Amikor beköszöntöttek a hajnali fagyok, Apu egy reggel morcosan, kialvatlanul ébresztgetett. Elmesélte, hogy éjszaka bejött egy egér a lakásba, és pont az ő ágya alatt szaladgált. (A betévedt állatok, békák és egerek valamiért pont azt a helyet szeretik a legjobban, pedig elég távol esik az összes ajtótól, ahol esetleg bejöhettek.) Apu egész éjjel próbálta különféle módszerekkel elkapni az egeret, hogy kihajítsa, de nem járt sikerrel. Az egér nagyon gyors.

Erről délután Anyu is meggyőződhetett, miközben én aludtam, ő meg fordított. A kanapén üldögélt, és egyszer csak észrevette a szeme sarkából, amint az egér kisurran a nappaliban az asztal alól, és besétál Apu szobájába. „No, megvagy” – gondolta Anyu. Utána lopakodott, magával vitte a gépét (hátha az egér sokáig várat magára), és pár törölközőt, párnát meg pulóvert. Először is bedugaszolta az ajtó alatti rést egy törölközővel, aztán az ágyon ülve (és fordítgatva) várta, hogy az egér előbukkanjon, mondván, hogy majd jól ráhajít egy párnát vagy pulóvert, és megfogja.

Az egér hamarosan előóvakodott a szoba sarkában álló nagy rakodópolc alól (amit még Kata meg berzso szereltek össze annak idején, de erre én nem emlékezhetek, hiszen még eredeti csomagolásomban voltam). Leült a hátsó lábaira, és szemügyre vette Anyut. „Na, most jön a párna” – dörzsölte gondolatban a kezét Anyu. De abban a pillanatban, ahogy csak megmozdította a fejét, az egér huss – mintha ott sem lett volna.

Ezzel aztán elég jól elszórakoztak egész délután. Anyu különböző pózokat vett fel; már egészen az ágy sarkán ült, a párnát a levegőben tartva, de hiába – egy rezdülés, és az egér, tudjátok: huss.

Később Anyu kiment a nappaliba, keresett egy kisebb papírdobozt, és vágott rá egy egérméretű lyukat; felszerelkezett továbbá A magyar nyelv etimológiai szótára harmadik kötetével és némi füstölt szalonnahéjjal. A dobozt (és benne a szalonnát) a padlóra helyezte, és várt. Az egér előjött a polc alól, és kíváncsian szemügyre vette a dobozt. Hátsó lábain ülve, kis rózsaszín orrát mozgatva szaglászott. „Na, most mindjárt bebújik – gondolta Anyu –, akkor a lyukas oldalára fordítom a dobozt, és ráteszem a szótárt.”

Az egérnek azonban esze ágában sem volt bebújni a lyukba. Körüljárta a dobozt, beszaglászott a lyukon – „mennyi koleszterin”, fintoríthatta el az orrát a füstölt szalonna illatától –, aztán visszaült a hátsó lábára, és gúnyosan végigmérte Anyut. Majd visszasétált a polchoz, és játszani kezdett.

Addig ügyeskedett, míg föl nem jutott a legalsó polcra. Ott aztán minden egyenként szemügyre vett, körüljárt, megszaglászott. A rokonszenvesebb tárgyakra fölmászott, és leugrált róluk. Amikor már mindent fölfedezett, megpróbált továbbmászni az eggyel fentebb lévő polcra. Próbálkozott így is, úgy is; ugorva, nagyobb tárgyra fölmászva vagy nekifutásból. Egyszer-kétszer lepottyant a földre, akkor visszament pontosan ugyanoda, ahonnan leesett, és folytatta. Végül sikerült egy polccal följebb jutnia, ott megint mindent alaposan megnézett – és így tovább.

Este Anyu lelkesen mesélt Apunak az egérrel kapcsolatos megfigyeléseiről, de Apu nem igazán osztotta a lelkesedését. Megpróbálták az egeret a polcra támasztott porszívócsővel megfogni (Anyu a gyerekkorából emlékezett erre a módszerre; az egér a porzsákba esik, és egy kicsit elszédül, de egyéb baja nem lesz). Én azonban lefekvéskor keservesen sírni kezdtem a kiságyamban.

– Az egér – hüppögtem. – Nem szeretném, hogy felporszívózzátok az egeret!

– De hát semmi baja nem lesz! – állították a szüleim.

– De igen – keseregtem. – Poros lesz!

