Rosszat sejtek. A tesóm még a fejét sem bírja megtartani, és máris utánoz. (Már amiben tud, mert én például már a születésemkor meg tudtam tartani a fejemet.)
Most azt találta ki, hogy besárgult, ezért folyton alszik és nem hajlandó enni. Minél kevésbé eszik, annál erőtlenebb, így nem tud elmúlni a sárgaság (ahhoz is sok folyadék kellene), következésképpen még többet alszik és még rosszabbul eszik.
Két korty után édesdeden szundikál a cicin. (Pedig a technikát állítólag tudja.) Simogatják, csipkedik, masszírozzák. Még jobban alszik. Vállra teszik, böfiztetik, tisztába rakják. Nagy kegyesen kinyitja az egyik szemét, és jelzi, hogy esetleg el tudna képzelni némi cicizést. Irányba állítják, rácuppan, kettőt nyel – és már alszik.
Anyu lefeji a tejet, és cumisüvegből próbálja beletölteni. Szuszu undorodva kitolja a szájából a cumit, és kicsorgatja a tejet.
Valahonnan ismerős a módszer? Kár, hogy nem védettem le annak idején… Tudom, világszerte rengeteg kisbaba teszteli ilyen módon a szülei túlélőképességét, de itt a családon belül mégis csak az én szabadalmam volt.
Meg is untam a nyílt plágiumot, és elhúztam Apuval a Balatonra.
Anyu itthon maradt a tesómmal, és a három óránként bekövetkező egy-másfél óra cicin nyammogás, fél óra fejés mellett megpróbál néha aludni/enni/egyéb módon létfenntartani is.
Mindegy. A jelek szerint én sem háromkilósan fogok érettségizni, ahogy annak idején tervben volt, így hát reméljük, Szuszu sem három és fél kilósan fog. A karón varjú látása legalábbis hozzájárul a kitartás növeléséhez a szüleim esetében.
Vigasztalásul álljon itt heti kvízkérdésünk: melyik fényképeken látható Szuszu húgom, és melyikeken én? A helyes megfejtők között kakis pelenkákat és 2 perc ordítást sorsolunk ki. (Az ordítást én szolgáltatom, mert a tesóm egyelőre csendben van.)
Hozzám szóltak