Először is elnézést szeretnék kérni mindenkitől, akinek nem válaszoltunk, nem írtunk, nem adtunk életjelt. Jelentem: még élünk, csak a napirendünk volt kénytelen átalakulni. Néhány programpont, sajnos, kikerült belőle, például az életjel adása.

Anyu reggelenként hat körül megy el itthonról, engem Apu kelt föl, és visz el az óvodába. Az óvoda egyelőre még újdonság, a második hetet töltöttem el ott, így nem tudok nyilatkozni, hogy utálom-e vagy nem.

Az nem rossz, hogy vannak gyerekek (tudjátok, úgysem volt jáááátszótársam), meg egy csomó új játék, amiket még nem untam ki. Elég jól feltalálom magam, mindenkivel szóba elegyedem. Nem lehet rám azt mondani, hogy megszeppent vagy visszahúzódó lennék. A csoporttársaim nagy részét már ismerem – még a klubból, mint például Dávidot, vagy a Patakparti játszótérről, mint Esztikét, vagy amúgy is egész nyáron összejártunk velük, mint például Dorkával vagy Lacikával. Az óvodát is ismerem, többször voltunk ott játszóházban meg farsangon. Úgyhogy részemről a beszoktatás abból állt, hogy Apu odavitt, én vidáman elrohantam játszani, Apu meg hazament, és másfél óra múlva értem jött. Picit csalódott voltam, hogy nem játszhatok tovább. Másnap már egész délelőttre bevitt, aztán kértem, hogy ott is ehessek, mert a többiek reggelit is kaptak. Csütörtökön egészen addig maradhattam, amíg a többiek le nem feküdtek aludni – hazáig nyafogtam a biciklin, hogy én miért nem alhattam ott. Úgyhogy legközelebb vittük az ágyneműt.

Csak elindulni nehéz néha reggelenként, mert ha felébredek, egyből ki szoktam találni, hogy mit is kellene játszani, és ha szólnak, hogy nem lehet, mert indulni kell az óvodába, akkor elkeseredem. Tudjátok, elég nehezen hagyom abba, amit csinálok éppen, és kezdek bele valami újba. (Így van ez a lefekvéssel meg a felkeléssel is.) De ez a nyafogás még nem is igazán az óvodának szól, olyankor is szoktam nyíni, ha csak a sarki boltig kell elmenni. Ha már ott vagyunk, mármint az óvodában, egyszeriben elmúlik a rossz hangulatom, vidáman kézen fogom Esztikét, és húzom ki az udvarra.

Apu sajnos nem tud nekem két copfot csinálni, ezért egy ideig azt mondta, hogy le kell vágni a hajamat, de aztán annyira sajnálta volna, hogy végül mégis megtanult legalább egyet, a fejem tetejére. Annyira megszerettem ezt az új, Apu-féle frizurát, hogy a múltkor panaszkodtam is Anyunak, amikor a siófoki pótnyaralásból tartottunk hazafelé – Anyu által készített két copffal –, és egy ismerős nénivel találkoztunk. „Miért mondta ez a néni, hogy szép vagyok? Nem is vagyok szép. Mert a fejem mellett van a copfom. Én azt szeretem, ha olyan paraszaurolofusz-hajam van.” Nos, aki nem tudná, milyen a paraszaurolofusz, nézze meg a guggliban (ez már nekem is megy!); a paraszauruolofusz-haj pedig ilyen:

Az egyik óvó nénim nagyon kedves; miatta drukkoltak a szüleim, hogy a Süni csoportba kerüljek, bár a Nyuszik csoportszobája szebb és világosabb. Most viszont kiderült, hogy ez az óvó néni terhes (néha úgy tűnik, hogy az egész világ terhes, kivéve az anyukámat), és így nem sokáig lesz velünk. A másik óvó néni nem túl rokonszenves, és meglehetősen ódivatú nevelési elveket vall. Az az érzésem, hogy vele lesz még gondom. (Tegnap este már odáig fajult a helyzet, hogy azt mondtam Anyunak, nem akarok óvodába járni, mert az óvó néni nem szeret. Most még úgy tűnik, hogy sikerült egy kis beszélgetéssel elsimítani a dolgot, és Anyu ágyában aludtam el, ami már nagyon régen nem történt meg, Anyu viszont nem alszik, és éjjel háromnegyed négykor azon töri a fejét, hogy most mi is a teendő. Lúzer szülő, aki nem védi meg a gyerekét, kontra izgága paraszt szülő, akinek a háta mögött összesúgnak az óvodapedagógusok.)

