Köszönöm szépen a jókívánságokat! Nos, tény és való, ismét elérkezett a születésnapom. Három éves vagyok – ez egyben azzal is jár, hogy óvodás lettem. Egyelőre még csak a beiratkozás történt meg, ténylegesen majd augusztus végétől fogok oda járni, mert Anyunak augusztus elején kell visszamennie dolgozni (de onnantól még két hétig Apu vigyáz rám).

Nagyon várom már az óvodát, főleg, hogy végre lesz elég játszótársam, és így nem kell az egész utcát végigordítanom, hogy „niiiiiincsen játszótársam”, ami különösen akkor szokott eszembe jutni, ha azt látom, hogy valamelyik barátomnak kistesója van. (Milyen praktikus, nem? Egy olyan gyerek, aki nálunk lakik, és soha nem kell hazamennie!)

Másrészt azért van bennem egy kis feszültség, főleg, mivel látom, hogy Anyu is szorong, hiába igyekszik titkolni. Ez az elválás neki talán még nehezebb, mint nekem. Ahányszor valamelyik újabb mondásomat megörökíti a kis füzetben, eszébe jut, hogy augusztustól ezeket már nem fogja fölírni, mert nem is hallja őket. Az ötleteimnek, a hangulataimnak, a kis sziporkáimnak csupa olyanok lesznek a szem- és fültanúi, akiknek azok egyáltalán nem is fontosak.

Eddig mindent közösen csináltunk, és minden gondolatunkat megosztottuk egymással. Ennek a lelki egymásra hangolódáson túl megvolt a maga gyakorlati haszna. (Nem arra gondolok, amikor szóltam Apunak a boltban, hogy sütőmargarint is vegyen, mert amikor legutóbb Anyuval sütit sütöttünk, megbeszéltük, hogy elfogyott a margarin.) Ha szorongtam valamiért, Anyu ki tudta következtetni, mi lehet a kiváltója, és hogyan billenthetne helyre. Vagy ha föltettem neki valamilyen komoly, filozofikus kérdést, minden különösebb, képességeimet meghaladó magyarázat nélkül tudta, mire gondolok.

Ha például azt mondom neki merengve: „Anyu, a természetben minden elpusztul”, tudja, hogy arra a döglött gilisztára gondolok, amelyet egyébként olyan derűs érdeklődéssel piszkáltam délelőtt a járdán. És azt feleli, hogy igen, ez a dolgok rendje, de a gilisztának vannak gyerekei meg unokái, és azok tovább élnek, és emlegetik.

Ha ugyanis nem érti meg egy-két szóból, mire gondolok, azzal parttalan sivalkodás-áradatot szabadít el. A beszédemet néha még mindig nem könnyű kibogozni, bármilyen szépen, helyesen és színesen használom is egyébként az anyanyelvemet. Talán a szám még nem alkalmas igazán a helyes kiejtésre… Nem tudom, mindenesetre sokat fejlődtem (tudjátok, a joszni, a toszojó meg a jószotojó óta).

– Apu, tudod, Mama hozott tárcákat, azokat keresem.
– Micsodát, tálcákat?
– Tárcákat.
– Tárcsákat? – kapcsolódik be Anyu.
– Nem!!! Tááááárcááááákat!
– Tárcákat?
– Nem! NEM! TÁRCÁKAT!

Na, itt aztán elszabadul a pokol. Ordítok, süvítek, toporzékolok, reménykedve ismételgetem, hogy „tárcákat”, mert egyszerűen nem tudom elhinni, hogy engem senki nem ért meg! Apu leül mellém a szőnyegre, simogatja a hátamat, és igyekszik többet megtudni azokról a „tárcákról”.

– Pannikám, milyen színűek a tárcák?
– Nem tárcák! TÁRCÁK!!!
– Jó, jó, igen… De amit keresel… Azok milyen színűek?
– Színesek.
– Ühüm. És hol vannak ezek a tárcák?
– TÁR-CÁÁÁK!
– Jó, de hol vannak?
– Hát keresem őket!
– Igen, persze… Hm… És mi van rajtuk?
– Hát gyorsmalac.
– Gyorsmalac???
– Nem gyorsmalac! Hanem gyorsmalac! GYORSMALAC!!!

És rezegnek az ablakok, potyog a vakolat.
Anyunak mentő ötlete támad.

– Pannikám… George malac?
– Igen!!! Gyorsmalac! Gyorsmalac!
– Kártyák? A kártyákat keresed? Amiken George malac van?

Ezzel aztán helyreáll a családi béke.

Na, szóval óvodás lettem. Kis batyumat a hónom alá csapva kilovagolok a nagyvilágba, ahol csak a saját bátorságomra és talpraesettségemre támaszkodhatok. Anyu reméli, hogy mind a kettőből sikerült használható készletekkel ellátnia engem az eltelt három évben, bár azt belátja, hogy talán egy kicsit túlságosan széplelkűre nevelt. Hát, majd meglátjuk.

Újabb fontos hír, hogy Süni csoportos lettem. Ezzel csak az a probléma, hogy én Nyuszi szerettem volna lenni. Mostanában kulcsfontosságúnak érzem, hogy én választhassak. Mindegy, miből – csak maga a választás ténye számít. Anyu azt mondja, ez talán összefüggésben lehet azzal, hogy mindennapi dolgokban nem vagyok igazán önálló, például egyedül is megehetném az ebédemet, úgy, hogy nem áll ott valaki az asztalomnál, és nem szól rám, ahányszor evés helyett elgondolkodva piszkálom az ételt (vagyis minden falatnál), hogy „egyél”. Meg állítólag már öltözni is tudnom kéne, nem is beszélve a fogmosásról.

