egész iskola nevű rémség. Amiről mostanában minden kóbor járókelő azt szajkózza nekem, hogy biztos unatkozni fogok, meg hogy milyen nehéz lesz majd alkalmazkodni a követelményekhez.

Szerencsére még hátra voltak az iskolai nyílt napok.

A helybéli nyílt napot ne úgy képzeljétek ám el, hogy, horribile dictu, mindenféle szülő meg gyerek csak úgy bemászkálhat az iskolába, és kedvére nézelődhet. Neeem, kérem, az iskolában rendnek kell lennie, akárcsak az óvodámban, ahol a vezető néni legszívesebben formalinba rakná az átkozott kölköket, ne ficánkoljanak már annyit. Az iskolaigazgató a szülői értekezleten nem győzte hangsúlyozni, hogy a nyílt napon egy családból csak egy és csakis egyetlenegy szülő jelenhet meg, és összesen két pedagógus óráját tekintheti meg, jelentkezési sorrendben, és hogy a fenti korlátozások megszegését az iskola igen komolyan veszi.

Még jó, hogy azt nem tették hozzá, hogy gyereket sem szabad bevinni. (Az óvodámra előbb-utóbb ki fogják írni, figyeljétek meg.) Így aztán apukám elsőként telefonált hétfőn reggel nyolckor, amikor megnyílt az igen szigorúan vett jelentkezés lehetősége (és csak kicsit veszítette el a papírt, amin a telefonszám volt, és kicsit telefonálta föl hét óra ötvenkor az iskolatitkárságot, bár nem hiszem, hogy a szülői értekezlet után még különösebben magyaráznia kellett volna, kik vagyunk).

Az persze okozott némi értetlenkedést szüleim körében, hogy az öt leendő osztályfőnök közül miért csak kettőt szabad megnézni, amikor a felvételi kérelmen két osztályt kell megjelölni; ez alapesetben is két osztályfőnök, az én esetemben három, mivel néptáncos osztály kettő is van. Na, úgy látszik, még mindig nem sikerült magukévá tenniük az iskola szellemiségét, hiába hordom őket szülői értekezletre. Azt hiszik, az ember csak úgy végignézegeti, ami van, és abból választ. Nem, kérem, tudatosnak kell lenni, tessék szépen eldönteni előre, hogy ki lesz a jó a gyereknek, és majd azt megnézheti (vagy annak egy részét).

Még szerencse, hogy az egyik néptáncos osztályfőnök az anyósom (még biztos emlékeztek rá, amikor tavaly férjhez mentem – én legalábbis még emlékszem a finom csörögefánkra). Mondjuk szerencsétlen dolog, hogy már külön élek a fiától, de azért legalább nagyjából sejtem, hogy a mama kicsoda. (Egyébként ő még elég rokonszenves néninek látszik, a többi sokkal ijesztőbb volt.) Így végül a másik néptáncos ofőt néztük meg Apuval, meg az angolost.

A sportosztály eleve kizárt; az izgágaságomnak végül is jót tenne, de az ottani osztályfőnökről úgy tudjuk, hogy egyetlen rosszul lemásolt szám miatt osztott egyesekkel próbálja motiválni a hatéveseket (hallottuk ezt egy motivációját vesztett hatéves anyukájától). Na, én pont nem az a gyerek vagyok, akit a porosz módszer különösebb teljesítményre ösztönöz, sőt. Ha engem kérdeztek, a zeneibe szeretnék menni, de erre a szüleim csak mosolyogtak, és valami dr. Both Fülöpöt emlegettek.

Vagyis vagy a néptáncot írjuk be elsőnek (ami egymaga két lehetséges osztályt is jelent), és az angolt másodiknak, vagy fordítva. A szüleim végül is csak erkölcsi kérdést csinálnak belőle, nem gyakorlatit, mivel ettől még egyáltalán nem biztos, hogy ebből a háromból valamelyikbe kerülök. (Bár azon azért erősen mulatnának, amint engem beválogatnak a zeneibe.) Csakhogy kerek perec kijelentettem, utálok néptáncolni. (De hát a barátnőim, Ancsi meg Zita is néptáncolnak, és nagyon szeretik, érvel Anyu. Akkor is! Még hogy nekem egy bácsi mondja meg, hova lépjek! Néni még csak-csak, de bácsi?!)

Ha már angol meg néptánc, akkor inkább maradjunk az angolnál! Ott állítólag kézműveskednek is. Na jó, hát akkor eldőlt a kérdés: az angolos osztályfőnök bemutatóóráját nézzük meg, aztán egy hétre rá azt a néptáncost, aki nem az anyósom.

A szokásos reggeli nyavalygás nélkül ugrottam ki az ágyból, pedig korán kellett kelni. Így aztán döbbenetes, de még el sem késtünk. Apukám diplomatikus volt, és végig mosolygott, de hallottam, amikor az első nyílt nap (az angolos osztályfőnök bemutatóórája) után hazamentünk, hogy azt mondja Anyunak: eléggé biztos, hogy a másik osztályfőnököt fogjuk választani. Aztán amikor ezen az órán is túl voltunk, meggondolta magát, hogy mégis inkább az elsőt írjuk be. (Hm, akkor szerintetek most kezdjek aggódni?)

Nem, mégsem aggódom. Adtak színezőt, meg cukorkát, és az egyik kislány megengedte, hogy felpróbáljam a táskáját. Most, hogy láttam az iskolát, nagyon megkönnyebbültem, és úgy érzem, nem lesz olyan rossz ott nekem. Persze egyszerű se lesz, csak, tudjátok, úgy Nyávogi-módra. Na, de hát annyi mindent átvészeltem eddig, majd csak túléljük ezt is, elvégre úgy szép az élet, ha zajlik.