(Igen, mert egyszer Apu felporszívózta a szőnyegről a Kis Kígyókámat, akit egy szétszedett hajdísz gumijából készítettem. Utólag azzal védekezett, hogy nem tudta, hogy az valami. Anyu azt mondta, hogy rettenetesen koszos lett, és ki kell dobni, de én nem engedtem. Szerencsétlen Kis Kígyóka! Végül kiporolták, és ma is boldogan él, csak már nem tudom, hová tettem.)

Másnap reggel elindultunk, hogy egércsapdát vegyünk. Tudjátok, egy olyan dróthálóból készült, kerek kis szerkezetet, amelybe felül, egy lyukon bebújik az egér, aztán nem tud többet kibújni, mert a tölcsér alakú nyílás drótjai visszafelé nem hajlanak. Alul lehet kivenni, egy kis ajtón.

Kis településen lakunk, így mire kiértünk a főutcára, már legalább fél tucatnyian érdeklődték meg, hogy hová tartok. Mindenkinek elmeséltem, hogy egércsapdát veszünk, mire elláttak bennünket jó tanácsokkal. Ezek közül a legfontosabb volt, ahogy az egér legbiztosabban milka csokira jön. A füstölt szalonna, dióbél gyerekség, ne is próbálkozzunk vele. Ha tényleg egeret akarunk fogni, akkor jó erős szagú tejcsoki kell, leginkább milka.

Anyu néhány keresetlen szót mormolt az orra alatt az egérrel és nőági felmenőivel kapcsolatban, és folytattuk utunkat a főutca felé. Több boltban is megkérdeztük, végül csodák csodája, sikerült rábukkannunk a keresett szerkezetre a barkácsboltban. (Anyu egyből ki is próbálta az ujjával, hogy hogyan nem tud kibújni belőle az egér, és hát tényleg nem tud. Így egy darabig az ujjára szorult egérfogóval bandukoltunk tovább.) Némi rosszalló dörmögés kíséretében a mondott csokit is beszereztük hozzá hazafelé menet.

Este Apu megérdeklődte, hogy nagyobb testméretű, de kétségkívül jó szándékú egerek is kaphatnak-e a csaliból. A csapdát a csokival betettük a mosogató alatti konyhaszekrénybe, mert úgy tűnt, hogy az egér ezt tekinti főhadiszállásának. A mosogató csövei miatt ki kellett fúrni a szekrény hátlapját, az egér pedig valamiért meg volt győződve róla, hogy ezt a kellemes kis bejáratot kifejezetten az ő kedvéért alakították ki. Vidáman futkosott az edények között, míg Anyu azon füstölgött, hogy ki lehet-e még őket savazni valahogy, vagy legegyszerűbb, ha mindet kihajítja.

Másnap délelőtt többször is megnéztük a csapdát – semmi. Később Anyu kiment valamiért a konyhába, és csak úgy rutinból bepillantott a szekrénybe, a megcsúfolt lábasok közé. A csapdában mocorgott valami… Anyu rohant a könyvespolchoz, amelynek tetején lapult egy régi kis akvárium – a fejében már régen kész volt a vészforgatókönyv –, néhány kéztörlő papírt meg egy vécépapír-gurigát dobott az üvegedénybe, és előkészített egy keményfedelű, nagy alakú könyvet.

Az üvegedényt a széles belső ablakpárkányra tette a szobámban, és a lelkemre kötötte, hogy üljek moccanatlanul a párkány sarkában. „Ne ugorj ki, ne ugorj ki” – suttogta a foga között, miközben az egeret belerázta a csapdából a terráriumba. Aztán rácsapta a tetejére a könyvet, és diadalmasan ütöttük össze a tenyerünket. Az egér ott kucorgott az üveg terráriumban.

Kissé későn kapcsolt, és csak akkor kezdett ugrándozni, amikor már az edény tetején volt a könyv. Akkor viszont abba sem igen akarta hagyni. „Pakk, pakk, pakk” – ez hallatszott a terráriumból, ahogy az egér föl-alá pattogott, mint egy rugós műanyag béka. Kisvártatva fölfedezte, hogy az üvegedény két rövidebb oldalának tetején egy-egy kis szellőzőrés van, ahová az egyik mellső lábát be tudja akasztani; ettől kezdve folyton ott lógott valamelyik sarokban, és az üveget rugdosta.

