Végre buli volt! Úgy, mint régen. Legalább egy éve nem láttam a TTB-t, kicsit mintha megfogyatkozott volna a számuk, de kétségkívül igen fontos tagokkal bővült. (Sőt, a fontos tagok már járni is tudnak, ami nem elhanyagolható szempont egy mellékkörülményként túrázással is foglalkozó társaságnál.)
Anyu úgy tervezte, hogy pénteken – élve a törzsidő kínálta lehetőséggel – kettőkor eljön a munkahelyéről, sütünk sütit, előkészülünk… Ehelyett ötkor esett haza lógó nyelvvel és tajtékos szüggyel, és a nap hátralevő részében már csak arra volt képes, hogy ide-oda vitt dolgokat a lakásban, aztán lerakta őket ugyanoda. Nem baj, amúgy sem helyesli, hogy megjátsszuk magunkat a vendégek előtt, és úgy tegyünk, mintha rend szokott volna lenni, mikor nincs is. És szerencsére nem alaptalanul bíztunk abban sem, hogy a TTB majd biztos hoz sütit.
Szombat reggel rendezett falanxban (és négy autóval) megérkezett a TTB rengeteg sütivel. (Pogi… Medvehagymás palacsinta… Miegyéb…) Hamarosan egy népes túra központi helyen lévő ellenőrzőpontján éreztem magam, és miközben a finomabbnál finomabb szolgáltatásokat csipegettem az asztalról, és megpróbáltam minél több emberrel eszmét cserélni, néha rutinból körülpillantottam, vajon merre is lehet a pecsét…
Szerencsére az időjárás is kegyes volt hozzánk, így egyszer sem kellett bemenekíteni a bográcsot a zápor elől, és rendben megfőtt a gulyás. Én addigra már brutálisan besütiztem, de a levének azért akadt még egy kis hely a sütik közötti résekben.
Ebéd után úgy gondolták, hogy lefektetnek engem Mamáéknál, hogy a nyüzsgés ne akadályozzon az alvásban. Hát végül nem a nyüzsgés akadályozott, hanem az, hogy egész végig rugdostam Apu oldalát, aki végül megunta, és visszahozott. Így délután már egy kicsit keresztbeállt a szemem, de kivételesen nem támadt bennem nosztalgia a Nyávogi becenév iránt.
Rendkívül meg voltam elégedve a társasággal, amelynek maga Zsolibéla is tagja volt. Kata szép nagy szappanbuborékokat fújt neki, Zsolibéla pedig a levegőbe ugorva levadászta őket. Aztán úgy háromnegyed óra elteltével már csak álló helyzetből csattogtatta utánuk a fogát… Végül lefeküdt úgy, hogy a négy lába égnek állt, a nyelve pedig szépen kilógott oldalra. (Kicsit aggódtam, hogy ez a lenyelt másfél liter szappanos oldatnak köszönhető, de nem, mert az újabb buborékok láttán nyögve feltápászkodott.)
Legjobban Annának és Veronkának örültem. Veronka nagyon nagyra nőtt – már ugrálni is tud a trambulinon –, és ünnepélyesen átadta a babasági stafétát Grétának. Gréta a helyzet komolyságát átérezve botanikai tárgyú vizsgálódásokat végzett, én pedig megtanultam Annától, hogy lábat is kell rajzolni az embereknek.
Sajnos, senki nem játszott velem Carcassonne gyermekeit, pedig Anyu azt mondta, ebben a társaságban egész biztos találok három embert, aki szívesen beszállna egy parti társasjátékba. Na, hát végül nem került rá sor – ezért hamarosan újabb bulit kell szervezni! (No meg azért is, mert néhány illusztris személyiség még hiányzott a társaságból.)
Köszönjük szépen mindenkinek, aki eljött, nagyon jól éreztem magam veletek! Olyan gyorsan elrepült az idő, hogy jóformán végig sem tudtam kérdezni mindenkitől, vajon mi újság vele. Remélem, hamarosan újból találkozunk!
Hozzám szóltak