A kedvenc költőm Petőfi Sándor. Egyszer mondtam is Anyunak, milyen érdekes, hogy az Anyám tyúkját is egy Petőfi Sándor nevű bácsi írta, és az Arany Lacinak című verset is. Anyu összeölelgetett, és azt mondta, hogy nagyon okos vagyok, és hogy az ugyanaz a bácsi, és több verset is írt. Aha. A másik kedvenc költőm József Attila, de neki nem tudom összehasonlítani a verseit, mert csak az Altatót írta.

Petőfi bácsinak szobra is van, több helyen, a mi városunkban is. Ha meglátom, örömmel üdvözölöm, és elmondom, hogy mit írt. A múlt héten éppen ruhaanyag-vásárlásból ballagtunk hazafelé Anyuval a Patakon túlról (megünneplendő, hogy végre nulla fok fölé kúszott a nappali hőmérséklet, és már nem szirénázom séta közben, hogy fázik az orrom), amikor észrevettük, hogy Petőfi bácsi szobrát tisztítják. Egy bácsi állt fönn egy létrán, és valamivel vakargatta. Anyu elmagyarázta, hogy most lesz a nemzeti ünnep, március tizenötödikén, és arra készülődnek. Mi az a nemzeti ünnep?

Anyu elmesélte, hogy Petőfi Sándor bácsi a barátaival forradalmat csinált, mert nemcsak magukkal törődtek, hanem a többi emberrel is, vagy valami ilyesmi. Meg akarták változtatni a politikai berendezkedést, hogy máshogy működjön az ország, és mindenkinek egy kicsit jobb legyen. Szerették volna, hogy ne egy király irányítsa az országot, aki nem is itt lakik, hanem az országgyűlésből a képviselő bácsik. (Ja, ezt tudom, ilyet mi is választottunk! De most kivételesen nem tettem hozzá, hogy „és képviselő nénik”, ahogy szoktam.) A mese egészen hazáig tartott, és a végére valahogyan szóba kerültek a huszárok is, jó sok huszáros éneket tudunk. Anyu azt mondta, ha lesz kedvem, mi is elsétálunk a városi ünnepségre, meghallgatjuk Petőfi bácsi verseit, és megnézzük, hogyan táncolnak az óvodások.

Engem különben is egy csomó helyre visznek, hogy minél több dolgot megismerjek, és jó sok mindenféle emlékem legyen kicsi koromból. Anyu azt mondja, nem az számít, hogy nagykoromban fogok-e túrázni, futni, varrni vagy kertészkedni, csak az, hogy megismerjem, mi mindent csinálhat az ember, hogy jól érezze magát, és így tudjak választani magamnak akár ezek közül, akár valami teljesen mást, amit én találok ki magamnak. Ez valami devianciák vagy mik ellen kell elsősorban, Anyu szerint. Mert amilyen önfejű, konok kislány vagyok, anyukám rémálmaiban folyton mindenféle devianciák karmaiban lát, nála ez afféle szakmai ártalom is. Szerinte ezektől a legjobban úgy leszek megvédve tizenéves meg felnőtt koromban, ha találok magamnak érdekes meg hasznos elfoglaltságokat, mert az egyhangúság és tespedés a devianciák melegágya. És a kicsi gyerekkori emlékek sokat segítenek ebben, mert később sok mindent ezekhez fogok hasonlítani, igazítani, anélkül, hogy egyáltalán tudnék róla.

Ehhez a deviancia-kérdéshez nem tudok hozzászólni, egyelőre csak a híg zöld teától meg a szívószáltól voltam egy ideig függő, de arról is nagyon gyorsan lejöttem, amikor már muszáj volt, mert barna foltok lettek a fogamon. Egy-két hétig szirénáztam az elvonási tüneteim miatt, és olyanokat mondtam, hogy soha nem fogok szívószál nélkül inni, inkább nem iszom soha többet semmit, meg hogy a vizet utálom, mert túl híg és túl édes, de aztán éppen olyan gyorsan elfelejtettem az egészet, ahogy az elszíneződés is eltűnt a fogamról. (A matricát, amit a fogorvos néni adott, megrágtam, biztos ez is segített.)

Mindenesetre örömmel üdvözlöm, hogy végre beköszöntött a tavasz, és ismét lehet kültéri programokat csinálni. Vasárnap voltunk Apuval az állatkertben, megkaptam az első saját bérletemet. Egész úton hazafelé azt nézegettem a vonaton, roppant büszke vagyok rá. Most már rólam is van fényképes igazolvány! (Apu korábban nekem adta a régi diákigazolványát, amin van fénykép, azt szoktam tologatni a babakocsimban, ha már nagyon hiányzik Apu.) Az Állatkertben nagy örömmel üdvözöltem barátaimat, az elefántokat, meg ők is engem. Most már szisztematikusan etetem őket, előbb az egyik kap almát, aztán a másik répát, aztán az egyik is megint répát.