A szüleim szerint előbb-utóbb úgyis beköszönt a hadiállapot, ha egyszer rájövök, hogy óvodába menni muszáj. Ha már az összes játékot kiuntam, és nem jön új gyerek sem, ha már kifárasztott a korán kelés meg a ködös novemberi reggelek – na, akkor fogok én még ordítani utcahosszat. De abban maradtak, hogy ehhez majd akkor, a körülmények ismeretében főzik ki az újabb haditervet.

Most egyelőre mindenki megkönnyebbült, velem az élen. Bármilyen is az óvoda, sokkal jobb oda járni, mint itthon aggódni, hogy majd milyen lesz.

Az egyébként sokat segített, hogy a szüleim az utolsó pillanatban észbe kaptak, és bevetették az ultimate weapont: tudjátok, az irodalmat. Jelesül a két nagy klasszikust, a Már óvodás vagyokot és a Pöttyös Panni az óvodábant. Szemmel láthatóan oldódott bennem a feszültség, miután ezeket végigolvastuk. Végre nem úgy gondoltam az óvodára, mint a Nagy Ismeretlen Nemtudommire, ahol Nemtudommit Csinálnak (gyerekeket főznek ecetes lében), hanem mint egy hétköznapi helyre, ahol játszanak, esznek, kezet mosnak. Addig is tudtam, hogy ezeket csinálják ott, csak valahogy mégsem sikerült elképzelni. De így, hogy Dani is oda jár, meg Pöttyös Panni… És mivel az írott szó által maximálisan befolyásolható vagyok, büszkén kántáltam velük együtt én is a szlogent, mármint, hogy „már óvodás vagyok!”

Anyu bezzeg nem kántálja ilyen büszkén, hogy „már dolgozom”. Valahol azért élvezi a nyüzsgést, a pörgést, az állandó ostromállapotot, tudjátok, ez neki való. A munkával semmi gond, minden előjött azonnal, rutinból, mintha csak tegnap hagyta volna abba. Meg aztán készült is rá sokat, nyáron végigrágta a lényegesebb megváltozott jogszabályokat (mostantól úgysem lesz többet ideje még jogszabályt olvasni sem). Csak rettenetesen elfárad bele, pláne így, hogy kötelező elérnie a 16.20-as vonatot, különben rám zárják az óvodát. (Na jó, lesz majd, amikor Apu el tud hozni, korábban is, mint öt óra vagy fél hat, amikorra Anyu odaérne, de még nem alakult ki az órarendje.) Különben sem akarja, hogy csak fényképről ismerjem. (Bár nyáron már megtanultam annyira kezelni az internetet, hogy akár önállóan is be tudnám ütni a guggli képkeresőjébe, hogy „Anyu”.)

Szóval Anyunak már délelőtt tízkor így fut a határidőnapló az agya hátsó részében: „ha most kimegyek pisilni, akkor ez a vacak nem lesz meg tizenegyig, közben behozzák a tegnapi szignálást a sürgősekkel, és hagyhatom félbe, de ha visszatartom még egy kicsit, akkor talán még a holnapi tárgyalásokat is sikerül átnézni, mielőtt a főnököm elmenne ebédelni, és ha van egy kis szerencsém, még gyorsan referálok is neki, és akkor ebéd közben már foglalkozhatok azzal, ami holnap lejár, és ha kicsit belehúzok, és nem hoznak be túl sokat, akkor még ez a három nagyobb is meglesz háromnegyed négyig, és akkor csak egy fut ki a határidőből, az ötödiket meg elviszem a vonatra”. Állandóan ott lebeg a feje fölött a Rém, hogy egyszer úgyis bedőlnek a határidők, és ő nem tud eljönni időben, hogy elérje azt a nyavalyás vonatot, vagy a következőt, én meg ott várok rá az óvodában, miközben egy nagy kulcsot csörgetnek a hátam mögött. (Többször álmodott is vele.)

