No persze, könnyű annak, aki előtt egy idősebb testvér már kitaposta az ösvényt. A húgom, úgy tűnik, pontosan a nyomomban halad – eddig legalábbis mindent lényegében ugyanakkor és ugyanúgy csinált, mint én. A fogzást kivéve, de ez persze egy külön történet. Anyu sajnálja is, hogy az ő fejlődési lépcsőiről nem vezet olyan részletes naplót, mint az enyéimről, de azzal vigasztalja magát, hogy nagyjából ugyanazt írná le még egyszer. Kivéve, hogy most még az öt évvel ezelőttinél is sokkal kevesebb ideje van bármire, tekintetbe véve Szuszu folyamatos gammoltatását.
(Ahhoz, hogy fölfelé mozduljon a mérleg, minimum kilencszáz milliliter anyatejnek megfelelő kalóriát kellene bevinni; egy üveg bébiétel típustól függően kettőszáz és kettőszázhatvan közöttinek felel meg, amit a testvérem – ha épp nem minősíti denevérepének – három-négy evésre hajlandó elfogyasztani. A többit ki lehet számolni. Ideális esetben is vagy tíz etetés naponta.)
Plusz még ott vagyok én, akivel matricás albumot kell ragasztani, könyvet kell olvasni (anyukám gyerekkori kedvencét, Fehér Klárától a Négyen meg a Béka című regényt fejeztük be éppen), pónis rajzfilm szinkronizálatlan részeit fordítani, home-made angol nyelvű kártyajátékot játszani (hátha előbb-utóbb egyedül is megy a rajzfilmfordítás), csak hogy érezzem a törődést. De nekem semmi törődés nem elég (ahogy a tesómnak semmi etetés).
Húsvétkor a tesóm úgy döntött, hogy kicsit előbbre szalad az általam kijárt úton – tudjátok, Tom Sawyer –, és koponyatörést kapott. Az egész azért van, mert azt hiszi, tud állni, és mindenhol azonnal fölkapaszkodik: húszdekás műanyag kisszéknél, nagylabdánál, székre akasztott nadrágnál, szóval bárminél, ami szerinte egy picit is stabilabb, mint a világgazdaság, és aztán eldől, mint egy deszka. Hosszas gyakorlással is csak annyit sikerült elérnie, hogy ha jó napja van, akkor először fenékre esik, és csak onnan hanyatt. (A szüleim állítólag láttak már ilyet.)
Amint négykézlábalni kezd a következő remek fogódzó, mondjuk kósza napsugár vagy levegőben lógó cérnaszál felé, azonnal ugrunk, de hiába. A köré rakott párnák sem segítenek, egyszerűen odébb lépeget, és a körön kívül esik el. Vagy olyan irányban, amelyre senki sem számítana. Ha fogják a nadrágkantárját, akkor a kantár hatókörén belül ér talajt a feje. A lényeg, hogy jó nagyot koppanjon. A koponyája körben, ahol padlót fog, csupa lila meg zöld folt; Anyu egyik barátnője fölvetette, hogy talán körbe kellene tekerni a fejét purfixszel, ütéscsillapítás végett.
Húsvét előtti szerdán reggel Anyu arra lett figyelmes, hogy egy tenyérnyi, vizenyős daganat van a tesóm fejének jobb oldalán. Levittük a gyerekorvoshoz, aki azt kérdezte, tapasztaltunk-e bármiféle kísérő tünetet. Nos, nem igazán; nem volt jelentősen nyugtalanabb, vagy sírósabb, vagy aluszékonyabb, de éppen most fogzik – azóta ki is nőtt az alsó két foga, egyszerre, hogy ne aprózzuk el –, és emiatt napokon át fájdalomcsillapítót kapott. A gyerekorvos azt javasolta, figyeljük a daganatot, és vigyük vissza Szuszut, ha bármi gyanúsat észlelünk.
Néhány nap múlva a dudor apadni kezdett, és alatta jól érzékelhetővé vált egy csontperem. Anyu elvitte röntgenre Szuszut a Bethesdába, ahol azt mondták, hogy kilenc centis vízszintes koponyatörése van, és már haza sem mehetnek, megfigyelésre bent kell maradniuk a kórházban. (Ismerős?)
