Még mindig nekem van a legtöbb időm írni a családból. Pedig lassan elkezdődnek a délutáni foglalkozások is, ez már az igazi nagycsoport. Továbbá minden energiámat leköti, hogy a 2-4 éves életkorra jellemző énközpontúság után lassan szociális lénnyé váljak. Anyu szerint egész jól haladok, tegnap például azt bírtam mondani a barátnőmet vegzáló újgyerekre, akit kinevettünk, amikor leesett a csúszdáról, hogy „tudom, hogy rosszul eshetett neki, és nem kellett volna kinevetnem, de akkor meg Dorka haragudott volna meg rám”. Jóanyám szerint ezzel jelenleg meg is elégszünk, már így is leköröztem néhány felnőttet.

Úgyszólván teljesen problémamentes is lennék, két területet leszámítva. Az egyik (a kisebbik baj) az időnkénti megkergülésem, amikor egyszerűen nem lehet szót érteni velem: vihogok, mint a bolond, elrohangálok a szüleim vagy az óvó nénik mellől, rángatom a gyerekeket, és úgy teszek, mintha egyáltalán nem jutna be az agyamba semmiféle verbális input. Ilyenkor nem lehet mit kezdeni velem, még a fenekemre csapás is csak percekre tud kizökkenteni, nem is érdemes fáradni vele. A megfigyelések szerint a jelenség erősen összefügg a fáradtsággal meg azzal, ha nem figyelnek rám (értsd: nem kapok kizárólagos, száz százalékos figyelmet legalább egy felnőttől, de lehetőleg az összes jelen lévőtől). Szerencsére a tesóm ilyen tekintetben kevés vizet zavar, Anyu hallását nem befolyásolja, ha a keze a cumisüveg szívókáját nyomogatja. Ezért mostanában megint egy kicsit több figyelmet érzek magamon, persze bőven el tudnám képzelni magamnak a sokszorosát is.

A másik problémás terület a legendás figyelmetlenségem. Sokszor úgy tűnik, mintha egyáltalán semmi kapcsolatom nem lenne az engem körülvevő, valós világgal. Hazaérünk az óvodából, az ajtóban Anyunak rám kell szólnia, hogy üljek le, vegyem le a cipőmet, aztán menjek kezet mosni, mert ha nem kapok konkrét utasításokat, nem biztos, hogy megteszem. Így gépiesen végrehajtom, de ha valahol elakadok, nem tudom megmondani, vajon mostam-e már kezet, és a cipőm rajtam létét is csak akkor tudom ellenőrizni, ha lenézek. Az agyamban apró tündérkék bóklásznak, matematikai feladványokat oldok meg (mostanában Apuval számolunk este, elalvás előtt – ő kérdez, én meg kiszámolom, és követelem a következő feladatot; roppant boldog vagyok, mert kaptam egy elektromos számológépet, amin ellenőrizhetem magam), vagy azon mélázom, hogyan tudnék vécépapír-gurigából macskacsaládot készíteni.

Anyu utánam szól, hogy öltözzek át. Nagyjából ötödik felszólításra és kissé emelt hangerőre talán át is jön az üzenet. Jó, leveszem a nadrágomat. Utána a bugyit meg a zoknit; ja, azt nem kellett volna? Anyu tajtékzik, szerinte minden áldott nap eljátszom ugyanezt. (Fogalmam sincs, nem emlékszem.) Na jó, visszaveszem a bugyit meg a zoknit – ha kivárják. Anyu közben kezet mosott, átöltözött, tisztába tette Szuszut és most ismét a cumisüveget nyomogatja. A szája nem foglalt, így újfent a szememre hányja, hogy lassan fél órája üldögélek a szőnyegen bugyi nélkül, kibámulok a teraszajtón át a kertbe, és amikor rám szólnak, tanácstalanul merengek a kezemben tartott fél pár zoknimon, mintha soha nem láttam volna még ilyet. Némi kiabálás hatására rám kerül a zokni, a bugyimat is fölveszem (fordítva), aztán ha Anyunak van még türelme fenyegetőzni, előbb-utóbb rajtam lesz az itthoni nadrág. Már csak a pólót meg a hosszú ujjút kellene felvennem, újabb húsz perc, és megoldom ezt is – már rajtam is van, fölvettem szépen az óvodás cucc fölé, nem tudom, Anyunak mi a baja ezzel. (Talán az, ami tegnap meg tegnapelőtt.) Végre úgy néz ki, elkészültem, és még mindig maradt néhány óra a délutánból, neki is ülnék, hogy megvalósítsam az apróra eltervezett macskacsaládot, mire fölállít Jóanyám, a szőrös szívű, mondván, egyszer, csak egyetlenegyszer próbálnám már meg a fenekével hátrafelé fölvenni azt a nyomorult nadrágot…

