Szia!

Ez egy gombamód növekvő kislány naplója, amelyben kalandjairól és egy vidám-különös világra való rácsodálkozásáról mesél neked.

Hozzám szóltak

  • olahtamas-: Jó volt olvasni felőletek! Izgalmas lehet ez a KOLBÁSZ, hogy tanulni lehet belőle :) (2020.05.01. 20:23) Hómofisz
  • fűzfavirág: Nagyon várom a nyári beszámolót, és küldtem mailt! (2019.09.13. 23:13) A mesélő nyuszi
  • fűzfavirág: Boldog karácsonyt, küldtem mailt :) (2018.12.21. 20:13) Az igazi Mikulás
  • fűzfavirág: Gyönyörűek a koszorúk! Boldog karácsonyt az egész családnak :) (2018.12.18. 19:53) Az igazi Mikulás
  • olahtamas-: Tényleg gombamód növekedés esetének fennforgása van :) Ez a felvételizés már teljesen ... (2018.12.17. 10:44) Az igazi Mikulás
  • olahtamas-: Csak jó lehet, egy olyan nyaralás, amiben van grillkolbász is :) (2018.08.31. 11:12) Az évszázad nyaralása
  • Tündérke21: Nagyon tetszett a beszámoló, nem csodálom, hogy ez volt az évszázad nyaralása! ♥♥♥ (2018.08.30. 20:51) Az évszázad nyaralása
  • olahtamas-: BUÉK ! Jó hosszú volt a csendkirály :) (2018.07.09. 07:05) Tíz, tíz, tiszta víz
  • Utolsó 20

Az időgépem

március 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

A világ a falon túl

Tiszta a levegő?

Budapest légszennyezettsége

Van itt még valaki?

Már nagyon várom

Ebből mazsolázhatsz

Az életem filmje

Furcsa kis nyár

2014.11.01. 15:55 - Jankapanka

Címkék: első nyár fejlődés fogzás

 fnyar5.jpg

Az idei nyár többünk számára is fontos mérföldköveket tartogatott. Megtanultam úszni, biciklizni és kiesett az első fogam. A tesóm pedig biztonságosan szaladozik közöttünk, és beszédfejlődés terén is szép eredményeket tud felmutatni. Lényegében mindent megért, ami az ő kis világára vonatkozik, és 15-20 szavas szókinccsel büszkélkedhet, bár ennek egyes elemeit a kívülállók nem biztos, hogy meg tudják különböztetni egymástól.

 fnyar1.jpg

A fogammal kezdem, mert az történt legelőbb. Hónapok óta nyafogtam, hogy nekem miért nem mozog még egyik fogam sem, amikor a barátnőim közül van, aki már a többediket hullatja el. Anyu azt mondta, eljön majd ez is, egyelőre örüljek, hogy legalább egy lötyögő foggal nem kell még bajlódnom. Persze nem örültem (sosem örülök, amikor a szüleim azt állítják, hogy kéne). Végül június elején panaszkodni kezdtem, hogy fáj a fogam. Vagyis inkább érzékeny. Anyu szemügyre vette. „Nem mozog a te fogad?” Hurrá! Mozog a fogam! (Ez június 9-én történt.) Majdnem egy egész napig boldog voltam, elmeséltem mindenkinek. Aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen szívás. Idegesítő érzés, és útban van az evésnél. Onnantól azért nyafogtam, hogy mikor fog már kiesni.

 

Június 16-án esett ki, úgy, hogy Apu kihúzta. Már nagyon lógott, és félő volt, hogy lenyelem, különben is mindenkinek az agyára mentem a nyafogásommal. Először Anyu próbálta kibillenteni a helyéből, de olyan picike volt, hogy nem is sikerült megfognia (meg aztán volt is egy kis lámpaláza). Persze előkerült a sztori az ajtókilincsre kötött cérnáról, bár senki sem tudja továbbra sem, hogyan lehet egy ilyen pinduri fogra még rá is kötni valamit, ráadásul olyan stabilan, hogy ki is lehessen rántani vele. Ha meg már ezt a műveletet sikeresen kivitelezték, minek kell hozzá ajtó. Végül Apu megunta, és a kezembe adta. Anyu betette egy pici dobozba, és a szüleim nosztalgiáztak egy sort, milyen nagy szó volt, amikor ez a pinduri fogacska kibújt annak idején.

