A tesóm szerint kétféle étel létezik: az egyik kategória a „pfuj, pfuj, denevérepe” (a TTB Lukas Térdű Törzsfőnöke nyomán), a másik pedig a „gamm!” A kettőt igen keskeny határvonal választja el egymástól. Ami tegnap gamm volt, lehet mára denevérepe, és olykor előfordul, hogy az elsőre denevérepének látszó ételekből is lesznek gammok. Ráadásul igen nehéz követni, hogy a csillagok adott állása mellett éppen mely táplálék számít gammnak; Anyu néha három-négyfélével is megpróbálkozik, mert a tesóm egyelőre nem tud rámutatni a kanapé karfájára sorakoztatott tálkák és üvegek közül, hogy melyiket szeretné. Csak a nemtetszésének képes hangot (eh, eh, eh, pffffffffff) és beltartalmat adni. Ez utóbbi egyenletesen porlasztva elterül anyukámon, a szőnyegen és a kanapén.

Büszkén vallom, hogy házikoszton nőttem föl ilyen szép nagyra: annak idején anyukám egyszerűbbnek találta a főzőcskézést, mint a bébiételek beszerzését. Igaz, hogy az én ízlésemet viszonylag könnyű volt kiismerni, és nem is számítottam válogatósnak (akkor még). Magam is meglepődöm, ha elmeséli, mennyi cukkinit, céklát, zellert megettem babakoromban – ízesítés és só nélkül, épp csak megpárolva és esetleg anyatejjel keverve, ahogy a legegészségesebb. Anyukám szegény azt hitte, ezzel megalapozza a későbbi helyes táplálkozásomat; nem sejtette, hogy majdnem-hatéves koromra nemhogy a káposztafélék említésével ki lehet kergetni a világból, de még az ételízesítőből belekerült molekuláris répadarabka miatt is képes leszek ott hagyni az ételt.

No, ehhez képest a tesóm itthon készített ételekkel történő táplálása eleve lehetetlen vállalkozás. A zöldségféléket egyáltalán nem hajlandó lenyelni, úgy tekinti, mintha műanyagot vagy padlókoszt tömködtek volna a szájába. (Bár sok gyerek szerint ez utóbbi simán gamm.) A banánt egy ideig megette, most épp az is denevérepe. Az almában nem sok kalória van, túl sok egyéb gyümölcs pedig jelenleg nem áll rendelkezésre. Így aztán a szüleim kénytelenek voltak az előre gyártott babaételekhez fordulni.

Gyakorlatilag az összes forgalomban lévő bébiételt végigpróbálgatták, eleinte igen rossz eredménnyel. No persze, mert a legegészségesebb, bio, cukor és egyéb adalék nélküli márkákkal kezdték. Mind, mind denevérepe volt. Egy szép napon azonban – mivel az akkor még banánevő húgomnak emésztési problémái voltak – Apu próbaképpen hozott egy üveg Kecskeméti szilvát. Jó öreg Kecskemétit, cukorral, rizsliszttel… „Gamm”, mondta a tesóm, és önként megette a fél üveggel.

Azóta Kecskeméti bébiételeken él. (Azért írom nagybetűvel, mert ez a neve.) Jelenleg listavezető az őszibarack pulykahússal (a húgom óriási szerencséjére gondoltak a zöldségutáló gyermekek hússal való ellátására is). A gesztenye almával és csirkével egy picit kevésbé gamm, de mivel rengeteg kalória van benne (107 /100 gramm, nyilván nehéz fizikai munkát végző kisbabáknak szánták, az anyatejben csak 64 van), nyűgösebb napokon elég csak a felét megenni. Hangulattól függően kedvencek még a joghurtos és túrós változatok (őszibarack-maracuja joghurttal, eper-alma joghurttal, banán-alma túróval), és persze a jól bevált szilva mindent visz. A tabella nap mint nap változik, de hát ettől izgalmas az élet. (Anyukám, mint többször kifejtette, unalmas életre vágyik.)

Ha megjelennek a hazai idénygyümölcsök, Anyu megint megpróbál majd házilag kutyulni túróval, joghurttal. Sajnos, a tesóm a sátán mesterkedésének minősít mindent, amiben darabka van, pedig Anyu direkt villával összetört (nem pedig botmixerelt) banánnal kezdte a hozzátáplálást, hogy szokja a csomókat. (Aha, szokja csak meg akkor Anyu is a köpködést, gondolta Szuszu.) Igaz, hogy foga egyelőre még nincs, úgyhogy az ellenállását valamennyire meg tudom magyarázni. Mindenesetre szép feladat lesz házilag olyan mértékig pépesíteni az ételeket, mint a bébiételgyártók.

A tesóm jelenlegi teljesítménye napi két és fél üveg bébiétel, persze ez is állandóan változik. Folyamatos nyammogás mellett délelőtt (jó esetben) nagyjából elfogy egy túrós vagy joghurtos, három-négy részletben, délután egy húsos, és ha még mindig nincs este, Anyu bepróbálkozik egy fél szilvással. Jobb napokon egy kis adag tejpép is lemegy (ez régebben kedvenc volt, mára többnyire denevérepe). Éjszaka, félálomban még hajlandó elnyammogni a lefejt anyatejet, bár ez most változóban van, mert amióta megtanulta magának tartani az üveget, néha nappal is iszik. Az élet állandó változás és alkalmazkodás (előbbi a tesóm, utóbbi az anyukám részéről), naplózás, mérés és összeadás. Mindenesetre Anyu már bármely ételt egy pillanat alatt átszámol kalóriaérték alapján anyatej-milliliterre, pedig a matekos tehetségemet nem tőle örököltem. (Szuszu anyatejre átszámolt egész napos fogyasztása jelenleg körülbelül napi 800 milliliternek felel meg, de a múlt héten egyszer átlépte a bűvös ezrest.)

