Gyorsan múlik a nyár. Apuval Állatkertbe meg Vidámparkba mászkálunk, meg a Balatonhoz, a Velencei-tóhoz, a Vasúttörténeti parkba és hasonlók. Mostanában jóval több dolgot csinálunk kettesben, mint szoktunk – ez jó is meg nem is. Jó, mert szeretek az apukámmal lenni, és eddig mindig hiányom volt belőle (talán emlékeztek, pici koromban egyik ősszel bele is betegedtem, amikor dolgozni ment), de azért kicsit furcsa is, hogy úgy megfogyatkoztak a bizalmas percek Anyuval.

Anyu, akár csak öt évvel ezelőtt, ismét a kanapéba gyökerezve töltötte a nyarat tejfoltos pólóban, Kispál- és Tankcsapda-számokat hallgatva kialvatlanság ellen. Annyi a különbség, hogy én ettől az életmódtól hamarosan gyarapodásnak indultam, és a családi krónikák szerint háromhetesen elértem a születési súlyomat, ami objektíven személve így is épp elég soká történt – Szuszu húgom viszont hathetesen még épp csak pendlizik a születési súlya körül, a fejét még mindig a szüleim tartják helyette, és úgy néz ki, mint egy jó nagy újszülött.

Már mindenféle okosságot kipróbáltunk, eddig sikertelenül. Nem jön be a nálam bevált bombabiztos módszer (lakjon a cicin), sem annak az ellenkezője, sem az összes orvosi, védőnői és könyvbéli tanács. Szuszu pontosan tudja, hogyan kell cicizni, de három korty után abbahagyja, nem számít, mikor evett utoljára. A tej meg csak spriccel szanaszét a kövön, és még mindig fejéssel kell biztosítani, hogy ne álljon el végképp.

Most épp ott tartunk, hogy tápszert írt fel neki az orvos – a szüleim, bár meggyőződéses anyatej-pártiak, végső megoldásként elfogadták, de egyelőre ettől sem látszik túl nagy áttörés. A tesómnak állítólag száz milliliter élelmet kellene elfogyasztania háromóránként; Anyu szerint saccra harmincat ehet, ha nagyon nekidurálja magát, és a mérleg is ezt igazolja (már ha mutat egyáltalán különbséget az etetés előtti és utáni állapothoz képest), így minden cicizés után meg kellene ennie orvosi javaslatra hetven milliliter tápszert (néha hajlandó, de akkor is csak másfél óra nyammogás és pofagyömöszölés árán). Ha ez sem használ jövő szerdáig, a doktor néni gasztroenterológushoz küldi.

Eddig a szüleim is úgy gondolták, hogy fölösleges folyton méricskélni a kisbabákat, és a védő néni fölöslegesen aggódik a gyerekek súlya miatt, Szuszu azonban tényleg elég feltűnően leragadt az újszülötti minőségnél, mozgásfejlődni sem akar, úgyhogy úgy néz ki, még Dévény-tornára is hordani kell majd.

A tápszer a családi szóhasználatban csak kutyatápként szerepel, mert olyan szaga van, mint a kutyáknak szánt szárazeledelnek. Hipoallergén, ezért tejfehérje helyett átalakított marhahús alapú fehérjét tartalmaz, így aztán szerencsétlen kishúgom úgy szaglik tőle, mintha a főutcai kisállat-kereskedésben találták volna szegénykét egy nagy papírzsákban.

Egyébiránt továbbra is nagyon szeretem a testvérkémet, sokat játszom vele (kendőcskékkel takargatom és plüssállatokat teszek rá), ha pedig sír, nem méltatlankodom, hanem valódi aggodalommal igyekszem megvigasztalni, és én vagyok az a családból, akinek ez a legtöbbször sikerül is. Fogom a kezét – már a születésétől nagyon szereti valakinek az ujját szorítani –, beszélek hozzá, ő pedig előbb-utóbb abbahagyja az ordítást, és átvált valami hüppögő gurgulázásba, ami pont úgy hangzik, mintha direkt nekem panaszkodna. Ha jó kedve van, mindenfélét mutogatok neki, építettem például fekete meg fehér legókockákból valami építményt külön erre a célra, mert Anyu mondta, hogy egyelőre még nagyon rosszul lát, a fekete-fehér kontrasztot érzékeli a legjobban. Az építményemet tényleg szívesen nézi, meg azt a királylányos képeslapot is, amit Leonától kaptam a születésnapomra; de már engem is felismer, és ha meghallja a hangomat, keres a szemével. Csodálattal szokta rám függeszteni a tekintetét, és elmosolyodik.