 

Majdnem egy egész napig boldog voltam, hogy kiesett az első fogam. Aztán nyafogni kezdtem, hogy mikor mozog már a következő.

 fnyar2.jpg

Az úszás koránt sem volt ilyen sima ügy. Tudjátok, tavalyelőtt is jártam már uszodába (amíg Anyu terhes nem lett, és ki nem derült, hogy feküdnie kell). Rita néni türelmesen húzgált a vízben, én meg sipákoltam és drámáztam. A következő nyáron voltam úszótáborban is, ahol többnyire putulkodtunk Dorka barátnőmmel. Nem tűnt úgy, hogy valaha is fenn fogok maradni magamtól a vízen. A velencei-tavi nyaraláson azért lelkesen evickéltem a medencében a karúszómmal, Anyu meg is állapította, hogy ebből kellett volna még egy pár nap. (Úgy tíz-húsz.)

 

Aztán idén júniusban a rákosligeti nagypapám a lelkemre beszélt a Balatonnál. Kipróbálhattam anyukám tesójának a régi mentőmellényét is, de azt mondták, azzal tempózni kell, különben elsüllyedek. Minden nap fejlődtem egy kicsit, a végén már egész ügyesen evickéltem a mellényemben a közeli bóják között.

 fnyar8.jpg

Ezután következett Peti barátom hagyományos medencés bulija, ahol hagyományosan szép időt fogtunk ki (ami nagy szó volt ezen a nyáron). A barátaim már jól úsznak, engem meg elragadott a csapatszellem, és vidáman ugráltam velük befelé a vízbe mindenféle segédeszköz nélkül. Igaz, hogy leért a lábam, de eddig akkor sem mertem csak úgy beugrani a partról, pláne, hogy menet közben azért jó párszor víz alá került a fejem.

 

A szüleim ezt látva – hogy stílusos legyek – meglovagolták a dagályt, és elvittek idén is az úszótáborba. Vagyis nem is jogos a többes szám, mert egyedül az apukám vállalta a szállításomat (míg Anyu itthon szuszuzott). Apu hetekig figyelte az időjárás-előrejelzést a neten, mikor mondanak végre olyan időt (nyár derekán), hogy egy részben szabadtéri úszótábor gondolata kellemesnek tűnjön, és a pakolólistán ne az esőkabát meg a gumicsizma legyen a vezető tétel. Jelentem, volt is egy ilyen hét ezen a nyáron – amikor én rollerozástól lenyúzott lábfejjel a fenyőfa alatt üldögéltem, és az anyukám az ölében hurcolt be pisilni.

 

Végül Apu megunta, és bejelentett az úszótáborra. Azt mondta, a meteorológia a szokásos időt ígéri, a szokásos délutáni záporokkal, talán még egy kicsit jobbat is, mint eddig. Na, ebből az lett, hogy egy héten át minden reggel becsomagolt az esőkabátomba, benejlonozta a cuccomat, fölrakott a biciklis gyerekülésbe, és szakadó esőben áttekert velem a szomszéd faluba, az uszodába. Hazajött, megszáradt, átmelegedett valamelyest, azután nézte az órát, mikor kell megint nekivágnia az országútnak, hogy hazaszállítson az ítéletidőben.

 

Ám amire senki sem számított: az utolsó napon rendezett bemutató úszásról az apukám némiképp leesett állal tért haza. „A Dzsidzsi úszik!” Szerencsére jó sok fotót meg filmet készített a teljesítményemről, mert különben Anyu szerintem el se hitte volna.

 fnyar9.jpg

A biciklizéssel alaposan feladtam a leckét az én viszonylag türelmes apukámnak. Talán még emlékeztek rá, a harmadik születésnapomra megkaptam az első komoly biciklimet; ezzel addig jutottam, hogy minden figyelmeztetés és fenyegetés ellenére folyton visszafelé tekertem a pedálját (na ja, arra könnyebben ment), ettől leesett a lánc, és a végén szét is jött az egész áttétel. Később megjavíttatták, de lusta voltam tekerni. Egyet-kettőt nyomtam a pedálon, aztán amint a bicikli nekilendült, gyorsan abba is hagytam, és néhány méter után feldőltem.