Anyuval tevékenyen töltöttük a délutánt. Én a konyhapulton ültem, és tanácsokkal láttam el, miközben ő kipakolta a mosogató alatti konyhaszekrényt, az összes edényt kihipózta és kiforrázta, a szekrényt pedig kimosta domesztoszos vízzel, és narancsillatú lemosószerrel áttörölte. Közben válogatott gorombaságokat alkalmazott az egér szokásaira, testrészeire és minden egyes közeli és távoli hozzátartozójára nézvést. Az egér mindeközben jámboran lógott a terráriuma sarkában, és az üveget rugdosta.

Este összeült a családi törvényszék, amely az egér további sorsáról volt hivatott határozni. Egyelőre nem terveztünk háziállatot tartani – azt mondják, ha majd nagyobb leszek, és tudom tisztítani, lehet egy patkányom. Különben is, az egér szemmel láthatóan másért sem él, mint hogy valahogyan kijusson végre az üvegedényből. A sarokban lóg, és szánalmat keltően tapos a két kis rózsaszín lábával.

Apu azt mondja, ezt Akhilleusz-dilemmának hívják. Rövid, dicsőséges élet, vagy hosszú, eseménytelen hétköznapok? Odakint fagy éjszaka, és nagy a valószínűsége, hogy még a tavasz beállta előtt elkapja egy macska, vagy megmérgezik, lecsapdázzák egy házban, ahová a hideg elől és némi ennivaló reményében besurran. A terráriumban talán kétszer, háromszor annyi ideig is élhet, azzal töltve napjait, hogy megszállottan keresi a kiutat, vagy beletörődve, elfásulva horpaszt a sarokban.

És hogy az egér már döntött. Ha levennénk róla a könyvet, egyből meg is mutatná, hogy mit szeretne.

Tulajdonképpen el is nevezhetnénk Akhilleusznak. Már ha érdemes elnevezni valakit, akit az ember egyébként úgyis elenged.

Engem is megkérdeztek. Szeretném, ha elengednénk az egeret?

– Nem! – vágtam rá habozás nélkül. Aztán hirtelen mást gondoltam, és hozzátettem: – Akkor hazamehetne az anyukájához?

A szüleim összenéztek, elérzékenyülve és egy kis büszkeséggel.

– Haza – bólintott Anyu.

– Jó – dünnyögtem. – Akkor engedjük el.

Így hát megszületett a döntés: az egeret hétvégén közösen elengedjük a szántásban.

Anyu este, lefekvés előtt még bepillantott a tiszta, narancsillatú konyhaszekrénybe. Aztán elérzékenyülten figyelte, hogyan alszik az egér a terráriumában, összegömbölyödve a papírhengerben, hegyes kis fejét apró, rózsaszín lábacskájára hajtva.

Hétvégére tele voltunk egeres élményekkel. Hogy eszik! Hogy mosakszik! Ha eléneklem neki, hogy „Kisegér, kisegér”, felébred, és a hátsó lábára ülve figyel. Ez még éppen csak süldő egérke, amolyan egérgyerek. A szántóföldön hideg van! Mi a csodát csinálna ott egy ilyen kicsi egér?

– Hát – állapította meg Apu –, azt hiszem, ezt az egeret mégsem hívják Akhilleusznak.

Így aztán Anyuval elmentünk az állatboltba, és nagyobb terráriumot vettünk az egérnek, meg egy mókuskereket. Meg macskaalmot, hogy ne legyen büdös, és forgácsot is, bár már az előző, pici terráriumában azzal foglalkozott, hogy apró darabokra rágta a kéztörlő papírt, és a papírhengerbe hordva fészket épített magának. Attól fogva sajátjának tekintette a hengert, és Anyu egy kis rákészüléssel meg „ne ugorj ki, ne ugorj ki” fohászkodással át is tette szépen az új helyére, papírgurigástól.

Az egérnek egy teljes napjába telt, mire rájött, hogyan kell használni a mókuskereket. Az ő szemében persze nem valami játszóeszközről van szó, hanem egy kellően magas tereptárgyról, amelyre fölmászva talán sikerül végre kiugrania üvegkalitkájából. Elég hamar rájött, hogy kívülről nem fog menni, mert a kerék elfordul. Fölmászott hát oldalról, diadalmasan fölegyenesedett a kerék tetején – a következő pillanatban a kerék átfordult, és az egér alulra került. Azonnal megpróbált kimászni, hanyatt fekve, a kerékbe kapaszkodva – amely persze vadul forgott körbe-körbe, de ettől még az egér ugyanott maradt alatta. Aztán pár órai fejtörés árán kikísérletezte a módszert, amellyel belülről végtelen órákon keresztül hajthatja a kereket, abba az illúzióba ringatva magát, hogy eljut valahová.