Nyáron be is tojtak a szüleim, hogy talán hiperaktív vagyok, vagy más efféle, és Apu elvitt a Gekkóba fölméretni. Ott azt mondták, az átlagosnál jobb képességű gyerek vagyok, mindamellett izgága és nagyon-nagyon figyelmetlen. Meg hogy ne olvassák a fejemre, egyszerűen így születtem, és magukat se okolják érte, nem nevelési hiba. És teljesen fölösleges lenne még egy évig az óvodában tartani, nem fog javulni, csak még jobban unatkoznék majd az iskolában. Készüljenek fel rá, hogy szívni fogok a suliban, és persze ők is, meg a tanárok is – próbáljuk átvészelni valahogy az első négy, nyolc, tizenkét évet.

Anyu rá is keresett a neten az óvodásoknak szánt figyelemfejlesztő feladatokra. De csupa olyasmit talált, amit már tavalyelőtt is a kisujjamból ráztam ki a foglalkoztató füzetek megoldása közben. Azért időről időre elővesz vele, nem tudunk például úgy elmenni egy virágágyás mellett, hogy meg ne kérdezze, összesen hány pirosat látok benne, szerencsére egyáltalán nem bánom, ő meg megnyugszik valamelyest, hogy ez meg az a típusú feladat még mindig hibátlan. Attól még nem tudom megmondani, hogy két perccel ezelőtt megmostam-e a fogamat, vagy sem, és vacsora közben húsznál többször kell figyelmeztetni, hogy folytassam végre az evést, és ne az asztal szélét piszkáljam.

Pedig én még a szüleimnél is jobban a szívemre veszem, hogy ilyen vagyok. Mostanában alakul ki az önértékelésem (tudjátok, a 2-4 éves életkor önmagunk tökéletességébe vetett megdönthetetlen hite után), és bizony nem a legszerencsésebb, hogy folyvást korholnak otthon. Augusztus 20-án (na jó, 19-én) a Patakparton, amikor kívánhattam valamit a meselabirintusban, ezzel döbbentettem meg a családsegítős néniket meg az anyukámat: bárcsak több eszem volna… Anyu nem győzi magyarázni nekem, hogy nem az eszemmel van baj, nagyon is okos és tájékozott vagyok. Egy picit kellene csak jobban odafigyelni, hogy mindezt hasznosítani is tudjam. Képzeljem el, hogy hatan eltévednek egy labirintusban. Közülük ötnek fogalma sincs a kivezető útról; a hatodik tudja az utat, csak nem figyelt, merre is jöttek. Így aztán semmivel sem jobb a többieknél, hiába tud többet náluk. (Aham, már elértem azt a logikai szintet, hogy meg lehet győzni tanmesékkel.)

A másik tanmese, amit anyukám újabban ötlött ki a számomra: képzeljem el, hogy gőzmozdony vagyok, mint Thomas meg a barátai. Zakatolok a távoli állomás felé, sínek keresztezik az utamat, kidőlt fákat látok, birkanyájat; nekem akkor is el kell mennem először is az állomásig, ahová indultam, hiszen ott várnak rám. Minden más csak ezután jön – előbb az állomás! Ha elkezdem összepakolni a filctollas dobozomat, de az elveszettnek hitt lila tollam láttán mindenről megfeledkezve rajzoláshoz látok, majd hirtelen felfedezem a papír mellett a cakkollót, és a félkész rajzot otthagyva már rohanok is a szobámba rongydarabkákért, Anyu figyelmeztetni szokott, hogy nem erre az állomásra indultam. (Kiváltképp, ha már megint csak fél pár zokni van rajtam. Meg a nadrágom, fordítva.)

A rendszeretetem egyébként sokat javult, ha már itt tartunk. Hovatovább sötétben is keresztül lehet menni a nappalin anélkül, hogy hegyes alkatrészekkel rendelkező játékokra lépnénk a szőnyegen. Igaz, hogy ehhez kellett némi szélmalomharc Jóanyám részéről kíméletlenül összesöpört és elő nem adott játékokkal, központi kezelésbe vont ollóval és celluxtépővel meg az ártatlan kérdéssel: ugye, rendesen elpakoltad tegnap este a helyére? Na, hát akkor biztos ott is van…

No, de hát ki az a bolond, aki egy gyönyörűen fejlődő, burjánzó virágoskertből éppen a gazt látja meg? Tudjuk: az, akinek gyomlálnia kell… De azért a virágok nagyon is ott vannak és szépen nyílnak, kérem, büszkék is vagyunk rájuk, egy percig sem feledkezve meg róla, hogy nincsen virágágyás dudva nélkül.