Anyu öt után ér haza, de nem igazán használható, mert még zümmög az agya attól, amit rohammenetben olvasott a vonaton, meg amit egész nap csinált. Úgyhogy csak leül velem a szőnyegre vagy a kanapéra, és bután néz, én meg nyúzkodom és mászkálok rajta. Igyekszik fölvenni a fonalat, hogy most éppen Villám McQueen vagyok-e, vagy Áfonya, a halacska, vagy Böbe baba.

Anyu nagyon örül ilyenkor, hogy vele foglalkozom, ugyanis az első napon, amikor munkába ment, és én itthon maradtam Apuval, annyira megsértődtem rá, hogy nem is akartam szólni hozzá. Tudtam persze előre, hogy el fog menni, és hogy muszáj neki, de akkor is. Egész nap feszengtem és vártam haza (pedig jó volt kettesben Apuval, de mégis más volt, mint a dolgok megszokott rendje). Kavicsokat szedtem Anyunak, hogy majd örüljön neki, ha hazaér, és eldugtam a vödörbe, hogy majd megtalálja, aztán rájöttem, hogy ott nem fogja megtalálni őket, és ezért már előre nagyon utáltam az Anyut. Aztán Apu szólt, hogy menjünk ki elé az állomásra, de én nem akartam megismerni, és amint megláttam közeledni, húztam be Aput a járdára, hogy menjünk tovább. Vagy egyáltalán ne is menjünk azon az utcán, ahol Anyu megy. Sehol se menjünk! Vööööeeee! Nem engedtem, hogy Anyu megfogja a kezem, sőt, rá se akartam nézni egész úton. Itthon aztán megtalálta a kavicsokat a vödörben, fogalmam sincs, hogy csinálta (nem tudtam figyelni, mert Apu írt közben valamit a táblára a falon), és ettől egy kicsit jobban éreztem magam.

Másnap aztán Apu bevitt Anyu munkahelyére, hogy lássam, hol szokott lenni, amikor nem itthon van, és mit csinál. Attól kezdve valahogy napirendre tértem fölötte, hogy Anyu elmegy, és már nem utálom érte. Így könnyebb, hogy legalább el tudom képzelni, hol van. És vidáman ugrándozom rajta, amikor hazaér.

Egy idő után aztán helyre rázódik és magához tér, de akkor meg el kell mennie blúzt vasalni másnapra, összekészíteni a saját holmiját meg az enyémet, meg vacsorát adni nekem, de azt néha Apu ad. A mosogatógépet még bepakolja, de a mosás már nem fér bele, úgyhogy az mindig a hétvégére marad (ezzel is lesz még gondunk, ha visszajönnek a hétvégi esők), és sajnos a lakást is egyre jobban elborítja az általam néhány perc alatt egyenletesen szétteregetett játékréteg, amit mostanában senkinek sincs ideje naponta ötször összeszedni. Aztán már jön is az esti fürdés, és Anyu hiába tervezi, hogy majd miután elaludtam, ő még leül egy kicsit a nethez, mert mindig ő alszik el előbb.

Pedig még rengeteg megörökíteni valót hozott a nyár vége, amiről mind be szerettem volna számolni nektek. Ott hagytam abba legutóbb, hogy szakadt az eső, hideg volt, és semmihez sem tudtunk kezdeni Anyu utolsó vakációs napjain. Végül aztán fellázadtunk, és elmentünk a Vasúttörténeti Parkba, ott legalább vannak fedett látnivalók is. Sajnos, a kerti vasút nem járt az eső miatt – de megbeszéltük, hogy száraz időben okvetlenül visszamegyünk, és azt is kipróbáljuk –, a hajtányra viszont sikerült felülni, és a többi is nagyon tetszett, különösen a modellvasutak. Anyu boldog, hogy osztozom a vonatok iránti lelkesedésében; szerencsére a csajosságom nem ebben nyilvánul meg. Tudjátok, Villám McQueen is tudok lenni, ebben nem akadályoz meg az, hogy lány vagyok, csak kék tányérból nem tudok enni, mert az fiús. Meg néha nyávogni szoktam Budapesten, hogy nem szeretnék metróra szállni, és menjünk villamossal, mert a sárga, az lányszín.

