Anyukám régi főnöke, Főnök úr „tisztviselő-esőnek” nevezte azt a fajta, júniusra jellemző időjárást, amikor nap nap után rendszerint délután négy körül ered el az eső (mert hogy ilyenkor tartanak hazafelé a tisztviselők a hivatalból). Nos, nem tudom, minek nevezzem az idei június időjárását, amikor az egymást szabályos hétnapos ciklusokban követő frontok miatt mindig hétvégére esett a lehűlés. Talán „kikapcsolódni vágyók esőjének”? (Vagy egyszerűen júniusnak.)

E sajátos időjárási jelenség számlájára írható, hogy az idei nyaralásunk ilyen sokáig tolódott. Végül úgy döntöttünk, nem halasztgatjuk tovább. Vállaljuk a hétvégi lehűlést, lesz azért kánikula is abban az egy hétben! (Nos, nem lett.)

Az időjárás-előrejelzések szerint arra lehetett számítani, hogy pár nap strandidő után húsz fok alá csökken a hőmérséklet, ami önmagában nem akkora baj, csak készülni kell rá. Tapasztalataink szerint a nyaralók nagy része nem rendelkezett sem meleg ruhával, sem borús időre szóló „b” tervvel, a legtöbben nyári ruha fölé húzott vékony kardigánban dideregtek a zimankós strand padjain. Pedig jelentem, hosszú nadrágban és polárdzsekiben egész sok vicces dolgot lehet csinálni egy hidegfront sújtotta nyaralóhelyen.

A „b” tervekre vonatkozó előzetes tudakozódás nem vezetett túl sok eredményre. Az internetes fórumokon az volt a vélemény, hogy Siófokon esőben semmit nem lehet csinálni. Van ugyan egy szem fedett strand, de az esőben inkább csak heringdoboz. A két darab múzeum (ásvány és Kálmán Imre) nem igazán kisgyerekes program. Kirándulóhelyeket, egyéb balatoni látványosságot nem lehet ésszerű időn belül elérni, Keszthely pl. másfél óra vonatozás.

Ezért úgy gondolom, hasznos dolog egy kis összefoglalót írnom róla, vajon mivel is töltöttük olyan remekül az időnket Siófokon, hogy a nyaralás elteltével végül könnyek között szálltam fel a vonatra (igaziból piros fejjel és ordítva, de ez nem hangzik olyan jól).

Először is: a szállodánk előtti homokzátony akkor is remek pancsolási-sarazási lehetőséget kínált, ha nem volt kifejezetten kánikula. Ha rajtam múlik, akár az egész hetet szívesen ott töltöttem volna fürdőbugyiban és feltűrt ujjú pulóverben. Az első napokban, amikor nem volt hideg, csak minden általunk eddig tapasztaltnál viharosabb erejű szél, még a sekély vízbe is be lehetett menni – vihogva rohangáltam a bokatájon csapkodó habok között, vagy messzire besettenkedtem az ujjnyi vízben, és a következő hullám elől visítva kimenekültem.

Nagyon vonzott a víz, ezért az egyért sajnálták a szüleim azt az elmaradt strandidőt. Amikor épp lehetőség volt rá (azaz sütött a nap, és kicsit elállt a szél), nyakig begyalogoltam – ami Siófokon nem gyenge teljesítmény –, és kutyaúszni is próbáltam. Egyébként pedig a hullámokra való tekintettel a kis csónakomban szeltem a vizet.

Egyszer kisfiúk kishalakat fogtak hálóval, és megengedték, hogy piszkáljam a halakat a vödörben. Nem bírtam abbahagyni a visongó kacagást, ahogy az ujjaim között fickándoztak. (Később aztán séta közben a szüleim gyanakodva szaglászták a kezüket.)

De a kedvenc tevékenységem mindemellett is az volt, amit úgy neveztem el, hogy „kakikat csinálok”. Ez abból állt, hogy a sekélyesben fölkaptam egy-egy marék iszapot, és addig gyalogoltam vele jobbra-balra a zátonyon, amíg az egész ki nem folyt az ujjaim között, érdekes kis alakzatokat képezve a homokban. Ez így elég ártatlanul hangzik, de próbáljatok meg ebédidőben egy szálloda hallján keresztülhurcolni egy kapálózó gyereket, aki azt ordítja, hogy „mééég kakikat szeretnék csinálni, mééég!”

