A héten egyik szülőm sem ér rá foglalkozni velem, mind a ketten dolgoznak itthon. Arra hivatkoznak, hogy miattam kénytelenek ezt csinálni, és inkább gyógyuljak már meg.

Hétfőn délelőtt Apu volt velem itthon, és valami nagyon sürgőset ügyködött a gépen, miközben megkérte a munkahelyét, hogy később mehessen be, Anyu viszont berohant reggel 7-re dolgozni, hogy szétszedje azt a két új kupacot az asztalán, amit csütörtökön meg pénteken vittek be, míg ő tárgyalt. Végül nem jutott ideje, hogy átnézze őket, a néhány legsürgősebb dolgot elintézte, majd 11-kor lelkifurdalások közepette elkéredzkedett.

Időközben itthon én nem nagyon voltam tekintettel az Apu nyűgjeire, mivel a köhögés miatt éppen nem tudok rendesen aludni, ezért fél hétkor sírni kezdtem az ágyamban, és Apu – aki arra számított, hogy hagy aludni kilencig, és addig majd jól halad a munkájával – kénytelen volt kinyilvánítani, hogy ezek szerint számomra is reggel van. (Soha életemben nem ébredtem fél nyolcnál előbb, de rendes ügymenet szerint nyolc-fél kilenckor is keltegetni kell. Még emlékszem, mekkora esemény volt a szüleimnek kisbaba koromban, amikor a reggeli ébredésemet tízről lassacskán előre sikerült hozni kilencre.)

Ennek megfelelően Apu munkája nem haladt gőzerővel a délelőtt folyamán. Délben megérkezett Anyu, Apu elrobogott, mi pedig Fekete István-novellákat olvasgattunk, míg csak le nem kellett feküdnöm kettőkor, ebéd utáni alvásra. Anyu azt gondolta, ennyi törődés kijár nekem, ha már beteg vagyok. Még nem sejtettem, hogy ebből leszek kénytelen gazdálkodni a hét hátralevő részében.

Anyu nem tanult Apu hibájából, és arra számított, hogy majd jól hagy aludni ötig – úgyis hulla vagyok a reggeli korán kelés miatt –, és azalatt a hazacipelt munkája java részével végez. Aztán, ha felkeltem, már csak játszunk, mesélünk…

Éppen belemerült volna a munkába, még három óra sem volt, amikor felébredtem és sírni kezdtem, és onnantól már vissza sem lehetett tenni az ágyba. (Ilyen egyébként nem szokott előfordulni, nagyon szeretek aludni. Inkább a keltegetés körül keletkeznek konfliktusok.)

A délután hátralévő részét a nappali szőnyegére tett szivacsbetéten hemperegve töltöttem, és igyekeztem szóval tartani Anyut, aki mindannyiszor a fejemre olvasta, hogy ha rendesen aludnék, már rég készen lenne a munkájával, és játszhatna velem. Így viszont egészen addig kínlódtunk, míg Apu haza nem jött, sőt, még tovább is, és Anyu végül lefekvésig dolgozott, de a hazahozott ügyeknek így is csak a felével lett készen.

Éjjel kettőkor megint köhögni kezdtem, és folytattam nagyjából hajnalig, Anyu vízzel itatott, a hátamat simogatta, és azon morfondírozott, hogy a köhögésszünetekben próbáljon-e úgy tenni, mint aki alszik, vagy inkább keljen fel, és fejezze be a hazahozott aktákat.