Aztán gyorsan megtartottuk még a születésnapomat – tudom, hogy nem most van, hanem májusban, de akkor nem volt szabad hétvége, június elején meg jött a kórházasdi, aztán meg mindenki elutazott nyaralni. A szüleim nehezen szánták rá magukat egy gyerekzsúr szervezésére, mert még soha nem csináltak ilyet, az eddigieket el is sunnyogták szépen, de mégsem tartható állapot, hogy én legyek az a gyerek, akinek sosincs bulija. Aggódtak persze, hogy a barátaim majd helyreállíthatatlan károkat okoznak a lakásban, vagy benyomulnak a szomszéd Sípolós bácsi kertjébe (ami a határviták miatt nincs lekerítve), és az összes paradicsomba belenyomogatják az ujjukat. Ehhez nem is kellett különösebben borúlátónak lenniük, csak elképzeltek engem egy tucat példányban. De végül semmi atrocitás nem történt, a buli remekül sikerült, Sípolós bácsi paradicsomai épségben maradtak, és csak egy békát fogtunk Dorka barátnőmmel, de némi rábeszélés árán azt is elengedtük.

Arra viszont nem számított Anyu, hogy a hároméves születésnapi bulimra majd Villám McQueenes tortát kell gyártania a lányának. Nem jellemző, hogy tévét néznék, de ezt az autós rajzfilmet véletlenül elcsíptem, talán valamikor Húsvét környékén adták a tévében. Nem gondolták, hogy ekkora hatást tett rám, de egyszer később, amikor kisült, hogy már kinőttem a jószotojómat, Anyu elővett egy pizsamát, ami még nagy volt rám, én meg ujjongani kezdtem: „Villám McQueen!” Hogy micsoda?! Végül ragaszkodtam hozzá, hogy ebben a pizsamában aludjak, pedig a térdemig ér az ujja. És a Cicamicás meg a halasdi mellett elkezdtem autósdit játszani. Sajnos, még nem igazán tudom, hogyan kell, a játék kimerül abban, hogy Anyut nyúzom: „játsszunk autósdit!”, és neki ki kell találnia mindenféle jó kis dialógust, amit az autók mondanak (illetve úgy kell kérdezgetnie engem, hogy könnyedén tudjak autó módra felelni), mert különben csalódott vagyok. (Anyu ebben délután hatkor már sajnos nem olyan penge.)

Így aztán amikor a tortaválasztásra került a sor, Anyu hiába ajánlgatta a kutyust, szívecskét (pedig még a hallal is bepróbálkozott, végül is az sem bonyolult). Jó, jó, de én inkább Villám McQueent szeretnék… (De hogy is néz ki az a nyamvadt autó? – törte a fejét Anyu, aztán segítségül hívta a guggli képkeresőjét. Látjátok, ezt tőlem tanulta!) A torta végül egész jó lett, én legalábbis meg voltam elégedve vele. De nem voltam ám hajlandó kék tányérról enni, mert az fiúszín.

Természetesen aznap, amikor Anyunak először dolgozni kellett mennie, visszatért a kánikula. Az első napokban nagyon fájt a szíve a strandokért meg a Tóért, de aztán beletörődött. Azt azért elhatározta, hogy ha csak lehet, nem hoz haza munkát a hétvégére, így egyszer még elmentünk Nagykátára, a strandra, egy másik hétvégén pedig Siófokra is visszatértünk, mert  maradt még elszámolni valónk a Balatonnal. Már egész ügyesen evickélek az úszógumimmal, sőt, anélkül is; Anyu szerint túlságosan is bátor vagyok a vízben. Ha az időjárás nem húzta volna keresztül a terveinket, ezen a nyáron valószínűleg tényleg megtanultam volna úszni. (Addig viszont Anyu kénytelen egyfolytában a nyomomban ügetni, mint egy újfunlandi, hogy kartávolságban legyen, amikor éppen beleesem.)