Az egyéb kaják fogyasztása nem számottevő, bár mindent megkóstoltatunk vele, hátha. A babapiskótát, babakekszet eltöri és megpróbálja megjavítani, a kenyérszeletet nagy figyelemmel morzsákra gyömöszöli, de egyik se gamm. Evett már bolti gyümölcsjoghurtot is, bár abban több a cukor meg az E-szám, mint a tejtermék meg a gyümölcs, úgyhogy mégis inkább a joghurtos bébiételre szavazunk. Bár a napi két és fél, vagyis heti 15-20 üveg hazaszállítása meglehetős logisztikát igényel.

Ezek után rám már nem is szólnak semmit, ha bejelentem, hogy megint rakott karfiol volt az ebéd az óvodában, ami rám nézve nem tartalmaz hasznosítható tápanyagot. Anyu csak legyint, és pótebéd után néz; szerencsére teheti, mert minden délben hazahoz az oviból. Azért sokat javultam, a főzelékeket már legalább megkóstolom, a margarinnal vagy bármivel megkent kenyeret azonban továbbra sem eszem meg.

Így jött az ötlet egy napsütéses péntek délutánon, hogy grillezzünk virslit a teraszon. Hazafelé ballagtunk az óvodából, és valahonnan bográcsillatot hozott a szél. Anyu demonstrálni akart, hogy a tesóm már elég nagy, és tudunk jó dolgokat csinálni együtt, plusz nem akart a lakásban főzőcskézni, amikor a teraszon is heppázhatna velünk. Az infrastruktúra még nem épült ki, a teraszon való pakolás és takarítás az utóbbi másfél év eseményei mellett eléggé hátra szorult a fontossági sorrendben. A fedett terasz talán akkor volt utoljára lakályos, amikor Anyu még velem volt itthon gyesen. Nos, épp ideje feleleveníteni a hagyományokat.

Anyu lehozta a padlásról az évek óta meglévő, de még soha nem használt körgrillt, és összeszerelte. Faszenünk nem volt (azóta azt is vett), de a tavaly levágott ágakból remek parazsat rögtönzött a rács alá. A virslinek végül is nem kell sok, a szabadtűzi pirítós kenyérről pedig kinyilatkoztattam, hogy finomabb, mint az összes sütemény, amit valaha ettem.

Szuszunak jobb híján az emeletes ágy szétbontott kartondobozát terítettük le a földre (azóta Apu áthozta a járókát is). A tesóm kicsit csodálkozott, de hamar lekötötte az enyhe szellőben hintázó ágak látványa. Később, amikor Anyunak be kellett mennie valamiért a lakásba, és magával vitte, kimondottan méltatlankodott, nyüszkölt, amikor pedig visszavitték a teraszra, boldogan „gööööööööö”-zött. Anyu felidézte azokat az időket, amikor nem sokkal nagyobb koromban a cipőmmel vertem a teraszajtót, hogy kimehessek.

Az utóbbi napokban amúgy a tesóm is nagy lépéseket tett a szabadtéri lét felé. (Majdnem szó szerint lépéseket…) Először is megtanult állni: különféle, általa megfelelő magasságúnak ítélt, de sokszor meglehetősen labilis tárgyakba kapaszkodva próbálkozott, végül megkapta az én hajdani állódobozomat – tudjátok, a ruhákkal teletömött és így viszonylag veszélytelen nyomtatópapíros dobozt. Azóta a doboz körül éli az életét: reggel első útja oda vezet, föltornázza magát, majd boldogan és büszkén püföli a tenyerével a tetejét. Egy idő után elveszti az egyensúlyát, és fölborul; Anyu körülrakta párnákkal, de így is csupa kék folt a homloka. Nekem valahogy ismerős a szituáció…

A mai napon a tesóm azon a bizonyos lépcsőn is fölmászott. Anyu azt mondja, ebben jól tetten érhető a kettőnk közötti fejlődésbeli hasonlóság és mentalitásbeli különbség. Én egy egész napon át szitkozódtam, hadzsidzsiztem a lépcsőfok tövében, de végül fölmásztam rajta. A tesóm már vagy két hete próbálkozik, ezalatt egy nyüsszenést nem ejtett lépcsőügyben. Nem sikerült neki, mosolygott, elment másfelé, másnap visszatért, még mindig nem ment, mosolygott, és így tovább, egyszer csak fent volt.

Másrészt pedig közelebbről is alkalma nyílt ismerkedni a természettel, mivel Anyu letette négykézláb a fűbe. Hazafelé tartottunk az óvodából – odafelé tíz-tizenöt perc, hazafelé háromnegyed óra –, éppen a réten prücskörésztem Eszter barátnőmmel, és többedszeri szólásra sem billegettem a fülem botját. Szuszu ébren volt, unta a babakocsit, és mostanában kézben lenni sem szeret. Anyu némi gondolkodás után letette a fűbe, hadd ismerkedjen a nagyvilággal. Később alig lehetett elvinni onnan, elmerülten finommotoros fejlődött, a fűszálakat piszkálta, gyomlálgatott, és némi zöldféle a szájába is jutott. Végül is az egész rét egy óriási, szétterített fejlesztő játék!

És ez még csak a kezdet. Azóta volt már rendes családi grillezés is a teraszon, Apuval, szabályszerű grillhússal, a tesómnak járókával. Reméljük, az átmeneti visszaesés után tényleg visszatér a szép idő, és akkor végképp kinyílik a világ!

Kellemes napokat kívánok Nektek is!

                                        Nyávogi

––––––––––––-

Ümgebű!

                                         Szuszu