Földközelben járt a Panstarrs üstökös. Apám, a vulgárcsillagász két héten át minden alkonyatkor reménykedett, hátha kivételesen derült lesz az égbolt, de nem olyan időket élünk.
A március 15-i hófúvások után Húsvét hetében megint sarkkutatóknak való idő volt. Meg is fáztam óvodába menet, amikor úgy fúrtuk bele magunkat a jeges szélbe, hogy papír zsebkendővel kellett törölgetni az arcomról út közben a rátapadó havat. Hiába a csizma, kesztyű, overall, amíg csak egy fél tenyérnyi is kilóg az arcomból, garantáltan megfázom. Mondjuk a szervezetem is arra szavaz, hogy március végén már nem hófúvás dukál…
A nárciszok másfél hete bimbóban állnak – hiába –, az extrém időjárási körülmények között egyetlen dolog virágzik: a folklór. Megnyugodtunk, hogy még létezik ilyesmi. Hogy mennyire, arra bizonyságul álljanak itt az alábbi locsolóversikék (mi Sánta Kutya, Michouth és Oláhtamás gyűjtése révén jutottunk hozzájuk).
„Nagy pelyhekben hull a hó,
itt van, itt a nyúlapó!”
„Nyuszi ül a hóban,
hóban szundikálva;
Nyuszi, talán megfagytál,
meglocsollak, olvadjál…”
„Havas erdőn jártam,
Lavinát is láttam,
El akart sodorni,
Szabad-e locsolni?”
Sebaj. Anyu megígérte nekem Karácsonykor, hogy Húsvétkor nagy készülődés lesz – hát lett. (Bár mióta Fűzfavirágtól tudjuk, hogy létező népszokás az ünnepeket betegágyban/kórházban tölteni, már nem is tűnik akkora szívásnak… Azért Apu deklarálta, hogy a legutóbbi Karácsony volt az abszolút nulla, ezentúl mindent ahhoz viszonyítunk.)
Szóval biztos, ami biztos, már az előző hétvégén hozzáláttunk az ünnepi készülődéshez. Kifújt tojásokat festettem be vízfestékkel, kis koszorúkat fűztem gyöngyből meg szintén befestett tésztákból, és szépen feldíszítettünk néhány cseresznyeágat a vázában. Nagyon hangulatos lett, bár háttérben az ablakon túl nagy pelyhekben hulló hóval, hááát, kicsit furcsán festett.
Minden nap sütöttünk valamilyen süteményt. Először mézes puszedlit, mert az sokáig eláll. Meg kakaós tortalapot, amit másnap megkentünk kókuszos krémmel. Az aprósüti-gyártásban pedig már komoly segítség vagyok. Én szaggattam ki a sütiket virág, szívecske, pillangó alakúra, Anyu meg tepsibe rakta. Most térül meg az az idő, amit eddig hátramozdítással töltöttem a konyhában (tudjátok, ahol nehéz szoktam lenni) – ez volt az első alkalom, hogy már nem lassítottam, hanem kifejezetten gyorsítottam a folyamatot.
Szerdán, angol után húsvéti ovi-klubban voltunk Anyuval, és mindenféle ablakdíszt készítettünk. Csütörtökön már nem vittek óvodába, hátha kialszom a náthámat, de nem volt meggyőző az eredmény. Vagyis nem sikerült rekordot döntenem, az idei egyhuzamban óvodában töltött napok maximuma továbbra is 3 nap maradt. Délután feldíszítettük a teraszajtót a tegnapi műveimmel, és néhány újat is készítettünk, bár a fehér háttér előtt továbbra is furcsának találtam őket.
De legalább a sütijeim gyönyörűek lettek! Megkentük őket kókuszos vagy diós krémmel, és kettesével összeragasztottuk. Jöhetnek az ünnepek!
Nagypénteken máris vendégeink voltak: Csucsu jött el a két kislányával és az unokatesójukkal, meg Michouthka. Már napokkal előre annyira vártam őket, hogy még a vastag zoknimat is hajlandó voltam önként felhúzni, hogy a hóban összeszedett megfázásom ne súlyosbodjon vendégséget megakadályozó tényezővé. Szerencsére a havas eső sem tántorította el őket. (Aminek amúgy egyetlen haszna volt: jól olvasztotta a vastag hótakarót.) Zitával nagyon egymásra hangolódtunk, sülve-főve együtt voltunk, ezért kivételesen még Anyuékat is hagytam beszélgetni. Remélem, hamarosan sikerül megint találkoznunk! (Ha idén még tartósan 15 fok fölé emelkedik a hőmérséklet…)
Másnapra sajnos elérte azt a szintet a taknyom, hogy a szüleim nem ítéltek látogatóképesnek, így nem tudtunk átmenni Dorka barátnőmékhez. Pedig még a havas eső is abbahagyta pár órára… A hőmérséklet gyorsan emelkedett, estére majdnem az összes hó elolvadt a kertben. Anyuval rajzoltunk meg kézműveskedtünk, készítettünk egy nyuszis ceruzatartót wcpapír-hengerből a színes ceruzáimnak. Délután megfőztük a sonkát, és este nagy vacsorát csaptunk.