Hétfőn itt voltak Mamáék, és kinyílt a kertben az összes krókusz, az újak is. Tavaly ültettünk fehéret is, Jeanne d’Arc nevűt, az arról a néniről van elnevezve, akiről én is. Segítettem elültetni őket ősszel, igaz, hogy akkor még csak gödröket ástam (és nem igazán ott, ahová Anyu gondolta), de a múlt héten a hagymaültetésben már komoly segítség voltam, és egész nagy százalékban eltaláltam, hogy melyik a dughagymának a gyökere, amit lefelé kell tenni.

Anyu felvetette, hogy készítsünk kis zászlókat a nemzeti ünnepre. (Ja, tudom, Petőfi bácsi.) Megtetszett az ötlet, mondtam, hogy én piros, rózsaszín és zöld színűt fogok, Anyu meg készítsen piros-fehér-zöldet, ha olyat akar. Magyarázgatott valamit a nemzeti színekről, de én csak annyit jegyeztem meg belőle, hogy nem akarja a rózsaszínt, én meg de. Itt el is akadt az ügy, Anyu inkább rám hagyta a rózsaszínt, mielőtt nagyon belelovallom magam az ellenállásba, és szokás szerint besáncolom magamat. Inkább hagyta pár napig pihenni a dolgot, közben azért megmutatta itt-ott, a tévében meg a plakátokon a nemzeti színű zászlót, csak úgy érdekességképpen. Végül hétfő este, amikor megint előhozta a zászlókészítést, már nem ütöttem a vasat a rózsaszínnel kapcsolatban, és nagy gonddal színezgettem a pirosat meg a zöldet. Már egész ügyesen tudok a vonalon belül színezni. (Bár az kicsit meglepett, hogy a fehéret miért nem színezzük ki.)

Nagyon tetszettek az elkészült zászlócskák, vidáman lobogtattam őket, és csak egynek a szára tört el, de másnap reggel Apuval csináltunk még másikakat. A krókuszok közé is tűztünk, a többivel meg, és a virág alakú kokárdákkal elindultunk az ünnepségre.

Gyönyörűen sütött a nap, Anyu hátizsákja az útközben levett rétegekkel lett tele. Nemrég még nulla fok körül volt a nappali csúcshőmérséklet, most meg fölment hirtelen a húszas közelébe. Így ötször is meg kellett állni, hogy mindig másik ruhadarabra tegyük a kokárdámat. Közben magyaráztam Anyunak, hogy ha a zászlót így lengetem, akkor lobog. Anyunak egy réges-régi zászló jutott eszébe, a napsütés, a kiolvadt föld illata meg a hurkapálca fogása a tenyerében. A bácsik meg nénik mind megkérdezték, hová megyek azzal a zászlóval, megmondtam nekik, hogy a nemzeti ünnepségre.

A Patak mellett felsétáltunk az Ófaluba. Anyu szerint az Ófalu olyan, mint egy skanzen, arról nem tudom, micsoda, szerintem az Ófalu olyan, mint egy nagy játszótér girbegurba dombokkal, ahonnan jól le lehet gurulni a patakpartra. A tornácos házikók előtt a frissen gereblyézett földből kibújtak már a tulipánok, nárciszok, lila meg sárga bokrétát öltöttek a krókuszok. Még a kutyák sem ugattak, elégedetten hevertek a napsütötte falak tövében.

Párat fordult az utca, ahogy kanyarog a patak, aztán megláttuk az összegyűlt embereket. Anyu kicsit megszeppent, mert mindenki nagyon szép ruhában volt, a kislányok kötényruhában és fehér harisnyában, én meg csak úgy a megszokott Tom Sawyer-öltözékemben. Igyekeztünk eltűnni a tömegben, de azért úgy, hogy lássam is majd az óvodásokat Anyu nyakából. Amint megtaláltuk a megfelelő pozíciót, máris játszani kezdett a fúvószenekar (ők is nagyon szép ruhában voltak, azon tűnődtem, hogy fognak így hazamenni a patakon keresztül). Aztán egy bácsi köszöntötte az egybegyűlteket, és Anyu a fülembe suttogott, hogy most jön a Himnusz, és mindenki énekelni fog. Jó, hát könnyű azt mondani, de mégis nagyon meglepődtem, és elkerekedett a szemem, amikor a zenekar bevezető taktusai után egyszer csak megszólalt körülöttem mindenhonnan, hangosan az ének. Először megilletődtem, aztán igyekeztem én is csatlakozni úgy, hogy kinyitottam a számat, és megpróbáltam egyforma hangokat dúdolni. Anyu szerint egész meggyőző volt.

