Tudjátok, mit jelent, ha nyílik a pünkösdi rózsa? Valakinek születésnapja van. És kinek? (Mamának, Petinek, és még?)

Idén is többnapos ünnepségsorozattal emlékeztünk meg a nagy eseményről. (Mármint, hogy berzso „félegyhajrá”-jára hosszas biztatás és unszolás után hajlandó voltam kidugni a büdös orromat erre a fölöttébb gyanús világra.) Szombaton Mamáéknál voltunk, az itteni házukban. Mert most már itt is van nekik egy, egész közel. Ez jó!!! Nagyon jó! És Lili meg Balázs unokatesóim is itt voltak (ez meg még jobb).

Lilivel sokat putulkodtunk, és szaladgáltunk a kertben. Sajnos, miközben éppen a rúdtánc-világbajnokságra készültem fel az előtető egyik tartóoszlopán, rondán bevertem a hasamat a lépcsőbe, így egy jó nagy marék bőrrel adóztam ennek a szép sportnak. A szüleim kicsit betojtak, hogy belső sérüléseim lettek, de mivel Anyu még odáig sem jutott a gyógymesélésben, hogy Cicamica egyáltalán beköltözzön a köcsögházba, én meg máris felugrottam az öléből, hogy további sürgős putulkodni valóimhoz lássak, kicsit megnyugodtak, hogy nem lehet komoly bajom.

Bár lehet, hogy a kettő nálam nem függ össze. Ha például betegség miatt itthon vagyok az óvodából – ami mostanában az alapeset –, és Anyu kinyitja a fotelágyat a nappaliban, hogy azon feküdjek, még annyi időre sem mehet el mellőlem, hogy egy pohár teát hozzon a konyhából, mert máris hallja, hogy – poing, poing, poing – a gyengélkedő nagy lendülettel ugrál az ágyon.

El is határozták, hogy vesznek nekem egy trambulint, mielőtt a lakás alapvetőbb berendezési tárgyai végképp áldozatul estnek izgága természetemnek.

Mamáéknál szerencsére jó nagy kert van, és lehet rohangálni! Meg gólyajárásban felfedező útra indulni a térdig érő meténg és egyéb futónövények között. (Meg rúdtáncolni a lépcső fölötti előtető oszlopán.) Lili tök jó fej! Remekül lehet vele putulkodni. Balázs baba még nem rohangál, de azért ő is tud már dolgokat. Például ki tudja dugni a nyelvét, ha mosolyog.

Szóval jó nagy nyüzsgés volt, és Anyu időnként vigyorogva állapította meg, hogy úgy érzi magát, mintha inkább neki lenne születésnapja.

Ebéd után torta következett, négy gyertyával, utána pedig kaptam egy rakás ajándékot! Például nyolc darab pónilovat. Meg egy tök jó napszemüveget, meg Peppa malacos matricákat. Utána kimentünk Lilivel a kertbe, és még ott is várt egy ajándék! Nem fogjátok kitalálni – egy trambulin…

Azó-

ta-

le-

se-

szálltam-

ró-

la!!! :)))

Ha elfáradtam, leheveredek rá. (Bármilyen hihetetlen, ilyet is szoktam. Igaz, hogy csak egy percre.) Azon lakom. Azon vonultatom körbe a lovaimat. (Mind a tizenkettőt!) Azon írom a verseimet. Sajnos, azt nem engedik meg, hogy azon is egyek, ugrálás közben, mert egyszer kétéves koromban majdnem megfulladtam valami szőlőtől. (Pedig akkor még csak a fotelágyon tudtam ugrálni, szóval erről nem a trambulin tehet.)

Szerintem még álmomban is ugráltam. Aztán másnap lett, vasárnap, és Anyuval csináltunk egy epertortát. Ezzel nagyjából el is ment a délelőtt. Az ebéd utáni alvásból arra ébredtem, hogy iszonyú nagy rend van a nappaliban. (Amióta Anyu dolgozik, ez nem nagyon szokott előfordulni.) Kérdeztem, hogy mi ez a nagy rend, azt válaszolták, hogy most lesz a köszöntés. De jó, még egy!

Először lufikat fújtunk, mivel ez már elmaradhatatlan része a születésnapi ünneplésnek. Aztán megérkezett a torta a gyertyákkal. Még csillagszórót is gyújtottunk, igaz, azt nem a tortán, csak úgy a kezünkben, mert mindenféle elégett kis izéket potyogtatna a tortára. Elénekeltünk megint, hogy „Ég a gyertya, ég”. Utána következett az ajándééék! Kaptam jó sok könyvet, olyat is, amit elalvás előtt Apu olvashat nekem, és olyat is, amit egyedül tudok nézegetni. Ez a kettő lassan elválik egymástól, mert azokban a könyvekben, amelyeket mostanában hallgatni szeretek, már elég kevés a kép. A jó sok képpel rendelkező könyvekben meg rövid a történet, az inkább arra való, hogy elalvás előtt egyedül lapozgassam.