Onnantól olyan megszállottan tekeri a kereket, ahányszor csak meglátja, hogy éjszakára ki kell venni a terráriumból, hogy aludjon is valamit (és bennünket is aludni hagyjon a nyikorgással). Reggel visszatesszük a kereket, az egér előrohan, beleugrik, és tekeri, fáradhatatlanul, mint egy ultrafutó. Már megtanult menet közben frissíteni, ki se száll a kerékből, csak a fejét dugja ki, harap pár falat almát, aztán hajrá, tovább.

(Ha az alábbi videót most nem tudod megnézni, akkor próbáld meg később, vagy kattints ide.)

Teltek a hetek, enyhülés jött, sütkérezhettünk még egy kicsit a késő őszi tavaszban, aztán hirtelen hidegre fordult az idő, és mégis csak megérkezett a tél. Anyu egy este gyanútlanul kinyitotta a narancsillatúnak hitt konyhaszekrényt, majd dühösen és kicsit döbbenten húzta el a száját. Amit érzett, nem volt az a kimondott narancsillat…

Éppen a boltból jöttünk haza Apuval, és bekopogtam a teraszajtón, de Anyu azon nyomban vissza is fordított bennünket azzal, hogy hozzunk milka csokit, mégpedig sürgősen…

Az új fagy ugyanis újabb egeret hozott a házba. Sebaj, gondoltuk, most már tudjuk, mit kell tenni. Bekészítettük a csokit a csapdákba, és vártuk az eredményt.

Az eredmény nem is maradt el: megrágott csoki az egyik csapdában… A másikban… Aztán az egyik csapdából végképp el is tűnt a csoki… Miből van ez az egér, hogy úgy surran ki s be azon az apró lyukon, ahová Anyu ujja is beszorult, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne?

Teóriákat gyártottunk. Az egér vagy nagyon kicsi, vagy nagyon hajlékony, vagy sokat tapasztalt, minden hájjal megkent vén harcos. (Utóbbira mutatott a konyhaszekrényben hagyott, khm… maradványok mérete.) Anyu egyre jobban elkeseredett. Kiszedegette a lábasokat a szekrényből, és újra kifertőtlenítette őket, de visszatenni nem volt hová, így azok a konyhapulton sorakoztak. Az egér elszemtelenedve flangált a szekrényben, akkor is, ha közvetlenül mellette beszélgettünk. A csapdákat valamiféle etetőbázisnak tekintette. A szüleim már azon gondolkodtak, hogy becsábítják valahogyan a lakásba a szomszéd macskát. És onnantól vidáman éldegélünk mi hatan: én, meg a szüleim, a macska, az egér meg a másik egér… Illetve egerek, amennyiben az ismeretlen jövevény esetleg egy terhes amazon.

A megoldás mind a kettőjüknek egyszerre jutott eszükbe, mégpedig éjszaka. Hát persze: a jó öreg diós csapda! Ki befőttes üveggel ismeri, ki virágcseréppel, a lényeg, hogy egy fél dióval kell alátámasztani, amelyet az egér – az üveg vagy a cserép alá surranva – belülről rág meg, kibillentve így az egyensúlyából a dióra támasztott üveget/cserepet, amely aztán foglyul ejti a komát. Reggel Anyu már rohant is ki dióért a fedett teraszra, és számtalan verzió kipróbálása után végül két kis cseréptálat peckelt fel velük a szekrényben. Azután lélegzet-visszafojtva vártuk a fejleményeket. Rosszabb pillanatainkban egyenesen lehetetlennek látszott, hogy a minden hájjal megkent egér bedőljön ennek a kicsit meseszerű trükknek.

Teltek az órák. A szekrényben mindig ugyanaz a látvány: a kicsúfolt drótcsapda mellett a két tálka, dióra támaszkodva, mozdulatlan egykedvűségben. Este lett, reggel lett… Egy újabb egeres nap. Újabb apró, fekete hulladékok a szekrényben. Anyu dühösen fogadkozott, hogy ha egyszer meglesz a nyavalyás, a téli túracipőjét fogja utána hajítani a szántásban.