Ha megkérdeznek, hogy mi tetszett a legjobban Siófokon, ezzel együtt nem a kakigyártást szoktam említeni, hanem azt, hogy egyszer átjött berzso az egyik szomszédos nyaralóhelyről, és négyesben utaztunk egyet a helyi közúti kisvasúttal. A közúti vasút lehet, hogy képzavar, de egy gumikerekű mozdony is az, szóval én egy képzavaron utaztam. A vasút üzemeltetőinek tudtán kívül nosztalgia-túra sikeredett, azaz megtekintettük a Balaton Maraton útvonalát, végül pedig Szabadiban fordult meg a vonat, ahol két éve a világon elsőként nyaraltam Vlaszij bácsiéknál. (Egyébként a Balaton Maraton fordítója is itt van, de erre az egybeesésre eddig egyikünk sem jött rá, de mégis igen, tavaly berzso.) Láthattam a kis hidat, ahonnan egyéves koromban kiflimorzsát dobáltam az aranyhalaknak.

A hármas számú látványosság a nagy akvárium volt a szálloda halljában, az étterem bejárata előtt. A félpanzió miatt egyébként maga a reggeli és a vacsora is programnak számított (pláne svédasztallal), de ha befejeztem az evést, mindig megkértem, hogy hadd mehessek ki az akváriumig, megígérve, hogy annál messzebbre nem kalandozom. Ezt be is tartottam, de gyanítom, hogy csak azért, mert az ott töltött egy hét nem volt elég hozzá, hogy az akvárium elveszítse látványosság-jellegét.

Szintén a svédasztalos félpanzióból adódott a négyes számú programlehetőség – azaz, hogy rengeteget sétáltunk, főleg az étkezések után (a vacsorának ugyanis le kellett ülepednie). Láttam a viharos Balatont, az éjszakai Balatont, kacsát, sirályt, aranyhidat és több különböző naplementét.

Ha hosszabb sétára vágytunk, akkor meg a Petőfi sétány volt a cél. Az esős idő miatt hiányzott az igazi nyüzsgés, de azért így is hangulatos volt. Még akkor is, ha szomorkodva nézegettük a sétányt elfoglaló, nem éppen stílusos szórakozóhelyek háta mögött az igencsak leromlóban lévő szép, régi villákat, és elképzeltük, milyen lehetett ez a sétány technodiszkók nélkül, a villák fénykorában.

Ezzel együtt a kedvenc látványosságom az az óriási, több háznyi hosszúságú sárkány volt, amelyet a sétány mentén fújtak fel (szintén néhány csöndesen hanyatló villa előtt). Délelőtt csak egy rakás nagyon büdös ponyva volt, de fél kettő felé, amikor az aznap délelőtti program után hazafelé tartottunk a szállodánkba a jól megérdemelt délutáni alvásomra, már levegőt pumpáltak bele, és a száján keresztül borzalmas hangok törtek elő (meg nem kevésbé borzalmas dohszag). A belsejében nem tudom, mi volt, mert nem árulták el, ezer forintért lehetett volna megnézni (nyilván ez volt benne az üzlet), én azonban beértem azzal, hogy teljesen ingyen megszemléltem naponta kétszer a nagy fogait.

Az első találkozás után meséltem is a szüleimnek, hogy „kicsit betojtam a sárkánytól”, de szerencsére hamar megmondták nekem, hogy az csak egy rakás ponyva, amit másnap délelőtt egyébként a saját szememmel is láthattam. Onnantól már vicces volt, sőt, később Apu kitalálta, hogy ez alighanem egy sárkány-dzsidzsi, mert pont olyan hangokat hallat (úgynevezett „vöööe”), mint én szoktam, amikor már fáradt vagyok, és senki sem tudja, hogy miért ordítok, többek között én sem. A sárkány-dzsidzsiről és a szüleiről, akik egy távoli tengerparton élnek, és alkonyatkor együtt szoktak röpködni, a későbbiekben több mese is született Apu előadásában, mert a nyaralás második felében már ott tartott a fáradtsági szintem, hogy néha csak erre voltam hajlandó abbahagyni a „vöööe”-zést.

