Leszedtük a karácsonyfát. Muszáj volt, mert a húgom matatta. Eddig miattam kellett, mert minden évben kitaláltam valami kis happeninget, dinoszauruszokat telepítettem a karácsonyfára, óriás műlesiklást játszottam rajta a legóimmal, mittudomén. Idén már nagyjából felfogtam, hogy a fenyőfát áhítattal szemléljük, nem kötözünk rá spontán mindenfélét, és nem vonjuk be a szerepjátékainkba, mert akkor a szüleink kénytelenek szomorkodva bár, de megválni tőle, mielőtt az egész szobát beteríti tűlevelekkel és díszek maradványaival. Na, erre meg a tesóm lopkodja róla a gömböket.

Ha rászólnak, hogy nem szabad, akkor mutatja a kezét, hogy oda fognak rácsapni (vagy legalábbis fenyegetik vele), és tovább folytatja.

Ezek szerint a gyerekek nagyjából hatéves korukig veszélyesek a karácsonyfákra. Onnantól fogva a húguk veszélyes. Szóval még öt év, és nekünk is lehet plafonig érő karácsonyfánk, mármint a padlótól. Mert idén meg tavaly is a mennyezetig ért, csak éppen a hokedlitól, hogy kevésbé érjük föl.

A tesóm annyit hallotta mostanában, hogy „ne piszkáld már azt a szerencsétlen karácsonyfát!”, hogy utóbb, ha a délutáni alvás után, a sűrűsödő félhomályban bekapcsolt égőkkel megmutatták neki, már csak annyit mondott: „szecsétlen!” Mi több, ha valamelyik mesekönyvében fenyőfára bukkant – márpedig mikulásos-karácsonyfás irodalommal bőségesen el vagyunk látva –, azonnal a nappali sarkában álló fára mutatott, mondván: „ka-ka” (a bonyolult szavaknak néha még csak az első szótagjára vállalkozik, duplázva, így jelen állás szerint a katicabogár ugyanúgy hangzik, mint a karácsonyfa), és nyomban hozzátette: „szecsétlen!”

Pedig a mostani karácsonyunk még csak nem is számított különösebben szecsétlennek. Ahogy mondani szoktuk, nincs benne az első háromban ezen a téren. A tesómmal együtt egészen novemberig kibírtuk, hogy ne legyünk betegek, ami országos rekord. Igaz, hogy utána behoztuk az összes elmaradásunkat, és így már megint nem lehettem ott az óvodai karácsonyon, de ez már részletkérdés. Tudjátok, másodszor járom a nagycsoportot, és a négy év alatt úgy emlékszem, összesen egyszer tudtam elmenni az ovis karácsonyi ünnepségre, úgyhogy ez részemről már kedves hagyomány. Végül is egyszer láttam, elég az.

Akkor viszont még jártam oviba, amikor az óvó nénik faliújságot készítettek a Jézuskának szánt kívánságokból, mindenkinek ráírták a nevét meg a kívánságát egy kis cédulára, és fölragasztották. Akkoriban a kreatív kézikönyvek vonzásában éltem, reggeltől estig azt lapozgattam, hogyan lehet tortapapírból angyalkát meg vécépapír-gurigából mikulást készíteni. Itt akadt meg a szemem a zseníliadróton (akkor még nem tudtam, hogy így hívják). Tudjátok, milyen hasznos találmány ez? Az angyalkák kezétől a méhecskék csápjáig mindent ebből csinálnak. Fejembe vettem, hogy kell nekem ilyen. Általában nem szoktam semmi után vágyakozni – azt hiszem, ez kortünet –, úgyhogy most meglehetősen örültem neki, hogy végre nekem is van kívánságom.

Mondtam is az óvó néninek, amikor rám került a sor, hogy én olyan szőrös drótot szeretnék. Föl is került a faliújságra, tudjátok: XY: legó, WZ: barbi, N. Nyávogi: „szőrös drót”. Így. Anyukám csak arra lett figyelmes, hogy egyes szülők már megint kórusban vihognak valamin a folyosón. (Mint legutóbb, amikor kitették a rajzomat, amire nagy betűkkel ráírtam: „esküvőm estéje”.)