A szüleim szerint ez a kettősség igen rövid életű lesz, mert hamarosan egyedül is olvasok majd. Pár szavas összetételekkel már megbirkózom, múltkor például Anyu kiírta a hűtőszekrényre Apunak, hogy „ebédre Dzsidzsi egyen epret”, én meg addig tipródtam a cédula előtt, mérgelődtem és hadzsidzsiztem, amíg ki nem betűztem, hogy mi áll ott. Aztán olyan elégedett pofával mászkáltam, mint aki egy összeesküvést leplezett le.

A könyveken kívül kaptam még egy „Carcassonne gyermekei” társasjátékot, meg egy fél írószerboltot. Harmincrészes filctollkészletet, ablakfilcet, egy saját ollót, vastag rostirónokat, egy mókás kis szövegkiemelőt, amelyik foszforeszkál a sötétben; és persze még füzetet, amibe rajzolhatok, meg ragasztós hátú kis cédulákat, amelyeken kis üzeneteket helyezhetek el a szüleimnek, mint például „TÉZSTA”. Kifestőt, matricaragasztós foglalkoztató füzeteket. Ja, színes ceruzát is. Tudjátok, ezek fogyóeszközök. Havonta minimum egy doboz zsírkrétát ripityára török (nem rosszaságból, csak nagyon akarok rajzolni vele), a színes ceruzáimból sosincs meg mind a tizenkettő, és mindig az hiányzik, amelyikkel éppen színezni szeretnék. A filctollaimnak folyton elvész a kupakja, ezek aztán beszáradnak, és amikor Anyu némi szolid unszolásra (pl. a fotelágyon ugráltomban fennhangon üvöltöm, hogy „fog-lal-kozta-tófü-zeeet”) végre elővesz egy foglalkoztató füzetet, nem bír összeszedni hozzá négy-öt épkézláb íróeszközt.

Úgyhogy azt mondták, most ezt a muníciót leszek szíves beosztani a névnapomig.

De ezzel még koránt sem ért véget az ünnepségsorozat. Másnap hétfő volt, és vittünk be némi sütit, kekszet meg szörpöt az óvodába, hogy ott is illendőképpen megünnepeljenek. Délelőtt volt az ünneplés, kérhettem két dalt a többiektől, a Süss fel, napot meg a Lassan jár a csigabigát kértem, és még azt is elénekelték nekem, hogy Boldog születésnapot. Kaptam az óvó nénitől egy szívecske alakú lufit. Sajnos odáig nem terjedt az óvó nénik ünnepi hangulata, hogy ne szóljanak rám alváskor, amiért nyitva van a szemem. Csecsemő koromtól így alszom el, nyitott szemmel. Elgondolkodva bámulok egy távoli pontot, aztán lassan összecsúszik a fókusz, és hopp, alszom. Anyu rengetegszer figyelte mosolyogva. Na, az óvó nénik nem mosolyognak, hanem rám reccsenek, hogy csukjam be a szememet. Összerezzenek, magamhoz térek, és utána már nagyon nehezen megy az elalvás.

Így este, amikor Anyu hazavitt az óvodából, és a kanapén hozzá bújva elmeséltem neki, hogy hogyan volt az óvodában a köszöntés, dünnyögve állapítottam meg, hogy kicsit fáj a szemem, ha nyitva van, de ha becsukom, akkor is fáj. De akkor nem annyira. Sőt, egy kis idő múlva már egyáltalán nem. Fél perc, és ott szuszogtam Anyu hóna alatt, az oldalához bújva. Ő meg megint mosolyogva mélázott azon – miközben sajnált megmozdulni, nehogy felébresszen, ezért inkább nézegette, milyen szépen alszom, ahogy régen –, vajon melyikünknek is van most születésnapja.

Másnap Apu nem vitt be az óvodába – még mindig rettentő taknyos vagyok, már vagy harmadik hete egyhuzamban –, rajzoltam az új filctollakkal (a ceruzákból már sajnos elveszett egy), és egy csomót játszottunk a Carcassonne gyermekeivel. Bár én inkább még esztétikára megyek, mint nyerésre.

És most Anyuval vagyok itthon. Ma egy picit naposabb idő van, nagyot sétáltunk a környéken, megnéztük a pünkösdi rózsákat, amelyek pont most nyílnak szerte a kertekben. Vicces, hogy így tudják, mikor van a születésnapom. Úgyhogy úgy döntöttünk, hogy még ez is az ünnepségsorozat része.

Ha Ti is akartok csatlakozni, nem is kell mást tennetek, csak dörmögjétek félhangosan az orrotok alatt, hogy „Félegyhajrá, Nyávogi!”