 

Végül Apu kitalálta, hogy kísérletezzek futóbiciklivel, az egyensúlyozást azzal is megtanulhatom, a pedálozást meg majd később. (Ez lényegében egy olyan bringa, aminek nincs pedálja, lábbal löki magát az ember, de ugyanúgy kormányoz és egyensúlyoz, mint a rendes biciklin. Szóval nem „kismotor”.) Több ismerős szülőtől is hallottuk, hogy a gyerekek a futóbicikli után pár órás gyakorlás után simán boldogulnak a rendes bringával. Apu utánanézett a neten, és vett nekem egy szép rózsaszín futóbringát, rajta a nevemmel. Némi nyüglődés árán meg is tanultam használni (állítólag vannak olyan gyerekek, akik csak úgy ráülnek és mennek vele, de nálam ez sem ment olyan egyszerűen – talán mégis csak gáz, hogy annak idején kihagytam a kúszást meg a többit a mozgásfejlődésből). Mindegy, a biciklikérdés egy időre háttérbe szorult, a szüleim beérték azzal, hogy futóbiciklivel megyünk-jövünk az óvodába és vissza, jelentősen gyorsítva ezzel a helyi közlekedést. Ha meg igazán rohanni kellett, akkor Apu a saját bringáján vitt a gyerekülésben.

 fnyar3.jpg

A hatodik születésnap azonban ismét egy olyan alkalom, amelyre biciklit szokás kapni. Ráadásul a csomagtartóra szerelt gyerekülés csak húsz kilóig használható, én meg már vagyok vagy huszonöt. Lassan illene átadnom a helyet a kistesómnak, mondhatni, a családi mobilitás promotálása érdekében. Száz szónak is egy a vége, a szüleim azt mondták, vidéken lakunk, nincs mese, meg kell tanulni biciklizni, mert itt ez van busz meg villamos helyett.

 

Apu minden délután tologatott egy kicsit a ház előtt az utcán, először a nyeregnél fogva, később papa szerelt egy profi söprűnyelet a bringámra, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Így már nehezebben vettem észre, ha menet közben elengedett, napos időben mégis folyton visítottam: apuuuu! fogjááál! Mígnem apukám rájött, hogy látom a bicikli mellett az árnyékát, és egyből kapcsolok, ha egy méternyire lemarad mögöttem. Szerencséjére idén nyáron elég sok borús délután akadt, amikor be lehetett nekem magyarázni, hogy a két méterrel mögöttem futó apukám persze még mindig fogja a nyelemet.

 fnyar4.jpg

Először még viszonylag lelkes voltam, aztán elég gyorsan rájöttem, ez megint olyasmi, amiért erőfeszítéseket kellene tennem, és azonnal elvesztettem az érdeklődésemet. A szülői elszántság nem tágított, következésképp vinnyogtam, sőt, hangosan bömböltem, amikor közeledni láttam Aput a biciklis sisakkal; egy idő után ellenkezésem odáig fajult, hogy amint megneszeltem a délutáni gyakorlási idő közeledtét, elbújtam, és csak életveszélyes fenyegetések ordítozásával lehetett elérni, hogy duzzogva előbújjak.

 

Persze, mert folyton maceráltak. Ne szorítsam olyan görcsösen a kormányt, ne dőljek oldalra, előre nézzek, ne kormányozzak bele az árokba… Nem elég, hogy bicikliztetnek, még kritizálnak is? Egy görcsös gyereknek azt mondani, hogy ne legyen görcsös, nagyjából annyit tesz, mint „nehogy lila elefántra gondolj!” Köszi, eddig eszembe se jutott, de most már… Ráadásul kialakulóban lévő önértékelésemnek súlyos pofonokat osztogatott ez a sok „ne”. Ezek szerint én még ülni sem tudok rendesen azon a vacak bringán. Különben is, ki a csoda tud ennyi mindenre odafigyelni? Sztrájkba léptem, félrerántottam a kormányt, és belehajtottam toronyiránt az árokba. És újra és újra és újra. Apukám tüzet köpött. Anyu azt mondta, nem lehet mit tenni, ki kell jönni minden délután, az idők végezetéig, egyszer majd csak sikerül, mert az nem lehet, hogy ne tanuljak meg biciklizni.

 fnyar6.jpg

Aztán lassacskán mindenki megunta. Én is az árokba kormányzást, Apu is a dühöngést, csak a gyakorlást nem, úgyhogy minden délután konokul előkerített, a fejembe nyomta a sisakomat, és ígérgetéssel-fenyegetéssel rávett, hogy pár percig hajlandó legyek tekerni azt a nyomorult pedált. (Igen, tudjuk, édesség ígérgetésével nem tankönyvszerű dolog motiválni egy gyereket, de mi a teendő akkor az olyan gyerekkel, akinek az értelmesen elmagyarázás nem motivációs tényező? Meg a húszadik, meg a kétszázadik alkalommal sem…) Egyszer fagyit ígért, ha elvergődöm a cukrászdáig. Az végül is egész jó volt, vigyorogva és maszatosan kerültem elő jó háromnegyed óra múlva, amikor anyukám már aggódva pislogott az órájára, és árokparton agyonütött gyereket hallucinált.