Szóval az önállóságom főként abban szeret kifejeződni, hogy okvetlenül nekem kell megmondanom, melyik tányérból egyek, milyen bögréből igyak és milyen szívószállal, vagy milyen bugyit vegyek fel. És ez bizony kardinális kérdés. Mert ha sietünk valahová, és Apu véletlenül kiönti nekem a tejet a konyhában, csak úgy egy akármilyen bögrébe, akkor nem iszom ám meg. Ha sérülni látom a választási szabadságomat, inkább nem reggelizem. Ott poshad az asztalon a bögre tej meg a kalács (mindenféle szedett-vedett tányérban), mert én bizony nem nyúlok hozzá, pedig éhes vagyok, mert a vacsoránál Anyu félúton megunta mondogatni, hogy „egyél”.

A szüleim persze nem engednek, mert elvek is vannak a világon. A gyomrom korog, a kalács megszárad, a tej megmelegszik; néha megnézem, de nem nyúlok hozzá. Hogyisne! Világoskék tányérból??? (Egyébként eszem világoskék tányérból is, ha én veszem ki a szekrényből, de ha csak úgy odahoznak kettőt, hogy abból válasszak, az nem megy. A lelkiismeretes választáshoz percekig kell állni a nyitott szekrény előtt, és szemügyre venni a tányértornyot. Tétován megfogni az egyiknek a szélét… Majd elengedni, másikhoz húzni, meggondolni, míg végül, igen… Az egész családom türelmetlen toporzékolása közepette józanul és megfontoltan, véletlenül sem elkapkodva megszületik a döntés.)

Ezért aztán meglehetős aggodalom kísérte, amikor kijelentettem, én márpedig Nyuszi csoportos szeretnék lenni. A szüleim már megbánták, hogy a két csoport nevét egyáltalán megemlítették. Voltunk ugyanis az óvoda nyílt napján, és megnéztük a leendő kiscsoportokat, a Nyuszit meg a Sünit – a Nyuszi kellemes, világos (délkeleti fekvésű, mint a nappalink, csakhogy redőny és klíma nélkül, ami nem biztos, hogy jó – viszont szép…), a Süni pedig igaz, hogy északi fekvésű, de ehhez a csoporthoz tartozik az az óvó néni, aki mindenkinek a legrokonszenvesebb. A szüleim el is döntötték, hogy nem drukkolnak egyik megoldásnak sem, majd elválik, hová kerülök.

Csakhogy hazaérve kijelentettem, hogy Nyuszi szeretnék lenni.
– Mi tetszett neked a Nyuszi csoportban? – érdeklődnek óvatosan.
– A hangszerek!
– Tudod egyáltalán, melyik a Nyuszi csoport? A hangszerek a Süniben voltak.
– A konyha!
– De hát konyha mind a két csoportban volt.
– Nem baj! Én akkor is Nyuszi leszek.

Bárkivel találkoztunk az elkövetkező két hétben, mindenkinek elmeséltem, hogy óvodába fogok járni – és Nyuszi csoportos leszek.

Ezek után kissé izgatottan lesték a jelentőségteljes borítékot az óvodából. Anyu azt mondja, talán a saját egyetemi felvételi borítékján nem izgult ennyire. Végre megérkezett… Felvettek!!! A Süni csoportba.

A szüleim óvatosan hozták tudomásomra, hogy Sünis leszek.
– De én Nyuszi… – görbült le a szám.
– Tulajdonképpen miért olyan fontos neked az a Nyuszi?
– Mert a Nyuszi egy félős kis állat! Olyan kis simogatóállat. Szeretem a félős állatokat.
– Tudod, Panni, az nem olyan jó dolog, ha valaki félős. Nem mer elmenni valahová, ahová a többiek elmennek, és otthon marad. Vagy bajba kerül, és nem tudja megvédeni magát. A Vidám mesékben is van egy mese, tudod, a nyusziról meg a süniről, és a bátor süni mindig megmenti a nyulat… Mi lenne vele a süni nélkül?

Nem vagyok az a meggyőzhető fajta, de ezen elgondolkodtam. (Hja, az irodalom lényegláttató ereje.) És ami még soha nem történt meg velem, napirendre térem a dolgok fölött. El is mesélem mindenkinek, hogy Süni csoportos vagyok. (Anyu reméli, hogy előbb-utóbb a bögrék és tányérok terén is konszolidáció áll be.)

Szóval három éves lettem. Kaptam igazi biciklit, meg egy csomó mindent. Kicsi játszóteret fával meg hintával – van hozzá „gyorsmalac” –, talicskát, könyveket, babahordozót, amit Anyu varrt, mert már nem tudom kapucniban szállítani az állataimat, ha megyünk valahová, és ez sztenderd ordítási ok. Túl meleg van a kapucnihoz. De kézben hozni nem szeretem a nyuszit, mert nagy, és hogy a táskában vigyék, arról szó sem lehet!

Anyuval sütöttünk egy kutyatortát, a teste kókuszos csokitorta volt, a feje meg mézes krémes. Eljöttek Mamáék, hozták Zebulon babát is, aki egyáltalán nem viselkedett kisbabához méltóan, egész végig aludt. Szerintem nem is tud ordítozni. (Mamáék szerint tud, csak nem nappal. Pedig megmondtam neki a telefonban, hogy „putulkodni nappal kell, éjszaka alszunk”. Nagy hangsúlyt fektetek rá, hogy megfelelő tanácsokkal lássam el az unokatesómat a kisbabáskodás lényegére nézvést.) Mama hozott egy almatortát, tűzijáték is volt benne! Szóval jól sikerült a születésnapom, amit az is mutat, hogy estére a kutya nagyrészt elfogyott.