Biztos tudjátok, hogy én vagyok a rettenthetetlen kislány. Nem tudom, miért nem félek semmitől. Lehet, hogy egyszerűen nem tanultam meg félni, mert kicsi koromban az anyukám ott volt velem mindig, és aztán később, amikor nagy lettem, már késő volt a féléshez. De az is lehet, hogy egyszerűen így születtem.

Szóval nem félek semmitől. Alig hogy megtanultam járni, a szüleim csodálkozva figyelték, ahogy begyalogolok akár a legsötétebb szobába is, és addig matatok, amíg meg nem találom, amit keresek (esetleg valami más érdekeset). Pinduri koromban, ha az utcán megugatott egy nagy kutya, nagyjából úgy viselkedtem, mint akit, mondjuk, hógolyóval dobálnak: hunyorogtam, és nevetgélve hátraléptem egyet-kettőt. Ma sem félek tőlük, legfeljebb megjegyzem, hogy nem szeretem, ha ilyen hangosak, és inkább menjünk ki a kocsiútra.

Az Állatkertben alig vártam, hogy sorra kerüljek az elefántetetésnél, és mindenféle aggodalom nélkül a képébe dugtam az almát meg a répát annak a nagy állatnak, miközben a nénik visítoztak, és nem mertek odamenni. De miután egyszer találkoztunk a nénikkel, akik így viselkedtek, következő alkalommal én sem akartam már közel menni az elefántokhoz. Nem is tudom, talán a bátorság/gyávaság éppen olyan tanult viselkedésforma, mint a többi, amit a környezetünkből sajátítunk el. Azt mondtam, hogy az elefánt nagy. Apu azt felelte, bármilyen nagy is, almát meg répát eszik, nem pedig Pannit. Erre ez volt az érvem: „De nem lehet tudni, hátha mégis esz.”

Aztán úgy esett, hogy az elefántok küldtek nekem egy plüss elefántot az állatkertből, hálából, amiért megetettem őket. (Anyu továbbította a küldeményt.) Elszégyelltem magam. Ezek szerint valószínűleg mégse nem esz Pannit… Azóta megint alig várom, hogy megetethessem az elefántokat, valahányszor az Állatkertben járunk. Így a sivalkodó nénik által keltett aggodalom csupán egy rövid epizód maradt az elefánt-történetben, és senki nem is tulajdonított neki különösebb jelentőséget.

Csak én tűnődtem el rajta, hogy mi lehet ez az érdekes állapot, amit mások rendszeresen gyakorolnak, én meg, úgy látszik, nem.

Amikor Apu elolvasta nekem a „Laci és az oroszlán” című mesét, egy rövid időre bepróbálkoztam a féléssel. Kijelentettem, hogy nem merek bemenni a sötét szobába (ahogy Laci sem), és lestem a hatást. Na, hát a szüleim nem hatódtak meg tőlem. Csodálkozva néztek rám: eddig nem féltem semmitől, nehogy már most kezdjem! Márpedig én belekezdtem a könyvből tanult dialógusba: „Nem megyek be!” (Még mindig bámulatosan gyorsan memorizálom minden könyvemet, két-három olvasás után általában kívülről vissza tudom mondani az egészet. Így aztán Apu folyton könyvesboltokba mászkál, és a helyi könyvtárba jár velem, hogy legyen utánpótlás. Az elalvás előtti mesénél ugyanis, amikor már fáradt vagyok, a kívülről tudott mesék nem kötnek le annyira, mint az újak, és könnyen izgágulni kezdek. Ennek pedig a fotel mögé esett kispárnák és egyéb alvókellékek látják kárát.)

Szóval belefogtam a párbeszédbe: „Nem megyek be!” Mostanában a kedvenc játékom, hogy a könyveimből vett dialógusokkal lepem meg a szüleimet, és boldog vagyok, ha észbe kapnak, felveszik a fonalat, és belehelyezkednek a rájuk osztott szerepbe.