Hatodik pontként méltatlanul hátulra került a Jókai parkban található játszótér, sőt, mindjárt kettő is van belőle. Kanyarcsúszdával! Azokon a napokon, amikor a zátonyon pancsoláshoz túl hideg volt, tökéletes egész délelőttös (vagy estés) programlehetőséget jelentett, hogy a szállodából elsétáltunk a Jókai parkba, majd egy kiadós játszóterezés után vissza. Sőt, mivel a Jókai park a hajókikötő mellett és a Petőfi sétány végén található, más programokkal is remekül össze lehetett kötni.

Az agyrázkódásom óta egyébként okleveles besz@rikutya lett belőlem, egyetlen új csúszdán sem merek lecsúszni (azokon sem, amelyekről korábban szinte csak műtéti úton lehetett leválasztani, lásd másik kanyarcsúszda a Feneketlen-tó mellett), legfeljebb az itthoni játszótereken csúszom nagy kegyesen egyet-egyet. No, a Jókai parkban a szüleim kijelentették, hogy ez emeletes lúzerség, ha már itt van ez a remek csúszda. Én azonban egyéniség vagyok, szóval „Nem! Nem!!! NEM!!!” Végül Anyu megfogott, fölemelt addig, amíg bírta a sózsák fenekemet, belódított a csúszdába, én pedig vihogva lecsúsztam, ihihi, vihihi. Ekkor Apu kapott fel, és földobott a csúszdának majdnem a legtetejébe, vihihi, vihi. Ezt látva Anyu vérszemet kapott, a hóna alá vágott, kíméletlenül felmászott velem a játékvár legtetejébe, ahonnan a kanyarcsúszda indult, és minden tiltakozásom és kapálózásom ellenére begyömöszölt a csúszdába. Ihivihihihiiii!!! A következő körre már magamtól másztam fel.

Magában a Jókai parkban való sétálás egyébként egy külön programpont is lehetett volna, de végül nem is sétáltunk benne, mert minden mással el voltunk foglalva. (Na jó, egyszer bicikliztünk benne.) Elég nagy park, állítólag még japánkert is van, de azt még a biciklivel sem találtuk meg. A vasútállomás előtt is van egy kisebb park, abban is bírtam volna még sétálni (nem csak olyan kicsit, mint amikor egyébként arra vezetett az utunk), pláne, hogy ott még egy remek szökőkút is volt. (De nem hagyták, hogy beleessek, mert mindenféle más tennivalónk volt. És még csodálkoznak, hogy nem pihenem ki rendesen magamat egy ilyen feszített tempójú nyaraláson!)

Ki ne hagyjam véletlenül a sétahajózást, mint programot! (Ha már a beleesésnél tartunk, de egyébként onnan sem sikerült.) A jól bevált Tünde hajóval tettünk egy egyórás kört egyik délelőtt, és most még csak őrködni sem kellett fölöttem, hogy ne putulkodjak – tavaly ez azért egy picikét stresszes volt –, mert tökéletesen lekötöttem magam azzal, hogy lemásztam a lépcsőn a fedélközbe, meg vissza. Hogy odalent mit csináltam, azt nem lehetett tudni, de mindenféle érdekeset képzelhettem, mert félhangosan motyogtam magamban, ahogy akkor szoktam, ha nagyon elmerülten játszom. A hajókolompot azért most is megkongattam, ragaszkodjunk a hagyományokhoz.

Az eredeti terv egyébként az volt, hogy átmegyünk hajóval Tihanyba, de a tavalyi tapasztalatokra hagyatkozva a szüleim inkább nem vállalták be velem az irányonként egy óra húsz perces hajóutat. Így aztán maradtunk a Tündénél, amelyet már ismerősként üdvözöltem – nem mintha fel tudtam volna idézni magamban, csak annyit meséltek róla tavaly óta. Idén egyébként két másik helybéli sétahajót is lehetett volna választani, mármint a menetrend szerinti hajójáratok mellett. Ha jövőre is ott lesznek, lehet, hogy azokkal is megpróbálkozunk.

