Anyu azt mondta, minden héten az írhat blogot, aki jobban viselkedett. Szóval a húgom megszívta.
De most úgyis róla akarok írni, mivel kitalálta élete első szóviccét. Persze ő nem tudja, hogy az szóvicc, egyelőre teljesen komolyan gondolta – ellentétben velem, aki újabban szándékosan kezdek vicceket kitalálni, úgy látszik, erre hat-hét évesen érik meg az ember. Legutóbb például azt mondtam, amikor a tesóm a piros rénszarvasos rugdalózójában virított (és virnyított): „Szuszu pont olyan, mint a tűzoltóautó: piros és szirénázik!” (Anyu azt felelte, inkább engem hallgat a rádiókabaré helyet, mert én egyre viccesebb vagyok, az meg pont fordítva.)
Ezzel lassan vége is részemről az öntudatlan aranyköpések időszakának, ideje lesz átadnom a stafétát a tesómnak. Igaz, hogy még csak ilyeneket bír mondani (például ha esés után panaszkodik): „Keze! Szuszu! Szecsétlen!!!”, de már közel jár a valódi, idézhető aforizma-gyártáshoz. (Tényleg, majd szóljatok, hogy a sajátjaimból írjam be ide a maradékot, amíg még számon lehet tartani, hogy melyik kitől származik.)
No, de nem erről akartam mesélni, hanem a húgom első szóviccéről. Még mindig a „Lepke, lepke” a kedvenc dalocskája, és valahányszor meglát valamit, ami lepkére hasonlít – azaz két szárnya van, vagy ha nem, akkor luk van a közepén, mint az ujjra húzható filclepkéknek –, azonnal beledugja az ujjacskáját, és röptetni kezdi: „Kekke, kekke…” (Vagy néha „kepke”, de többnyire győz a nosztalgia.)
Nos, mostanában folytatja is a sort valami „szászá”-szerűvel, és a lepke fejére mutogat. Meg néha a saját szájára. Azt hittük, talán egy másik dallal keveri össze, de Anyunak egyik este leesett a tantusz: Szuszu azt igyekszik elmutogatni, hogy „Lepke, lepke, szája tenyerembe…” – mármint, hogy „szállj a tenyerembe”.
Mondjuk nem csodálkozom, hogy a tesóm verselemzés terén ilyen kreatív, itthon továbbra is dúl a költészet. A szüleimből potyognak a kecskerímek, ha akarnának, se tudnának tenni ellene, és most már én is egyre gyakrabban csatlakozom. Igaz, hogy ők majomkodnak, én meg többnyire komolyan veszem (de azért nem mindig). Hogy a komolynál kezdjük, a napokban ezt találtam ki:
„Belemászott a hernyó
Az én szép tenyerembe,
Lett belőle báb,
Kirepült egy lepke.”
Anyukám szerint kezdetnek elég jó, legalábbis színvonalasabb, mint amit egyik-másik leporellóban gyerekvers címén árulnak.
És hogy e rövid magasirodalmi kitérő után visszakanyarodjunk a viccesebb témák felé (ha valakit nem fogott volna meg az én pozitív önértékeléssel átitatott, a természet nagyszerűségére öntudatlanul rácsodálkozó lírám, amit őszintén kétlek), az elmúlt héten például ezeket sikerült kiötlenünk egymás és a magunk szórakoztatására családi szinten:
(Az „Azt mondták, nem szabad/ Kisbaba elszaladt” sorpár tőlem származik, szerintem az a legjobb az egészben!)
Varró Dániel után szabadon:
„Lakott egy kisbaba Érden,
Nem játszott ülve, csak térden.
Nadrágja elkopott,
Egy nagy foltot kapott,
Nem tudta, hogy ez nem érdem.
Lakott egy kisbaba Miskolcon,
Megnézte, mi van a kispolcon.
Azt mondták: nem szabad!
Kisbaba elszaladt,
Kanapén pattogott virgoncon.
Lakott egy kisbaba Maglódon,
Porcicát evett a padlónkon.
Azt mondták: hadd egyen,
Sok benn a nyomelem –
Lehet, de én azért aggódom.”
(Vagy:
„Eladtuk másnap az Apródon.”)
Weöres Sándor után szabadon:
„Amikor paripám terhes,
Odanéz valahány hentes.”
Szóval így zajlik az élet nálunk továbbra is.
Tessék? Ja, hogy hol a ballada a három sithről, amit a címben ígértem? Á, azt csak azért írtam, hogy fiúk is olvassák a blogomat. (Persze Dani és Boldizsár már biztos iskolások, és nem olvasgatják óvodás kiscsajok blogjait, na mindegy.)
Oké, csak vicceltem, miért pont a három sithről szóló ballada maradna ki. Így hangzik, Anyukám értelmezésében:
„Egyik sith áll,
Másik rostál,
Harmadik követ vág, harmadik követ vág…”
A szüleim nevében is elnézést kérek mindenkitől.
Nyávogi
Hozzám szóltak