Szociális érzékenységem egyébiránt még mindig legnagyobbrészt a tesómra irányul. A világ minden kincsét odaadnám érte (beleértve a sárgákat és a lilákat is), képes vagyok megtenni, hogy egy egész órán át nem zörgök semmivel, és nem beszélek hangosan, ami egy ötévesnél nagyobb szó, mint a Niagara fölött  biztosítókötél nélkül biciklizés. A tesóm továbbra is hálásan vigyorog és beszél hozzám, ha meglát.

Vele egyébként nem állnak túl jól a dolgok továbbra sem. A védő néni meg a doktor néni az augusztus 20-i hosszú hétvégéig adtak türelmi időt neki, hogy beinduljon a súlygyarapodása, de Szuszu nem érezte a fenyegetést, és továbbra sem evett. Így az ünnepek utáni csütörtökön beutalták gasztroenterológiára azzal, hogy pár napig ott is kell maradnia. Anyu aznap délután kétségbeesetten kutatta a netet a papírokon szereplő latin kifejezések után, nem volt meggyőződve róla, hogy a gasztroenterológia jelentené a megoldást egy olyan gyereknek, aki le sem hajlandó nyelni az ételt (sem anyatejet, sem tápszert, sem ciciből, sem cumiból).

Ekkor véletlenül rákattintott a blogomra, és meglátta Bácskai Csibi kommentjét (köszönjük!) Azonnal felhívta az ajánlott szoptatási tanácsadó nénit a Bethesdában. Amikor a néni meghallotta, mennyit eszik a tesóm, nem is időpontot adott, hanem azt mondta, tényleg muszáj befektetni a tesómat valahová kivizsgálásra, de inkább hozzájuk, a csecsemőosztályra, mert ezt tényleg nem hangzik gasztroenterológiai problémának. Így került a tesóm Anyuval együtt a Bethesda kórház táplálási zavaros kórtermébe.

Apu éppen az új tanév első heteit nyűtte az iskolában, reggeltől estig ott kellett volna lennie, de muszáj volt engem hozni-vinni az óvodából. Megoldottuk, csak a szüleim lettek az eddiginél is zaklatottabbak. Valahogy nem sikerül átérezniük a felhőtlen örömöt, amit egy kisbaba érkezése jelent…

Szuszut alaposan megvizsgálták fülétől farkáig, a nemevés oka nem derült ki – anatómiailag alkalmas lenne rá, neurológiailag is, a belgyógyász sem talált olyan eltérést, amit okolni lehetne. A tesóm azonban továbbra sem mond le azon elhatározásáról, hogy levegőn és madarakon éljen, mint Szent Ferenc (copyright by N. J.), a napi önkéntes fogyasztása 300 g körül van, amikor a korosztályának 500 és 1400 g körül kellene ennie naponta. Hát persze, hogy nem nő a súlya és nem fejlődik, csak vegetál takarékon.

Az áttörést végül egy Anita nevű nővérnek köszönhetjük. Ő találta ki, hogy a puha latexcumi oldalát nyomogatva belecsöpög a tesóm szájába a tej a cumisüvegből, és a torkát simogatva többnyire le is nyeli (kivéve, amikor tíz-tizenöt perc kínlódás eredményét egyben szíveskedik kiköpni). De nem csak erről van szó, Anita nővér pszichológus is, akárcsak Mónika doktornő: valahogyan meggyőzték róla a tesómat, hogy ő szép, okos és tud enni. A bethesdás napok alatt végre megindult a súlygyarapodás, Anyut azzal engedték haza, hogy bízni kell a kisbabában és bátorítani, mert megérzi. Naponta legalább nyolcszor fejni, hogy el ne apadjon a tej (azóta is minden nap nekiveselkedik, de hatnál tovább nem jut, amíg egy nap csak 24 órából áll), cumit nyomogatni, minden evés előtt-után mérni és naplózni, a naplót hetenként visszavinni a Bethesdába. Egyelőre a napi 500 és 600 g közötti mennyiség a kitűzött cél, majd lassan fel kellene emelni 700-800-ra.

Így aztán anyukám nap mint nap újból és újból nekifut egy félmaratoni távnak, amiről ő is tudja, hogy lehetetlen lefutni. Rajt éjjel 1-kor, Szuszu az öklét rágva cuppog, talán most enne, cicizik is 10 grammot és elalszik rajta, a cumisüveget a szájába dugni lehetetlen. Fejés, majd a cumisüveg, a mellszívó és alkatrészei elmosogatása, fél háromtól alvás a következő cuppogásig, általában 4-ig. Mindez elölről, annyi változatossággal, hogy néha Szuszu elbambul, és sikerül beletölteni egy nagyobb adagot (50-70 g), majd észbe kap, és kihányja. (Párnahúzás, átöltözés.)