De már jöttek is az óvodások. A fiúknak volt kis dobjuk, a lányok csak a lábukkal toppantottak, és verseket mondtak meg huszárokról énekeltek. Utána a nyugdíjas nénik meg bácsik is huszárokról énekeltek, aztán jöttek a másik óvoda ovisai, ők néptáncoltak. A lányoknak nagyon szép kis kékfestő szoknyájuk volt, fehér köténykével. (Az pont jó lenne nekem, mert ha találok valamit az utcán, bele tudnám csomagolni.)

Utána még versmondás meg hegedülés volt, és Anyu azt mondta, sétálhatunk egy kicsit, ha van kedvem, mert már így is példás türelemről tettem tanúbizonyságot. Persze, hogy volt kedvem sétálni, sőt, pisiltem is az egyik facsemete tövében (a napokban megint ráerősítek kicsit a szobatisztaságra, ha már a szüleimnek ez olyan fontos valamiért). A műsor végére visszamentünk a szoborhoz, mert a nagyok néptáncoltak.

A szobor Petőfi bácsinak az apukáját meg az anyukáját ábrázolja (akinek a tyúkja van a versben). Meg is néztük közelebbről, de csak a koszorúzás után. Amíg a koszorúzás tartott, megint elmentünk sétálni egy kicsit az egyik dombra, ahol már több gyerek is összegyűlt. Kitaláltam, hogy milyen jó lenne lemászni a jó meredek domboldalon, és akkor majdnem a patakhoz érnék. Anyu ezt valamiért nem szerette volna.

Többször is nekiindultam, de mindig elcipelt, és olyanokat mondott, hogy legalább a fülem botját mozgathatnám, ha egyszer hozzám beszél. Melyik lehet a fülem botja? Mert én mozgatom szívesen, ha Anyunak ez olyan fontos, csak előbb hadd másszak itt le ezen a szép kis domboldalon. Le is másztam nem sokkal később, amikor Anyu végre nem volt elég gyors. Aztán ő fönt állt, én meg lent álltam, és néztem, hogy ő meg nem bír lemászni utánam. (Már nekem is necces volt, néha leért a fenekem, de nem baj.) A többi gyereknek nagyon tetszett, amit kitaláltam, úgyhogy inkább velük foglalkoztam. Előkerült Péter barátom is, meg Boti, akit a klubból ismerek, és a végén még egy fehér harisnyás kislány is csatlakozott hozzánk, aki kicsit nehezen tudott fenéken csúszni a kordbársony kötényruhájában. (Anyu most már mégsem bánta annyira, hogy engem nem ünneplőben hozott.)

Végül aztán csak elkapott, és rábeszélt, hogy most már tűzzük ki mi is a zászlócskákat meg a virágos kokárdákat a szoborhoz, és nézzük meg a koszorúkat. Mentem is szívesen (érdekelt, hogy mik azok a koszorúk), csak később volt egy kis nézeteltérésem Anyuval, mert egy tök jó nagy kórót is vittem magammal, hogy azt is kitűzzem. Szerintem Petőfi bácsinak az apukája meg az anyukája nagyon örült volna. Sokkal nagyobb volt, mint az összes kis bigyó meg kankalin, amit odaültettek, még a koszorúknál is nagyobb volt. Anyu végül meggyőzött, hogy ha nem tűzöm oda, akkor hozhatom hazáig. Ez hatott, és végül békességben letűztük István bácsinak meg Mária néninek a kis zászlókat.

Hazafelé a patakparti úton nyinyiltem egy kicsit, mert már későre járt az idő (dél is elmúlt), és eléggé elfáradtam a nagy putulkodásban. Léptem kettőt, nyögtem egyet. És így tovább. Anyu szerint ettől egy különösen szelíd birka is megbolondulna. Végül visszaértünk a főutcára (megbolondulás nélkül), és finom szag csapta meg az orromat. Egy kis ablak mögött egy bácsi lángost árult! Meg fánkot. A fánkot tudtam micsoda, a lángost nem, de csak egy kicsi ideig nem, mert aztán a kezembe kaptam egyet, mindjárt két kézzel kellett tartani, miközben a felső szélét elmerülten rágtam, és így megbékélve bóklásztam haza a lassan zöldülő árokparton a napfényes tavaszi kora délutánban.