A hajókirándulás idején a kikötő melletti parkban éppen tűzoltóbemutatót tartottak (vagy versenyt), így kihajózás közben pluszprogramként végignézhettük, hogyan tekeri le a tömlőt az éppen soron következő, rézsisakokba és hagyományőrző egyenruhákba öltözött csapat a nagyon régi, szekérkerekű tűzoltókocsiról (tényleg kocsi volt, nem autó), és ketten-ketten a széles karos pumpa két oldalába kapaszkodva hogyan vívnak meg a feltételezett lángokkal az egyik part menti csónakon. (Ez nekem különösen azért tetszett, mert mostanában a Peppa malacos meséből is a tűzoltós rész a kedvencem.)

Nem akartam a végére hagyni a kerékpárbérlést, de a többi programpont eléje tolakodott. Pedig ennek hosszú távú következményei is lettek – rájöttem, hogy szeretek biciklis gyerekülésben utazni, a szüleim pedig megtapasztalták, milyen jó dolog hárman együtt biciklizni. Az első kérdésem Apuhoz ez volt: „és milyen gyorsan tudsz menni?” Így aztán nagyokat száguldoztunk Siófok kicsit kihalt utcáin, már csak időmegtakarítás végett is. Áttekertünk Szabadiba, ahol az emlékezetes kishídon elkészítettük az aranyhalakkal az „ilyen volt – ilyen lett” képet (igaz, kiflimorzsák nélkül).

(Ezt a programot végül haza is hoztuk, egyfajta sajátos szuvenírként. A hazaérkezésünk utáni napon ugyanis Apu megcsináltatta Anyu bringájának leesett pedálját, én pedig pont az utazás előtti este kaptam meg a biciklis ülésemet. Így most már itthon is bármikor fölkerekedhetünk, hogy megnézzünk valami érdekeset, például az utca végén a törpemalac még apróbb kicsinyeit, ahogy a pinduri farkukat kunkorítják.)

Látjátok, ez már legalább nyolcféle program, és még tudtuk volna folytatni, de sajnos, letelt az egy hetünk. Jó kis tartalmas nyaralás kerekedett (bár abban megegyeztünk, hogy nem bántunk volna még a végén egy-két kánikulai napot – akkor tényleg tökéletes lett volna, de így sem volt rossz). Azóta megtudtuk, hogy ezt politikailag korrekten nem úgy kell mondani, hogy „ócska idő volt”, hanem hogy „felfedeztük a Balatonnak egy másik arcát”. Bár ezt az arcot mi már ismerjük, mert novemberben kezdtünk Siófokra járni, tudjátok, a Balaton Maratonra. Nos, néha most is novembert idézett az időjárás, a hangulat és olykor még a népsűrűség is.

Utolsó napra kifejezetten úgy tűnt, a sok fázó, unatkozó nyaraló között mi vagyunk az egyetlenek, akik vigyorogva húzzuk ki a bőröndünket a szállodából. Végül is együtt voltunk, nem unatkoztunk, sokat nevettünk (meg „vöööe”-ztünk, mármint valaki közülünk). Lehet, hogy ha végig jó idő van, akkor nem bérelünk biciklit, nem kisvonatozunk, nem fedezzük fel a Jókai parkot meg a játszótereket, és a sárkányt is kevesebbet látjuk. Az igazi rosszidős tevékenységekre végül sor sem került, pedig vittünk ceruzákat, egy rakat mesekönyvet, dobókockát meg gyorsmalacos kártyát. De a viharok többnyire a délutáni alvásom idejére estek (tudjátok, a tisztviselő-eső – vagy dzsidzsialvó-eső?)

Az utolsó estére még tartogattak a szüleim egy meglepetést. Amely majdnem elmaradt, mert vacsora alatt szakadni kezdett az eső. Elkedvetlenedve ballagtunk föl a szobába, ahol már félig összepakolva várakozott a bőröndünk. Ha már idáig a tűréshatáron belül maradt az időjárás, igazán kibírhatta volna még ezt az egy napot! Pont az utolsó este maradjunk itthon, és nézzük egymás fejét? (Meg Gyorsmalacét.) Végül a szüleim kijelentették, föl az esőkabátot, és vágjunk neki a sétánynak, ahogy terveztük. Apu még azt is kitalálta, hogy vigyünk egy tekercs vécépapírt, mert ő még akár a csúszdát is hajlandó letörölni nekem.