Aztán mégis ágyban maradt majdnem fél hatig, csak tíz perccel kelt korábban, mint szokott, így viszont legalább nem kellett rohannia a vonathoz. Majdhogynem sétált. Szokatlan, furcsa érzés volt… 7-re beért azzal, hogy most aztán mindent elintéz 8-ig, és még azt a bizonyos két múlt heti kupacot is átnézni (amiből időközben valahogyan három lett), mire indulnia kell a 8.30-as tárgyalásra. Ehelyett talált az asztalán egy papírt, hogy két sürgős aktája lejárt, és jelenteni kell benne. Anyunak nem rémlett, hogy valaha is látott volna ilyen aktát, az íróasztalán pöffeszkedő kupacok átkutatása során kiderült, hogy mind a kettő hétfő óta az övé, vagyis hétfőn délután hozták be, miközben ő itthon szívott velem, így természetszerűleg nem is csinálta meg őket. Anyu kinyomtatta és leadta az otthon gyártott cuccokat, és mérgelődve elrohant tárgyalni (a rohanás szó szerint értendő, mivel – be nem kapcsolt nyomtató és egyéb rendszeresített hátráltató tényezők miatt – szokás szerint futnia kellett a vonathoz).

Tizenegykor végzett, visszasprintelt a munkahelyére, nekiállt elintézni legalább az egyik lejárt ügyet, meg még sok minden mást (például átnézni a múlt csütörtök-pénteki kupacot, amit még mindig nem nézett át, időközben négy lett belőle), megígérte a főnökének, hogy a délutáni tárgyalás után okvetlenül visszamegy, és befejezi, majd – szokás szerint – elrohant a vonathoz, magával cipelve az egyik aktát a két lejártból. A vonat szerencsére késett (különben az anyukám nem érte volna el), így viszont csak annyi ideje maradt az ebédelésre, hogy a pályaudvar mellett tudott venni egy pizzaszeletet, amelyet az utcán robogtában a szájába tömött. Anyukám étrendjét az utóbbi hónapokban javarészt kekszek, péksütemények és pizzaszeletek alkotják. (Egy szarkasztikus pillanatában azt mondta, hogy nyáron majd egyszerűsödik a helyzet, mert tud szedni csigát a sín mellett.)

Anyu délutáni tárgyalásának negyed ötkor lett vége (16.20-kor indul az a vonat, amivel haza szokott jönni, sansza nem volt), az utcán rohantában odatelefonált a munkahelyére, de a főnöke egyik telefont sem vette fel (azt mondták, hogy bent van, csak épp nincs ott), ezért Anyukám vélelmezte, hogy a délutánra ígért ügy éppen olyan jó lesz másnap reggel is, mivel a posta úgyis csak délelőtt megy ki. Ugyanis kiszámolta, hogy háromnegyed ötkor érne be a munkahelyére, azaz ha az ajtóban rögtön sarkon fordul, még pont elérte volna a 17.20-ast, amivel csak egy órát késik itthonról… (De akkor még nem csinált semmit odabent.) Az egyik akta nála van, azt a vonaton is átolvashatja. Így aztán renitens módon hazajött a 16.50-essel. Igaz, hogy én itthon már nem nagyon tudtam mit kezdeni vele, mert mindenre csak azt felelte, hogy aha…

Rám közben Apu vigyázott itthon, és próbált dolgozni mellettem, ezúttal én is hozzájárultam a munkája sikeréhez, legalábbis rendesen aludtam ebéd után. El is meséltem Anyunak este, hogy ma nem voltam putu… Anyunak meg lelkiismeret-furdalása támadt, és igyekezett megnyugtatni, hogy a nem alvás még nem putuság, és hogy nem tehettem róla.

Szerda reggel Anyukám berohant hétre dolgozni, a vonaton még egyszer elolvasta a magával hozott aktát (most valamivel többet fogott fel belőle, mint előző este), megcsinálta és leadta a két elkésettet, miközben a kezébe nyomtak egy újabb aktát egy kis narancssárga „sürgős” címkével, de csak annyi ideje volt, hogy a táskájába gyűrje, aztán háromnegyed tízkor – nem fogjátok kitalálni… Szerencsére a vonat késett, így pont elérte, de azért időben odaért a tárgyalásra, miközben reggeli gyanánt a fülén öntötte be a kólát, pedig megfogadta, hogy leszokik.