Az egész család megroggyant egy kicsit, velem az élen, főként, mivel az óvodai anyák napja is a kórházi tartózkodás időtartamára esett. Nem volt nagy durranás, az igaz, mivel csak az iskolába menők kaphattak saját verset, mi pedig, óvodában maradók mindösszesen egy hatsoros eposzt adhattunk elő kórusban. No persze, tavaly narrátorként betanulhattam egy egész mesét, de most, hogy itt maradok, egyből buta lettem, nem? Sebaj, az összes többiek versét is tudtam, így Anyunak már napokkal előre elmondtam egymagam az egész műsort, ne maradjon ki semmiből.
Az óvoda vezetése azonban idén is kikötötte, hogy anyák napjára csak anyák mehetnek, semmi apa meg nagymama. Ez azért is furcsa, mert semmilyen más ünnepséget nem tartanak, ahol szerepelnénk, csak az anyák napját, így az apák és nagyszülők három éven át egyszer sem láthatják kisfodrosban énekelgetni a csemetét az oviban. (Mert állítólag nem férnének be a terembe. De szerintem csak a szokásos, hogy ne nyüzsögjön már ott az a sok szülő, így is épp elég, hogy tele az óvoda azzal a sok nyamvadt gyerekkel, nem lehet tőlük rendesen óvodát vezetni.)
Előző este még nem tudták megmondani, hogy a rendkívüli helyzetre tekintettel végül is bemehet-e az Apu, vagy nem. Apukám dühös volt, azt mondta, akkor inkább be sem visz az ünnepségre, de nem tesz ki annak, hogy pont csak az én szülőm ne lehessen ott. Végül mégis csak beengedték, így ő lett az egyetlen apuka, aki egyáltalán láthatta a gyerekét verset mondani az óvodában.
Szuszu állítólag kicsit szeppent volt a kórházban, pedig semmi vészeset nem műveltek vele, sőt, Anyu egész idő alatt le sem nagyon tette a kezéből, ugyanis a fémrácsos kiságyban azonnal felállt és feldőlt, nekiesve hanyatt a túloldali rácsnak. (Ehhez képest itthon a nappali azért már akadálymentesítve van.) Végre a töréstől számított tízedik napon összeforrtnak nyilvánították a koponyáját (valóban nem érződött már a korábbi csontperem), és hazaengedték. A tesóm felmentő seregként üdvözölte a hazaszállítani érkező rákosligeti nagypapát, és azóta sem tudja abbahagyni a boldog fültől-fülig mosolygást, ahányszor csak meglátja.
Így aztán a szokásos patakparti majálisra már hiánytalan létszámban vonultunk fel. Ugrálóváraztam, barátnőztem, ültem a körhintán a sárkányon, Szuszu pedig tradicionális télikabátként aludt a céllövölde meg a hányóka között egy fa alatt, ahol a gyerekek visítása és a pléhdobozok csörömpölése időnként elnyomta a nagyszínpad erősítőjét, miközben a kiskölkek versenyt nyomták a dudát a sergőn.
Délután akkora zivatart kaptunk, hogy majdnem kiöntött a patak, szerencsére épp a legmagasabban fekvő sátorban kézműveskedtünk Eszter barátnőmmel, és jószerével észre sem vettük az égiháborút. (A történeti hűség kedvéért megjegyzem, hogy az óvó nénim beleesett a patakba. Na, akkor most ki a putu?)
Itthon pedig igyekszünk megoldani, hogy a húgom ne boruljon fel… annyiszor. Anyukám már egész durva kapusvédéseket tud, néha a földtől alig egy centire sikerül a tesóm koppanni készülő feje alá löknie a tenyerét, és én is megtanultam úgy játszani, hogy fél kézzel a nadrágja kantárját fogom. (Csak néha elbambulok.)
Azt mondják, egyre könnyebb a tesómmal – hát, tényleg nem volt egyszerű ősszel meg télen, amikor cseppenként kellett a szájába nyomogatni a tejet a cumiból, később a kanállal evéssel meg az önálló forgolódással-gurulással kicsit biztatóbb lett a helyzet, aztán félévesen jött a szeparációs félelem, amikor nem lehetett fölkelni mellőle a szőnyegről, mert egyből kétségbe esett. Ez is elmúlt, volt pár lazább hetünk, amikor Anyukám akár a konyháig is kimehetett egy pohár teáért, legfeljebb a nyomában négykézlábalt a testvérem, és út közben picit megnyalogatott egy-két cipőt vagy a babakocsi kerekét. Most azonban valakinek az egyik keze mindig tele van nadrágkantárral, és egy szimpla kézmosás vagy egy tányér étel megmelegítése komoly egyeztetést igényel.