Így aztán mégis csak sor került a meglepetésemre. A sétány egyik háza mögött megbújva egy körhinta lapult, kisautókkal, biciklikkel meg lovakkal, olyan, amelyik már a Patakparton is tetszett nekem valamelyik városi rendezvényen, de csak utólag nyunnyogtam, hogy föl szerettem volna ülni rá. (A szüleim megörültek, amikor észrevették, hogy itt is van ilyen, de taktikusan a búcsúestére akarták hagyni, hogy ne nyávogjak minduntalan, ahányszor arra járunk.) Mivel nagyjából nulla látogatóra számíthattak, így szó nélkül beindították csak nekem az egész gépezetet, és én üdvözülten mosolyogva és vadul kormányozva keringtem körbe-körbe a kivilágított kisautóban a kerek fedél alatt, esőfüggönytől körülvéve.

A körhintázás után a játszótér felé vettük utunkat a csendesedő esőben. Mire odaértünk, teljesen elállt, de minden játék csuromvizes volt. Elő a vécépapírt! Nos, nem tudom, próbáltatok-e valaha vécépapírral szárazra dörgölni egy embermagasságnál nagyobb kanyarcsúszdát, de elárulom, koránt sem az a vidám majális, ahogy a szüleim előzetesen elképzelték. Amikor a tekercs kétharmada elfogyott, és még mindig minden csupa locspocs volt, továbbá az apukám a csúszda tetejéről lógott, anyukám meg lentről próbált felmászni, ameddig elérte, akkor már kimondottan csak vihogni tudtak, meg elképzelni, hogy más kívülállók hogy röhöghetnek, hogy két hülye szülő vécépapírral félórája törli a csúszdát az elkényeztetett gyereküknek.

Erőfeszítéseiket azonban siker koronázta, mire a teljes tekercs elfogyott, az elkényeztetett gyerek lecsúszhatott (=én), sőt, ennek láttán előkerültek még más gyerekek is, és végül egy nagyot csúszdáztunk. (Kivéve azt a kislányt, aki azt hitte, hogy a másik csúszda is le van törölve, de nem volt, és ezért haza kellett, hogy vigyék, miután nem lehetett kifacsarni a vizet a nadrágjából.) Végre a kosárhintára is felülhettem, máskor mindig tömve volt. Most csak egyetlen kislánnyal kellett megosztani, Majával, aki már középső csoportos, és balettozni tanul. Jól elbeszélgettük az időt, végül koromsötétben indultunk haza.

Másnap reggel még alaposan elbúcsúztam a viharos Balatontól, azzal, hogy beleestem. Csak kicsit estem bele, szóval nem baj. (Úgyis még pont maradt egy nemkoszos száraz ruhám.) Utoljára megengedték ugyanis, hogy még rohangáljak meg sarazzak egyet a zátonyon, alul fürdőbugyiban, felül felöltözve. Szóval a bokáig érő vízbe még bemehetek, ugye? Vagy akár térdig is, olyan vicces ez a víz, hopp, hopp… Közben valamit kiáltoznak utánam, de nem hallom… Hopp, hopp, vihihihi, pláccs…

Utána lila szájjal, cebegve rohantam ki a partra, de gyorsan átöltöztettek, és még egyszer végigporoszkáltunk a sétányon, el a sárkány előtt, immár a bőröndünkkel. A Délibe tartó intercityn még derűsen olvasgattam a leárazott Dörmögő Dömötört, azt hittem, hogy ez is a kaland része, a Keletiben azonban már kereken megtagadtam, hogy fölszálljak a hazafelé menő vonatra. A sztrájk egész úton tartott, lassan országos méreteket öltött, és csak akkor csillapodott valamelyest, amikor itthon betettek a kiságyamba. No, de ha visszaolvasom a fenti élménybeszámolót, igazán nem is tudok csodálkozni magamon, amiért rózsaszín fejjel és sírástól eltorzult hangon kellett ordibálnom, hogy „Legalább ne szálltunk volna föl arra a nyomorult vonatra!”

Itt a mese vége.