 

Telt-múlt a nyár, szaporodtak a cukrászdázások. Anyu is kijött a ház elé a kocsiútra Szuszuval, aki a kis fűnyíróját tolva gyalogolt elém, ha közeledni látott a távolból. Egyszer úgy érkeztem vissza, hogy fülig ért a szám a sisak alatt, Apu jó messzire lemaradt mögöttem. Egyedül biciklizem! Attól kezdve nem kellett mamáék garázsából az asztal alól előkeríteni, ha elérkezett a gyakorlás ideje. Büszkén meséltem, hogy már tudok kanyarodni, megállni… Most épp az önálló elindulással kísérletezem, Apu meg biciklivel jön mellettem (pedig feltettem magamban, hogy a maratonra fogom edzeni az apukámat, de hát nincs mit tenni, túl gyorsan fejlődöm). Hétvégén Apu ünnepélyesen leszerelte az okafogyottá vált nyelet a biciklimről. Pedig anyukám szerint az volt a kotnyél.

 fnyar7.jpg

Szuszu húgom ehhez képest észrevétlenül és békésen fejlődgetett magában. Március végére egész ügyesen állt kapaszkodva, az esések kivédését tökéletesítgette, és már lépegetni is próbált. Április végére tűrhetően használta helyváltoztatás céljára a kapaszkodva lépegetést, ekkor megint rengeteget potyogott. (Aki mer, az nyer… néhány kék foltot biztosan.) Május közepére egy-két másodperc erejéig elengedett kézzel is sikerült állva maradnia. Május végére profin ült játék közben, de többnyire inkább a két sarka között, és kapaszkodva lépegetéssel nagyobb távolságokat is megtett a lakásban. A lépcsőn lemászni május legvégére tanult meg (a felmászás jóval korábban, március végén megvolt). Június közepére 10-15 másodpercig is tudott állni támaszték nélkül, ha mind a két kezére szüksége volt a putulkodáshoz; én meg kiabálva közvetítettem a szüleimnek, hogy „még mindig áll… még mindig!”

 

A fognövesztésben is szolidáris volt velem: hosszas kínlódás után április 12-re (9 hónapos korára) növesztett fogat magának, egyből kettőt is (a két alsó középsőt). Azóta sem aprózza el, most éppen három foga jön egyszerre, ezzel már nyolcnál tart.

 fnyar10.jpg

Július elején a magasabb tárgyakra (teraszra, kanapéra) való felmászással foglalta el magát, az egyik gyerekzsúron, ahová meghívtak bennünket, egész idő alatt a terasz szélén sportolt föl és le. Július közepén – nagyjából a születésnapja tájékán – áttért a két sarka közt való ücsörgésről a szabályos, kisterpeszes nyújtott ülésre. Ezzel újabb lépést tett a csecsemő-kinézettől a kisgyerekszerű megjelenés felé.

 fnyar11.jpg

Augusztus elejére újabb vesszőparipát talált. Rá is jellemző, ami rám, hogy ha valami érdekelni kezdi – általában valami új teljesítmény, tehát fejlődéssel kapcsolatos dolog –, akkor legszívesebben egész nap csak azzal foglalkozna, semmi más nem létezik számára. Ekkoriban fedezte fel, hogy ha valaki megfogja a két kezét, és hajlandó vezetni, bárhová eljuthat. Következésképp állandóan ott állt valamelyik családtag (többnyire Anyu) előtt háttal, két kezét hátranyújtva, és ha nem kezdték kézen fogva vezetgetni (vagy épp belefáradtak e tevékenységbe, és kicsit pihegni próbáltak a kanapén), türelmetlen nyögéssel jelezte, hogy a kisbabáknak is vannak jogaik.