És egyszer csak, hopp: az egyik tálka fekszik. Anyu lélekszakadva rohan a könyvespolcra visszatett kisebbik terráriumért, Apu hozza a könyvet, bár még nem tudják, tényleg fogás volt-e, vagy csak vaklárma… A könyvre áthúzott (és menet közben kicsit megrázogatott) tálkából egy elszédült, nagyon dühös egér pottyan az üvegedénybe… Anyu Apu nyakába ugrik. Sikerült!

És megint kimostuk, kifertőtlenítettük a konyhaszekrényt Anyuval. Az egér – jó nagy, izmos bakegér – egykedvűen, gonosz pofával pattogott a kisebbik terráriumban. Apu az interneten végzett egérszakmai kutatásokat. Az egér szociális állat, két nőstényt könnyen lehet együtt tartani, két hím azonban általában összeverekszik. Nekünk meg, ez elég nyilvánvaló, két hím jutott. (Az egér alváza nehezen félreérthető.) Aggódva pislogtunk a nagy terráriumban mókuskerekező Jenőke felé. (Egyébként nem hívják így, csak Anyu néha lejenőkézi gyengédségi rohamában.) Hiába ő a házigazda, alkalomadtán csúnyán helyben hagyná ez a nagy, sanda jövevény.

A megoldás kézenfekvő: az újabb egeret tehát el kell engedni. (Ha csak nem akarunk még egy terráriumot beszerezni, mókuskerékkel, aztán még egyet, az esetleges későbbi jövevényeknek…) Anyu azért este már mutogatta Apunak az egér-átmenetiszállássá vált konyhában, hogy milyen aranyosan néz a kis gombszemével…

Mi lenne, ha mégis megpróbálnánk összeereszteni őket? Na jó, de hogyan választ szét az ember két összemarakodott egeret? (Mármint tetanuszoltás nélkül.) Esetleg kössünk madzagot az új egér lábára, és egyszerűen rántsuk ki, ha megtámadná Lajoskát? (Akit egyébként így sem hívnak.)

Szombat reggelre leesett a hó. Erre nem számítottunk, amikor azt tervezgettük, hogy az egeret a legjobb lesz szombat délelőtt elengedni, amikor még elég ideje marad alkonyatig, hogy szállást keressen magának. Anyu kedvetlenül morogta az orra alatt reggelikészítés közben, hogy az egér végül is a saját elhatározásából jött be hozzánk, senki sem hívta, tulajdonképpen agyon is csaphatnánk, köszönje meg, hogy csak a szántóföldre rakjuk ki. Amikor a papírgurigájával együtt belebillentette a terráriumba dugott befőttes üvegbe, azért hallhatóan rossz lelkiismerettel jegyezte meg, hogy az egér milyen kezes lett, úgy látszik, megszokott bennünket.

Végiggyalogoltunk az utcánkon, és a földek felé vettük az irányt, Anyu kabátja alatt a befőttes üvegben kucorgó egérrel – csak én bömböltem néha, mert a csizmámba ment a hó, meg már álmos is voltam. Ez nem emelte kimondottan a szüleim hangulatát, akik amúgy is arról beszélgettek, vajon mihez kezd majd az egér ebben a hóban a szántóföldön. De ha egy ház közelében engedjük el, oda bemegy, és előbb-utóbb megmérgezik vagy lecsapdázzák, némiképp jogosan.

Mi lenne, ha egy csirkeólnál tennénk ki? Ott élelmet is talál, és a csirkék közé mérget, csapdát csak nem tesznek… Kérdés, mennyire etikus dolog más ember ingatlanába egeret engedni. Ezen a problémán a szüleim elrágódtak párszáz méteren át. Végül úgy döntöttek, hogy az egér jön is, megy is – ha nem a miénk megy be, bemegy más, ha meg már bement, a miénk igazán elfér a többi mellett. Egy nagy gazdasági udvar mellett oldalba bökték egymást – sok kis melléképület, farakás, a ház messze… Kutyanyom, macskanyom nem látszik… Leguggoltunk hát, és lecsavartuk az üveg tetejét.

Az egerünknek először nem akarózott kimászni a hidegbe, aztán Anyu megbillentette az üveget, és a kis füles kiscsúszdázott a kerítéspárkányra. A következő pillanatban eltűnt a kerítés mellett, egy résben.

Lehet, hogy őt hívták Akhilleusznak.