Lassan kikeveredem ebből a nyavalyás hólyagos betegségből. Jó sokáig tartott, még mindig potyognak rólam a hegek. December 6-án kezdődött, legalábbis akkor lázasodtam be, és az első hólyagok a nyelvemen nőttek. Ezért most nem eszem csokit, leginkább kindercsokit nem, mert bármit mondjanak a szüleim, nekem meggyőződésem, hogy attól lett olyan.
– De ez szúr – mondtam csalódottan, ahányszor kindercsokit találtam az adventi naptárban.
(Mostanában már nem találok, nem tudom, mi történhetett.)
Egyébként sem vagyok az édességek nagy barátja, ma reggel például kijelentettem, miközben ábrándozva nézegettem az adventi naptáram ablakait:
– Hátha virsli lesz valamelyikben…
Az adventi naptárat egyébiránt a Mikulás hozta, sok más mindennel együtt. Megint itt volt, csillagszórót gyújtott a kert végében, ahogy szokott, felsétált a teraszig, és letette az ajándékokat. De mintha tavaly óta elfelejtette volna, hogy már járt itt, kicsit csetlett-botlott. Mondtam is Apunak – mert most először Apu volt velem, Anyu még dolgozott, de így legalább egyszer Apu is láthatta a Mikulást.
Sajnos lázas állapotom rányomta a bélyegét az egész estére, szavamat is alig lehetett hallani, csendesen festegettem az új vízfestékkel. (Eddig három dobozzal használtam el, és már ebből sincs sok, azt mondják, kicsit vizesen festek.) A mandarint sem ettem meg, mert szúrt. Másnapra kijöttek a hólyagok a tenyeremen is, végül a popsimon meg a talpamon.
A talp volt a legrosszabb, mert néha még pisilni is ölben kellett vinni, attól függően, hogy épp hol tartottam a fájdalomcsillapítóval. Mert sajnos efféle szirupokon vészeltem át az egész hetet, háromóránként kaptam újabb adagot. (Elvileg hat órát kellene várni két adag között, de felváltva kaptam egy paracetamolost meg egy másik hatóanyagút, és azokat szabad volt ilyen módon keverni.) Amikor épp hatott, akkor vidám voltam, fölkeltem és putulkodtam. Ha már kezdett kiállni a hatása, megint elkezdtem nyöszörögni, hogy fáj, nem tudok menni, fogni, ülni sem. (A popsimon voltak a legrandább hólyagok, de azokat szerencsére nem láttam, mert így is teljesen kétségbe ejtett a látvány.)
Szerencsére Apu kitalálta, hogy ehetnék puliszkát, mint a régi szép időkben, és így puliszkán meg tejbegrízen éltem néhány napig, amíg a szájhólyagok el nem múltak. Ismét a művészetet hívtam segítségül az engem ért megrázkódtatás becsatornázására, és egy-két nap alatt megtanultam embert rajzolni. Méghozzá hólyagos embert. Először csak egy kis nyomorult izét a lap sarkában, óriási vörös pöttyökkel ott, ahol a legjobban fájt. Aztán az elért eredmények hatására megnőtt az önbecsülésem, egyre nagyobb és egyre drámaibb figurákat alkottam, nagy lapátkezekkel meg -lábakkal és égővörös hólyagokkal. Anyu azt mondja, sokat ügyesedtem ez alatt a pár nap alatt (amíg hatott a fájdalomcsillapító, és tudtam fogni a filctollat).
Többször megkérdezték, hogy Pöttyös Pannit rajzolok-e. Erre mindig méregbe gurultam (pedig az egyik kedvenc mesealakom). Ezek már megint nem értenek semmit! Hát nem látják, hogy az ÉN vagyok?!
Végre lehúzódott a hólyagokat körülvevő vörös gyulladás, aztán előbb-utóbb a legnagyobb hólyagok is kilapultak, és kis barna izék lettek belőlük, amik most sorra lepotyognak rólam. A szüleim szerint most tényleg olyan vagyok, mint a Nagyszemű Leopárd. A Nagyszemű Leopárdot én találtam ki nemrég, mert amikor felébresztenek a délutáni alvásból, és szellőztetnek, Anyu rá szokott teríteni egy plédet a kiságyamra, hogy ne érjen a huzat. Én meg a takarósátor alatt lappangok, és néha kikukucskálok. Vagy megkérdezem, hogy akarnak-e Nagyszemű Leopárdot látni.
Annyi jó volt az egész betegségben, hogy többször is Mama vigyázott rám, és rengeteget játszottunk. Már alig vártam, hogy jöjjön! Egye fene, ez akár még a hólyagosodást is megérte. Apu meg Anyu megint egymásnak adták a kilincset (ezúttal MÁV-os közjátékok nélkül), Anyu akkora kupac munkákat hordott haza, hogy előszeretettel használtam őket kisszéknek meg lépcsőnek.
Anyu idegei eléggé elrongyolódtak az elmúlt egy hétben, megpróbált itthon is ugyanannyit dolgozni, mint a munkahelyén, nehogy szóvá tegyék, másrészt meg megszakadt a szíve, mert én nyomorult állapotomban folyamatos törődést igényeltem volna. Szerencsére nagyon-nagyon türelmes vagyok (bár a türelmemet az utolsó morzsáig igénybe is vették).
Délelőtt az Anyu cuccaival szórakoztam, lépcsőt építettem, meg lapozgattam őket. Nem volt szíve azt mondani, hogy hagyjam békén, bár az valamiért nem tetszett neki, amikor rajzoltam rájuk. Szerencsére bármivel tudok játszani; a legújabb kedvencem a cicakutya-bútor, amit papírdobozokból csináltunk valamelyik hétvégén, amikor Anyu épp nem hozott haza munkát. De a régi kacsáimat, akik ismét előkerültek valahonnan, szintén órákig el tudom terelgetni.
Anyu elmagyarázta, hogy ha nem alszom rendesen délután, akkor ő nem tud haladni, és több marad estére. Ezért meg sem mukkantam, amikor a hólyagok felébresztettek, hanem csöndben feküdtem a kiságyamban, és vártam, hogy Anyu végre befejezze, amit akart, és kivegyen. (Anyu ezen annyira meghatódott, hogy majdnem sírva fakadt, és kárpótlásul az egész Vukot kiolvasta nekem.) (Aztán meg persze nem győzött kapkodni.) A végére mindenki elfogyasztotta az utolsó tartalékait, Anyu azt mondja, az ünnepek alatt nem csinálunk mást, csak hanyatt fekszünk, és röfögünk.
Szóval, ha még nem tudtátok volna, én vagyok a legbelátóbb, legegyüttműködőbb kislány. És egyben a legputubb is. És most már újra zavartalanul putulkodhatok, kezem-lábam lassan ismét a régi. Ezzel együtt kénytelen voltam újabb rajztémákat találni magamnak. Legújabb alkotásaim a „Mi lett volna, ha egy meteorit eltalál egy dinoszauruszt” és a „Furcsa kis élőlény lepisil egy virágot”.
Hozzám szóltak