 

Anyu néhány nap derékfájás után keresgélni kezdett valamit, amibe kapaszkodva lépegetni lehet. Mama adott egy játék fűnyírót, amelyet pont erre találtak ki, a tesóm pedig kezdetben közveszélyes tempóban rohangált vele föl-alá a járdán. Néha a fűnyíró volt a gyorsabb… Később megtanulta biztonságosan tologatni, és attól kezdve elválaszthatatlanok lettek. Még az újabb gyerekzsúrokon is hónunk alá csapott fűnyíróval jelentünk meg.

 fnyar12.jpg

Végül augusztus 7-én tette meg az első önálló lépését. Már hetek óta nagyon szeretett volna egyedül járni, de mintha nem mert volna nekivágni. A szüleim próbáltak olyat játszani vele, hogy egyikük vezette a kezénél fogva, a másik pedig felé nyújtotta a tenyerét, hogy lépjen át, de nem nagyon akarózott neki elengedni a biztonságot jelentő ujjakat. Látszott rajta, hogy érdekli, és próbálkozna is, de nem meri megtenni. Egyszer a kanapénál kapaszkodott, Anyu pedig feléje nyújtotta a kezét, és hívta. Szuszu mosolygott, mosolygott, végül elhatározta magát, elengedte a kanapét, és lépett egyet Anyu felé, vagyis inkább rávetette magát a kezére. Anyu elkapta és összeölelgette, hogy milyen bátor, nagyszerű kisbabája van neki, Szuszu pedig szemlátomást nagyon büszke volt magára. Rögtön meg is akarta próbálni megint, oda-vissza lépegetett Anyu és a kanapé között egyre biztonságosabban és egyre több lépést, végül négyet is. Persze még feldőlt volna, ha Anyu nem kapja el a végén, de nagyon boldogan és büszkén mosolygott közben, valósággal sugárzott.

 

Ezzel újabb megszállottságot talált. Folyton provokálta a szüleimet, hogy sétáltassák, például kinyitotta Anyu ujjait, és a markába tuszkolt egy játék libát, hogy azzal hívja magához a kanapétól. Szinte az egész hónapot ezzel töltötte, míg végül augusztus 20-ra kapaszkodás nélkül, egyedül járt. Ha gondolt egyet, elengedte a kanapét, és keresztben áttotyogott a szobán valamilyen játékért. Megtanult menet közben megállni és újra elindulni, kanyarodni, sőt, később ülésből felállva rajtolni is. Szeptember elejére keresztül-kasul tudott már gyalogolni a lakásban, hol itt, hol ott tűnt fel bizakodó tekintettel.

 fnyar13.jpg

Szóval így telt a nyarunk. Furcsa kis nyár volt, elég rövid is, augusztus 20. után már nem volt igazán nyáriasnak nevezhető az időjárás, és a szeptember eleji strandolások is elmaradtak. Így nem tudtunk élni Cserpi Zsuzsiék kedves meghívásával sem (azért ez úton is köszönjük!), pedig igencsak fellelkesedtem a vitorlázás gondolatára. Strandon is csak egyetlenegyszer voltunk a nyár folyamán, Nagykátán, és akkor sem volt igazán pancsolásra termett idő. De azért, mint láthatjátok, rengeteg minden történt, kicsi meg nagy dolgok is. Sokat grilleztünk déltájban a fenyők alatt, néhányszor medencéztünk is, pár könyvet kiolvastunk a tesóm alvásidejében a hintaágyban, és még annál is többet futottunk délutánonként a menetrendszerű esők elől, járókát és egyéb attribútumokat menekítve fedél alá. A tesóm babából kisgyerek lett, én pedig kisgyerekből nagylány. Hatalmas változások mozgolódtak a háttérben, miközben úgy éreztük, hogy napszámra nem történik semmi sem.

 

Most meg már ősz derekán is túl vagyunk, hovatovább itt lesznek az első fagyok. Hazaérek a biciklimmel a kézműves foglalkozásról, a tesóm elém szalad az ajtóhoz, és kiabálja, hogy „Dzsidzsi!” Aztán vacsora, fürdés, alvás, minden nap ugyanúgy és ezek szerint mindig egy kicsit másképp. Utólag fogunk csak rájönni, milyen fontos időszak is volt ez a semmi-sem-történik ősz, meg a furcsa kis nyár.

 

Fülöp

 

Miért, mi volt a probléma az idei nyárral? Ha engem kérdeztek, ez volt eddigi életem legizgalmasabb nyara!

 

Szuszu

 

A bejegyzés trackback címe:

https://jankapanka.blog.hu/api/trackback/id/tr796854261

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.


süti beállítások módosítása