Csakhogy a szüleim ezúttal sehogy sem akarták venni a lapot. Semmi olyat nem mondtak, hogy „de bemégy” meg „veled megyek” (valószínűleg nem akarták, hogy most már örök életre kézen fogva kelljen bekísérniük engem minden sötét szobába és egyéb vészhelyszínekre). Végül Anyu kijelentette, hogy ez azért nem jó így, mert hiszen én vagyok az oroszlán. És már kezdte is: „Neeem megyek be!” – „De bemégy!” – rikkantottam, és a kezemet nyújtottam, hogy elkísérjem.

Azóta nincs különösebb problémám a sötét szobákkal. Bár az azért hébe-hóba előfordul, hogy a Gyula kutyámat is viszem, és a szüleimnek közben fennhangon énekelniük kell a nappaliban.

Anyu szerint nem volt jó ötlet elolvasni nekem a Laci és az oroszlánt. (Ha nektek kimaradt volna ez a Marék Veronika-féle klasszikus: egy gyáva kisfiúról szól, akinek egy oroszlán segít, hogy a végén bátor legyen.) Ha már az irodalomból tájékozódom a világ dolgairól, ne pont a gyávaság legyen az, amit megismerek. Apu szerint azonban előbb-utóbb úgyis szembe kerültünk volna ezzel a problémával is, jobb, ha megállunk, és rendesen megbeszéljük. Elvégre mindig lesznek visítozó nénik az állatkertben.

Ebben van is valami, mert már korábban is puhatolóztam Anyunál a farkassal kapcsolatban.

A farkas régen egyszerűen egy vicces állat volt. A legelső fél tucat mesekönyvem közé tartozott A három kismalac, tudjátok, akiknek elfújja a házát egy fülbevalós rocker farkas. Apu nagyon viccesen tudta szinkronizálni az odakint engedjbekismalacozó farkast. A Móricz Zsigmond-féle kecskegidás történetet is szeretem, a Piroska és a farkas pedig számtalan példányban rendelkezésre áll. A két első mesekönyv, amelyekkel nyár elején rákaptam, hogy ebéd után egyedül, az ágyikómban olvasgatva aludjak el, történetesen két Piroska és a farkas volt.

De aztán pár hete történt valami. Egyik este kijelentettem Anyunak, hogy a Piroskás könyveket, meg a kismalacokat vegye ki az ágyamból, „mert abban farkas van”.

– Mi a baj a farkassal? – értetlenkedett Anyu. – Szereted a farkast.

Nem. Nem szeretem. Próbáltam is megfogalmazni a farkas iránti ellenérzéseimet, és ezt az egy negatív tulajdonságát találtam: nyitva van a szája.

Na, hát szegény farkasnak még csak a szája se legyen nyitva? – játszotta Anyu a maffia-védőügyvéd szerepét. Így is minden mesében ő jár pórul, nem még, hogy csukott szájjal is kelljen mászkálnia szerencsétlennek a végkifejletet megelőző oldalakon. Elmagyarázta, hogy szegény farkas nem tud izzadni, ahogy a kutya sem, mert képzeljem el, milyen büdös lenne a szőrük, ha folyton összeizzadnák. A fülük belső oldalán párologtatnak, meg a nyelvükön. Ahogy a nyomorult ordas lót-fut, intézi a dolgát, hát hébe-hóba muszáj egy kicsit nyitva tartania a száját a hőháztartása érdekében. (A nagy piros nyelv meg a meredező fehér fogsor már csak a rajzolói eltévelyedés végterméke.)

Jó, jó, de miért olyan nagy a farkas?!  (Anyu a fejét vakarja, és felidézi saját gyerekkorát, amikor elalvás előtt néha annyira félt a mesekönyv-beli farkastól, hogy saját, fülében visszhangzó szívverését a farkas lépteinek vélte, sőt, egyszer azt is érezte, ahogyan a farkas beleharap a lábába – valószínűleg a rémülettől megfeszülő lábizmai görcsöltek be. Na, hát itt nem lesz farkas-pánik, határozza el egyszer s mindenkorra.)