Na, hát most már tudjátok, mi volt az előzménye a Mikulás által hozott nagy csokor zseníliadrótnak.

A görkorit egyébként hamarosan használatba is vettem, és szüleim legnagyobb megdöbbenésére teljesen egyedül megtanultam görkorcsolyázni. Igaz, hogy a lakásban, de nálunk azért meglehetősen nagy a hely. (Csak szekrényünk nincs elég, ezért a cuccok egy része, ami sehová sem fér be – főleg a folyton belenövés és kinövés között lebegő gyerekruhák – nagy kupacokban állnak az egyik szobában, és várják, hogy anyukám fáradságos pakolás eredményeként áthordja őket a másik szobába, ahonnan néhány hét múlva majd ismét visszahordja.) A görkorizásban egyébként az is segített, hogy akkoriban olvastuk a Fecskék és Fruskák sorozat téli kötetét, a Téli szünidőt, ahol elég pontosan le van írva a korcsolyázás mikéntje. Én is hangosan számoltam, mint Dick meg Dorothea: egy-kettő… egy-kettő.

Anyu meg is állapította, hogy a mostani sok nyafogásom ellenére azért még mindig az ő régi Nyávogija vagyok, aki ha nagyon akar valamit, hát meg is csinálja. Reméltem, hogy a Jézuska is értékeli az igyekezetemet, és meghozza a kért jégkorit.

Talán emlékeztek rá, egyszer nagyon régen meséltem nektek róla, hogy pici koromban korcsolyával álmodtam. Amikor még nem is tudtam, mi az az álom, és a korcsolyáról is csak annyi fogalmam volt, hogy valamelyik mesekönyvemben szerepelt. De azért azt álmodtam, hogy volt nekem olyan, csak Anyu eltette. (Folyton elrakja a cuccaimat, még álmomban is.) Fölébredve kértem, hogy adja oda, mire nevetve azt felelte, hogy csak álmodtam. Hülye kifogás! Másnap megint kértem, és harmadnap is, heteken át nem feledkeztem meg a dologról (nem mondható, hogy könnyű elterelni a figyelmemet), Anyu meg egyre nagyobb bajban volt, ahogy újra és újra notóriusan rágtam a fülét a korcsolyám miatt. Hogyan adja vissza, ha egyszer nem tette el, ha nincs is korcsolyám? De én tudtam, hogy van, csak eltette! Már azon törték a fejüket Apuval, hogy vesznek nekem egy korit, de hát még kicsi voltam hozzá, és az sem volt biztos, hogy egyáltalán lesz-e télen jég.

Azóta is minden évben fölmerült, hogy kellene nekem korcsolya, de abban maradtak, hogy amint befagy a patak melletti jégpálya, azonnal utánanéznek a neten. Nos, abban az évben, amikor volt jég a pataknál, olyan beteg voltam az egész szezonban, hogy jóformán föl sem kelhettem.

Ehhez képest idén egy satnya kis bronchitist tudtunk felmutatni a tesómmal. Azt sem éppen tökéletesen időzítve, mert a karácsony előtti vasárnap tetőzött a balhé, és az ünnepekre már lecsengőben volt. Azért azon a vasárnapon anyukám nem szívesen volt a saját bőrében, miközben én húszpercenként jártam vécére az antibiotikumtól (nem viccelek, egy rajzfilmsorozatot néztem a neten kb. húszperces részekkel, és minden szünetben kiszaladgáltam, de volt, hogy menet közben is le kellett állítani az epizódot), a tesóm meg kerek perec kihányta a saját gyógyszerét, amit egyébként már eleve be sem akart venni, és háromnegyed órát kellett énekelni meg bábozni neki, mire milliliterenként bele lehetett diktálni. Amikor meg végre lent volt, akkor szomorúan ránézett az Anyura, és telehányta vele a szőnyeget.