A 6-7 óra közötti ökölrágás után már nincs alvás, mert fél nyolc tájban én is felkelek. Csütörtökön és pénteken Anyu visz oviba, a többi napon Apu, olyankor Anyunak csak ruhát kell elővennie és befonni a hajamat. De Szuszu már amúgy sem szokott visszaaludni, szóval elkezdődik a nap.

Ez a nap abból áll, hogy Anyu leméri a tesómat, cicivel tukmálja, ismét leméri (fogyott tíz grammot), cumisüveggel tukmálja, lelkesen elfogyaszt egy tízest, csöpögtetéssel fél óra alatt még tízet, majd végképp elalszik, Anyu fej (alsó hangon fél óra lenne, de tíz perc után Szuszu fölébred és méltatlankodik meg cuppog, mire Anyu abbahagyja, hogy hátha most enne, de nem), kb. egy óra mellszívós kínlódás után mosogatás, tisztába tevés, koszmó és szájpenész kezelése (na ez az, ami rendszerint elmarad), ha nagy nehezen elfogyott a lefejt tejmennyiség, akkor kutyatáp gyártása, vízforralás, cumimosás, majd 10 perc szünet, amibe belefér egy pisilés, egy szelet kenyér vagy a gép bekapcsolása (az internetre rendszerint már nem sikerül belépni, a masina estig csöndben perceg a sarokban), aztán Szuszu ismét cuppog, és kezdődik minden elölről. Délelőtt tízre minimum 210 grammnál kellene tartaniuk (nyolcvannál tartanak), 12-kor legalább 250-nél, ez a félmaraton már nem lesz meg.

Nos, öt évvel ezelőtt nem gondolták volna, hogy még én leszek a könnyebbik eset, akit visszasírnak. Én is clustereltem, de legalább ciciből, és önként.

Fél egykor Anyu és Szuszu eljönnek értem az óvodába, a húgom egész úton tüntet, hogy enne, itthon persze nem kell neki. Anyu szerint lélekromboló dolog heteken át éjjel-nappal egyfolytában olyasmivel foglalkozni, amiben ennyire sikertelen. Azt mondja, akkor már inkább futott volna minden nap egy valóságos félmaratont. Abban legalább célba ér. De ha nem, akkor sem keltik fel éjjel 1-kor, hogy kezdje a következőt.

Apu azzal biztatja Anyut, hogy ha nagyon muszáj, négy hónaposan már lehet a tesómnak krumplit meg almát adni, csak addig kell kibírni valahogy. (Bár nem egészen tisztázott, mennyivel jobb, ha a cumisüveg helyett majd a kanalat nem lesz hajlandó a szájába venni.)

Anyu azt mondja, a nehéz helyzetben én vagyok az egyetlen reménysége és vigasztalása. Délutánonként legalább szól hozzá valaki, amíg a tesómmal, az üveggel meg a mellszívóval küszködik, és van, aki megvakarja az orrát, miközben mind a két keze foglalt. És én tényleg nagyon szociális és együttérző vagyok, mesélek az óvodáról, a barátnőimről, az új gyerekről (akit kinevettünk, amikor leesett a csúszdáról), az (Anyu szerint előnytelen külsejű) nagy kislányról, aki folyton azzal etet, hogy ő szép, én meg csúnya vagyok, én meg bedőlök neki és szomorkodom (hagyján, hogy a nagycsoportban bejön ez a taktika, de Anyu szerint döbbenetes módon még a felnőtteknél is – és akkor ne legyen önértékelési zavarom), az ebédről, amit már megint elvittek az orrom elől, mert nem sikerült 20 perc alatt megenni (pedig a kedvencem volt), a dinoszaurusz-leletekről, amiket a homokozóban találtunk Imolával (aki elköltözik a szomszéd faluba, és másik oviba fog járni – én vigasztalom, pedig legalább annyira szomorú vagyok miatta), azon kívül az összeadásokról és szorzásokról, a macskacsaládról meg az apró tündérekről a fejemben.

(Ki törődik akkor néhány szál gyommal?)

Anyukám mostanában kezdi érezni, milyen sok idő elmúlt fölötte, és mennyi idő még, amíg egy gyerek idáig kész lesz.

A múlt heti kontrollon a szoptatási tanácsadó néni megemlítette Anyunak – amikor szóba került, vajon várható-e egyáltalán javulás –, hogy sötét gyanúja támadt: létezik egyfajta táplálkozási zavar, bizonyos cluster-feeding… „Neeeeem”, nyögte anyukám, és felkötötte magát a mellszívó kábelére.