Ehhez képest én a visszafogott többórás ordítozásommal sehol sem voltam. Különben is, ekkora koromra már azt is jórészt abbahagytam. A húgom meg pont most kezd hisztis lenni. Igazi, tervszerű, kiszámított hiszti: ha nem úgy történnek a dolgok, ahogy szerinte kellene, piros fejjel visít, köpköd és hátrafeszíti magát, amíg ki nem javítják a hibát, azután mosolyog tovább. Míg én az ő korában azért sírtam, mert fájt az élet, ő alapvetően jól érzi magát, csak rájött, hogyan lehet a környezetét zajártalom révén manipulálni.
Ráadásul a tesóm gyors, mint egy fél varsa ivadékhal, és leleményes, mint Odüsszeusz. A másodperc tört része alatt képes kibontani más ember csokoládényulát, fészket építeni a ruhaszárítóról lehúzkodott vizes ruhákból, ágyterítőnél fogva megszerezni a karfára tett vajas kenyeret, és végigkenni vele a kanapét. A keze meg az arca folyton filctollas, pedig én úgy éljek, elpakolom a filceimet… Múltkor még tüskét is szerzett az egyik mancsába. Mindenhol ott akar lenni, mindent meg akar nézni és megkóstolni, és ha nem adják oda neki, olyan kiszámítottan hisztizik, mint egy tragika az utolsó felvonásban.
A szüleim kénytelenek voltak beszerezni nekem egy új asztalt – tudjátok, ahelyett, amit a második születésnapomra kaptam. (A szék a napokban tört el, mert minden figyelmeztetés ellenére folyton hintáztam rajta. Nem tudom, lehet, hogy a fülemben van egy kis filter, ami kiszűri a szülői intelmeket, aztán meg naugyéznek. Nem baj, úgyis veszélyes volt a Szuszura, mert túl könnyű volt, és nem bírta megtartani a belekapaszkodva álló húgomat.)
Szóval, az asztalom. Nagyon szerettem, és a mai napig úgy képzelem el a születésnap ideáltípusát, hogy legyen egy csomó lufi a földön és virág az asztalon. Sajnos, a húgom teljesen ellehetetlenítette a használatát. Nem elég, hogy ellopkodta róla a cuccaimat, és ha tányért vagy bögrét látott rajta, azt azonnal elhajította (az edényállományunk az én tipegő korom óta nem csökkent ilyen radikálisan), ráadásul rászokott, hogy mellém álljon, ha rajzolok vagy eszem, és a tányéromban turkált, illetve két kézzel húzta ki a papírt a ceruzám alól. Így aztán a szüleim eldöntötték, hogy nem várjuk ki azt az egy évet az iskoláig, azonnal kell nekem egy nagyobb asztal. Végül apukám húgának a gyerekkori íróasztalát kaptam meg, amit illő tisztelettel kezelek, és még az is előfordul, hogy rendet rakok rajta.
A tesóm pedig egyéb területeken folytatja a tatárdúlást. Ha csöndben van, biztos Anyu varrógépét tekergeti, vagy a laptopon ugrál. Különösen a műszaki cikkekre veszélyes, a fürdőszobai páramentesítőt már tönkre is tette, mert miközben Anyu mosakodott, csöndben benégykézlábalt mögötte a fürdőszobába, kiborította a páramentesítőt – amelyet én kisebb koromban páramentes időnek hívtam –, és belefeküdt a tócsába. Őt még csak át lehetett öltöztetni (ez mostanában naponta többször is aktuális), de a szegény berendezésnek belement a víz az elektronikájába, és nem volt rajta pelus.
„A húgod egy vaddisznó” – sóhajt időnként jóanyám elgyötörten. Én meg örülök, hogy kivételesen nem engem szidnak, amiért megint elvittem a Szuszut.
Nyávogi
–––––––––––––––––––––––––––––––
De Anyu azt is mondta, hogy tündérkislány vagyok!
Szuszu
Hozzám szóltak