No, de a lényeg, hogy gyertyagyújtásra mindenki összeszedte magát, és 24-én délelőtt együtt díszítettük a fát, amiről a kistesóm a mesekönyvek hatására már pontosan tudta, micsoda. Ebéd után aludt, addig Anyu elmesélte nekem a fél Diótörőt a hangulat végett, majd amikor fölébredt, mindannyian elmentünk sétálni, hogy legyen mozgástere a Jézuskának, míg mi a karácsonyi kivilágítást nézegetjük az utcában. És lássatok csodát, itthon várt a sok ajándék! Többek között a régen áhított korcsolya (na tessék, mondtam, hogy volt nekem olyan).

Így aztán nem is csodálkozhattok nagyon, ha a két ünnep között, amikor Rákosligeti Papa kivitt a jégre, egy nap alatt megtanultam korizni. Tessék, a nagyok sose hisznek nekem – pedig már pici koromban megmondtam, hogy tudok korcsolyázni! Csak nem volt korcsolyám. (Mert az Anyu eltette…)

És még azt is kértem a Jézuskától, hogy mozogjon végre a második fogam is. És ha hiszitek, ha nem, úgy is lett! Pont szenteste, a fa alatt kezdett el mozogni! Mert ha a Jézuska teljesíti a kívánságunkat, akkor már megadja a módját. A második fogam egyébként végül december 28-án esett ki, már nő is helyette a szép új csipkés. Koránt sem szenvedek vele annyit, mint a kistesóm (szecsétlen), akinek a jobb alsó kisőrlője hónapok óta nem tud kibújni a bőr alól, a jobb felső körül meg úgy lógnak a szétpattant ínycafatok, mint a színházban a függöny. Szájhorror.

Mindenesetre idén tök megérte írni a Jézuskának (meg a Mikulásnak is), mert minden kívánságomat teljesítették. Szóval a hivatalos levelezésem eddig 100%-ban eredményesnek tekinthető.

A tesóm egy természettudományos könyvet kapott kis kinyitható ablakokkal, mivel odavan az ablakos könyvekért (meg az állatos könyvekért, ezért az ablakos állatos könyv jó kombináció). Meg egy beszélő kutyust, aki tudja mondani, hogy „helló!”, amit a kistesóm igen gyorsan eltanult tőle. Az ünnepek utáni hetekben hol itt, hol ott csendült fel a vékony hangú „helló!”, ahogy Szuszu össze-vissza mászkált a lakásban. Olyan volt, mit egy fütyülős kulcstartó: ha az ember hirtelen nem tudta, hová lett, csak bele kellett hallózni a levegőbe, és figyelni, honnan érkezik a válasz. Ha a fürdőszobából, vagy más bevett putulóterületről, akkor meg rohanni, mert számítani lehetett rá, hogy megint a vécét vagy a mosógépet piszkálja. A mosógépen rendszeresen a legmagasabbra állítja a mosáshőmérsékletet, a vécébe meg múltkor belerajzolt grafitceruzával. Oda is, ahol a víz van, és onnan Anyu nem is tudja eltüntetni, mert nem bírja rászánni magát, hogy belenyúljon a vécécsészében található vízbe. Épp elég neki a tudat, hogy a húgom belepiszkált – azt mondja, néha legszívesebben beleáztatná Szuszut egy lavór domesztoszba.

Szerintem meg nem kell folyton a dolgok sötét oldalát nézni. Fogadok, hogy nektek nincs graffiti a vécékagylótokban!

Panni

-----------------------------------------------

Nem értem a szüleim problémáját. Én ilyen kis adagban is veszedelmes vagyok.

Lehet, hogy ha elérném a kilenc kilót, már akkora tömegben lennék jelen, amit a Világegyetem egyensúlya egyszerűen nem bírna el. Kell nektek apokalipszis?!

Szuszu