Másnap, vasárnap egész nap szakadt az eső. Ez komoly fejtörést okozott a Nyuszinak, aki eddig mindig a kertben rejtette el az ajándékot. Végül azt találta ki, hogy Mamáéknál pottyantott el nekem néhány csokitojást, szigorúan a betonjárda mellett (a Nyuszi majd bolond lesz a sárba lépni), és miközben azokat keresgéltem, itthon a nappaliban a trambulint megrakta ajándékokkal. Kaptam egy plüss sztegoszauruszt, egy Szellemlépcső nevű társasjátékot, egy rakás könyvet meg foglalkoztató füzetet, egy kis csokit meg néhány apróságot: pónilovat, nagyfejű cicát meg minden olyasmit, ami egyenletes hordalékként szokta borítani a nappali padlóját. (Apám, a vulgárcsillagász pedig egy távcsövet. Tiszta égboltot nem kapott hozzá.)
A Nyuszi a fentieken felül még egyéb figyelemelterelő hadműveletet is kifundált: a tojások elrejtésével egy időben valahogyan áramszünetet is sikerült előidéznie, gondolom, azért, hogy nyugodtan járhasson-kelhessen az egész környéken, míg a háziak a biztosítékokat ellenőrzik vagy az Elmü-t hívják.
A viharos időben elég sötét volt idebent, nem ártott volna egy kis háttérvilágítás, bár a Szellemlépcső társasjáték kifejezetten hangulatos volt így. Azt találgattuk, mikor ér végig a környéken a Nyuszi, és kapcsolja vissza az áramot.
Három óra elteltével mi sem bírtuk ki, és felhívtuk az Elmü-t. Egy automata kapcsolt be, és bemondta, hogy Pest megye területén kiterjedt áramszünet van, aki emiatt reklamál, az ne is fáradjon. Mekkora király ez a Nyuszi!
Szerencsére a tűzhelyünk gázzal működik, így az ebédet meg tudtuk főzni, a gázkazánnak viszont áram kell a keringtetéshez, így délután már egyre jobban fáztunk. A Nyuszitól kapott könyveket olvasgattuk, de nem esett jól kibújni a takarók alól, hogy tojást fessünk. Megállapítottuk, micsoda elpuhult városi népek vagyunk, még annyira sem sikerült beletalálnunk a vidéki életbe, hogy egy sparheltunk legyen. Teljesen ki vagyunk szolgáltatva a civilizációnak. Szerencsére még mielőtt besötétedett volna, visszatért az áramszolgáltatás. Anyu megfőzte a tojásokat, én pedig fehér zsírkrétával rajzolgattam rájuk. Amikor meguntam, ő is besegített egy kicsit, azután festékoldatba rakta az elkészült darabokat. Szerintem az ideiek lettek a legszebbek!
A madarak – főleg a feketerigók – a szakadó eső dacára egész nap hangosan énekeltek. Úgy látszik, ők sem a hőérzetüknek, hanem a naptárnak hisznek. Remélem, ők nem fáztak meg, mert rengeteg időbe telne ennyi orrot végigporszívózni, és a rekedt hangú karének sem lehet valami felemelő hajnalonként az ablak alatt.
Hétfőn reggel furcsa időjárási jelenségnek lehettünk tanúi: kisütött a Nap! Már nem is tudtuk mire vélni a nagy fényességet. Gyorsan felöltöztem (-tettek…) (és nem olyan gyorsan…) (Az öltözési sebességem és hajlandóságom neuralgikus pont mostanában.) Kiporszívózták az orromat, megreggeliztem, kiporszívózták az orromat… Némi noszogatás árán összepakoltam a hordalékomat a nappaliban, és már jöttek is a locsolók. (Laci és Marci a szüleikkel és Judittal, később pedig Peti és Tomi az apukájukkal.) A taknyom miatt nem mentem túl közel hozzájuk, elfogódottan nyújtottam feléjük a tojásos kosarat, azután ugráltunk egyet a trambulinon. Viccesen fest egy ünneplőbe öltözött, trambulinon pattogó ötéves locsoló, akinek röpköd a nyakkendője.
Most pedig már alkonyodik, és matricákat ragasztgatok a foglalkoztató füzetembe. Apu reménykedik, hogy hosszú idő után talán ma tiszta lesz az esti égbolt. Megállapítottuk, hogy az idei Húsvét – időjárás ide vagy oda – a karácsonyi abszolút nullához képest kifejezetten jól sikerült. Holnaptól ismét eső várható. Még jó, hogy van vulgárcsillagász a családban, legalább lesz kitől megkérdeznem, tulajdonképpen mi is az a Nap.
Hozzám szóltak