Nálunk a Mikulás-téma tulajdonképpen soha nem került a kamra hátsó polcára. (És nem csak azért, mert sajnos, nincs kamránk.) Szeretem a mikulásos meg karácsonyi dalokat, verseket – jó sok van belőlük, és hangulatosak –, így nyár derekán is előszeretettel énekeltettem Anyuval a Suttog a fenyves zöld erdőt meg a többit, és az első oldaltól az utolsóig felolvastattam a mikulásos verseskönyvemet. Így a Mikulás nálunk nem szezonáru.
Azt viszont már tudom, hogy december van, és ilyenkor érkezik ő is, meg majd később a Jézuska is. Számon tartom a hónapokat és a hét napjait, azt azonban még nem követem, hogy hányadika van, így a szüleim egyelőre még nyugodtan beszélhetnek olyan rébuszokban, mint hogy valamit „hatodikán adunk-e oda, vagy majd huszonnegyedikén”. Múltkor például megkérdeztem, hogy Mamáék „ismerik-e a hétvégét”. Vagyis hogy tudják-e ők is, hogy hétvége van (vagy ott is az van-e), mert akkor például el is jöhetnének hozzánk.
Vagyis az idő, amely eddig végtelen, hömpölygő folyam volt, most már kezd részekre tagolódni, habár még mindig nem látom át rendesen. A Mikulással kapcsolatban azonban már gyanítottam valamit, mert az utóbbi napokban néhányszor mutogatták a tévében, és szó volt róla a rádióban is. (Az azonban még nem világos, hogy egy Mikulás van-e, vagy több, esetleg vannak, akik csak beöltöznek Mikulásnak, míg más vagy mások igaziak. No, ezt majd jövőre.)
Spontán készülődésbe kezdtem. Többször is kértem Anyutól, hogy adjon nekem tollat meg papírt, mert levelet szeretnék írni a Mikulásnak. Amikor épp rajzoltam, akkor persze nem jutott eszembe a levél-dolog, csak este, a kiságyban. Végül aztán sikerült összehangolni a kereslet-kínálatot, és letelepedtem egy vadonatúj, fehér papírlappal meg a színes tollaimmal. No, most mit is írjak? Nullás számokat kezdtem rajzolgatni (tudjátok, az olyan, mint az írás), aztán meg lufikat csináltam belőlük, nagyon szép lett! Reméltem, hogy a Mikulásnak is tetszeni fog, ha majd megkapja.
Vasárnap délelőtt már kifejezetten keseregtem a szüleimnek, hogy engem elfelejtett a Mikulás. „Úgy látszik, itt nem járt.” Azt mondták, csak várjak, a Mikulás nem felejt el senkit. Közben csöndben dühöngtek, amiért a helyi művelődési ház Mikulás-ünnepségét délután két órára tették, amikor minden rendes gyerek alszik.
Aludtam én is, nem is egészen tértem magamhoz, amikor Anyu kivett a kiságyikómból. Tudjátok, ilyenkor jár még nekem egy kis hempergés, amíg Anyu kiszellőztet, én meg a fülemig húzom a takarómat, és megölelem az újszülött rózsaszín kismalacomat. Aztán Anyu kivisz a nappaliba, és egy kicsit még simókázunk (ezt én neveztem el így, szóval az arcomat cirógatja, és mindenféle kedveset mond, én meg laposakat pislogok). Végül felgyújtom a villanyt, mert ez a küldetésem.
De van, amikor egyből kivesz, és nem szellőztet. Most is így történt, megöleltem a nyakát, és kimentünk a nappaliba, villanyt gyújtani. Még félig aludtam, Anyu felgyújtotta a kinti lámpákat a teraszon, de csak egy pillanatra, biztos eltévesztette a kapcsolót, azután megint sötét lett, és mutatta nekem, hogy jé, nézzem csak, ott van valami a kert végében.
– Igen – feleltem álmosan, és félig lecsukódó pilláim alól szemügyre vettem a kert végében mozgó alakot. – Mikulásnak van öltözve – dörmögtem, és Anyu kissé aggodalmas képet vágott.
Szerencsére ekkor egy kicsit jobban felébredtem, és kapcsoltam: nem Mikulásnak van öltözve, hanem ő maga a Mikulás! Gyertya is volt nála, és valamit meggyújtott róla – egy csillagszórót! Ilyet pedig csak a Mikulás csinál, erre még emlékszem tavalyról. A házunk felé ballagott a nagy hóban. A terasznál megállt, letette a hóba a gyertyáját, meg a kezében tartott csomagokat a lépcsőre. Tavaly még aggódtam, amikor feljött a teraszra, hogy nehogy be találjon tévedni valahogyan a szobába, de most semmi ilyet nem tett. A lépcsőtől még integetett nekem, én pedig visszaintettem – azután eltűnt a sötétségben.
– Visszaintegettem neki! – kiabáltam diadalmasan. – Köszöntem a Mikulásnak!