Reggelenként, ha nem húzom el az időt nagyon a felkeléssel, kérni szoktam, hogy tegyék be a kistesómat az ágyamba. (Amikor megszületett, kaptam egy emeletes ágyat, de egyelőre Apu alszik az alsó ágyon, mert Szuszu az éjszakai evések miatt még Anyuhoz van kötve.) Érdeklődéssel tanulmányozza az arcomat, igyekszik a maga módján valahogy közelebb vergődni hozzám, egész jól tűri, ha ölelgetem és rátehénkedem, és néha mintha beszélni is próbálna hozzám. Minden nap megszámolom, hogy hány betűt ismer (egyelőre kizárólag magánhangzókból áll a tudománya).

Szóval egyelőre jól megvagyok a kistesómmal. A kezdeti feszültség lassan oldódik bennem, Anyu szerint már nem olyan űzött a tekintetem. A dolgok átalakultak, de eddig semmiféle szörnyűség nem történt, és lassacskán hozzászokom a megváltozott napirendhez. Az óvoda is újrakezdődött – a nyári szünetben angoltáborban voltam meg kézműves táborban, később úszótáborban is, de úszni még mindig nem tanultam meg –, most még összevont csoportok vannak, de azért már valódi nagycsoportosoknak számítunk. Ezt meg is szoktuk beszélni a barátnőimmel egymás között. Csak olyankor visznek be az oviba, ha nincs más elfoglaltság, vagyis nem megyünk sehová Apuval, és olyankor is elhoznak ebéd után. Így ki lehet bírni az óvodát, egyfajta játszóháznak tekintem (tegnap például nem is akartam hazajönni, ha nem lett volna alvás, és folytathattuk volna a délelőtti játékot).

Anyu folyton próbálkozik, hogy ő is vigyen valahová, bár Szuszu mellett a dolgok rendszerint nem úgy alakulnak, ahogy eltervezi. De azért egyszer már elsétáltunk a cukrászdába meg a Varjas játszótérre, egyszer képkiállításon voltunk a Helytörténeti gyűjteményben, és megnéztük az új patakparti sétányt az Ófaluban, augusztus 20-án pedig (amit a városunkban idén 19-én tartottak) a patakparti mulatságra is sikerült eljutnunk. Most nem estem bele a patakba, ellenben felültem a láncos körhintára, amivel évek óta szemeztem. Végigjártam a családsegítősök kalandpályáját (Szuszu azalatt egy szalmabálán ülve szopizott – mármint Anyu ült a szalmabálán, és nem a húgom), és vettem magamnak egy igazi vásári műanyag fagylaltot, aminek szivacsból van a gombóca, és egy rugóval ki lehet lőni. Anyu adott pénzt, és azt mondta, találjam ki, mit szeretnék, én meg odamentem az árus bácsihoz, és megvettem. Utána egész végig boldogan lövöldöztük egymást a fagyinkkal Petra barátnőmmel.

Este Apuval néztük meg a tűzijátékot a Patakparton. Ez volt az utolsó kánikulai nap, másnap megérkezett a lehűlés, és vele a búcsúzkodó, kicsit már őszies esték. Még paplan nélkül, takaróval alszunk, de már nem kellemes mezítláb mászkálni a konyhakövön, és a vízcsapból ismét hideg víz folyik a nyarakra jellemző meleg lötty helyett. Szuszut nem viszik ki reggelenként a kert végébe, hogy föl ne ordítson engem háromnegyed hatkor, amikor azt hiszi, hogy már reggel van, mert a hajnali hűvös miatt föl kellene öltöztetni, és azalatt úgyis fölordítana. Bár az elmúlt néhány napban megkímélt; Anyut kevésbé, éjszaka óránként szíveskedik fölébredni, és két-három órát fent van egyhuzamban, anyukámnak mindent összeadva négy-öt óra alvás jut egy éjszakára. Nappal sem alhat, mert valamelyikünk biztos fent van, és igényli a közreműködését. Így hát szegény anyukám lassanként sorvadgat, akárcsak a nyár.