A farkas egyáltalán nem nagy. Akkora, mint egy kutya. Egy közepes kutya.

A Híradóban is láthattam múltkor (illetve láthattam volna, ha nem azzal vagyok elfoglalva éppen, hogy tizenkettedszer is leessek a szobabicikliről), egy rendes, közepes farkas volt a Bükkből, de alig pár pillanatra rögzíthette a kamera, mert elszaladt. Tessék, nézzem meg, egy átlagos Híradóban tizenketten halnak meg közúti balesetben, egynek kigyullad a háza, egyet meg lemészárol valami ismerőse, de mikor hallottam legutóbb olyat, hogy valakit a farkas evett volna meg? És ha már bűnbakot keresek az életkorral járó félelmeimnek, legalább olyat találnék, amitől tényleg tartani kell, mint például az autók vagy a vonatok, vagy a gyufa. Miért pont szerencsétlen, zoológiai érdekességgé átigazolt farkas?

De akkor a mesekönyveimben miért rajzolják olyan nagyra? Tessék, kétszer akkora, mint Piroska, és legalább háromszor akkora, mint a kismalacok!

Hát, mert a rajzoló bácsi felnagyította egy kicsit, hogy a gyerekeknek érdekesebb legyen. Ki venne meg egy mesekönyvet, amelyben a közepes kutya nagyságú farkas kaparászik egy kicsit a kismalacok ajtaján, azután elkullog? (Anyu szerint a rajzoló bácsi nyilván egy iskolában végzett a kereskedelmi adók hírműsorainak szerkesztőivel, és azt az iskolát idejekorán be kellett volna zárni. Anyu esküszik rá, hogy az ő gyerekkorában nem haltak meg ennyien a Híradóban, mint manapság.)

Anyu elővesz egy könyvet, és az orrom alá dugja a farkast. Tessék, ez rendes, tárgyilagos könyv, semmi rajzoló bácsi, meg híradó-főszerkesztő. Egy David Mech nevű bácsiról szól, aki tíz éven keresztül élt együtt egy farkasfalkával, az élőhelyükön, és az elején komoly munkájába került, hogy a farkasok ne féljenek tőle. Tessék, a farkas ekkora. És fél az embertől. Majd bolond lesz odamenni a közelébe. Ezért is nem lehet megpillantani az erdőben, ahogy a többi állatot is igen nehéz: mert tart az embertől.

Ez jó. Tőlem is tart?

Naná! Én vagyok Panni, a farkasok réme.

Hihi. Hanyatt hemperedem az ágyamban. Anyu mesél. Ha már nevet kell adnom a félelmeimnek, és szembe kell szállnom velük, hát erős fegyver legyen a kezemben. És számoljak le velük egyszer s mindenkorra.

Szóval megyek, mendegélek az erdőben, és megpillantom Piroskát. Már épp meg akarom szólítani, amikor látom, hogy az egyik fa mögül odalép hozzá egy – farkas! (Elkerekedik a szemem a kiságyban.) Kihallgatom, mit mond neki: rá akarja venni, hogy térjen le az egyenes útról, ő maga pedig a nagymama házához siet! „Ne hallgass rá, Piroska! – kiáltom, amikor a farkas már messze jár. – Szaladjunk egyenesen a nagymamához!”

Épp csak egy pár perccel előzzük meg a farkast. (Még szerencse, hogy jól tudunk futni.) Alig reteszeltük be magunk mögött az ajtót, már dörömböl is rajta: „Nagymama, engedj be! Piroska vagyok, a kisunokád!” – „Dehogy vagy te Piroska, az én kisunokám itt van mellettem!” – felel bentről a nagymama. A farkas tovább dörömböl. Ekkor kikiabálok neki: „Eredj innen, farkas! Ide ugyan nem jössz be!” – „Jaj, egy Panni!” – kiabálja kétségbeesetten a farkas, és elinal.

(Hanyatt fekve vihogok a kiságyban.)