Anyu megölelgetett, azután bilire ültetett, és elkezdett átöltöztetni. Néhány perc múlva hazaért Apu, és nagyon izgatott volt. Elújságolta, hogy a kapuban találkozott a Mikulással, és még ajándékot is kapott tőle. Elmeséltem neki, hogy nálunk is járt, és én integettem neki! Szerencse, hogy most Apu is látta, mert tavaly lemaradt róla.
Anyu gyorsan befejezte az öltöztetésemet, én közben Aput faggattam, hogy volt-e a Mikulásnak szánja. Persze, hogy volt, ott állt a kapu előtt a rénszarvasokkal! Apu még a Mikulás cicáját is látta, köszönt is neki. Csillogó szemmel hallgattam, miközben Anyu a pulóvert cibálta át a fejemen. Itt állt a szán a házunk előtt! Hű…
Azután kimentünk a teraszra az ajándékokért, és elfújtuk a gyertyát. A Mikulás tudhatta valahonnan, hogy melyik macis könyvek vannak meg nekem, mert pont a negyediket hozta, amelyik még hiányzott, és nagyon szerettem volna. És még egy másik könyvet is hozott, Mikulásról szól és egy kiscicáról.
Kaptam még egy tejgazdaságot, van benne egy traktor, meg eke – mostanában nagyon érdekelnek a mezőgazdasági munkák, a „Szánt a babám” című dal miatt, bár egy ideig úgy énekeltem, hogy „Szánkózik a babám” (annak van értelme), aztán megkérdeztem Anyut, mi az, hogy szánt. Utána napokig a szántással voltam elfoglalva, a felfordított játék babakocsimmal szántottam a nappaliban, de ezt már végképp nem tudják, hogy hogy találtam ki. De most már van rendes ekém is, meg birka és tehén, és egy néni, aki feji (Anyu szerint örülni fognak a műanyag katona bácsik a kisvödörben, ahová eldugta őket, mert folyton rájuk lépett valaki), meg tejeskanna és tejszállító tartályos utánfutó. Meg szalmabálák, amikkel etethetem az állatokat. (Ha már múltkor azzal a mondással örvendeztettem meg Anyut, hogy „gyere táncolni, szalmabál van”.)
Boldog vagyok a tejgazdaságommal, reggeltől estig ki-be pakolom a kis mütyürkéket a dobozból, etetem a tehenet, a birkát, a nénit, a traktort, és ide-oda szállítok mindenfélét. Úgy látszik, most érkezett el az életemben a Rakodható Kis Mütyürkék ideje. (Azt mondják, innentől majd el is tart egy ideig.)
Azután megnéztem a másik zsákot is. Hozott banánt… Jotyotyót, mert az hagyomány… (Tudom, hogy joghurtnak hívják, csak ha a Mikulás hozza, akkor jotyotyó.) Végül kiemeltem egy piros műanyag hálóba csomagolt valamit.
– Krumplit is hozott! – jelentettem örömmel.
– Biztos, hogy az krumpli? – forszírozták a szüleim.
– Biztos.
Azután felhívtuk Mamát telefonon, és elújságoltuk neki, hogy itt volt a Mikulás. Mama azt mondta, hogy náluk is járt. Közben Anyu felbontotta a piros hálót, és hámozni kezdett valamit.
– Mégsem krumpli! – ujjongtam. – Margariiiin!
Később kivonultunk Anyuval a konyhába – nálunk ez nem igazán kivonulás, mert szerencsére a konyha is a nappaliban van –, nehéz voltam a konyhában, és almás buktát sütöttünk. A vége felé meguntam, mert Anyu nem nagyon engedte, hogy összenyomogassam a buktákat, és visszamentem a nappaliba Apuhoz. Még úgyis hátra volt a legjobb programpont, amikor Apu elmeséli a frissen kapott könyvet.
Aztán vacsoráztam, közben a bukta is megsült, és megettük. Szerencsére nem az egészet, mert lefekvéskor eszembe jutott valami.
– Nem adhatnánk buktát a Mikulásnak?
Anyu azt mondta, tegyünk egyet a teraszajtóhoz, hátha éjszaka erre jár, és megeszi. Erre én azt feleltem, hogy a Mikulás már volt itt, és nem fog még egyszer erre járni, és most hogy adok neki buktát? Mielőtt végképp elkeseredtem volna, Apu megígérte, hogy holnap visz belőle az iskolába, mert a gyerekekhez egészen biztosan fog jönni a Mikulás, és akkor ő odaadja neki.
Ennek hallatán megnyugodtam. Reggel azért még megkérdeztem Aputól, hogy eltette-e a buktát. (El, hármat is.) Jól van. Derűs hangulatban integettem utána. Jövőre azért majd idejében észbe kapunk, és nálunk a Mikulást almás bukta fogja várni a küszöbön.
Hozzám szóltak