Fél tizenkettőkor végzett, elrohant a 11.38-as vonathoz, hogy minél előbb visszaérjen a munkahelyére, még pont látta a végét, ahogy kigurult a pályaudvarról. Dühöngve felült a 11.53-asra (szerencsére ezen a vonalon gyakran járnak a vonatok), és átolvasta a „sürgős” címkével ellátott aktát. Megállapította, hogy fogalma sincs, mit kell vele csinálni. A munkahelyén még éppen elkapta a főnökét, aki kabátban igyekezett valahová a folyosón, és mellette loholva instrukciókat kért a „sürgős” felirathoz, továbbá elkéredzkedett délutánra. Megírta a „sürgőst” (intravénásan bekötött kólásüveggel), szétdobálta a négy kupacot lejárat és téma szerint, és a legsürgősebbeket begyömöszölte a hátizsákjába. Azután 12.55-kor futva távozott a vasútállomásra, hogy elérje a 13.20-ast hazafelé, mivel Apunak valami értekezletre kellett mennie. Úgy beszélték meg, hogy Apu letesz aludni, Anyu kettő körül hazaér, Apu meg a következő vonattal megy el.

A pályaudvaron Anyu vett egy pizzaszeletet, majd keresni kezdte a 13.20-as vonatot, de az nem volt sehol. Miközben a hangosbemondó rendületlenül ismételgette, hogy azonnal indul. Végül megérkezett a vonat, amelyre először tíz perc késést mondtak be (de az addigra már eltelt), majd húszat, közben párszor azt, hogy azonnal indul. Közben lassan eltelt fél óra, és már a következő vonatnak is mennie kellett volna. Anyu lemászott az aktákkal a vonatról, és előreügetett a mozdonyhoz, ahol egy csapat kalauz meg egyéb MÁV-ruhás bácsi várakozott. Megkérdezte, melyik vonat indul előbb, ez, vagy a 13.50-es. A bácsik nem tudták. Közben már 13.48 volt. „Elindul ez a vonat 50-ig?” – kötötte az ebet a karóhoz Anyu. Erre végre az egyik bácsi azt felelte, hogy nem hinné, mert egyelőre nem tudják, hol a mozdonyvezető.

Anyukám erre usgyi, átrobogott a sínek között (ahol nem szabad) az 50-es vonat mozdonyához, és megkérdezte a kalauzt, hogy ez a vonat elindul-e 50-kor. „Már miért ne indulna?” – sértődött meg a kalauz. „Na mér” – akarta felelni az anyukám, de inkább felugrott a vonatra, és végre 13.52-kor kigördült az állomásról, visszanézve az azonnal induló (de azért még mindig egyhelyben álló) 13.20-as vonatra.

Gyors telefonos egyeztetés Apuval – neki 14.25-kor kellene elindulnia otthonról, addigra Anyu nem ér haza, a vasútállomáson sem találkozhatnak, mert én alszom, nem lehet sem kivinni a vonathoz, sem otthon hagyni egyedül. Talán ha nem fog késni a vonat… (De fogott.) Végül Apu kiállt biciklivel a kapuba, Anyu pedig, hátán az aktákkal, rövidke túrafutó múltját elővéve fölkocogott az állomástól a házig, közben nagyon csúnyákat gondolt magában a MÁV-ra.

Apu elszáguldott a biciklivel, Anyu lerogyott, elővette az aktákat, és arra gondolt, végül is nem is csodálkozik annyira azon, hogy a pizza- és mákospatkó-étrend ellenére ismét belefér a régi nadrágjaiba…

És aztán negyed óra múlva megjelent Apu az ajtóban. Ugyanis az a vonat jött volna visszafelé, amelyik 13.20-kor nem indult el a pályaudvarról Anyuval… És akkor az anyukám nem tudta eldönteni, hogy sírva röhögjön, vagy mégis inkább igyon még egy kis kólát.