A farkas azonban nem adja fel. Most a kecskegidákhoz siet, én azonban megelőzöm. Hiába dugja be lisztbe mártott mellső lábát az ajtórésen, mert én leleplezem. „Ne engedjétek be, gidácskáim! Ez bizony a farkas!” (Csillogó szemmel hallgatom a saját kalandjaimat.) „Itt már mindenhol Pannik vannak?” – panaszkodik a farkas, és kereket old.

Futok, futok a leglustább malac-testvérkéhez, a széna-szalma kuckóba. Itt bizony nem nagyon van mit bereteszelni, csak a határozottság segíthet. „Engedj be, kismalac, különben elfújom a házad!” – „Tűnj el innen, farkas, amíg szépen mondom, különben nagyon megjárod!” – „Jaaaj, egy Panni, itt egy Panni!”

(Anyu nagyon szeret mesélni nekem, különösen azóta, hogy valamikor tavaly ősszel észrevette azt a különös csillogást a szememben – éppen a buszról mesélt, amelyikkel a Tóhoz szoktunk menni, megállunk a sorompónál, megvárjuk, míg elmegy a vonat… És akkor rám nézett, és hirtelen meglátta, hogy nem mellette vagyok, a szobában, hanem a buszon ülök, és várom, hogy felhúzzák azt a sorompót.)

A farkas nyinyilése hamarosan elhal a fák között, én pedig rábeszélem a leglustább kismalacot, hogy jöjjön velem azonnal a testvéréhez. Futunk, szaladunk az erdőben, de a kismalac nagyon ügyetlen, folyton elbotlik, felhemperedik. Nem hagyhatom ott, akármilyen lassú, mindannyiszor felsegítem, és győzködöm, hogy szedje össze minden erejét, már nincs messze a deszkakunyhó. Éppen beszaladunk az ajtón, amikor a farkas fújtatása felhangzik a fák közül. (A farkas állóképessége enyhén szólva nincs rendben. No persze, a sok zsíros kecske- meg nagymamahús…)

„Engedj be, te kismalac, különben ezt a házat is elfújom!” – „Nem fújsz te el semmit, farkas, az előbb is csak a szád járt! Tűnés innen, egyél répát meg karalábét!” A farkas annyira megijed a hangomtól, hogy méltatlankodva eltakarodik, én pedig szaladok a két kismalaccal az erős kőházba.

Ott aztán magunkra zárjuk a biztonságos bejárati ajtót, és csak nevetünk a farkason. A koma körös-körül járja a téglafalakat, rést keres, de nem talál. Kikiabál neki a harmadik kismalac, hogy elzavarja, de a farkas nem tágít, még akkor sem, amikor a három kismalac már kórusban kiáltozik odabentről. Csak amikor az én hangomat meghallja, akkor takarodik el végleg a vidékről rémülten, behúzott farokkal. A kismalacok meg nem győznek hálálkodni nekem, és vidám lakoma kezdődik az erős kőházban.

Még néhány percig ábrándozva mosolygok a kiságyból, és az imént hallottakat emésztgetem, aztán valami eszembe jut.

– És a kecskegidáknak nem kellene odaköltözniük az erős kőházba? Meg Piroskának, és a nagymamának?

– De, persze – bólogat Anyu. – Mindannyian együtt laknak az erdő közepén, és vigyáznak egymásra.

– Én is ott lakom velük?

– Ha van kedved, akkor te is ott lakhatsz.

– És berzso is jöhet?

Hát így éldegélünk az erdő közepén az erős kőházban, a biztonságos bejárati ajtó mögött. Azóta jó pár hét eltelt, de Anyut nem faggattam többet a farkasról. Ha a délutáni alvás után megyünk a boltba (négykor, amikor felébredek, már sötétedik), és hazafelé Apu megáll kiüríteni a postaládát, szó nélkül hátraszaladok a teraszra, és a nagy sötétben kopogtatva várom, hogy Anyu beengedjen. A feketeségbe borult, kopár kert a hátam mögött egyelőre semmilyen veszélyt nem rejt. Valószínűleg mostanra híre ment, hogy én vagyok a kislány, aki mindösszesen négy napig félt a farkastól.