Valami azért tökéletesre sikerült, pedig nem is számítottunk rá. Egyik este épp az elalvás előtti mesélésnél tartottunk, Anyu ágyán ültem pizsamában, és Apu egy olyan mesét olvasott, amelyben hulló csillagok is szerepelnek. Ezt már korábban is többször olvastuk, és mindig megbeszéltük, hogy majd augusztusban… A szüleim hirtelen összenéztek: „nem ma van…?” Véletlenül került elő ez a mese pont a Perszeidák érkezésekor, különben el is feledkeztünk volna az egészről. Késő volt már, de azért megbeszéltük, hogy egy negyed órára kiülünk a teraszra, bár valószínűleg nem is látunk semmit. Élveztük a tücsökciripelést, a langyos levegőt meg a teliholdat, amely ezüstbe borította a leveleket. A következő pillanatban valami fényes szaladt át az égen, a szüleim felkiáltottak… Én is láttam! Akkora hullócsillag volt, hogy még az interneten is megemlékeztek róla, mi meg pont akkor ültünk ki! Másnap, harmadnap újra kitelepedtünk a teraszra, és láttunk is még jó párat, igaz, nem olyan fényeseket. Meg az is igaz, hogy én egy részükről lemaradtam, mert untam a fölfelé figyelést (és a csillagképeket, amiket magyaráztak, nem igazán láttam), sokkal érdekesebb volt az éjszakai kert ezer apró zaja, a holdfényt ringató fák suttogása. Nagyon szerettem ezeket az esti csillagnézéseket, sajnáltam, amikor pár nap elteltével a Perszeidák lassan elmaradoztak.

Kánikulában köszöntött ránk az augusztus huszadika, tudjátok, a névnapom alkalmából tartott ünnepségsorozattal. (Volt persze tortám is, és kaptam egy pár kööönyvet.) Igaz, az idei patakparti ünnepség kissé soványkára sikeredett; érződött a gazdasági válság levegője a fűzfák alatt, meg aztán a mi városunkból is sokan ezen a hétvégén próbálták pótolni az elmaradt nyarat, így a szokásosnál gyérebb volt a népsűrűség a kakasos nyalókák környékén. Sebaj, végre felültünk Apuval a dodzsemre – egész évben erre készültem, mert tavaly nem szóltam ám, hogy szeretnék, de azóta ahányszor elmentünk a patak mellett, vágyakozva jegyeztem meg, hogy itt voltak azok az érdekes autók, amiknek nem volt kerekük… Sötétedés után kibicikliztünk a vasúton túl, a napraforgóföldre, és onnan néztük a távolban a budapesti tűzijáték fényét, meg körben néhány közeli települését. A miénk egy órával később kezdődött, így még a nevezetes dodzsemezésre is sort keríthettünk előtte. Aztán meg csak hazagurultunk a sötétbe borult, langyos utcákon, és félig bóbiskolva arra gondoltam, milyen jó, hogy már ilyen nagy vagyok, és biciklis ülésem is van.

Tényleg nagyon megnőttem, el sem hiszitek. Olyannyira, hogy tegnap elmentünk egy igazi teljesítménytúrára – a másodikra életemben, mert az első a Monoton Maraton volt –, és teljesen saját erőből legyalogoltam hét kilométert! Még csak el sem fáradtam különösebben. Az emelkedőkön vígan nyargaltam, a lejtőkön poroszkáltam, újabb és újabb látnivalókat fedeztem fel, és nem győztem várni, hogy mikor jön már a Tündér-szikla (Tündér 7 volt a túra neve). A célban tündéres kitűzőt kaptam, meg málnaszörpöt, és még arra is maradt energiám, hogy ugrándozzak egyet a játszótéren. A szüleim szerint igazi stramm túragyerek vagyok.

Hát így éldegélünk mostanában. Igyekszünk beleszokni az új körülményekbe, és bár újfajta gondjaink megoldása az erőnk nagy részét leköti, azért bízunk benne, hogy lesz ez még másként. És a körhinta forog tovább.